A felszín alatt

 

Lize Spit: Olvad

Lassan, súlyosan koppannak a fiatal belga szerző, Lize Spit szavai első regénye lapjain; minden szó súlyos kőként nehezedik a gyomrunkra, úgy, hogy zavarosan villódzó képekkel a retinánkon merüljünk nyugtalan álomba; minden szót gondosan mérlegelni kell, óvatosan átforgatni a fogaink között, hogy teljes mélységében feltáruljon előttünk az a csendes, hideg pokol, amelynek békés felszíne mit sem sejtet az alatta rejtőző borzalmakról.

Már ha akarjuk, hogy feltáruljon. Olyan ez a történet, mint egy szörnyű baleset, ahol a kiforduló, még gőzölgő zsigerek napvilágra kerülnek és hiába nem akarsz, nem tudsz nem odanézni. Az iszonyat beleeszi magát a lényed legbelső részébe és hiába akarnád kitörölni, nem lehet.

Mi a jéghegy csúcsa? Egy álmos belga falucska, ahol mindenből csak egy van, van a Hentes, a Kisbolt (a Kuplerájnak nem sikerült meghonosodnia), pár tucatnyi család és rengeteg mérgező titok, amely a felszín alatt a falak között rejtőzik. Majompofa nevű szalámi. A pultban sorakozó tálkákban fonnyadó saláták. Tehenek, amelyek csak inak összességei. A Monopoly szétszóródó bankjegyei a szélben. Halkan kattogó billentyűzet, amely a semmibe, a semmiért ír.

Lize Spit több szálon futó regénye komótosan építkezik, a feszültség szinte észrevehetetlenül tetőzik, de már az elején érezni, hogy ennek a korai felnövéstörténetnek nem lesz jó vége. Lassan, de kérlelhetetlenül haladunk az események lüktető szíve felé. Kiszáradt szájjal, izzadó tenyérrel lapozunk, látni akarjuk, de legszívesebben csukott szemmel tovább haladnánk.

Honnan ered a bennünk rejlő sötétség, mi határozza meg, hogy kiben burjánzik szét és emészti fel és kiben kevésbé? A jéghegy mélyben rejlő, a szemünk előtt láthatatlan része mindent szétroncsol.

Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak be.

Maróan éles, rettenetesen kíméletlen könyv az Olvad. Lize Spit nem fordul el, és azt sem hagyja, hogy mi elforduljunk. Elég sok hasonló tematikájú könyvet elolvastam már, de talán az övé a leghúsbavágóbb. Ha akarnám, se tudnám nem maximális pontszámmal értékelni - a kegyetlensége nem öncélú, nem cirkuszi, hanem a lélek legsötétebb mélyéről fakad -, de soha az életbe nem akarom még egyszer látni ezt a könyvet.

Eredeti cím: Het Smelt

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Wekerle Szabolcs

Ár: 4499 Ft

Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)

Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

Friss rövidkék

 Jó lenne már kipofozni a piszkozatokat, de a friss olvasmányok kedvéért mégis újat kezdek, mert kezdem belátni, hogy finoman szólva a fejemre nőttek a "megíratlan" könyvek.

Billy O'Callaghan: Szerelmem, Coney Island

"És mint ahogy a fájdalom is tovább él a nevetésnél, az ő érzékeit is inkább a zsigeri téli emlékek tartották bűvöletben a nyers éleikkel. Az eső kemény kavicsai az arcán, a hideg füstös mágiája, a szél karmolása és talpa alatt a talaj állandó kíméletlensége. A nyarak a mosolynak kedveztek, de a telek komolyabb megfontolásra késztettek. A telek a háborgó tengerrel és a nappali órákat fehérítő-fojtogató esti homállyal közelebb húzták a világ peremét, újra elképzelhetővé tették a régi istenek létezését."

Könnyen olvasható, mégis odafigyelést és elmélyülést igénylő, költői hangulatú, keserédes emlékekkel telitűzdelt regény egy nagyon hosszú viszony utolsó napjáról, amely minden józan paraszti ésszel bíró külső szemlélő számára egyértelmű, hogy folytatódhatott volna máshogy, de minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája, amit csak a résztvevők érthetnek - hihetetlen egy huszonötéves szerelmi viszonyról olvasni, amikor vannak olyan házasságok, amelyek egy évig se tartanak ki.

Nem igazán tett jót neki a reggeli bambulós olvasás, és már vagyok annyira idős, hogy kényelmetlen érzéseket keltsen bennem a középkorúság mély barázdájában küszködő emberek nosztalgiájáról és depresszióval kacérkodó, a jövőt érintő gondolatairól olvasni, tehát egy enyhen disszonancia jellemezte az olvasásom, de egyáltalán nem bántam meg. Eszembe jutott John Banville jellegzetes stílusa és lám, a köszönetnyilvánításban - amit mindig elolvasok, hátha ismerős nevekkel találkozom - elő is kerül a neve.

Eredeti cím: My Coney Island Baby

Kiadó: Jelenkor 

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3500 Ft

Marilynne Robinson: Háztartás

Egy háztartás alapján sok mindent meg lehet állapítani.

