2018. április 30., hétfő

Svábbogár a tányér szélén

Herman Koch: A vacsora

Szituációs kérdés: mit tennél, ha megtudnád, hogy a gyereked és az unokatestvére bántalmazott és felgyújtott egy hajléktalant?
a.) Azt mondod neki, hogy dobja el a telefonját és másnap vesztek neki egy újat, amilyet csak akar;
b.) Egyéb:.............................................

A könyv főszereplője, Paul Lohman az a.)-t választja.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a szerző legfőbb (vagy kizárólagos) célja a polgárpukkasztás, a megbotránkoztatás volt. Tavaly olvastam a másik regényét, a Nyaraló úszómedencévelt, amelyet a kölcsönző Ilweran választott, mert szerinte az jobban sikerült, és egyet kell értsek vele; szebben kiegyensúlyozott, pontosabb technikájú és a téma (ill. témák) is jobban passzol(nak) Koch stílusához. Nálam is működött: megdöbbentő, ugyanakkor gyorsan felzabálható popcornkönyv. Nem könnyű ám jól működő regényt összerakni - mélység nélkül, ha gonoszkodni akarnék. De működik, engem is berántott, elismerem a ravaszságát.
Sajnos ez a mutatvány A vacsora esetében nem sikerült. A magas vérnyomáson és néhány baszdmegen kívül értelmes embereknek mást nem ad. Paul Lohman nemcsak átvitt, hanem konkrét értelemben is elmebeteg - akinek pszichológus ír fel gyógyszert -, de a kór neve sejtelmesen el van hallgatva, az viszont nem, hogy ő csak annak köszönheti az életét, hogy a szülei idejében még nem végeztek magzatvízvizsgálatot. Drámai dobpergés: igen, öröklődhet. Persze az olvasónak, ahogy Paulnak is, eszébe jut a fia, és az, amit tett. Javára szól, hogy legalább nem mond ki semmit.
Paul Lohman egy gyenge, önbizalomhiányos, téveszméket dédelgető idióta, az a fajta, aki mindenki felett állónak képzeli magát, magyarán rajta kívül az összes ember hülye, a csodálatos (és szintén elmebeteg) FELESÉGÉN (Koch-nak ez a szó és a hozzá kapcsolódó vélt birtokviszony a mániája) és a drága kisfián kívül - aki képes leírni egy iskolai dolgozatban, hogy a bűnözőket ki kellene hajítani a rendőrség emeleti ablakán és jogos, ha valakinek véletlenül elsül a pisztolya, miközben az illetőt átszállítják a börtönbe. Ez a fiú meggyilkolt egy embert, mert megzavarta abban, hogy pénzt vegyen fel a bankautomatából. Történnek és kimondatnak más érdekes dolgok is, de szerintem ennyi is érzékelteti a hatásvadászatot, a túl direkt álszentséget, vagy a nem is tudom, mit.

A rosszul kezelt fő témán kívül a szerző bedob egy sor egyéb fontos kérdést, amelyek elvesznek a nagy tolongásban; afrikai gyerek örökbefogadása; mi van a kifelé vetített családi boldogság mögött; apa-fiú, báty-öccs, férj-feleség érzelmi és hatalmi viszonyok; holland politikai és társadalmi helyzet, hirtelen ennyi jut eszembe. Igen, elhiszem, hogy Hollandiában rossz élni, ahol egy inaktív töritanár megengedhet magának egy 450 eurós vacsorát (borravaló nélkül).

Sajnálom, Mr. Koch, sajnos ezt nem tudta megetetni velem. Undorodtam tőle, a szándékosságától, az irritáló majd-én-megmondom-a-tutit attitűdjétől, az egésztől.

Ui.: Azért a lenti két borítóverzió sokkal jobb.

Eredeti cím: Het diner
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bérczes Tibor
Ár: 3490 Ft


2018. április 29., vasárnap

Áprilisi zárás

Kettőt pislogtam, és vége is lett a hónapnak, de valószínűleg nemcsak én érzem ezt. Az se lehet egyedi, hogy abszolút nyári hangulatom van, a hőérzetem (és a fényvédők fokozott beszerzése-használata) szerint már júliusban járunk, úgy kell emlékeztetni magam, hogy még csak április, ill. lassan május van.

