Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.

Nyár Badenben és egyéb elbeszélések

Leonyid Cipkin: Nyár Badenben

Talán már említettem az agyam sznob szegmensét, ami unatkozik bizonyos könyvek olvasása (pl. Napkeringő, Szárnyak nélkül szabadon) közben. Na, a Nyár Badenben esetében teljes fordulatszámra kapcsolhatott.

A történet(ek) két szálon fut(nak); egyrészt végigkövethetjük a Dosztojevszkij házaspár hányatott utazását Németországban, másrészt egy orosz fickó gondolataiba nyerünk betekintést, aki a vonaton zötykölődve Anna Dosztojevszkaja naplóját olvassa. Orosz fickó!, hördül fel a kiművelt közönség. Lehet, hogy kiderül a narrátor (tessék, ez jobban tetszik?) neve, de bevallom, nem emlékszem rá. Az elbeszélő valószínűleg maga az író, ezt a merész következtetést az író fia, Mihail Cipkin által írt utószóból vontam le; édesapja - szolid képzelőerővel megáldva - jobbára a saját élettapasztalatából és környezetéből formálta meg írásműveit, emellett előfordul néhány párhuzam, ami szintén eme megoldás felé mutat.

Mindez még nem feltétlenül jelent súlyos, nagy odafigyelést igénylő dolgot. Na, de a stílus, az már igen!

Ehhez a két szálat akár egy soron belül egybemosó tudatfolyam-technikához képest Virginia Woolf művei szelíd gondolathintáztatások egy langyos nyári estén, ráadásul a szálakon belül is több téma fonódik egybe. Ehhez társulnak a kötőjelekkel dúsan megtűzdelt, több oldalon átívelő mondatszörnyetegek és Fegya - a szerző interpretációjában - számomra rettenetesen ellenszenves személye. Az orosz fickó után lefegyázom Dosztojevszkijt, ráadásul ellenszenvesnek minősítem, valószínűleg egy életre kizárnám magam értelmiségi körökből, ha széles körben terjeszteném a véleményemet.:D A kisregényben nem Dosztojevszkij, az író, hanem Dosztojevszkij, a magánember képe rajzolódik ki, ami - hangsúlyozom, Leonyid Cipkin portréjáról beszélek - egy neurotikus, paranoid, mániás zavarokkal sújtott szenvedőé (mindig úgy gondoltam, hogy a remekműveknek ára van - a Bűn és bűnhődésnek pedig nem is kicsi...), akit gúzsba köt a saját elméje, és vele együtt minket is, ide-oda csapódunk egyik gondolatfoszlánytól a másikig, amelyek véletlenül sem arról szólnak, hogy délután előbb ebédeljenek, vagy fürdőzzenek egyet. Szürreális, zaklatott szöveg, nem volt könnyű olvasni és még csak nem is esett jól. Mint egy fárasztó dodzsemmenet, ami után sajgó testtel elvánszorgunk.

A szerző gondolataiban némileg kényelmesebb volt elhelyezkedni, néha már-már idilli, szigorúan orosz módon, nagyon jól megragadja a korabeli hangulatot. Ezért is voltam kíváncsi a Nyár Badenbent követő novellákra, ahol elhagyjuk Fegyát és kibontakozhat valami új. A Csótányok váltotta be leginkább a novellákhoz fűzött reményeimet; hétköznapi, nyomasztó történet, ami borzongatóan ismerős lehet, nemcsak a történet, hanem a felmerülő érzések is. A stílusa is könnyebben befogadható, mint a Badené, nekem ez tetszett legjobban a kötet írásai közül. Az Egy kórboncnok feljegyzéseiből a "semmi különös" kategóriájába esik és talán ez a legéletrajzibb, vicces módon ebben is feltűnik egy mániákus elem - a járda megérintése. Ugyanez az eset az Ave Maria! az idegesítő főszereplővel - van egy olyan érzésem, hogy nemigen kedvelném Leonyid Cipkint -, de még a Gyalog a metróig is; ez volt a leginkább semmilyen írás, egy kaptató ember pár gondolatmenete, amelyek nem túl érdekesek. Nagyon súlytalan, nincs tetőpontja, kraft, a többi írásához viszonyítva azt mondanám, a szerző korai munkái közé tartozhat. A Társutas és az Egészségedre! hihetetlenül kényelmetlenek, régen szorongtam ennyit olvasás közben.

Nagyon felemás érzés volt olvasni ezt a szokatlan könyvet, de nem unatkoztam és erőteljes érzéseket váltott ki, valamint jelentékeny agymunkára késztetett. Eredetileg egy rövidkés bejegyzésbe akartam besuvasztani, de meglepődve láttam, hogy sikerült róla pár sornál többet írnom, úgyhogy önálló postot kap. Kicsit sajnálom, hogy a stílus annyira nem jött be, ellenkező esetben lehengerlő élmény lehetett volna.

Kiadó: Gondolat

Kiadás éve: 2012

Fordította: Gábor Sámuel

Ár: 2950 Ft

Az ördög Moszkvában járt

"Mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"

Forrás

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Nem kis megkönnyebbülésemre ez is sikerült tavaly: elolvastam A Mester és Margaritát. Hosszú évek óta a könyvmoly-fókuszom perifériáján helyezkedett el, aztán beválogattam a Várólistacsökkentésbe, hogy két évig görgessem magam előtt. Még azt is tudtam, hogyan kezdődik, mert bátortalanul belepislogtam néha; a két férfi, az alacsony és a magas sétája az üdítős bódé felé valahogy nem tűnt bizalomgerjesztőnek.