Kifigyelhetjük, milyen természetű emberek élnek benne, ki a háztartást kitöltő kapcsolati háló működtetője, aki egyben a háztartás eleven központja is. Ha ő bármilyen okból kikerül a képből, a jelenlegi háztartás aprócska ökoszisztémaként összeomlik és egy új, általában teljesen más háztartás sarjad ki a romjaiból. Az utódháztartást általában gyengébb alapokon nyugszik és vagy nem sikerül, vagy sok időbe telik, hogy kitöltse az elődháztartász erőteljes kereteit. A változás könnyedén nyomon követhető. Teljes élettörténeteket olvashatunk ki a függönyök állapotából, a kamrapolcok tartalmából, a kertben növő virágok fajtáiból.

Ezer éve olvastam a Gileadot, csak a távolságtartó hangnemre és a zárkózott habitusú szereplőkre emlékszem belőle. Ez a Háztartásra is igaz, mégis, a tisztára csiszolt, sallangmentes mondatok nagyon érdekes karaktereket bontanak ki, főleg nőkét, azt, hogyan idomulnak a körülöttük változó világhoz. Van, aki szemlél, van, aki elfogad, van, aki kitör és aki megtartó erővel igyekszik a maga képére formálni. Vicces, hogyan fonódnak egybe a képzeletünkben az olvasmányaink, Marilynne Robinson szereplőiről az jutott eszembe, hogy Elizabeth Strout hőseinek az előző generációi.

Az is érdekes, hogy mi képes felmerülni az emlékezet mély iszapjából. Eszembe jutott a Mostohák gyöngye című film, amelyet azt se tudom, mikor, melyik csatornán láttam, de bizonyos mondatok megőrződtek bennem mélyen eltemetve és ez a történet felszínre hozta bennem az adaptációt is, mintha egy mini időutazáson vettem volna részt.

Eredeti cím: Housekeeping

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabadkai Bernadett

Ár: 4500 Ft

De néha a holnap soha nem jön el

"Hát persze hogy táncolnak. Mi mást lehetne tenni, mikor az ősz lassan télbe vált, a napok egyre rövidebbek, a sötétség egyre súlyosabb, végül olyan súlyos lesz, hogy a fürdőszobai mérlegek kiakadnak tőle." 

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Sejtem, hogy a csillagok száma alapján néhányan már mosolyogtok... szóval, Amika, hogy is van ez a szárított tőkehalfejjel?

Őt hagytam meg utoljára a könyvtári kupacból, amolyan "legyen..." grimasszal az arcomon vettem el a polcról. Itthon belelestem egy fél mondat erejéig valahol a közepe táján és berzenkedve be is csuktam. Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, túlzás nélkül méla undorral néztem rá. Felvágom tőle az ereimet. Elveszi a maradék életkedvem. Meg is érdemelné, hogy olvasás nélkül vigyem vissza, úgy kell neki.

Kecsesen zárjuk le ezt az ostoba felvezetést, hadd kezdődjön a szent rajongás: szeretem magamat meglepni és igen, szeretek magamon röhögni, jó? Továbbá szeretem a könyvtárat, mert kiiktatja a könyvekkel szembeni elvárást és a megvásárlásuk esetén érzett stresszt.

Stefánsson könyve sem szűkölködik az emberi nyomorúságban, de úgy képes az egészet becsomagolni, hogy az olvaó nyeli, mint kacsa a nokedlit; egyszerűen annyi a titka, hogy mesél. Visszanyúl a történetmesélés kezdetéhez, ugyanakkor egy merész húzással nekiáll posztmodernkedni, magát is beleírja a regénybe, ahogy a regényt írja és közben izgatottan újságolja el neki a lánya, milyen érdekes személyiség a nemrég megismert Ásta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Stefánsson a skandináv Paul Auster, de ez magában hordozná azt a sértést, hogy Stefánsson csak egy jól sikerült imágó, plusz Austertől sem olvastam túl sokat, szóval Stefánsson az Stefánsson, és kész.

Habár teljesen hétköznapi emberek botorkálásáról olvashatunk, szeretett Kálmánunk (ezt nem bírtam kihagyni) úgy adja elő, hogy munka után semmi mást nem akartam csinálni, mint visszabújni a könyvbe, a telefon meg dögöljön meg. Kálmán az őrületbe kergetett a gyakori helyszín-és idősíkváltással, a végsőkig próbára téve a türelmemet; muszáj most visszatérni Sigvaldihoz, nem követjük tovább az előző szálat? Miért mindig ott hagyod abba, ahol a legizgalmasabb? Remek, most meg a kávéfőzésről értekezel és úgy mutatod be az ostoba szomszédod, ahogy az biztosan nem szeretne az örökkévalóság része lenni (direkt kérte, hogy ne írd meg a pocakját, erre te csakazértis), miközben szegény Ásta Bécsben szenved.

Ásta. Az "ást" jelentése szeretet, de a főszereplőnek pont ez lesz a keresztje; úgy tűnik, képtelen szeretni és csak fájdalmat okoz azoknak, akik megpróbálnak közeledni hozzá. A töredezett elbeszélésmód miatt időbe telik összerakosgatni a képet és bizonyos részletek homályban maradnak, de annyi kiviláglik, hogy az anyai ágon végigvonuló transzgenerációs sebek Ásta életét is komolyan meghatározzák. Ástában is ott fészkel édesanyja nyughatatlansága, de tőle eltérően erőteljes lelkiismerettel párosul, ami igazi megnyomorító párosításnak bizonyul és számos vargabetűt eredményez az életében. Milyen furcsa, hogy a sok szenvedés érdekes élettörténeteket eredményez! A rossz, rendbomlást hozó epizódok, a traumák ellenére Ásta élete máshogy végződik, mint az anyjáé, igazán kíváncsi lettem volna az énje tudatos részére és a felnőttkorára is, hogyan sikerült mindezt magában elrendeznie és eljutnia odáig, ahol a levelei alapján tart.

