Nappal világos, este sötét

"Minden csak úgy volt. Nem léteztek jelek. Nem állt titkos összeköttetésben a világgal, és a világ sem állt titkos összeköttetésben vele. A nap nap volt, az eső eső, a test test. A fájdalom fájdalom. És eljött az az idő is, amikor Johan összetette a kezét, és így suttogott: Miért? A válasz egyszerű volt: Csak."

Linn Ullmann: Kegyelem

Mindenkinek szüksége van kegyelemre - még Johan Slettennek is, akinek az élete egyenes, lapos út volt, vargabetűk és kacsakaringók nélkül. Az egyetlen kihágása egy jelentéktelen, alig olvasott recenzor plagizálása volt, egy jelentéktelen, 1500 előfizetővel bíró újság cikkéről, amely egy alig ismert, csodálatos lett regényről szólt. Meg az, hogy egyszer titokban követte a feleségét egy orvosi konferenciára, ám megcsalatásnak, drámának nyomát sem lelte.
Johan Sletten gyáva, pálcika alkatú ember volt. Hagyta, hogy a feleségét rondaságnak nevezzék a barátai és hogy a kutyájába belerúgjon egy bunkó izompacsirta. Az életében nem volt méltóság - de kegyelem igen, a második felesége, a fényes hajú, kislányos arcú Mai személyében. Amikor a betegsége elhatalmasodik rajta, és a küzdelem ellenére látszik, hogyan (és legfőképpen: mikor) fog véget érni Johan Sletten élete, a férfi az utolsó kegyelmet kéri a feleségétől - segítse át a halálba, amikor már nem lesz ura önmagának.

"A kórházban töltött pár hét után a főorvosnő úgy ítélte meg, hogy kiengedheti Johant. Meyernek hívták, és régebbről valamennyire ismerte Mait. Meyer egy balett-táncosra emlékeztette. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. A karjával, kezével, egész testével beszélt. Ezenkívül csinos is volt. Az orvosi köpeny alatt lengén öltözött, így jól látszott szép, kicsi melle.Általában bejött hozzá, és leült az ágya szélére. Mindig ráérős volt. Egy nap a következő történt:Dr. Meyer felállt, és az ablakhoz lépett. Johan zongorázást hallott... Vajon dr. Meyer is hallja? Csajkovszkij? ... Talán egy rész a Giselle-ből? Meg akarta kérdezni tőle. De egyszerűen nem tudta kinyitni a száját, nem tudta levenni a szemét a doktornőről, ahogy ott állt az ablaknál, a fényben. Dr. Meyer hirtelen lábujjhegyre állt és előrehajolt. A teste boltívbe feszült. Tökéletes, szép mozdulat. Johan nem egészen értette, amit látott, de amikor a doktornő újból felegyenesedett, megköszönte neki."

Úgy féltem ettől a könyvtől, mint a tűztől. Nagyjából húsz évig terveztem tologatni, de egy csábító könyvheti akció felülírta az elképzelésemet, és, ha már az ember megvesz egy könyvet, előbb-utóbb kénytelen elolvasni.
Egy újabb tektonikus változás figyelhető meg az ízlésemben és/vagy a dolgokhoz való hozzáállásomban; néhány könyv elolvasása, amiről azt hiszem, hogy tetszeni fog, katasztrofális eredménnyel zárul, a fájdalmasnak tűnőkről pedig kiderül, hogy feleannyira sem harapósak. A Kegyelem - talán terjedelménél fogva - sem lapított kétdimenzióssá, de volt pár dolog, amit előrángatott a szekrényből. Nem örültem neki, de az ember semmi jóra ne számítson, ha egy haldokló főhős utolsó gondolatairól olvas. Pláne, ha az írót Linn Ullmannak hívják.
Ismét kegyetlenül őszinte, tűélesen ábrázolja az emberi kapcsolatok mikroszkopikusan undorító darabkáit is. Hogy Johan, ha az első feleségét nem üti el egy autó, maga gázolta volna el és hogy mennyire utálja a saját gyerekét. Hogy Mai minden ok nélkül hazudik apró, jelentéktelen dolgokban. Hogy meg lehet halni anélkül, hogy az ember valami rendkívülit vitt volna véghez.
Maga a hatalmas szerelem, amit a fülszöveg emleget, szerintem háttérbe szorul. Nem holmi őrjöngő, lángoló szenvedélyről van szó, hanem egy tartós, de kopott fényű, bajtársiassággá-barátsággá hűlt kapcsolatról. Johan Sletten téved - Mai volt az élete íve, a sarkcsillaga. Sokaknak még ennyi sem adatik meg. Remélem, tudta, hogy nem élt hiába.

Az egyik legpokolibb érzés, amikor arra vársz, hogy az, akit egész életedben szerettél, meghaljon. És hogy akit most látsz, nem hasonlít erre az emberre. De még csak emberre sem. A te életed is leszűkül a kórházra, a nappali világosra és az este sötétségére. Utána pedig fogalmad sincs, mit keresel az élők között.
Soha nem felejted el.

Ui.: besz*rok! Linn Ullmann (akit eredetileg Karin Beatének hívnak) gyerekkorában balettozni tanult, Mai pedig zongorázni, és a wikis szócikkben majdnem szó szerint a regény egyik mondata szerepel: „…majdnem jó voltam, ezért hagytam abba. A táncban ugyanis, akárcsak a zenélésben, tökéletesnek kell lenni.”

Eredeti cím: Nåde 
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2006
Fordította: Deák Sarolta
Ár: 2150 Ft (a Könyvhéten 500 volt)

Suhanó magány

"Nem ez az érdekes, kiabálta, hanem az, hogy piszkos kis hazudozó vagy. Egy pillanatra megnyugodott, mire képes volt a hangját is kontrollálni, ami egészen addig betöltötte a szobát. Végül nyugodt hangon hozzáfűzte: Ide figyelj, Karin, szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben."

"Amióta képes vagyok különbséget tenni a hasznos és az ártalmas hazugság között, elhatároztam, hogy annyit és akkor fogok hazudni, amennyit és amikor csak bírok. És így is történt."

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Ez nem is fáj, állapítottam meg olvasás közben. Biztos már nagyon öreg és nagyon cinikus vagyok - remélem, mindenki érzi szavaimban az iróniát -, vagy Ullmann első regénye nem sikerült olyan érdesre (esetleg a kettő együtt), mint amilyenre számítottam. Az Áldott gyermek sokkal keményebb történetként él az emlékezetemben, öt év kellett (jézusom), mire rábeszéltem magam a Mielőtt elalszol-ra.
A történet ismét egy családról szól, hétköznapi és nem annyira hétköznapi neurózisairól, problémáiról. Kalauzunk és elbeszélőnk Karin, aki már a regény elején jelzi, hogy abszolút nem szégyell hazudni, illetve kicsit többet mesél el a megtörténteknél. Mi történt Julie-vel, tényleg homályosra oszlott-e Anni arca, Karin pasija valóban makrélává változott? Mi az igazság? Halvány gőzöm nincs, de szerettem olvasni a regényt.
Minden család pszichotikus, mindegyik a maga módján az. A norvégok valami egészen hűvös visszafogottsággal és szenvedélyes dühvel. Blomék depresszív, fagyos magánya falként szigeteli el őket egymástól és zárja kísértetekkel teli tömlöcükbe. Linn Ullmann stílusa nagyon minimalista, sokszor ismétlődő, egyszerű szavakat használ, amik mégis vágnak, mint a kés és keményen koppannak valahol lent, a saját lelkiismeretem mélyén. "... szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben." Ez az első mondat, ami a könyvről eszembe jut. Benne van az egész történet lényege, a mondanivalója - legalábbis az, amit nekem mond.
A minimálsága és élessége ellenére Ullmann nagyon megkapóan ábrázolja az embereket. Az ő nagyítója alatt minden ember érdekes, pedig bőséggel adagolja hozzájuk a rossz döntéseket és a negatív tulajdonságokat. Pontos, kíméletlen, mégis élvezetes képet fest róluk, ami mellett meglepően jól elfér néhány meghitt mozzanat és mágikus elem - nem is emlékeztem, hogy ilyen is előfordul a szerzőnél.

"Próbáltál már friss kenyeret banánnal enni? A nagyanyám csinálta így. Nem spórolt a vajjal és a tetejére banánszeleteket rakott. Van erről egy jó emlékem:  odakint hideg tél tombol és havazik. Nagymama és én az asztal két oldalán ülünk, mindenki a maga helyén. Nagymama eloltotta a mennyezeti lámpát, és gyertyát gyújtott helyette. Mesét olvas. Még csokoládét is főzött tejszínhabbal. Kevés embert szerettem, de a nagymamámat különösen. Mindig Marlon Brandóra emlékeztetett a Keresztapában, mármint a jelleme. Kemény asszony volt, szigorú, kiszámítható, de azt nem mondhatnám, hogy melegszívű. De - és ez a lényeg - teljesen váratlanul, anélkül, hogy maga tudta volna, hihetetlenül kicsi és sebezhető tudott lenni. Úgyhogy, bár akkoriban még csak nyolcéves voltam, ilyenkor legszívesebben átöleltem volna és megsimogattam volna az arcát. Amikor csokoládét ivott, mindig tejszínhabos lett az arca, különösen az orra alatt."

Talán nem az a lényeg, Karin igazat mond-e - hanem az, nekünk van-e benne valami igaz.

Eredeti cím: Før du sovner
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2000
Fordította: Szöllősi Adrienne
Ár: 1988 Ft