Utánam, olvasó! - kiáltja az író, és a kabátunknál fogva magával ránt minket a tükör mögötti titokzatos, abszurd, hihetetlen, szürreális, bizarr világba, ahol semmi sem biztos (még a halál sem), ellenben olyan hajmeresztő események, fordulatok esnek meg, amit egy veterán olvasó sem találna ki.
A sátán Moszkvában lakik, még azt is tudjuk, a városon belül hol (Szadovaja háromszázkettő-bé). Csalafinta csatlósaival, köztük egy ménkű nagy, fekete macskával - aki szabályosan óhajt a tömegközlekedési eszközökön utazni -, azt óhajtja felderíteni, milyenek a moszkvai emberek, mennyit változtak - gondolom, a legutóbbi látogatása óta. A nyugtalan városban gombamód szaporodnak az érthetetlen események, és lassan a fél lakosság Sztravinszkij doktor diliházába kerül. Én se viselném kiegyensúlyozottan, ha átmenetileg is, de leharapnák a fejemet. Szó szerint.
Az a leghihetetlenebb, hogy az író egyáltalán nem titkolja, ki a főszereplő, nincs mellébeszélés vagy sejtetés. Az titok, hogy a két szál - a jelen megbolondult Moszkvája és az ókori Jeruzsálem Jézus megfeszítése idején - hogyan fonódik össze, de, amikor rájöttem, mélységes elégedettséggel bólintottam. A regény kezdett megnyerni magának; nem volt könnyű, mert görcsösen igyekeztem mindenbe szimbólumot, jelentést belelátni és egy logikus viszonyrendszerben elhelyezni. A második rész, a háromszázadik oldal környékén esett meg az áttörés - olyan izé, tipikus, egy szerelme után sorvadozó nő, egy boszorkányszombat és egy szürreális estélyi bál varázsolt el. Ekkor tudtam már értékelni a szerző szatirikus, kacsingató humorát és minden elem a helyére került a kirakós játékban, nem zavartak a furcsaságok és nem akartam jelentést erőltetni mögéjük; most már a királynő el van ragadtatva el vagyok ragadtatva. Persze nem nehéz a bankók ásványvizes címkévé változását vagy a Tverszkaján bugyiban szaladgáló hölgyeket megmagyarázni, de szerintem az esetek többségében jobb hagyni az elemezgetést és engedni, hogy a mese forgataga magával ragadjon.

"- Engedje meg, hogy bemutassam... - kezdte Woland, de önnön szavába vágott: - Nem,

Forrás

ránézni se tudok erre a pojácára. Nézze meg, micsoda maskarát csinált magából! A tetőtől talpig poros kandúr ezalatt hátsó lábán állva pukedlizett Margarita előtt. Nyakába fehér frakknyakkendőt kötött, mellén gyöngyház borítású női látcső függött, szíjra akasztva. Bajszát pedig bearanyozta.- Mire való ez az egész? - korholta Woland. - Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág? - Macska nem visel nadrágot - válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. - Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja. Vegye úgy, hogy amit mondtam, a látcsőre vonatkozik, Messire!"

Ui.: Próbáltam úgy kezelni, ahogy Gogolt - az ő humora abszolút testhezálló nekem -, és tessék, szóba is került a Holt lelkek.:)

Eredeti cím:
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1991
Fordította: Szőllőssy Klára
Ár: Antikváriumokban kb. 1000 forinttól elérhető

Majdnem erasztománia

"- Masza, te semmiben sem vagy bűnös... A kard meg ócska vacak, egy kötőtű, azzal aztán nem döföd le magad. Majd veszünk másikat, ötvenrubeleset. Ez nem egy családi kard.
 Masza felegyenesedett, eltorzult arcán patakzottak a könnyek.
 - Én mégis csak ragaszkodnék hozzá, uram. Képtelen vagyok így élni, hogy ilyen szörnyűségeket okoztam önnek. Rászolgáltam a büntetésre.
 - Rendben van - sóhajtott Fandorin. - A szótárból megtanulod kívülről a következő tíz oldalt.
 - Nem, húszat!"

Borisz Akunyin: Akhilleusz halála

Mindig elfelejtem, hogy tulajdonképpen már olvastam egy kötetet Akunyintól, és az alapján igazán nincs mitől tartanom, jóformán biztos, hogy Fandorin nyomozása sem okoz csalódást (ráadásul, ha jól emlékszem, a Temetői történetekben is szerepet kap a drága Eraszt Petrovics). Emellett egy könnyedebb olvasmányra vágytam, mondjuk, egy krimire, amiket egyébként is szívesen fogyasztok. És hát szerettem volna erasztomán lenni, mert az olyan sikkesen intellektuálisan hangzik.
Anno, amikor a könyvet vettem, sikerült beletalálnom a sorozat közepébe, ugyanis az Akhilleusz halála a negyedik rész, de néhány utalástól, továbbá az első rész, az Azazel egyik felbukkanó szereplőjétől eltekintve nem éreztem, hogy végzetes információhiányban szenvednék, de ez a krimisorozatok hálás és olvasóbarát sajátsága.
Nem ismertem a sorozatot, ezért alaposan meglepett, hogy milyen régen, az 1800-as évek végén játszódik, továbbá azon is, hogy milyen igényes a nyelvezete, játékos, kissé szószátyár narrátorral, aki nem átall szegényt Fandorinon is humorizálni. Ahogy pat kolléganő említette egyszer, Akunyin valószínűleg viszi a pálmát a legbonyolultabb, nyelvtörő-szintre emelkedő orosz nevek megalkotásában, lásd például: Kszaverij Feofilaktovics Grusin - magamban mormogva nem tudom, hányszor elpróbáltam a kiejtését, mire sikerült megjegyeznem (de elsőre leírnom már nem:)). Fandorin nagyon cuki - jelenlegi munkakörét tekintve törvényszéki ülnök - olyan, mint egy James Bondba oltott Sherlock Holmes; hihetetlenül jó megfigyelő, testi ügyessége és problémamegoldó készsége kiváló, a szép nőktől általában elgyöngül, viszont kicsit sem Aspergeres, ellenkezőleg, jól bánik az emberekkel és az emberismerete sem hagyja cserben. Mindez kiegészül a Japánban felvett, az orosz környezetben egzotikusnak (mondhatni: furának) tűnő szokásaival, és harcstílussal, ami szintén fura, viszont rendkívül hatékony. Hű társa Masza, az egykori jakuzagyerek, a kettejük szóváltásai szolgáltatják nagyrészt a humor forrását.