Olyan abszolút jó kislány vagyok, hogy még én se hiszem el. Ebben az évben eddig hat könyvet szereztem be - én, aki pár éve 100 felett járt -, áprilisban hármat:

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa Sarah Andersen: Macskapásztor Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Ebből csak egyet, a Macskapásztort szereztem be a Könyvfeszten, a könyvmoly berkek össznépünnepélyén, ezt is csak azért, mert elfelejtettem előrendelni. A Lelkek labirintusát és a már hagyományosan évente megjelenő Strahan-novellákat előrendeltem a Book24-nél, ill. a kiadónál, mert a 30% kedvezmény igen jól jött ezeknél a kis drágaságoknál. Mindegyik kötetnek nagyon örülök - a Macskapásztort a kedvessel már el is olvastuk -, de muszáj volt az új Zafónt ilyen szállíthatatlan méretben megjelentetni? A Paul Auster-rajongók se jártak jobban, a 4 3 2 1 ugyanekkora és ugyanolyan nehéz.
Egyébként nem csaptam nagy könyvfesztiválozást, hála a szombati munkanapnak; pénteken szülinapoztunk, előtte már nem volt idő körbejárni, szombaton meg jobban vágytam a teraszra meg a kispárnámra, mint az emberekkel teli Millenárisra, habár jó lett volna néhány emberrel összefutni. 

Az olvasás nem is volt akkora katasztrófa, mint amire számítottam:

Dan Simmons: Terror Yael Adler: BÅ‘rügyek Sarah Andersen: Macskapásztor Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Varró Dániel: Mi lett hova? Herman Koch: A vacsora

Idén sportot űzök a bazinagy könyvek olvasásából, ebben a hónapban ez a Terror volt, amiről már nyökögtem valamit. A többi könyvvel sajnos le vagyok maradva, de előbb-utóbb írni fogok róluk; a Bőrügyek felemás élmény volt, a Macskapásztor hozta a szokásos ez én vagyok-érzést (bár lehetett volna benne több macska), az Eleanor Oliphant nagyon jólesett (köszönöm Nitának, hogy ezt is kölcsönadta). Varró Dánieltől még nem olvastam semmit, és a könyvtár verses részlege előtt álldogálva hirtelen jó ötletnek tűnt kikölcsönözni - nem is bántam meg. A vacsorát Ilwerantól kaptam kölcsön - minek nekem könyvtár, amikor ilyen jó fej barátaim vannak, ugye? -, sajnos nem tetszett annyira, mint a Nyaraló úszómedencével, de legalább jókat lehet rajta dühöngeni.

A többiek nyárias áprilisa:
Nita - akinek egy egész polcnyit hízott a gyűjteménye
Heloise - ő sem panaszkodhat:D
Nikkincs - csak én voltam ilyen visszafogott, úgy néz ki
Dóri - aki szokás szerint sokat is olvasott
PuPilla

2018. április 25., szerda

Új Miéville!

A korábbiaktól eltérő dizájnnal, de a megszokott fordítóval - nagyon örülök, hogy Juhász Viktor nem hagyott fel a munkával, bármi is legyen az oka - jelenik meg május 15-én a The City and the City, A város és a város között címmel, avagy alapozzunk meg a Könyvhétnek.


2018. április 24., kedd

A sötétség mélyén

"- Majdnem háromszáz mérföldet kellene vitorláznunk felfelé egy névtelen csatornán, amit Sir John fedezett fel, utána a Barrow-szoroson és a Lancaster-szoroson át, majd dél felé kell indulnunk a Baffin-öblön keresztül, mielőtt ismét összezárul körülöttünk a jég. Amikor jöttünk, a gőzgép és az acéllemezek segítettek áttörni a jeget. Most még ha annyira meg is olvad, mint két nyárral ezelőtt, akkor is nagyon nehezen küzdenénk le visszafelé tartva. És a hajótörzs is meggyengült.
 - Lehet, hogy jóval kevesebb lesz a jég, mint 1846-ban - jegyezte meg Sinclair.
 - Az is lehet, hogy angyalok fognak kirepülni a seggemből - felelte Thomas Blanky."

Dan Simmons: Terror

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét. 

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta - nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.
[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]
A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?
Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.
Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja - holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el. 
A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció... krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.
Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?
Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül...).

Eredeti cím: The Terror
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 5980 Ft

2018. április 16., hétfő

Az elveszett és meglett novellák

"Ribero Silva, a tenorista kivívta magának azt az előjogot, hogy szabadon gyakorolhatott a hajnali órákban, és a rómaiak nem zúgolódtak rajta. Hatkor kelt, belemerült a kád egészségesen jéghideg vizébe, aztán megfésülte mefisztói szemöldökét és szakállát, felvette skót kockás köntösét, nyakába kötötte kínai selyemsálját, magára locsolta egyéni illatú kölnijét, majd testestől-lelkestől átadta magát az éneklésnek. Kitárta a szobája ablakát, télen még a csillagok alatt, és bemelegítésül valamelyik szerelmes nagyária leső sorait intonálta, egyre hangosabban, míg végül teljes hangerővel rázendített. Ekkor jött a nagy esemény, melyre mindnyájan vártunk: mikor Ribero Silva kivágta a magas cét, a Villa Borghese oroszlánja akkorát ordított vissza neki, hogy a föld is beleremegett."