A vélemények alapján szerencsés kézzel sikerült az eddig megjelent Stefánsson-művek közül a legolvasmányosabbat kiválasztanom. Nem tudom, mikor kaparok össze elég lelkierőt a Menny és pokol trilógiához, de egyszer az is sorra kerül.

Eredeti cím: Saga Ástu

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Egyed Veronika

Ár: 4000 Ft

Macskaszem

"- Meg kell tanulnod kiállni magadért - teszi hozzá anyám. - Ne hagyd, hogy parancsolgassanak neked. Ne légy gyenge! Gerincesebbnek kell lenned. - A tésztát a formába kanalazza.

A szardíniákra gondolok, a gerincükre. Az ő gerincüket meg lehet enni. A csontok szétporladnak az ember foga alatt - elég egy érintés, és szétesnek. Az én gerincem is ilyen lehet: szinte alig van. Ami történik velem, az én hibám, mert nem vagyok gerincesebb."

Margaret Atwood: Macskaszem

Egy este vergődtem a könyvespolc előtt, hogy mit olvassak, és a tartalékolt Atwoodokra esett a pillantásom. Atwood mindig jó, Atwoodot szeretjük, legyen akkor a Macskaszem, mert a fülszövege alapján ez tűnt barátságosabbnak.

Ahha. Atwood, akinek ezer arca van, minden (általam olvasott) könyve ámulatba ejt és sose egy megszokott látásmódot kínál, minden, csak nem barátságos... látszik, hogy régen olvastam tőle.

 Az első kb. tíz oldal alatt olyan intenzíven tört rám a rettegés, hogy nem akarok megöregedni, nem akarok vénasszony lenni, nem akarom a reszkető, göcsörtös kezeket, a lógó bőrű csirkenyakat, a homályos látást, hogy már most masszívan tartok az öregedés felé, és hogy ami elmúlt, sose jön vissza, örökre elmúlt és elpazaroltam az időmet olyan dolgokra, amik nem számítanak. Ültem a buszon és reszkettem a félelemtől. Öreg leszek és ronda és senki nem fog rám nézni, senkinek nem fogok számítani.

És akkor még csak reggel fél nyolc volt.

Iszonyatosan kínlódtam az első száz oldallal és életemben nem utáltam még annyira várost, mint a negyvenes évekbeli Torontót, pedig sose jártam ott - figyeljük meg a jó író hatalmát: úgy tud érzéseket kelteni egy idegen emberben egy helyről, egy adott időszakban, hogy az valóságosnak éli megt a leírt szavakat és jóformán saját emlékként épül be az emlékezetébe - és nyilván nem is fogok. Nem akartam ezt a nedves gyapjú-és állott linóleumszagú, sivár poklot, amiben a kislány Elaine él, ami olyan kiábrándító, mint az összetapadt, nedves falevelek halma a jeges novemberi esőben.

Sokakat Elaine kilencéves korában elszenvedett kínzásai ragadnak meg - persze régen minden jobb volt, az iskolai bántalmazás a dekadens 21. század elkényelmesedett gyerekeinek agyszüleménye, hát hogyne -, engem inkább az foglalkoztatott, hogy a későbbi viselkedésmintáiban milyen nyomot hagyott ez az időszak, a felnőtt nőkkel való kapcsolataiban, a lányaihoz [a helyében biztosan úgy éreztem volna, szórakozik velem az univerzum] való viszonyulásban. Rejtőzködik a nők között, lebénul a köztük kavargó nüansznyi indulatoktól, amelyek olyan változékonyak. Mennyire megnyugtatóan egyszerűnek tűnt az ő szemszögéből a fiúk világa - miközben tudjuk, hogy ők is rettenetes sérüléseket tudnak egymásnak okozni - és milyen csapdákkal telinek a nők közötti kapcsolatok! Se a nők, se férfiak pártjára nem akarok állni, de, valljuk be, a nők egészen kifinomult formában űzik a verbális bántalmazást és természetesen férfiként sokkal könnyebb volt akkor (és sajnos most is) boldogulni.

Azt is érdekes megfigyelni, hogyan változik az ember személyisége; szerintem lenyűgöző, hogy egy félénk, terrorizált kislányból csípős nyelvű, mindennel szembemenő tinédzser lesz, ahogy az is, hogy tényleg ekkora pálfordulások történnek. A változás folyamatos, de felnőttkorban általában már finomodik (avagy sose vagyunk biztonságban magunktól).

Annyira komplex ez a regény, annyi mindent magába foglal, ami egy nőt érinthet; a lányokat a fiúktól elválasztó társadalmi konvenciókat, a látható és láthatatlan elvárásokat, az ikerszettben kapható pulóvereket, a vasárnapi ebédet, a vétélést, hogy ha egy nő fest, akkor az összes kérdés a női mivoltára vonatkozik és nem a műveire, milyen mintákat adunk át a lányainknak, a szorongást, hogy elárultuk a feminizmust, mert néha jó érzés átadni a bevásárlószatyrokat és elfogadni, hogy egy férfi kicseréli a beszakadt deszkát a tornácon.