Kb. a könyv felénél tartogatott még egy meglepetést nekem a könyv - van egy másik nézőpont, ill. egy olyan szereplő, akinek nemcsak az ügyben betöltött szerepét ismerjük meg, hanem az egész élettörténetét is. A gyilkosság - holtan találják Oroszország közkedvelt főhadsegédét, a Fehér Generálisnak vagy Akhilleusznak nevezett Mihail Szoboljevet, aki látszólag természetes úton halálozott el, de a hőst jól ismerő Fandorinnak gyanús az eset - szempontjából (ha mindenáron innen akarunk indulni, de szeretek én regényes élettörténeteket is olvasni, és ez kétségkívül ilyen) megismerjük a szereplő... khm, stílusát, lelki beállítottságát, és az ő szemszögéből Szoboljev halálát, valamint a köré szőtt, többszörösen összetett machinációt. Gondolom, nem okoztam mély lelki sérüléseket azzal, hogy elárultam, Akhilleusz nem az infarktus vitte el.

Krimikről mindig olyan nehéz írnom... az Akhilleusz halála jó, okos és szórakoztató kis könyv, örülök, hogy több évnyi tologatás után végre sorra kerítettem. Rajongó (erasztomán:) nem lettem, de előbb-utóbb megismerkedem az Azazellel és a sorozat többi részével is.

Eredeti cím:
Sorozat: Fandorin 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bagi Ibolya
Ár: 2200 Ft

Hivatali mágusok

"Igénytelen ember vagyok. Megelégszem lengyelkolbászos szendviccsel, meg egy csésze feketekávéval. Nem értem, hogyan sikerülhetett így, de először egy vastagon megvajazott lengyel bunda termett az asztalon. Amikor a meglepetéstől magamhoz tértem, figyelmesen megvizsgáltam a bundát. A vaj nem volt teavaj, nem is főzővaj. Ekkor a bundát meg kellett volna semmisítenem, és mindent elölről kezdenem. Én azonban utálatos önteltséggel teremtős istennek képzeltem magam, s a sorozatos átváltozások útját választottam. A bunda mellett megjelent egy fekete folyadékkal teli üveg, maga a bunda pedig a szélén szenesedni kezdett. Sietve tisztáztam elképzeléseimet, s ennek során különös súlyt helyeztem a bögre és a kolbász képeire. Az üveg bögrévé alakult át, a folyadék nem változott, a bunda egyik ujja összehúzódott, megnyúlt, kivörösödött és rángatózni kezdett. A rémülettől verejtékesen eszméltem rá, hogy ez egy tehénfarok."

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik

Nem elég, hogy szegény, elhanyagolt könyvet cirka két évvel a beszerzés után olvastam el végre, szegény, elhanyagolt könyv a recenzálásban is háttérbe szorult, de megpróbálok összekaparni róla egy hellyel-közzel értelmes értékelést.

Az elején legalább annyira nem voltam tisztában a fennálló helyzettel, mint Alekszandr Ivanovics, a főszereplő, akit gyakorlatilag elrabolnak új munkatársai és egy furcsa öregasszony még furcsább házába viszik. Rengeteg irracionális élménnyel gazdagodik; mindenféle el-és feltűnő emberek ellopják alóla a díványt, amit transzlátornak neveznek, badar párbeszédek hallatszanak ki a fali tükörből, éjszaka egy Vaszilij nevű kandúr dzsiggel az udvaron, griffmadár ül a kemencén és szerencsétlenül összemegy egy varázspálca, pardon, umkleidet miatt, és majdnem letartóztatják egy virgonc kedvű ötkopejkás miatt.
Később némileg tisztul a kép, Szása Privalov a BOVATKI - Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézete - alkalmazásába kerül mint programozó és mágustanonc. Bájos módon fonódik össze Szása két foglalkozása; kiszámítja például a Gyermeki Nevetés Elixírjének gazdaságos logisztikai sémáját. Ehhez társul a hivatalok parodizálása, mint mondjuk az, ahogy a különféle tevékenységek osztályokra oszlanak (na, ki szeretne a Lineáris Boldogság Osztályon dolgozni? - nem csinálnak semmit).

