A februári zárás

 Látszik, hogy a múlt hónapban két monstrummal küzdöttem, de egalább mindkettőről sikerült írni:

 

Vásárolni már annál jobban sikerült:

A Tükör és fény Hilary Mantel Tudor-trilógiájának befejező kötete, mivel az első kettőt nagyon szerettem, csak idő kérdése volt a harmadik rész beszerzése. Az Olvadot beleraktam az idei Várólistacsökkentésbe, de annyira kíváncsi voltam rá, hogy már el is olvastam. Chabontól mindent elolvasok, így a Telegraph Avenue-t is muszáj volt megvenni.

Az Ezer hajótól kicsit tartok, hogy nem fog tetszeni, elég magasan van a léc a Trójával foglalkozó könyvek terén. A Rekviem egy gyilkos asszonyért tavalyi könyvtári felfedezés volt és annyira szerettem olvasni, hogy kellett belőle egy saját példány, a Könyvudvar pedig teljesítette a vágyam, kétezer forintért nem hagyhattam ott ezt a kincset.

A többiek februárja:

Dóri

PuPilla

A felszín alatt

 

Lize Spit: Olvad

Lassan, súlyosan koppannak a fiatal belga szerző, Lize Spit szavai első regénye lapjain; minden szó súlyos kőként nehezedik a gyomrunkra, úgy, hogy zavarosan villódzó képekkel a retinánkon merüljünk nyugtalan álomba; minden szót gondosan mérlegelni kell, óvatosan átforgatni a fogaink között, hogy teljes mélységében feltáruljon előttünk az a csendes, hideg pokol, amelynek békés felszíne mit sem sejtet az alatta rejtőző borzalmakról.

Már ha akarjuk, hogy feltáruljon. Olyan ez a történet, mint egy szörnyű baleset, ahol a kiforduló, még gőzölgő zsigerek napvilágra kerülnek és hiába nem akarsz, nem tudsz nem odanézni. Az iszonyat beleeszi magát a lényed legbelső részébe és hiába akarnád kitörölni, nem lehet.

Mi a jéghegy csúcsa? Egy álmos belga falucska, ahol mindenből csak egy van, van a Hentes, a Kisbolt (a Kuplerájnak nem sikerült meghonosodnia), pár tucatnyi család és rengeteg mérgező titok, amely a felszín alatt a falak között rejtőzik. Majompofa nevű szalámi. A pultban sorakozó tálkákban fonnyadó saláták. Tehenek, amelyek csak inak összességei. A Monopoly szétszóródó bankjegyei a szélben. Halkan kattogó billentyűzet, amely a semmibe, a semmiért ír.

Lize Spit több szálon futó regénye komótosan építkezik, a feszültség szinte észrevehetetlenül tetőzik, de már az elején érezni, hogy ennek a korai felnövéstörténetnek nem lesz jó vége. Lassan, de kérlelhetetlenül haladunk az események lüktető szíve felé. Kiszáradt szájjal, izzadó tenyérrel lapozunk, látni akarjuk, de legszívesebben csukott szemmel tovább haladnánk.

Honnan ered a bennünk rejlő sötétség, mi határozza meg, hogy kiben burjánzik szét és emészti fel és kiben kevésbé? A jéghegy mélyben rejlő, a szemünk előtt láthatatlan része mindent szétroncsol.

Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak be.

Maróan éles, rettenetesen kíméletlen könyv az Olvad. Lize Spit nem fordul el, és azt sem hagyja, hogy mi elforduljunk. Elég sok hasonló tematikájú könyvet elolvastam már, de talán az övé a leghúsbavágóbb. Ha akarnám, se tudnám nem maximális pontszámmal értékelni - a kegyetlensége nem öncélú, nem cirkuszi, hanem a lélek legsötétebb mélyéről fakad -, de soha az életbe nem akarom még egyszer látni ezt a könyvet.

Eredeti cím: Het Smelt

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Wekerle Szabolcs

Ár: 4499 Ft

A februári olvasmányok

Mivel semmi indíttatásom nincs egyesével hosszan kivesézni a kis olvasmányaimat, megpróbálok úgy és annyit írni róluk, ahogy és amennyit jólesik. Így most, beelőzve a szokásos havi zárást, először lássuk a két legfontosabb februári olvasmányt:

 

Kar Ove Knausgård: Halál

A Sugárban lévő Sparban csak kerekeken gördülő, húzgálós bevásárlókosár van, ráadásul fekete, nem is piros, mint a többi Sparban. Ki nem állhatom a húzgálós bevásárlókosarat - nem véletlen, hogy bőrönd helyett vállra vethető sporttáskám van -, általában megpróbálom a könyökhajlatomba szuszakolni, de a kosár ormótlansága miatt hamar feladom a dacoskodást és megadóan húzom magam után, mint egy elhízott, lassan totyogó, szenilis kutyát.A huzigálós bevásárlókosárról mindig Karl Ove Knausgård jut eszembe; valamelyik könyvben - sajnos nem emlékszem, hogy melyikben - olvastam róla, hogy Knausgård becsmérlően nyilatkozott róla, holott ő is biztosan ugyanúgy húzza maga után, mint bárki más.