 (Az is egy mekkora ordas, belénk csontosodott elvárás, hogy a nőknek mindent ki kell bírni, nem látszhat rajtunk semmi.)

Ui.: Továbbra is nagyon hálás vagyok a Jelenkornak, amiért a szerzőhöz méltó életműkiadásban hozza el nekünk az eddig kiadatlan Atwood-regényeket, szép köntősben, példás szöveggondozással. Csonka Ágnes fantasztikus, érzékeny fordítása külön köszönetet érdemel.

Eredeti cím: Cat's Eye

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2020

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról

Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.

Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.

Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).

Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.

Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Takács M. József

Ár: 3000 Ft

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.

A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed

Sorozat: Shakespeare újra

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2017

Fordította: Varga Zsuzsanna

Ár: 3200 Ft

"Az emberek sok mindenért szeretik egymást, nem csak jó okból"

"Pwnage egyszer azt mondta Samuelnek, hogy az emberek életében mind ellenségek, vagy akadályok, vagy rejtélyek, vagy csapdák. És nagyjából 2011 nyaráig Samuel meg Faye számára mindenki határozottan ellenség volt. Az élettől leginkább azt akarták, hogy mindenki hagyja őket békén. De az ember nem bírja ki ezt a világot egyedül, és minél tovább jutott Samuel a regényében, annál inkább felfogta, mekkorát tévedett. Mert ha az ember a többieket ellenségnek, akadálynak vagy csapdának látja, akkor állandóan hadban áll velük, és önmagával is. Viszont ha úgy dönt, hogy a többi embert rejtélynek látja, és ha önmagát is rejtélynek látja, akkor állandóan örülhet, mert végül, ha elég mélyre ás bárkiben, ha igazán belenéz mások életének motorházába, akkor talál ott valami ismerőset."

Nathan Hill: Nix

Féltéglányi, boncolgatós családregény, szemmel láthatóan jó nagy adag társadalomkritikával és múltba nézéssel nyakon öntve - első pillantásra látszott a Nixen, hogy micsoda és mennyire fog nekem tetszeni; közel hétszáz oldalon keresztül nem lehet a semmiről handabandázni (bár sokan próbálkoznak vele). Amikor felderengett a láthatáron két nap kimenő a mókuskerékből, őt kaptam fel, mondván, nem tudna kibontakozni a kapkodós hétköznapi olvasások során. Fél napos, belefeledkezős, éjszakába merengős etapok járnak neki.

Mi a nix? Norvég eredetű szellem izé, a történettel kapcsolatban: azt jelenti, aki a legnagyobb fájdalmat fogja neked okozni. Samulnek az anyja a nix; tizenegy éves, amikor Faye egy bőrönddel és egy ígérettel - ha Samuel regényíró lesz, minden írását el fogja olvasni -, kilép az életéből. Samuelt végigkísérik a kudarcok, mindennek a forrása az anyja iránti vágyódás és düh. Felnőttként irodalmat tanít egy kis egyetemen és szabadidejében órák hosszat az Elfscape nevű számítógépes játékkal játszik - és nem azért, mert majd' kicsattan a boldogságtól.

Faye soha, egyetlen egyszer sem lépett vele kapcsolatba. Aztán 2011-ben hirtelen minden híradó vele lesz tele, mert kaviccsal dobált meg egy kormányzót. Faye-t hippiként, prostituáltként, szélsőséges reakciósként ábrázolják a múltjára hivatkozva, amiről a fia semmit nem tud. Samuel, hogy kiutat találjon saját szorult helyzetéből, úgy dönt, feltárja az anyja múltját és könyvet ír róla.

"- Megbocsátok. Mindannyian megbocsátunk neked.

 - De miért?

 - Mert jó ember vagy. Megtettél mindent, amit tudtál.

  És ez igaz. Tényleg megtett mindent. Jó ember volt. És jó apa, amennyire lehetett. Faye   egyszerűen nem látta ezt mostanáig. Az ember néha annyira belegabalyodik a maga   történetébe, hogy nem látja, hogy egy másik ember életében csak mellékszereplő."

Hill nagyon alapos, tudatos - egyeseknek talán kissé mesterkélt - szerző; amit csak érint, azt a végletekig kivesézi, az összes szereplő lelkéből felvillant annyit, ami alapján bólintani lehet - illetve én bólogattam az idei év első igazi tavaszi napján -; az időben visszafelé haladva (meg ide-oda ugrálva) megismerjük Samuel és Faye mozgatórugóit, eljutva a nagyapához, Frankhez - és biztos, hogy a sor folytatódik, ki tudja, meddig -, érintve Samuel gyerekkori, meghatározó barátságát egy ikerpárhoz, egy Elfscape-társát, aki észrevétlenül játszik egyhuzamban 30 órát, Faye iskolatársait és azt a sorvasztó légkört, amelyben felnőtt, a főiskola ismerőseit, akik révén belesodródott az 1968-as chicagói tüntetésekbe, az ott tomboló közrendőrt és annak családi hátterét, olyan hosszú mondatokban, hogy ahhoz képest Gogol csupa kis predikatív szerkezeteket gyárt, ha jól láttam, a vége felé van egy tizenhárom oldalas mondatkígyó, de igazából fel se tűnt, milyen átkozott hosszú, mert legalább vesszőket használ és azt a folyamatot, amit ábrázol, máshogy nem is lehetett volna megírni. Ebben a könyvben el kell veszni, kész.

Még jó, hogy én nem vagyok McCarthy vagy Nathan Hill és nem muszáj annyira koncentrálnom a mondandóm ritmusára és megformálására.

Részben azért olvasok ilyen könyveket, mert megrémít, miket művelnek az emberek egymással, és hogyan lehet megtörni a világosan kirajzolódó családi mintát, amit tűpontosan folytatnak, mert nem ismernek más viselkedést és öntudatlanul azt adják tovább, amit ők láttak és ők kaptak. Nem akarsz kínozni senkit, mégis ezt csinálod - miért? Hogyan lehet ezt abbahagyni, hogy az ember ne őrüljön bele? Faye ugyanazokkal a kísérteties mesékkel ültet el félelmeket az érzékeny Samuelben, amiket ő hallott még érzékenyebb gyerekként és masszívan nyavalyatörős lett tőlük. Őszintén szólva, nem hibáztatom a gyerekeket, amiért a bűnronda Bogyó és Babóca karácsonyáról jobban szeretnek olvasni, mint a dühös házimanóról, aki halálra táncoltat, ha megeszed a kekszét vagy vizet loccsantasz a padlóra.

Szóval, ezek az emberek nem szimpatikusak. Persze nekem pont emiatt tetszik az egész, habár néha legszívesebben megvertem volna Samuelt, hogy kaparja már fel magát a padlóról és ne azon sírjon, hogy nem lehet visszamenni a múltba és másik döntést hozni, mint a Válassz magadnak kalandot! olvasmányaiban,bármennyire is sajnáltam a veszteségeiért. Faye pedig egész életében egy rémült kislány maradt, akit megnyomorított a hallgatag, szívtelen apja és folyton menekült az élete elől. Sajnos a világ nem hagy minket békén - minél jobban ezt akarjuk, annál kevésbé.

Ui.: szegény Franzent mindig elverem, de már megint vesztett. Egyszer fel kellene állítanom egy sorrendet a hasonló regényekből - az emlékeim alapján a Nix és az Átmeneti üresedés van az élmezőnyben.

Eredeti cím: The Nix

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Mesterházi Mónika

Ár: 5000 Ft - nem kell sikítozni, minőségi kiadványt kapunk érte és a művészetet nem kilóra mérik

Tigrisharapások

"A legtöbb író a saját életéből veszi a kellékeket és a jeleneteket. Az én Henriettám például szerény vacsoráját minden este kék tányéralátétre helyezi, és tömör, míves, olasz rozsdamentes acél evőeszközökkel fogyasztja el. Fura, kis részlet, sehogyan sem illik, úgy tűnik legalábbis, egy olyan nőhöz, aki a Brawny papír törlőkendők kuponjait vagdossa, de felkelti az olvasó figyelmét. Legalábbis remélem, hogy így lesz."

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Alkoholizmus. Gerincferdülés. Heroin. Sivatag. El Paso, New York, Új-Mexikó, Texas, forróság, por, apácák, palacsinta, orvosi rendelő, sürgősségi, Chile, mosodák, gyönyörű nők, erőszakos, züllött férfiak, gyermekbántalmazás, kilátástalanság, magány, halál, szegénység.

Ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni Lucia Berlin első magyarul megjelent novelláskötetét, amely az egyik írás kissé pimasz címét viseli: ugyan miért akarna valaki a bejárónőkről, pontosabban a bejárónőknek írni? Kit érdekelnek azok az emberek, akik mások szennyesét mossák (engem. A hétköznapi emberek hallatlanul érdekesek számomra. Milyen mintás a tányérjuk, mit csinálnak lefekvés előtt, mire gondolnak munka közben.)? Nem túl piacképes koncepció, akkor biztos botrányok tucatjáról lebbenti fel a leplet, mint egy áporodott szagú lepedőt.

Azért is érdekelnek az ilyen történetek, mert képtelen vagyok elképzelni, miért alkalmaz valaki bejárónőt. Persze, vannak ésszerű kivételek: betegség, nagy család stb., de én képtelen lennék elviselni, hogy más a cuccaim között matasson, arrébb rakja a vízforralót és elégedetten fedezze fel a könyvek mögötti vékony porréteget, mert azt a területet bizony nem szoktam hetente letörölgetni. Nagyon kényes erőviszonyok uralkodnak a háziak és a háztartási alkalmazottak között, ahogy A Segítségben is szó esik róla.

"A világ halad a maga útján. Alig számít valami, ugye? Úgy értem, alig számít igazán. De néha, még ha csak egy pillanatra is, részesülünk a kegyelemben, és elhisszük, hogy van, ami számít, nagyon is."

Kicsit elkalandoztam. Szóval, Lucia Berlin kötetét könnyű pár szóval jellemezni, az írások világa elég szűk, ugyanazon elemek, motívumok, nevek ismétlődnek benne - bár előfordul, hogy ugyanaz a név nem ugyanazt az embert takarja és fordítva - és a kötet végén található rövid bemutatás nélkül is könnyű rájönni, hogy a nagy részük (ha ugyan nem minden) önéletrajzi ihletettségű - és, ha ez így van, akkor Luciának nagyon szomorú, magányos, küzdelmes élete volt.

Habár nagyon szerettem ezt a könyvet, közel hatszáz oldalnyi nehéz pillanatról elég megterhelő volt olvasni; a legtöbb írásban jelen van a magány, a fájdalom valamilyen mértékben, de néhány, mint a Feljegyzések a sürgősségiről, 1977; a Carmen vagy a Mijito olyan gyomrosokat vitt be, hogy szinte émelyegtem, pedig általában szeretem az efféle realizmust, még vidoran is olvasom, hiszen a való élet is ilyen.

A másik nagy erős érzés, ami áthatja Berlin prózáját, a nosztalgia; úgy ír a sivatagról, az egész "tex-mex" éráról, hogy az embernek rögtön kedve támad egy road tripre, mintha csak itt lehetne igazi, jó életet élni; az ételek, a caliche szaga, az emberek közvetlensége, a vibráló hőség a Paradicsommal határos helynek tüntetik fel az írónő gyermekkori helyszíneit.

Az első pár novellánál volt némi hiányérzetem, mintha Berlin megspórolta volna a befejezést, nem zárta le a történeteket. Emiatt hamar elmúlt a Katherine Mansfieldhez való hasonlóság érzése, az ő történeteinek sokkal feszesebb az íve, tökéletesre csiszoltak, Berlin csúnyán mondva sokkal hétköznapibb, nyersebb a stílusa - de ez nem von le az értékéből, nem a semmiért nyerte el az American Book Awardot. Később, az olvasás során elmúlt ez a hiányérzet, vagy hozzászoktam a szerző ritmusához, vagy a többi novellánál már kiküszöbölte ezt a hibát.

Abszolút jó döntés volt, hogy nem halogattam tovább a beszerzését.

Ui.: Amerikában miért nincs az embereknek mosógépe?...

Eredeti cím: A Manual For Cleaning Women

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Bíró Júlia

Ár: 3700 Ft

A szolgálólány meséje

"Végeredményben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, mert mi mossuk az ő szennyesüket, és sok mindent tudunk róluk; de ők nem mossák a miénket, és semmit se tudnak rólunk. A cselédek elől nem sok mindent lehet eltitkolni; s ha valaha is szobalány akarok lenni, meg kell tanulnom úgy vinni a mocsokkal teli vedret, mintha egy csokor rózsa volna, mivel ezek a legjobban azt gyűlölik, ha emlékeztetik őket arra, hogy őnekik is van testük, s az ő szaruk is éppúgy bűzlik, mint a másé, ha nem jobban."

Margaret Atwood: Alias Grace

(Na, most jól átvágtalak titeket. De hát Grace története tényleg a szolgálólány meséje...)

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól - kevés író képes erre -, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.

Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány - amit azóta se mertem újraolvasni -, de nem is vágytam arra a traumára.

Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem... a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel - köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak -, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe - fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak -, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot - a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt -, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az "igazságra", részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat - szándékosan nem azt mondom, hogy "hazudik". Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?

Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk - nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról - a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe  The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

Eredeti cím: Alias Grace

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2017

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

Egy múló pillanat

"Író lett, és mivel író volt, vagy mert épp az tette íróvá, folyamatosan űzte a szavak állhatatlansága. A szó nem tárgy, nem. A tárgy nem szó. De a két dolog valahogy elválaszthatatlan. Minden csak a képzelet műve lenne? A szavak láthatatlan bőrként burkolják be a világot, így teszik valóságossá. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ semmivé foszlana, nem lenne valóságos, ha megfosztanánk a szavaktól. Jó esetben úgy tűnt, a tárgyak áldásukat adják az őket megkülönböztető szavakra, a szavak pedig áldásukat adják mindenre."

Graham Swift: Anyák napi kimenő

Az ilyen kötetekre szokták azt mondani, hogy egy igazi kis gyöngyszem. Látszólag nem szól semmiről, valójában mindent magába foglal.

Az viszont tényleg igaz, hogy jóformán semmi nem történik benne; Jane, a szobalány a regényidő nagy részében szemérmetlenül heverészik az ágyon az anyák napi kimenőjén - csak hogy neki nincs édesanyja, mert árva, de a ház ura, egy angol úriember, a többi szolgálóval együtt neki is kimenőt adott. Meg fél shillinget. Jane azonban, miután Mr. Niven engedélyével a kettes számú kerékpáron kigördült az útra, a szomszéd birtok felé veszi az irányt, hogy találkozzon a titkos szeretőjével (és titkos barátjával), Mr. Paullal.

Habár Hemingwaytől még csak egy könyvet olvastam, Swift alkotói módszerét hasonlónak éreztem; a cél megtalálni a tökéletes mondatot, ami egyszerű, sallangmentes és kifejezi a lényeget. Az Anyák napi kimenő minden mondatán érződik a regény felette töltött órák száma, a hosszas csiszolgatás. Pontos, kimért, burkoltan mindent láttató - igazi angol mű. Vagy legalábbis olyan, amilyennek én szeretem tudni az angol műveket.

Senkit ne tévesszen meg a borító, a sablonos alapszituáció - a fiatal dandy és egy szobalány szerelmi viszonya -, ez nem a Downton Abbey vagy az Üvöltő szelek. Ez a kisregény egy ember életéről, a regényírásról, a fanyar humorról, a háború utáni társadalmi átrendeződésről-változásokról, az emberi kapcsolatokról, a nagy horderejű apróságokról, egy ló negyedik lábáról és két ezüstkeretes fényképről szól. Igen, ez mind belefér, mert Swift jó író.

(Én pedig el akarom olvasni az összes könyvét.)

Eredeti cím: Mothering Sunday

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve. 2017

Fordította: Merényi Ágnes

Ár: 3000 Ft

Fehér, mint a bőr, piros, mint a vér

Han Kang: Növényevő

Te hogyan viszonyulsz a testedhez?

Nehéz annyi jó értékelés után értelmes mondanivalót kerekíteni erről a kisregényről, amelyben a rövidsége ellenére annyi minden egyesül; a nők helyzete (igen, már megint), az emberek viszonya a testükhöz, a környezetükhöz, a testi-lelki és társadalmi elidegenedés, a családon belüli (hatalmi) viszonyok, és még néhány más téma, ami már nem jut eszembe, mert olvasás közben az első mondaton kívül nem jegyzeteltem le mást.
@katacita egyik mondata elindított bennem valamit; igen, objektíven is nehéz erről a könyvről jót mondani - ez a fajta próza nem arra törekszik, hogy elrepítsen egy másik, kalandos világba, hogy átmenetileg megszabadítson a hétköznapi gondjainktól. Még csak nem is egy történetet akar elmesélni - a felzaklató irodalom a saját problémáidat dörgöli az orrod alá, a tudatod peremén lebegő félelmeket állítja a középpontba. Ha valakinek nincs ellenére némi élveboncolás, hogy a démonjai kiszabaduljanak a börtönükből és néhány napig táncot járjanak a lelkében, az szeretni fogja a Növényevőt is.
Félelmek, démonok itt aztán vannak bőven, az enyémek kárörvendően-boldogan rázták a ketreceiket; a többi gyerekhez képest nálam jóval tovább tartott a monostílusú étkezés (szegény anyám), a húsoktól kifejezetten undorodtam; a lilás nyomot hagyó csontokról, a sárga, zsíros bőröktől, a sülő olaj mindent átható szagától és levakarhatatlan nyomaitól, a megdermedő, sárgás kolbászzsírtől, a szafttól fénylő ajkaktól és mocskos ujjaktól. Az anyámnak büféje volt, de egyszer se kóstoltam meg a sült kolbászt, a toros káposztát vagy a véres hurkát. (Az apám meg kocsmáros. Ki lehet találni, mennyi alkoholt iszom.) A mai napig taszítanak a hagyományos magyar konyha remekei. Véglegesen a sport hozta helyre az étvágyam és stabilizálta valamennyire a húsfogyasztást - a testem elég egyértelmű jelzéseket ad le, hogy mit kíván, ha izmot akarok építeni.

[Ez marad, ha előttem már mindenki szételemezte a könyvet mindenféle objektív, posztmodern meg egyéb szempontok szerint - vessük be a száni személyes élményeket.]
[És próbáljunk meg visszatérni a regényhez.]

Ez egy nagyon intenzív, húsba vágó történet. Han Kang hihetetlenül erős atmoszférát teremt ezen a szellős 180 oldalon; nagyon kényelmetlen, nagyon fájó emlékekbe, gondolatokba préseli bele az olvasókat. Három nézőpontkarakterünk - egyik se a főszereplő, és itt megállom, hogy ezt tovább fejtegessem, megtették már mások - van, mindegyik különböző és egyedi. Jó ötlet volt az empátiazombi férjjel indítani a regényt; mindig félelmetesnek találtam az abszolút, sértett egóval bíró embereket, akik viszonylag értelmes megfogalmazással (értsd: van némi eszük) és a legnagyobb természetességgel tárják a világ elé a korlátoltságukat, azt, hogy tényleg azt hiszik, hogy a tetteik, a mondanivalójuk elfogadható és helyes. Meg sem fordul a fejükben, hogy valamiben ők követtek el hibát. Hátborzongató és lenyűgöző, hogy Han Kang mennyire életszerűen mutatja be egy tuskó férj, a gyökértelen, magányos sógor és a pusztán a kötelességeinek élő nővér belső világát, valamint rajtuk keresztül a főszereplő Jonghje zaklatott kálváriáját. A meg nem értettség, a berekesztettség, a kiüresedett kapcsolatok és az intolerancia szintézise ez a regényke.

Szerintem az ilyesfajta falhozvágós vagy felzaklató irodalomnak az a legnagyobb erénye, hogy mindenkiből mást cibál elő és mást érint meg. Én csak érintőlegesen hoztam szóba a nők hátrányos helyzetét, helyette a saját evésfóbiámat idéztem fel. A másik téma, ami megragadott - ó, erről is tudnék sztorizgatni, de nem fogok -, az embereknek a saját testéhez való viszonya. Jonghje egyértelműen szabadulni akar a sajátjától, de a többi szereplő is harcban áll a saját porhüvelyével. A Burgess fiúkban említi egy idős hölgy, hogy az ember azt hiszi, a gyerekei olyanok lesznek, mint amilyeneket a katalógusban látni - saját magunkról is ezt hisszük. Mi van helyette? Ritkuló haj, megereszkedett bőr, ráncok, visszerek, foltok, anyajegyek, elomló hús, egyre tekintélyesebb pocak - óriási tudatosság kell, hogy ezeket az ember kezelni tudja. Nem megszüntetni, hanem kezelni. Talán nem újdonság, hogy minden problémát nem lehet tudatos életmóddal elkerülni; ha valakinek himlőhelyes a bőre, azon a sport és az egészséges táplálkozás nem segít. Együtt tudunk-e élni szégyen nélkül az ún. hibáinkkal? Tudjuk-e szeretni a hétköznapi stigmáinkat?

Nagyon sokat lehetne még elmélkedni a Növényevő kapcsán, én hellyel-közzel ennyire gondoltam. Szerettem volna megmutatni azoknak, akiknek nem tetszett - nem meggyőzni vagy burkoltan elküldeni őket a sunyiba -, mi a "jó" ebben a regényben, én miért vonzódom az efféle irodalomhoz és mit vált ki belőlem. Az már más kérdés, mennyire megy át és kit érdekel.:D

Eredeti cím: 
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2017
Fordította: Kim Bogook, Németh Nikoletta
Ár: 3000 Ft

Halál istene

"...kőből nem lehet vért fakasztani."

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Értékelés: 4.7 neccfüggöny az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Nem írok ehhez a regényhez bevezetőt, mert vagy egy mondatban lehet elintézni (az idős Iris Chase Griffen emlékszik vissza családja és a saját történetére), vagy bonyolult kacskaringókkal tarkítva, azt meg még olvasni is kínzás, hát még megírni. Maradjunk a rövid változatnál egyelőre.
Néhány vélemény kicsit felébresztette bennem a félszet, "aprólékos", "elkalandozó", "unalmas" jelzőkre emlékszem leginkább, de mivel beválogattam a várólistacsökkentő játékba, ha rossz, ha nem, el kell olvasnom (meg, ha már pénzt adtam ki érte...).
Érdekesre sikerült a regényhez fűződő viszonyom, amelyben fontos szerepe jutott annak a csudálatos, spanyol inkvizíció fegyvertárába illő pszichikai terrornak, amit vizsgaidőszaknak neveznek; ez alatt a több mint egy hónap alatt a brazil teleregényektől a hűtőszekrény kitakarításáig minden érdekesebb, mint a tanulás - hát még egy regény. Úgy menekültem a megsárgult lapok közé, mintha... a fene tudja, mi múlna rajta. Tehát lehet, hogy az ingerszegény szellemi környezet és az érzelmi stressz miatt éreztem olyan találónak és elgondolkodtatónak a történetet, és egyébként, normál helyzetben csak szenvelegtem volna rajta.
Nagyon kuszának tűnik az első pár fejezet alapján a regény szerkezete: Iris jelenbeli monológjai, múltra való visszaemlékezése, a Laura által írt A vak bérgyilkos című regény, egy mese és újságcikkek váltják egymást. A történet ritmusát is nehezen vettem fel, de miután belerázódtam, bármilyen rövid időre is sikerült visszatérnem hozzá, nem kellett várnom, hogy "hasson" a hangulata.
Ez nem boldog történet. Miről is szól? Egy valaha gazdag családról, amelynek mindenét elvette az idő és a történelem, kezdve a nagy gazdasági világválságtól a második világháborúig. Nagyon emberi, nem tartalmaz hollywoodi rózsaszín hülyeségeket, Iris - nagyobbrészt róla szól a regény - hétköznapi ember, hibákat követ el, amiket nem fél beismerni. Laura az egyedüli, aki más, szinte transzcendens lény, ennek ellenére szabadulni vágyik úrilány pozíciójából.
Az idős Iris nagyon idegesített, talán azért, mert szintén életszerű volt: tipikus nyavalygó vénasszony, viszont az érdekes, nagyon igaz meglátásai elviselhetővé tették, pl. ez:

"A romantika valahol közép-távolban zajlik. A romantika nem más, mint benézni önmagadhoz, harmattól párás ablakon keresztül. A romantika nem más, mint kihagyni bizonyos dolgokat: ahol az élet röfög és szortyog, ott a romantika csak sóhajt."

A legjobban a "hagymahéj-effektus"-t szerettem a történetben, bár néhány utalásból már jóval hamarabb megfejthető a fő csattanó, mint ahogy Iris elmeséli.
Ui.: Igazán kiadhatnák Atwood összes regényét, mert ez a négy - A szolgálólány meséje, Fellélegés, Pénelopeia, A vak bérgyilkos - vérszegény szám*, és ezekre is ráférne egy tisztességes, színvonalas kiadás. Pl. a post tárgyát kapni se lehet, évekkel ezelőtt zsákmányoltam a Szépséghibás Szandiban, koszos, kiszakadt a kötéséből, de legalább megszereztem.
Ui2.: Ez egy összefüggéstelen bejegyzés, a vizsgaidőszak számlájára írandó...

* Ez 2012-ben kiegészült a Guvat és Gazellával.

Eredeti cím: The Blind Assassin
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: 2800 Ft