"... ebben a percben azonban dobogva, zörögve berontott az előszobába Naina Kijevna, s egy jól megtermett, fekete bakkecskét vezetett kötélen. A rendőrőrmester láttán a bak rútul felmekegett és megugrott. Naina Kijevna elesett.Mogyeszt kirohant az előszobába, s elképzelhetetlen lárma támadt. Nagy robajjal gurult tova az üres dézsa, Roman karon ragadott: Indulás, indulás! - és a szobámba rohant. Becsaptuk magunk mögött az ajtót és zihálva nekidőltünk. Az előszobában kiáltoztak:- Igazolja magát!- Egek, hát ez mi?!- Hogy kerül ide ez a kecske?! Minek van a helyiségben kecske?!- Me-e-e-e-e...- Hagyja abba, ez nem kocsma!- Nem ismerem a maguk ötkopejkásait, semmi közöm hozzájuk!- Me-e-e!...- Polgártársnő, távolítsa el a kecskét!- A kecske állományba van véve!- Hogyhogy állományba véve?- Ez nem kecske, hanem a munkatársunk!- Akkor igazolja magát!..."

Amilyen közmondásszerűen hangzik a könyv címe, annyira rettenetes a jelentése - az adventi időszakban volt szerencsém néhány szombati hétfőhöz, nagyon kicsit nyavalyatörős lettem tőle. A BOVATKI-nál viszont akkora örömet okoz ez a jelenség, hogy alig várják a december 31. metamorfózisát, hiszen a munkájuk, amelyet szívvel-lélekkel végeznek - különben végzetesen kibokrosodna a fülük, és ez csak az első lépés - a mindenük, előnyt élvez a szilveszteri bulival szemben is. Nem volt nehéz észrevenni az erkölcsös, elkötelezett varázslók leírásában valami ordibáló utalást (vagy csak paranoid vagyok), de ez semmit nem vont le a könyv élvezetéből.

Vicces, szórakoztató, mégis nagyon oroszos hangulatú könyv, örülök, hogy végre eljutottam az olvasásáig. Van folytatása is, a Mese a trojkáról, ami állítólag már jóval komorabb, de előbb-utóbb az is sorra kerül.

Ui.: és feltűnik benne Koscsej is!

Eredeti cím: Ponyigyelnyik nacsinajetszja v szubbotu
Kapcsolódó kötet: Mese a trojkáról
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gellért György
Ár: 2990 Ft

A házasság pokla

"... Ennek az első összeveszésnek a hatása borzasztó volt. Összeveszésnek neveztem, de nem összeveszés volt, csak annak a szakadéknak a fölfedése, amely a valóságban ott volt kettőnk közt. A szerelem az érzékiség kielégítésével kimerült, és mi ott maradtunk egymással szemben, valóságos viszonyunkban, vagyis két tökéletesen ideges egoista, aki a másikon át lehetőleg minél több gyönyört óhajt kapni. Összeveszésnek neveztem, ami köztünk történt; de nem összeveszés volt az, csak az érzékiség megszűnésének következménye, amely leleplezte valódi viszonyunkat. Nem láttam be, hogy ez a hideg és ellenséges viszony: a mi normális viszonyunk, mégpedig azért, mert az első időben ezt az ellenséges viszonyt megint igen hamar elfödte előlünk az újból föltámadó, túlhajtott érzékiség, vagyis a szerelem."

Lev Tolsztoj - Szofja Tolsztaja: Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös?

Emlékszem, tavaly nyáron nagy lelkesültséggel csaptam le az Európa 40%-os akciójában a kis pirosra (magamban így hívom a könyvet), aztán a vad láz elmúltával vakartam a fejem, hogy pontosan miért is kellett ez nekem? Jaa, megvan, a Szofja Tolsztaja élete! Imádtam Alexandra Popoff életrajzát Tolsztoj feleségéről, nagy hatással volt rám, és a kiadó ügyesen elhitette nekem, hogy a házaspár két kisregénye is kell nekem, mert a két kötet, a zöld és a piros, tulajdonképpen egybe tartozik. Birka fogyasztó vagyok.

A Kreutzer-szonátát nagy kínnal erőltettem le a torkomon, mintha olyan kötelező olvasmány lenne, amire csak a bukás veszélye lenne képes rávenni. Elismerem Tolsztoj írói nagyságát és teljesítményét, bőszen bólogatok a nála dolgozó parasztok gyerekeinek alapított iskolájára, de baromi rossz férj volt, és nemcsak azért gondolom így, mert Popoff teletömte a fejem az elméleteivel, a kisregények is ezt mutatják, amelyek egymás tükörképei, mindkettő Tolsztojék házasságáról szól. Az a feneketlen igazság, hogy nem akarok erről a műről írni, hiába vannak benne igazságok, mert éktelenül dühös voltam az önsajnáló és magát mentegető Pozdnisevre. Azt is tudom, hogy valószínűleg igazságtalan vagyok, de nincs kedvem a Kreutzer-szonátával mütyürkézni.