Monumentális önéletírása kezdő kötetében a gurulós bőrönd kerül szóba, pontosabban az, hogy nem férfias, mert egy férfinak bírnia kell a cipekedést.

Miután túltettem magam a kisebbfajta sokkon, hogy Knausgård nem is a kerekes bevásárlókosarat tartja a plebs jellemző eszközének, hanem a gurulós bőröndöt, megpróbáltam kicsit átértékelni a bennem kirajzolódó képet, de nem volt egyszerű.

Valamiért kialakult bennem az az érzés, hogy menőnek számít Knausgårdot olvasni - talán mert egy fellengzős, sznob vénember kezében láttam a Halált -, aki egyfajta norvég Franzen szeretne lenni és jóízűen, polgárpukkasztási céllal savat köpdösni, bár talán nem is tehet mást, ha mindig a két keresztnevét használva szólítják meg.

Én is egy bitang, sznob elvárással ültem le az asztal másik felére, azzal a gondolattal hátradőlve, hogy "na, gyerünk, Knausgård, kápráztass el, szakigáld szét az ereimet te magad a nagy skandináv, minimalista bölcsességeddel"; ehhez képest óriási csalódás volt az a nagyon, nagyon részletes leírás, amivel a szerző a gyerek-és ifjúkorát tárja elénk; egy végtelenül ellenszenves kamaszfiú uralja a játéktér nagy részét, aki pontosan olyan, mint bármelyik másik tinédzser srác. El lehet úgy veszni a regényben, hogy nem érdekli az olvasót, miről szól, hogy szól-e egyáltalán valamiről; nekem a Halál tetemes része nem ilyen volt.

Aztán bekövetkezik a megszabadító halál és mind Karl Ove, mind én megkönnyebbültünk. Elkeseredetten küzdöttem, hogy eljussak a történet lényegéig, hogy átérezzem, hogy találjak egy kapcsolódási pontot és nem olyan meglepő módon az apa halála volt az, ami ezt a pontot jelentette. Vicces módon az, ami korábban hátrány jelentett, átfordult előnnyé; végtelenül megnyugtatónak találtam a nagymama házában történő takarítást, az állandó csésze kávékat, ahogy Karl Ove főz.

Azt szeretném, ha ez az érzés maradna meg nekem a könyvből, nem pedig a kamaszfiú afeletti megkönnyebbülése, hogy minden srácnak görbe a farka és nincs semmi baj az övével.

Jaume Cabré: Én vétkem

Ő is még az ünnepek előtti pánikszerű harácsolás egyik zsákmánya volt - mondanom se kell, a hatalmas kupacnak a felét se sikerült elolvasni -, nem is tudom, hogy Knausgårdtól vagy tőle reszkettem jobban, hogy fogok én ezzel a monstrummal boldogulni, miközben az agyamat felfalják a számok és oly messzire szakadtam az irodalom berkeitől?

Nos, az lehet, hogy olyan távolra vetődtem az irodalmi Árkádiától, mint a pardàci Jachiam Muredától, de ez igazából semmit se jelent. A lényem szervezőelve még mindig ugyanaz és Jaume Cabré hamar munkához látott; nem telt bele sok idő és valami felizzott bennem; az izgalomtól lüktetni kezdett a szívem és körülöttem az irodalom szagával telt meg a levegő, száz meg száz világ régi bőr-és pergamenillatát árasztva, a Tibidabo útnál pedig már tudtam, hogy végem van. 

Emlékszem, anno A holt lelkek intézményes keretek között történő olvasása előtt figyelmeztettek minket, hogy az első mondat másfél oldalas, ami kellemes izgatottságot váltott ki belőlem. A mai napig úgy gondolom, hogy nincs szebb egy oldalakon keresztül hömpölygő mondatnál, ami a szerző minden technikai és szépirodalmi tudását felragyogtatja és ami csak úgy működik, ha az ember hagyja magát sodortatni. Az Én vétkem minden olyan irodalmi bravúrt felvonultat, ami derűs mosolygásra késztet; egy olyan élő, lüktető szöveget hoz létre, mint amilyen maga az emberi test, ami magán viseli egy egész élet nyomait; az Én vétkem évszázadok regénye, az emberiség palimpszeszt szintézise, ami sohasem ér véget.