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A szerzőtől olvasott két legutóbbi kötet (vagy inkább három...) eléggé elvette a kedvem az életmű folytatásától és már belenyugodtam, hogy nekem Márqueztől a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején lesz az etalon, de ezeknek az igényes kis újdonságoknak, amellyel a Magvető örvendeztette meg az olvasókat, nem tudtam ellenállni, ráadásul kedvesen megkaptam ajándékba, muszáj volt hát elolvasni.
A fent említett két művet nem taszította le a trónról, de meglepően tetszettek ezek a kalandos életű novellák, amelyek tizennyolc év alatt születtek meg és csak akasztott emberek nem voltak; némelyik történet tárcaként, másik forgatókönyvként indult, de olyan is akad, amelyet Márquez egy interjúban mesél el, a barátja leírja, ő pedig ezt dolgozza át. Az ötletek egy iskolásfüzetben hányódtak évekig és Márquez, bár nyugtázta a meglétét, különösebben nem mutatott irántuk érdeklődést. Naná, hogy amikor a füzetnek lába kélt, egyből rém érdekes lett. A majdani novellák további sorsa is kalandos, jó volt olvasni a kis bevezetőt, de minden életerőm is elhagyott, amikor belegondoltam, mennyi melóval járt ezeket megírni.
A novellák egy-egy városhoz kötődnek; gondolom, mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor az édes nosztalgia összeütközik a valósággal és ezer darabra törik. Az érzés, amelyet ott, akkor rögzített az emlékezet, és keserű szájízzel fedezzük fel, hogy elmúlt, nem ismételhető meg, nem hozható vissza; hogy semmi nem lesz már többé olyan, mert a világ (és benne mi is) változik.
Abból a szempontból is érdekesek ezek az írások, hogy a laza városos tematikán kívül más nem fűzi össze őket; vannak jellegzetesen márquezi témák-stílusok, pl. A szentet le sem tagadhatná, de a Rémtörténetet vagy a María dos Prazerest se nehéz az íróhoz kötni.
Vannak itt azonban érdekességek; ezek az írások olyan szürreális-bizarr valamik, amelyeket általában nem szeretek olvasni, mert kényelmetlenül érzem magam közben (azaz hatnak), az egzisztenciális szorongás összes válfaját sikerül közben produkálnom. Ld.: ártatlan, épelméjű ember bolondokházába kerül, és amikor az embert megsorozzák némi jeges vízzel, pont úgy dadog és őrjöng, mint egy valódi elmebeteg. Ismerős, ugye? Persze, sok ilyenről olvashattunk már. Na, micsoda szerencse, hogy Márquez is bemutatja a saját példányát, és még egy rendszertelenül etetett macska is van benne, tiszta horror volt a számomra a "Csak azért jöttem, hogy telefonáljak". A költői című Véred nyoma a havon ennek a testvére, szintén a valóság feletti kontroll elvesztése a témája. A Tizenhét megmérgezett angol is bizarr történet, egy zárvány az élet szövetében, amelybe jobb nem belegondolni.

A kafkai hangulatú novellák iránti zsigeri előítéleteimet leszámítva mindegyik írást szerettem olvasni - ugyan baromi sokáig tartott egy helyre terelni ezeket a vándorló novellákat, de megérte dolgozni velük.:) Talán a Csipkerózsika a repülőgépen az egyetlen, ami kissé kilóg a sorból (nekem), de a többibe ha akarnék, se tudnék belekötni - és ugyan miért akarnék?

Eredeti cím: Doce cuentos peregrinos
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Fordította: Egry Katalin, Scholz László, Székács Vera, Szőnyi Ferenc
Ár: 3290 Ft


Ahhoz képest,

hogy kicsit féltem, hétalvó létemre mit fogok művelni, ha hat előtt kell kelnem, még nem gyújtottam fel a lakást, nem mentem itthoni papucsban dolgozni, sőt, még az ebédemet se hagytam itthon. Csak a mandarinhéjat akartam egyszer a szennyestartóba lökni, és kedvesen kis kotonomnak szólítottam a leghűségesebb szobanövényemet, miközben a levelét simogattam.


2018. április 1., vasárnap

Nem a francia Édes Anna


Leïla Slimani: Altatódal

Valószínűleg minden magyar moly olvasó felkapta a fejét erre a könyvre; az Altatódal koncepciója kísértetiesen hasonlít Kosztolányi regényéére, de azon túl, hogy a háztartási alkalmazott a munkaadói ellen fordul és gyilkol, a hasonlóság véget is ér. Én is szeretném legyezgetni a nemzeti hiúságomat, de nem, a marokkói származású francia írónő valószínűleg nem olvasta az Édes Annát.

Ahogy sokan mások, én is a kötelező olvasmányoknak hála ismerkedtem meg a regénnyel [kieg. megj.: akármelyikre gondolok vissza, megállapítom, hogy egy edzetlen olvasónak - amelyek közé a középiskolások többsége sorolható (sajnos) -, a legtöbb kötelező túl nagy falat. Huszonévesen viszont tök király volt Az arany ember.], és azon kevesek közé tartozott, amelyek mélyen megérintettek, azaz nem a jó jegy érdekében rágtam át magam (pl. Candide - ehhez még most is éretlennek tartom magam) rajta, hanem tanulás után kifejezetten vártam, hogy elalvás előtt olvashassak belőle pár oldalt. Régen olvastam, de az érzésre még emlékszem. Kemény, húsba vágó, igazi falhoz vágós csemege, amelyről órák hosszat lehet beszélni, annyi mindent foglal magába.

Leïla Slimani is sok témát sűrített ebbe a röpke 240 oldalba - nem is lehet mindet kifejteni -, de a stílusa, az ereje teljesen más. Az Édes Anna sűrű, erőteljes szöveg, valósággal ropog minden szava, az Altatódal nagyon pörgős, laza szerkezetű, tkp. egy délután alatt elolvasható. Sok mindent felvillant, de egyik témának se ás a mélyére. Ez nem negatívum, mert jól van megírva és bizonyos apróságokat nagyon jól megmutat. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy érződik rajta a mindenkinek megfelelés-féle igyekezet, és a könnyed stílus is talán (de csak talán) arra apellál, hogy minél szélesebb réteg képes legyen befogadni. Még egy párhuzam, csak hogy tovább színesítsem a képet: Ferrante Nápolyi regények sorozata kontra a kisregényei.

Sarkalatos pont, hogy ebben a könyvben gyerekek is szerepelnek, a gyilkos, Louise a dadájuk, aki csak "mellékesen", a rend-és tisztaságmániája (meg pszichológiai okokból) végett vesz át rövid idő alatt minden háztartási feladatot. Az is érdekes, hogy Louise kihangsúlyozza a nőies vonásait (sminkeli magát, bár valószínűleg nem túl jól), míg Anna (az emlékeim alapján) szinte nem is tűnik nőnek, mondjuk, az ő anyagi-társadalmi helyzetében nehéz lenne vad bulit csapni a drogériában.
Miről beszél ez a könyv? A bevándorlókról; a gazdagok vs. szegények, a nők és a férfiak örök témájáról. És persze az anyós és a meny harcáról, amit nem bírok megérteni. Nem ilyen nőt képzelt el a fiának. 
Az anya. Kívülről borzasztó nehéz szerepnek tűnik, szegény Myriam valamennyi vetületével szembesül; a lenézéssel, amiért ő "csak" édesanya és nem dolgozik; a szájhúzós megvetéssel, amikor visszamegy dolgozni; a majdénjólmegmondom kioktatással, azaz a gyerekek azért neveletlenek, mert az anyjuk nem foglalkozik velük eleget; a saját kisebbrendűségi érzésével, a bűntudatával, amelyet a karrier iránti vágy és a tökéletes anya eszménye szül benne.
Az apa. Bűntudatot érez, amiért vágyik egy olyan léha dologra, mint a karóra és lecsatolja, amikor meglátogatják az anyját. Nem ilyennek képzelte el az apaságot. Úszott az örömben, amikor a felesége állapotos lett, de kinyilatkozta, hogy nem fog a bohém zenész-életmódon változtatni. Ott van Louise, feleli vidáman, amikor a felesége aggódik, hogy ők, a szülők, egész nap nincsenek otthon és a gyerekeiket egy idegen neveli reggel fél nyolctól este kitudjameddig.
A pont, amikor külön-külön beismeri magának a két felnőtt, hogy minden oké, csak ne kellene hazamenni.
A pont, amikor este, suttyomban viszik le a szemetet és kopott táskában csempészik haza az új holmit, hogy Louise meg ne tudja.
A pont, amikor Louise rájön, hogy Masséék nem az ő családja.

Louise. Csodásan fonák-ironikus módon róla tudunk meg a legkevesebbet. A miértre nincs válasz. Arra se, hogy miért nem volt képes kialakítani egy normális életet, miért hozott sorozatban rossz döntéseket, miért nem akart szembenézni a valósággal, helyette hagyta, hogy egyre mélyebbre rántsák a problémái. Nagyra nőtt kakukkfióka.

Eredeti cím: Chanson douce
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2017
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Ár: 3290 Ft