Ha jól emlékszem (nincs mellettem a könyv), Szofját nagyon megrázta a Kreutzer-szonáta, ennek hatására írta meg a Ki a bűnös?-t, amely az ő szemszögéből meséli el a házasság történetét. A "mesekörítés" más, de a két főszereplő szinte ugyanaz; adott egy világlátott, az élet örömeit csömörig kiélvező, idősebb nemes, akit ezúttal Prozorszkij hercegnek hívnak (talán a névhasonlóság sem véletlen), és egy fiatal, naiv, idealista, tisztaságában ragyogó fiatal lány, Anna. Prozorszkijt teljesen megbabonázza Anna kisugárzása, azt hiszi, ez a vonzalom "más", égi, éteri szerelemről van szó, amely majd megtisztítja őt a felhalmozott élvezetek unalmától. Nehezen tudom elhinni, hogy egy harmincöt éves, tapasztalt férfi hogy képes összekeverni a kéjvágyat a lelki rokonságon alapuló szerelemmel, de hát az emberek folyton megcsalják magukat, kortól függetlenül.
De hogy ne legyek ennyire vérgőzös, azt sem értem, Annával miért nem beszélgetett el az anyja, tudja-e, mire számíthat, tényleg egy egész életre el akar köteleződni a herceg mellett, holott egyáltalán nem ismeri? A lány totál tapasztalatlan, szerinte a gondokkal nem kell törődni, "Lelki életet kell élni, és mellékes minden egyéb. Érzem: olyan lelki emelkedettséget érhetek el, hogy enni sem kívánok többé. Egy darab kenyéren nem élhet mg az ember? Dehogynem. Arra mindig számíthat."
Annyira idegesítően naiv, hogy legszívesebben kipróbáltattam volna vele. Legyél mondjuk egy gazdag úr házában szolgáló, kedves Anna, mocskos ruhában, egy részeges férjjel, vagy hat gyerekkel, meg az egy darab kenyereddel, meglátjuk, mennyire megy a lelki elégedettség.
Olyasféle vak hit ez, mint az amerikaiaké, annyira hisznek magukban, hogy ez ezer wattos égőként világít és szilárd talajként kapaszkodnak bele. Annából is az ideáiba vetett hit sugárzik, meg a természetes életöröm, ezekkel babonázza meg akaratlanul a herceget. Nem tudom, Anna miből gondolta, hogy a herceggel lelki életet élhet. Kapott helyette egy rossz házasságot, négy-öt gyereket, betegségeket, állandó stresszt, féltékenységet. És egy halovány alternatívát, hogy milyen élete lehetett volna egy hozzá illő emberrel - nem tudom, hogy ez az ember (a tüdőbeteg festő, Behmetyev) utalás-e Tanyejevre, akinek a zenéjébe Szofja Tolsztaja beleszeretett, és akire Tolsztoj halálosan féltékeny volt, holott a zeneszerző homoszexuális volt. A befejezés tulajdonképpen szomorú igazolása a két ember különbözőségének; mindkét kisregényben a kezdet és a vég ugyanaz, csak a köztes út más.

Hogy irodalmi szempontból milyen Szofja Tolsztaja írása, nem tudom megítélni. Érzékeny, a művészetekre fogékony ember volt, a stílusa itt üde, érzékletes. Nem érdemes összevetni Tolsztojjal, mert nem az irodalmi rivalizálás volt a feleség célja, ő csak ugyanabban a műfajban felelt a vádiratra (legalább én így látom).

Nem azt gondolom, Tolsztoj/Pozdnisev/Prozorszkij egy kéjvágyó szörnyeteg, aki tönkretett és elpusztított egy szép, tehetséges nőt, az túl egyszerű lenne. Ki a bűnös? Mindenki. Mindannyiuknak megvolt a szerepe ebben a pokoli gépezetben.

"A nőknek csak a gyengéd és önzetlen viszony biztosíthatja a teljes boldogságot." - Ezzel viszont nehezen tudnék vitatkozni.

Eredeti cím: 
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Ár: 2900 Ft

Fecnik 5.

Annyira kitört rajtam az introvertáltság, hogy még bejegyzést sincs kedvem írni, úgyhogy kirakom ezt a régóta hízó piszkozatot. Jesszus, néhány könyv még tavalyi.:D

Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot?
Mivel nem értek a pszichológiához és csak három könyvet olvastam Ginny nénitől, vajmi kevés okosat tudok mondani a könyvvel kapcsolatban. Tetszett, hogy Bond mindössze hipotéziseket állít fel bizonyos témákkal kapcsolatban és hogy a művein keresztül próbálja értelmezni az írónő viselkedését, lelki alkatát és öngyilkosságát. Itt-ott színpadiasnak éreztem a stílusát, és eleve a címet, továbbá a magyar kiadásnak nem ártott volna még egy átfésülés, de ezekkel együtt is pozitív az olvasmányélményem.

Charles Dickens: Karácsonyi ének
Nem vagyok híve az olvasmányok aktuális helyzettel való összehangolásának, de a Karácsonyi ének is olyan könyv, amit egyszer illik elolvasni, ráadásul rövid és nem is rossz. Nem fogom minden évben újraolvasni és nem lesz a kedvencem, de elnyammogtam rajta.

Finy Petra: A fűszerkatona
A Molyon láttam meg Szegedi Katalin egyik, a mesekönyvhöz készült illusztrációját (itt többet is megnézhettek) és ment a parancs az agyamnak: kell. Legnagyobb meglepetésemre PuPillától megkaptam karácsonyra ezt a gyönyörűséget, rögtön el is olvastam. Hét földrész meséi szerepelnek a kötetben, van köztük szép, szomorú és vidám is. Hahh, kell az összes ilyen mesekönyv nekem!

George R.R. Martin - Jonathan Roberts: The Lands of Ice and Fire
A kedves egyik karácsonyi ajándéka, esküszöm, hogy nem voltam tudatában az ISBN-számnak! Karácsony környékén "elolvastuk" ezeket a szép, nagy térképeket, ahogy elnézem, az összes fontosabb helyszín kapott egy-egy térképet.

Carlos Ruiz Zafón: The Rose of Fire
Na, ez már idei olvasmány.:) Pár oldalas, Zafón-hangulatú mese, tovább fokozta az újraolvasás vágyát. Az Amazonról ingyér le lehet tőteni.

Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről
Avagy nagyon emberi viselkedést mutató állatokról. Jobban tetszett a második kötetnél, kevésbé találtam sötétnek a hangulatát... meg, khm, jobban szeretem az állatokat, az tény. Az első mese eszembe juttatta az egyik gyerekkoromban látott mesét, az volt a címe, hogy Téli mese.

Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről
Inkább életképek voltak számomra, mint mesék. Jellegzetes, orosz életképek, olyan áttetsző szomorúság szövi át, ami Ulickaja sajátja, ha mesét ír, ha regényt.

Ursula Jones - Sarah Gibb: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma
Első látásra beleszerettem. A rajzok gyönyörűek, a mese nem bugyuta, és még humora is van. A Könyvfeszten alig bírtam megállni, hogy ne vegyem meg.






Kieg. megj.: a blogspot megint nem engedi kirakni az összes címkét, így a kiadókat kénytelen voltam lehagyni.

"No és mi van a lélekkel és a szabad akarattal?"

"- Mondd csak, barátocskám, az a láma, na, szóval a mongol köpenyes buddhista szerzetes, a bonc, aki meglátogatott, nem keresett többet?
A szállodai alkalmazott arcán széles mosoly terült szét.
- Ugyan, méltóságos úr - mondta lelkesen. - Dehogyis kereste. Tegnap úgy el méltóztatta döngetni azzal a képpel, hogy most aligha jön egyhamar.
- Képpel? - ráncolta a homlokát T.
- Amit ő maga hozott az uraságnak. Szakállas férfi volt rája pingálva. Hű, mennyire feldühítette a méltóságos urat az a boncmester vagy micsoda! Fél versztán át kergette a Nyevszkijen. Egyre azt kiabálta, »vigyázat!«, és közbe durr, durr a fösménnyel..."

Viktor Pelevin: T

Hihihihiiii!! Bocsánat, csak kiröhögöm magam a képen, amint Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a Háború és béke és az Anna Karenina világirodalmi remekek szerzője Dosztojevszij portréjával csépel egy lámát, miközben a Nyevszij proszpekten üldözi. Még képzavarnak is pazar.
Pelevin az olvasói látásom perifériáján mozgott, egészen addig, amíg el nem olvastam az Anna Kareninát, aztán a Szofja Tolsztaja életét. Utóbbi menthetetlenül létrehozott egy "olvasásláncot", amely a Nyár Badenben c. könyvben, valamint Dosztojevszkijben folytatódik - és amelynek a T is része.

Pelevin végtelenül bizarr, akciódús, bájosan kusza és magabiztos filozófiai kavalkáddal tűzdelt világában tulajdonképpen nem is Tolsztoj a főszereplő, hanem egy alteregófélesége, T. Nem kell félni, reggeli gimnasztika gyanánt szépen szánt az ekéjével Jasznaja Poljanában, a cipészkellékek a kaptafával a dolgozószoba ablaka alatt pihennek - de közben ő a nép megmentője, a gyengék gyámolítója és természetesen a nők bálványa, egy originál szuperhős, aki szembeszáll a gonosszal és győz ott is, ahol a hivatalos közegek már tehetetlenek. A hármas ügyosztály által Vasszakállnak nevezett lázadó személy a saját maga által kidolgozott harcművészettel (jellemző, ha van saját eszmerendszere, miért is ne) védekezik az ellenséggel szemben.

"»A városok az órára hasonlítanak - gondolta T. - csak nem mérik, hanem termelik az időt. És minden nagyváros a maga külön idejét hozza létre, melyet csak a benne élők ismernek. Reggelente az emberek, mint a fogaskerekek, összeakadnak, és kirángatják egymás odúikból, és mindegyik fogaskerék a saját helyén forog, amíg teljesen el nem kopik, és szentül hisz benne, hogy a boldogság felé halad ily módon Senki nem tudja, ki húzza fel a rugót De amikor az eltörik, a város azonnal romhalmazzá változik, és tódulnak az emberek mindenhonnan, hogy megnézzék ezeket a romokat, s ők mindannyian egészen más órák szerint élnek. Athén ideje, Róma ideje - hol van már? Pétervár viszont még ketyeg - reggel hat óra van. Hogyan is írja a fiatalság - "Hát jó, ideje munkához látni, ősi dolgunkat folytatni kell."«"

A regény filmszerű, izgi akciójelenettel kezdődik és a későbbiekben sem szűkölködik benne. Hosszas, különféle forrásokból mixelt, filozofikus eszmefuttatások váltakoznak velük, miközben Pelevin a mai, kifacsarodott bizniszseftelést és a profit által táncoltatott alkotást karikírozza, és mintha kicsit az olvasót is megcsipkedné. Legalábbis én így éreztem, de lehet, hogy egy okosabb ember egy tapasztalt Pelevin-olvasó másként vélekedne. Eszembe jutott, hogy tavaly mennyivel könnyebb és szórakoztatóbb volt Ulickaját olvasni, mint négy évvel ezelőtt - lehet, hogy ezzel az őrült orosz fickóval is így járok, hacsak nem indulok hanyatlásnak, minek eredményeként cuppogó, rózsaszín könyveket fogok olvasni.
Jé, ez a post még ilyen rövid? Sebaj, felturbózzuk néhány idézettel, esetleg beleírhatom azt a pikáns intermezzót, amikor egy ló (akit Frufrunak hívnak!) bíborszínű varázslószemével arra biztatja T.-t, hogy csapja le a... megvan, csapja le a "büdös jacutkát", később pedig latin közmondást és nyelvtant magyaráz neki.
Azért ennek a pasinak is pokol lehet a fejében lenni, nemcsak Sheldon Cooperében.
És még ott van Dosztojevszkij, aki egy karácsonyfa fedezékéből holt lelkeket lövöldöz a szentatyaszemüveg segítségével, a lelkeket kiszopja és egy lopótökbe gyűjti, a sugárzás ellen pedig rendszeres vodka-és kolbászfogyasztás ajánlott. (Jaj, de megkívántam a kolbászt! Puha, fehér kenyérrel, újhagymával, sajttal, óhhh!)
Nem mondom, hogy könnyű olvasmány volt, de nagyon élveztem. Őrült szellemi száguldás, labirintusban való nyargalás, intertext mozaikokkal. És még azt is megtanultam, mi a taburett.

Ui.: túléltem Austert, tavaly olvastam Murakamit, most Pelevint, és még tetszettek is, még ha kicsit keresztbe is állították az agyam. Idén jön David Mitchell. Lefekszem az összes posztmodern eszelős gondolataival.

Eredeti cím: t
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: M. Nagy Milós
Ár: 3400 Ft

A megadás melankóliája

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik
Kedvenc szereplő: Valerija Adamovna

Kb. három éve nem olvastam Ulickaját. Az ok egyszerű: a könyv sok, az érdeklődésem szeszélyes, szegény Surik pedig oroszos méltósággal, meg nem görbülő gerinccel várt. Annak ellenére - vagy éppen azért -, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet, úgy gondolom, nem vált hátrányomra a hosszas kihagyás.
Sok minden történt velem az utoljára olvasott Vidám temetés, és még több minden az első Ulickaja, a Médea és gyermekei óta. Rengeteg könyv, szó, érzés átfolyt rajtam, tengersok benyomás ért. Három év nem tűnik sok időnek - tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolatfuttatás csak számomra érdekes -, de már teljesen máshogy viszonyulok az írónőhöz. Valahogy... könnyebb lett, jobban átérzem és megértem a szereplők közötti egyszerű, mégis bonyolult viszonyokat, az emberi kapcsolatokat - amiről, a korábban olvasott műveihez hasonlóan, az Odaadó hívetek, Surik szól.
Ulickajánál általában nem történik semmi rendkívüli, és nemcsak a sárkány-és űrhajómentes értelemben. Nincsenek nagy, epikus csúcspontok, lakásrengető, nagy drámák, a feszültség nem torkoll rendkívüli tettekbe. Olyan, mintha hétköznapi embereket néznénk egy titkos képernyőn keresztül, csak nem magyarok, hanem oroszok. Azért is szeretem Ulickaját, mert képes az egyszerűséget olyan módon ábrázolni, hogy hihetetlenül érdekes lesz, szinte lubickoltam ebben a történetben. Az is az írónő bájához tartozik, hogy hiába olvasok négyszázvalahány oldalon ezekről az elcseszett emberekről, nem zuhanok az általánosnál is mélyebb depresszióba - az unokatestvére könyve, a Példaértékű ház jóformán kinyírt és a lengyel Ulickajának tituált Joanna Bator sem rendelkezik ezzel a tiszta derűvel.
Az emberi kapcsolatok pszichológiája. Szegény, szerencsétlen Surik. Látom magam előtt, az orosz fiú sztereotípiája: nagy, sötét szeme, öles mackótermete, széles, rangjelzésért könyörgő válla, pirospozsgás ara, felette a szénfekete fürtök fészke. Becsületes, jó fiú, mint egy bikaborjú. Segítőkész. Ő az, aki cipeli a nők helyett a bevásárlószatyrot, gyógyszert vesz az édesanyjának és segít felszerelni a polcot a szomszéd néninek.
Érdekes, hogy Ulickajának nem egy regényében szerepel egy idősebb, ikonikus női szereplő, jellegzetesen a nagymama. A jelenlegi, Jelizaveta Ivanovna szintén karizmatikus személyiség, aki lehet, hogy kiváló

pedagógus, de gyereket nevelni nem tud. Azt mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Jelizaveta Ivanovna még kis virágágyásokat is telepített ezen az úton a családjának, főleg Suriknak.
Furcsának találtam, hogy Surik nem omlik össze a vállára pakolt málha alatt, de bizonyára embertípus kérdése. Arra is kíváncsi lennék, tisztában van-e azzal, hogy milyen az élete. Ezért (is) félelmetes ilyen könyveket olvasni; kívülállóként látjuk, mi történik, mik az emberek mozgatórugói, a pontok, ahol egy kicsit más irányt vett a dolgok természetes menete - de a saját életünkben észrevesszük-e a kisiklásokat?
Hallom Ulickaja szelíd, finom nevetését.

Eredeti cím:
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2007
Fordította: Goretity József
Ár: 2890 Ft
Az írónő magyar nyelvű honlapja

Fecnipost megint (4.)

Jaj, hogy is kezdjem... fáradt vagyok, kicsit nyűgös, nagyon mizantróp - egy aszociálisnak csak mértékkel szabad az ajándékvásárló tömeggel vegyülnie -, és minden iránt morcosságot érzek, ami elválaszt az új és nem annyira új könyveimtől. Imádok a kanapén elnyúlva olvasni, na.
Azért röviden beszámolok a nemrég olvasott könyvekről, a Surikról és az előbb befejezett Árnyak és rémekről szeretnék normál postot írni, mert van mit, csak az agyam helyén az utóbbi napokban egy monoszkóp virít.

Alekszandr Blok: Alekszandr Blok versei
Elég sokáig olvastam ezt a vékony kötetet, ugyanis pár kivételtől eltekintve csak szakaszosan tudok verseket olvasni, egy bizonyos mennyiség után a szöveg tartalma "elmosódik" és már csak egymás után sorakozó szavakat olvasok, ilyenkor kell félretennem a verseskötetet. Bloknál ez nem kevésszer előfordult, még túl kicsi hozzá a versolvasó agyam.

