Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft

Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

A YA hattyúdal

"– A lelkek légypapírja vagyok. Ez… bizarr."

Rachel Vincent: Lélektolvajok
Értékelés: 3 sms az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Nem tudom, hova tűnt a pénztárcámból a könyv jegyzete - valószínűleg véletlenül kidobtam, de az előző postban leírt jegyzetfüzet már meglett -, de tulajdonképpen nem is érdekes, annyira nem emlékszem a történetre, úgyhogy ez egy rövidke bejegyzés lesz.

Néhányan biztosan csóválják a fejüket, hogy miért olvastam el ezt a könyvet - mert hülye vagyok. A konszolidáltabb válasz úgy hangzik, hogy nagyon felcsigázott a halottas-sikolyos motívum, de olyan volt, mint egy szép, színes lufi, ami azonnal leereszt némi vinnyogás kíséretében, amint kézbe veszed. Totál lapos ez a misztikus szál, megint csak egy kis gömbdísze a Nagy Nyálas Szerelemnek. És persze itt vannak a megszokott klisék: szerencsétlenlány, magányos, a legjobb barátnője bezzeg bomba csaj, aztán érdekes módon a suli leghelyesebb sráca (brrrr) mégis őt tünteti megtisztelő figyelmével, és persze nagyon megértő is, Kaylee már attól megnyugszik, ha a közelében van, blablablaaaa. Vannak örvénylő szemszínek vagy mik, a szimpla piros, sárga, fekete, lila már nem elegendő. Ráadásul ez egy hatrészes sorozat nyitó darabja, ha jól emlékszem, és még kísérő kötetek vagy novellák is vannak, elalélok a gyönyörűségtől.

Habár betűkkel nagyon leírtam a kötetet, számilag azért értékeltem mégis közepesre, mert egy hóttotál átlagos young adult könyvről van szó, aki szereti ezt a műfajt, annak tetszeni fog, de aki újdonságra vágyik ezen a téren, az ne errefelé keresgéljen. Nekem ez volt az a pont, amikor betelt a pohár, unom a YA-kat, még a Csodák korától is a hideg futkos a hátamon, pedig mindenki dicséri. Befejezem a néhány érdemes, függőben lévő sorozatom (Rubinvörös -és Gemma Doyle-trilógia), elolvasom a Mielőtt elmegyeket és azt a párat, ami várakozik és nem akarok tőle megszabadulni, aztán annyi, végeztem ezzel a típusú ifjúsági irodalommal, ha nincs komolyabb mondanivalója, egy siratókórus nem tud rávenni, hogy beleolvassak.

Ui.. a költőinek szánt mondatoktól egyenlő mértékben öntött el a szánalom és a röhögés iránti inger, ezért az egy dologért sajnálom, hogy nincs meg a jegyzetem (mondjuk, valószínűleg úgyis csak oldalszámot írtam fel, és a könyvtől már egy ideje megszabadultam.)

Eredeti cím: My Soul To Take
Sorozat: Sikoltók 1.
Kiadó: Jaffa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 2890 Ft
Az írónő honlapja