Összekötve

"A világ orvostársadalma mint a legidősebb élő craniopagus ikreket ismer minket (huszonkilenc évesek vagyunk), azon embertársaink milliói számára pedig, akiket az átlagosnál jobban érdekelnek a magunkfajták, mi vagyunk Rose és Ruby Darlen, a Baldoon megyei craniopagus ikrek. Sok mindennek neveztek már minket: szörnyszülötteknek, rémeknek, ördögöknek, boszorkányoknak, retardáltaknak, csodáknak, földöntúli lényeknek. A legtöbb ember számára különlegességnek számítunk. Ám Leafordban, a kisvárosban, ahol élünk és dolgozunk, egyszerűen mi vagyunk »A Lányok«."

Emlékszem, amikor megláttam a Bidzsani ikreket, az volt az első gondolatom, milyen szépek. Fejkendőt viseltek, szemüket ezüsttel húzták ki. Ladan és Laleh majdnem tíz éve haltak meg a szétválasztó műtét során, tisztában voltak a veszéllyel, mégis vállalták a kockázatot az önálló életért.

Rose és Ruby Darlen szintén craniopagus ikrek, azaz a fejüknél vannak összenőve. Szétválasztásról szó sem lehet, mert többi agyi éren osztoznak, de nem is akarnak elszakadni egymástól - pedig teljesen különböző személyiségek; Rose falja a könyveket, százával írja a verseket, történeteket és imádja a baseballt. Ruby ellenben szereti a csajos dolgokat és az ottani irokéz telepesek élete és leletei a hobbija.
Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, érdekelt, hogyan tudja egy író megragadni ezt a különleges helyzetet. Lori Lansens szakirodalmat böngészett a témáról, de nem is a dolog orvosi, szakmai oldala érdekelt, hanem a lányok érzelmei, egymáshoz való viszonya, és az, hogy hogyan képesek megbirkózni ezzel a helyzettel.

Kezdjük ott, hogy ez a regény nem csupán Rose-ról és Rubyról szó, olyan, mintha egy anekdotagyűjteményt olvastam volna, és sok bába között kicsit elvesztek a gyerekek - szerintem a nevelőszülőkről még több szó is esett, mint a lányokról. Ez még nem lett volna baj, mert nem egy perverz kukkoló kíváncsiságával vetettem rá magam a könyvre, aki cirkuszi látványosságnak tekinti az összenőtt ikreket. Az viszont már csökkentette a tetszési indexet, hogy a különféle történetecskék összevissza követték egymást, nem volt ok-okozati összefüggés vagy kronologikus sorrend, Rose és Ruby szó szerint mesélnek az életükről és a környezetükben élőkről, valamint az általuk elmesélt eseteket is beleveszik a "könyvükbe", és ez a rendetlen halmaz már nem nagyon tetszett, pontosabban voltak olyan elemei, amelyek nem tetszettek, például a szlovákiai utazást végig untam, vagy Stash bácsi és Lovey néni meseszerűen elbeszélt történetét, az esküvői ruha anekdotája viszont nagyon tetszett.

Arról pedig, hogy az írónő mennyire tudta bemutatni, visszaadni a lányok egymáshoz való érzelmi viszonyát, érdemben nem nagyon tudok nyilatkozni, csupán olvasóként: hiányérzetem volt, mélyebb érzelmeket vártam, nagyon felszínesen ismerhettem meg Rose-ék érzéseit. A lányok különbözőségéből fakadó konfliktushelyzeteket sem használta ki a szerző, holott biztos vagyok benne, hogy Rose-t zavarta, hogy olvasás közben Ruby tévét néz, vagy Rubyt az, hogy a nővére a billentyűzetet püföli, miközben ő már aludni szeretne, és ez csak két példa a sok közül. Az a tény pedig, hogy az összenőtt ikrek nagyon ritkán érik meg az öregkort, szintén csak oda van kenve, mintha csak felszínesen zavarná őket, hogy a harmincadik születésnapjukat se érhetik meg. Nem Jodi Picoult-szintű hatásvadász leírást vártam, csak úgy érzem, ez a téma feleannyira se lett kihasználva, mint amennyi lehetőséget magában rejt. Két téma volt nagyon alaposan kifejtve: a nevelőszülők hallatlanul orbitális szerelme és Cathy Merkel, a szomszédasszony tragédiája – a kisfiát elragadta a hurrikán, azon a napon, amikor a lányok születtek, csak a biciklijét találták meg. Larry nagy hatással volt Rose-ék életére, a személye és az őt körülvevő jelenség szerves része volt a gyerekkoruknak, talán ez volt az egyetlen momentum, amelyet jó érzékkel kapott el az írónő.

A két nézőpont viszont jó ötlet volt, Lansens ügyesen érzékeltette a testvérek eltérő stílusát, valamint azt, hogy bizonyos eseményeket mennyire máshogy éltek meg. Rose írói hangja határozottabb, olyan, mintha a regény megelevenedett volna, és tényleg egy olyan nő gondolatait olvasnánk, aki egész életében írt és most az élete szavakba öntésével küzd. Ellenben Ruby sokkal egyszerűbben fogalmaz, ám azt nem mondanám, hogy semmilyen írói vénája nincs, a nővére helyenként előforduló modorosságait jól ellensúlyozta az ő keresetlen stílusa. Rose tuti, hogy nem örülne ennek az összehasonlításnak, a tehetségével kapcsolatban nagyon sértődékeny és lobbanékony, az volt az érzésem, hogy kicsit lenézi a húgát. Én is olvasó ember vagyok, mégis szimpatikusabbnak találtam Rubyt, abból, hogy imád tévét nézni, szereti a csajos dolgokat, magazinokat és az iskolában nem voltak jók a jegyei, még nem következik, hogy buta ember. 

Egy hónapja olvastam a könyvet, nem hagyott bennem mély nyomokat, sőt, miközben az ekultos postot írtam, sok dologban fel is dühített, pl. hogy a lányok féltékenyek egy kutyára, aztán volt valami, amit Rose látott, az alapból felülír valamit (ez így nagyon hülyén hangzik, de spoiler nélkül nem lehet máshogy leírni). Az írónő csak a felszínt kapirgálta meg, ez bosszantott fel a legjobban, egy sokkal gyakorlottabb, jobb tollú szerzőt érdemelt volna ez az ötlet. Könnyed történet, olvastatja magát, de hogy ettől nem lesz jobb ember, aki elolvassa, az tuti. Felejthető.

Eredeti cím: The Girls
Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2012
Fordította: Spiegl Máté
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja