2022. január 23., vasárnap

Szenvedély és szenvedés nagyon sokáig

"-... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony.

 - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez." 

Anne Brontë: Wildfell asszonya

1827 október:

- Helen, én, én...

- Igen, Gilbert? Mondjam, kérem!

- Jaj, nem is tudom.

- De mégis, ne tegyen tönkre!

- Félek, hogy megsértem az érzéseit. Vagy az anyámét. Vagy az ön nagynénjéét. Végtére is, ez igazán ill..

- Gilbert, maga csak játszik az érzelmeimmel. Második napja látogat, látott minket a gyermekem dajkája és az egyik béres a kapunál. Rettegek, hogy az emberek máris a szájukra vettek.

- Attól tartok, Helen, ki kell fejeznem mélysé...

Én, 2022 telén, gondolatban:

AZ ISTEN SZERELMÉRE, EMBEREK, NE KÍNLÓDJATOK MÁR! CSÓKOLD MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN, HÁZASODJATOK ÖSSZE ÉS TEGYETEK MÁR RÁ MAGASRÓL, MINT GONDOL KÉT ÖREGASSZONY!

Sokat megélt veterán volt a várólistámon a legkisebb Brontë-lány klasszikus regénye, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ezt kaptam le a polcról; ahogy az sejteni lehetett, derekasan megküzdöttünk egymással, ha nincs két hosszú vonatút, lehet, hogy a Könyv győz, nem én, de háromszáz oldalnyi vergődés után csak nem adtam meg magam, túl sok drága időt fektettem bele.

Olvasás közben többször eszembe jutott - a gondolatot mindig kísérte egy adag bűntudat -, hogy Anne mindkét nővérétől tanulhatott volna a regényírás csínjáról-bínjáról; Emilytől azt, hogyan kell egy cselekményt kívánatos hosszúságúra szabni és úgy felfokozni az érzelmeket, hogy örökké megbolygassa az olvasók lelkivilágát, Charlotte-tól pedig az izgalmas, fordulatos történetvezetést. Habár Helen alakjában érezni a Brontëk haladó szellemét, sajnos maga az eseménytelen, ma már rétestésztaszerűen elnyújtottnak tűnő történet agyoncsapja az egészet és a végére már a főszereplő se bír a társadalmi béklyókkal. A maga korában roppant dekandensnek számíthatott, amelyet szoknya korcában rejtegethettek; illetlenül, a maga pőre valóságában bemutatja az előnytelen házasság minden hátulütőjét, ami a buzgó hormonok és rózsás, piruló érzelmek miatt halálos veszedelemként leselkedett a fájóan tapasztalatlan, ájtatos vallásosság tejüveg búrája alatt nevelt fiatal lányokra, akiknek pihegő szívét szó szerint egyetlen mosoly elrabolta és tönkretette életét, hiszen az eskü - ami még tartalmazta a bájos "mindenben engedelmeskedem neki" kitételt és minden vagyonától megfosztotta az arát - akkor szó szerinti volt: amíg a halál el nem választ.

Sokszor eszembe jutott már, hogy rossz korba születttem, de ha választanom kellene a 19. század és a 21. közöttt, habozás nélkül az utóbbira voksolnék. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de a másik két nővér képes volt úgy papírra vetni az ötletét, hogy örök érvényű legyen és a kor patinája - mert jól tudták, hogy a világ változni fog - ne feketítse be annyira, hogy élvezhetetlenné váljon. Anne esetében ez sajnos majdnem sikerült; jóval szűkebb perspektívája az átlagos vidéki angol nemesség viszontagságait örökíti meg tintába foglyul ejtve; sajnos vagy sem, közel sem olyan grandiózus, mint az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre, de hősnője szintén kitűnik a kor átlagából; Helent erős tartása, józan esze, független természete Jane méltó társává teszi, tette olyan önállóságról és bátorságról tanúskodik, hogy nemcsak a maga korában tekintenék botrányosnak, hanem jóval később is, a 21. századi nő előfutára.

Borzasztó keserűséggel átitatott könyv a Wildfell asszonya, de ezt a keserűséget nem lehet felróni neki, mert csak az őszinteség bűnébe esik. Erősen gyújtogatta az érzelmeimet, de közben el is emésztette őket; egy ilyen történet olvasása közben az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a saját csalódásai és elönti az epe, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak.

Nem bánom, hogy elolvastam, de ebben az érzésben vaskosan közrejátszik a megkönnyebbülés, hogy végre kipucoltam a várólistámról.:) 

Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa

Ár: pár száz forinttól elérhető

2022. január 16., vasárnap

Családon belül marad - A visszaadott lány

"Az egyetlen anya, akit sosem vesztettem el, a félelmeimben lakozó anya." 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Az anyák sosem felejtenek. A lányok sosem bocsátanak meg.

Egy másik könyv (Stephanie Wrobel: Bocsáss meg, Rose Gold!) borítóján szerepel az előző két mondat, sajnos nemcsak fiktív történetekre, hanem az igazi emberi sorsokra is jellemző - az irodalom pedig az életet veszi alapul.

A regény főszereplője egy fiatal éves lány, aki tizenhárom éves koráig tökéletes, mondhatni kiváltságos gyerekkort él meg, rendezett anyagi körülmények között neveli egy szerető(nek tűnő) házaspár, mindkét szülőjével jó kapcsolatot ápol. Aztán egyszer csak minden magyarázat nélkül visszazsuppolják a biológiai családjához, mintha egy öntudatlan ballépés okán hirtelen nem kívánatos idegenné vált volna. A váltás nagyon éles, egy koszlott, nyomorúságos lakásban találja magát egy téglagyárban robotoló, szótlan apa, egy nyers, a szeretetét kimutatni képtelen, ám pofonokat annál nagyobb hévvel osztogató anya és négy-öt testvér között... mintha csincsillát hajítanának a patkányok közé. Kagylós spagetti helyett olajos kenyér, az egyedül élvezett szoba luxusa helyett egy fél ágy, miközben az arcához idegen húga talpa ékelődik, a lepedő vizelettől bűzlik és éjszaka az idősebb fiúk nyögdécselése hallatszik.

A lány - akinek A Manderley-ház asszonya hősnőjéhez hasonlóan nem tudjuk meg a nevét -, habár nem tud paradicsomot hámozni és a kisöccsét elaltatni, erős marad, nem süllyed el a nyomorban, a falusi iskolában azonnal kitűnik átlag feletti intelligenciájával és az örökbefogadó anya, Adalgisa, ha máshogy nem is, anyagilag továbbra is a segítségére van - ami persze édeskevés; amíg nem ismerjük a tett hátterét, csupán visszatetszést érzünk, de amikor kiderül, egyenesen felháborodunk. Legszívesebben Adalgisa arcába ordítottam volna: "Normális vagy, b*** meg?! Hogy tehettél ilyet?!"

Nagyon sokféle érzelem vonul fel a lapokon, a gyerekfogorvosként dolgozó Di Pietrantonio olyan élőnek festi le a helyszíneket, hogy érezzük a tenger illatát, a homokot a talpunk alatt, a kenyérleves mindent átható szagát. A reménytelenség bűzét, az érzést, hogy innen nincs kiút, mert nagyon-nagyon erős akaratra van szükség, hogy valaki kitörjön ebből a nyomorúságos közegből. Ne legyenek kétségeink: a főszereplőt mindenki próbálja visszahúzni, az iskolatársai gyűlölik, amiért más, mint ők és amiért testközelben láthatják mindazt, amit ők képtelen lesznek elérni, az ellentétes érzelmektől túlfűtött kapcsolata húgával, Adrianával, a szellemileg visszamaradott kisöccs... még a szülei is, akiknek csak egy-egy reakciója utal arra, hogy azt szeretnék, aminek természetesnek kellene lennie: hogy a gyereküknek jobb élete legyen, mint nekik.

Képtelenség ezt a szituációt sérülésokozás nélkül kezelni.

Habár azonnal adja magát a párhuzam, nekem mégsem Elena Ferrante jutott eszembe először, hanem Silvia Avallone lendületessége az Acélból; ahhoz hasonlóan A visszaadott lány is szinte magától pörgeti a lapokat, nem ás annyira részletesen a mélybe, mint Ferrante, aki cafatokra tépi a szereplőit és az olvasóit egyaránt. Magam is meglepődtem, mennyire tetszik, úgymond lenyűgözve nézegettem a filmszerűen felvillanó életképeket - és az a rengeteg emberi probléma, csak úgy tobzódnak az érzelmek! Nekem sokkal jobban bejön a déli nyomor, mint az északi, az utóbbi teljesen kiszívja az életerőt belőlem és méregként fecskendezi az ember ereibe a sivár kétségbeesést.

Egy szó, mint száz, örülök, hogy ezt a kis könyvet a polcomon tudhatom, örülök, hogy érzelmileg mélyen megérintett és nem maradt számomra közömbös a történet. Mostanában azon filózom, hogy a frissen olvasott könyvek a nyomába se érnek a régi kedvenceknek, A visszaadott lány végre megpendített bennem valamit.

Ui.: Mérhetetlenül csodálom az írónőt, amiért képes hajnal ötkor teljes agykapacitással működni, én élőhalott vagyok a korán keléstől.

Ui2.: Az olvasmányélmény nem lehetett volna teljes Todero Anna fordítása és a Park Könyvkiadó gondossága nélkül.

Eredeti cím: L'Arminuta

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Todero Anna

Ár: 2990 Ft

2022. január 9., vasárnap

Fenegyerekek

"Ha úgyis belém szeret, akkor tehetek neki olyan ígéreteket, amiket nincs szándékomban betartani." 

Michael Chabon: Fenegyerekek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet, mint a mókus egy finom falatot ínséges időkre, amikor nyűgösen, nem-tudom-mit-akarok állapotban nyugodtan felé lendíthetem a kezem, mert, habár nem tudom, mire számítsak, szinte biztos, hogy tetszeni fog.

(Négy könyv után még mindig az elsőként megismert Jiddis rendőrök szövetsége a kedvencem, amiben gyanítom, hogy ordas nagy szerepe van M. Nagy Miklós csodálatos fordításának.)

Nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletettségű a Fenegyerekek, de nagyon remélem, hogy a szerző és a főhős maximum az ihlet terén érzett parttalanságban osztozik; Grady Tripp valóságos antihős-szupersztár, olyannyira, hogy tanítani lehet a "Hogyan csesszük el az életünket" és a "Top tíz tett, amit soha ne kövess el pasiként" kurzusokon. Egy szerepébe beleöregedett és belerokkant vén hippi, elaggott házikedvencek slendrián hóhéra, aki szétfüvezett agyával eltévedt kétezer oldalnyi kéziratának végtelen labirintusában, ahol ő a pocakos Thészeusz és az elcsigázott Minótaurusz egy személyben. Olyan mélyen fetreng az önsajnálatban, hogy észrevétlenül és mozdulatlanságában viharos gyorsasággal száguld a teljes tönkremenetel felé - csak az a szomorú, hogy magával rántja a feleségét, a szeretőjét, a két nő családját, néhány hallgatóját, az ügynökét, egy kutyát, egy kígyót, az autóját... vagyis mindenkit a környezetében; a fenti idézet tökéletesen mintázza Grady ars poeticáját.

Pszichedelikus mini road trip ez a könyv, utazás egy minden téren megrekedt ember koponyája körül, akinek az az egyetlen baja - ahogy sokan másoknak is -, hogy nem akar felnőni. Nem szerettem Grady Tripp "aszott, megfeketedett kis mazsolalelkét", de a történetet nagyon szórakoztató volt olvasni, amiben az autóvandálkodó kísérteten a zsidó húsvéton át a legényszöktetésig minden előfordul, kulcsszerepet kapnak benne szélben lobogó kéziratlapok, Marilyn Monroe szaténkabátkája, temetes mennyiségű alkohol, marihuána és egy zöld tragacs.

Grady kálváriája kurtán-furcsán ér véget (remélem, nem kétezer oldalból kellett lefaragni), szerintem belefért volna még ötven oldal, hogy normálisan kibontakozzon a végkifejlet, mert ez az éles váltás max. mozifilmen befogadható.

Eredeti cím: Wonder Boys

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 5.000 Ft

2022. január 1., szombat

Decemberi zárás

 Ha valaki nekem azt mondja, hogy az év utolsó napján könnyű őszi cuccban fogok vidáman futkosni, mert verőfényes 14 fok lesz, biztosan kiröhögöm.

(Próbálom elkerülni az időjárás emlegetését a havi zárásokban, de úgy éreztem, eme az ajándék tavasz felett egyszerűen muszáj örömködni.)

Decemberben három képregényt szereztem be; a Death Vigil - A Virrasztókat azért, mert a szerzőtől nagyon szerettem a Harleent (ráadásul mindössze 1000 db készült a magyar kiadásból), a Monstress soron következő részét, amit már el is olvastam, és a Locke&Key első részét, már csak a harmadik hiányzik, remélhetőleg az is meglesz előbb-utóbb.



Egész jól teljesítettem az olvasások terén - mondjuk, a Monstress újraolvasás eléggé megdobta a számokat, de nem ez, hanem a fiatalkori szenilitás volt az ismétlés oka -, szám szerint tizenkét kötetet olvastam el. A Fenegyerekek és a 99 magyar vers átcsúszik jövőre (avagy azt hittem, szétolvasom magam az ünnepek alatt, ehhez képest csak pislogok, hogy hova lett ez a másfél hét).

A Kódfejtőt és az Őszt leszámítva csupa kellemes élményben volt részem; sokakkal ellentétben nekem nagyon tetszett A női test és más összetevők; Machadótól korábban csak egy novellát olvastam, ami közepes élményként maradt meg bennem, ehhez képest a jelenlegi írások sokkal jobban teljesítettek. Úgy éreztem, ezt az évet az újraolvasások vitték el a hátukon, kevesen értek a régi kedvencek nyomába, de A halványuló fél kellemes meglepetés volt, sőt, alig tudtam letenni (részben Délen játszódik, szóval, elvárható volt ez a hatás).

Elég nyűgös hónap volt, amit az egy hónapra jutó újraolvasások száma is mutat; muszáj volt belebújni az Együtt lehetnénkbe, ami igazi kabátkönyv, a Kékszeműfiú pedig csak úgy eszembe jutott és erővel kell visszafogni magam, hogy ne daráljam le a másik nagy kedvencemet Harristől, az Ötnegyed narancsot.

A többiek decembere:

Dóri - aki egy kivételével az összes ehavi beszerzését elolvasta

Kata

Nita

PuPilla