Závada Péter: Ahol megszakad
A kötet Nokedli okán került a látóterembe, és a fentebb említett, együltő helyben elolvasott verseskötetek egyike. A legkedvesebbeket már kiidéztem, némi idő elteltével a tömény Budapest-élmény maradt meg leginkább, még engem is elszédített a hangulata, pedig kb. másfél éve lakom ott ingajáratban.

Philippe Lechermeier (író) - Rébecca Dautremer (illusztrátor): Nevenincs és sosemvolt hercegnők
Ennek a könyvnek már önmagában a címe és a borítója is lenyűgöző. Még nyáron akadtam az útjába, a Libriben, ahol a kedvessel bóklásztunk addig, amíg menetkészre szerelték félvad biciklimet, Szeptembert. Annyira tetszettek a rajzok és a vicces, egyáltalán nem bugyuta szöveg, hogy legszívesebben azonnal megvettem volna (Az eltűnt idő nyomábannal együtt, amit szintén megkaptam karácsonyra:). A kedves, akár a Liber Mortis esetében, ismét figyelmesen választott ajándékot.
Megtudhatjuk többek között azt, hogy a hercegnők túraelefánton (is) utazhatnak, melynek ormányán petrezselyem (is) is tárolódik, hogy a pácolt büdös zokni ugyanolyan hatékony méreg, mint az arzén, és hogy a hercegeknek nem kicsit stresszes az élete, mert a csókkal felébresztett hercegnő irgalmatlanul képen vághatja őket, amiért megzavarták édes álmát.
Fantasztikus mesekönyv (vagy mi), ajánlom mindenki figyelmébe, háromtól legalább huszonöt éves korig.

Helen Oyeyemi: White is for Witching
Hanna olvasta ezt a könyvet, és rögtön elkapott a mohóság, ahogy az értékelésében elértem a különös ház említéséig. Ez volt az első papírkönyvként olvasott angol regényem, részben ezért tartott sokáig az olvasása, nehezebb volt így teljesíteni a napi penzumot, mint a gép előtt bambulva. Másrészt elég furcsa, játékos szövege van, igazából nem az én tornázó angol olvasásomnak találták ki, később kellett volna rávetnem magam, de hát a mohóság nagy úrnő.

Paul Éluard: Éluard versei
Még kb. a felénél járok, de a véleményem aligha fog változni. Eleddig ez az egyetlen verseskötet, ahol a versek nagy részénél a szavak puszta összeolvasása kész gyönyörűség, mindenkinek ezt ajánlanám első olvasásra, aki fél a versektől. Már idéztem tőle, de még jó páran követni fogják.

Szörnyek keringője

"... Más szavakkal, a tiszteletből fakadó kellemes érzés, meg ez a furcsa érzés sehogy se esett bele, ahhoz pedig, hogy ez utóbbit más, tiltott és lehetetlen érzéssé fordítsa át, nem volt elegendő bátorsága és képzelőereje. Még belegondolni se mert sose, csak elkergette magától ezt a kísértést, de megpróbálta kinevetni magát. Elkergetni még csak sikerült, de nevetni magán, azt már soha. Valami határ volt ez, amelyet elért ugyan, de nem lépett át. Olyan végső pont volt ez, amit mindenki elől eltemetett; Némó kapitány titokzatos szigete, amely Jules Verne-nek a Mirszkijek emeleti dolgozószobájából elvett regényében volt leírva."

Grigorij Rjazsszkij: Példaértékű ház
Értékelés: moszkvai szecessziós ablakkeret az 5-ből
Kedvenc karakter: Róza Markovna


Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, és nem mondhatni, hogy megkönnyebbült sóhaj hagyta el rózsás ajkamat, amikor kezdtem belemélyedni a történetbe.
Ez a könyv engem majdnem megölt.

Hiába hasonlítják Ulickaja stílusához - talán azért is, mert unokatestvérekről van szó, akik még együtt is dolgoztak -, nekem ez sokkal jobban felhorzsolta a lelkem, mint Ulickaja, ő inkább csak elszomorított. Kíméletlenül őszinte, kendőzetlenül mutatja meg... nem, nem az emberi lélek sötét oldalát, hanem magát az embert. A kétszínűségét, az aljasságát, nemtörődömségét, önzését. Hogy miképpen kapaszkodnak fel a mocsokból a férgek, és hogyan fonódik-érintődik össze többszörösen a lakók sorsa generációkon keresztül, sok esetben az elődök tetteit, hibáit ismételve. Kiderül, hogy a Trjohprudnij köz 22. egyáltalán nem példaértékű ház, mindenki romlott, legjobb esetben is gyarló. Szörnyű volt olvasni, mennyire nyomorultak ezek az emberek, mennyire elcseszett az életük, tele sivársággal, szeretettelenséggel - olyan ízű lesz tőle az ember szája, mint a hamu, amely lassan a lelkét is elborítja. És akkor értem el a nyomorult hangulat csúcspontjára, amikor elgondolkodtam rajta, vajon az én életem beilleszthető-e ebbe a paradigmába.
Kivéve Róza Markovnát.

Róza Markovna Dvorkina Mirszkaja a házat építő Szemjon Lvovics felesége, akit építészeti kémkedésért ítélnek el és visznek lágerbe. Rengeteg csapás éri ezt a nőt hosszú élete során, de azt a csendes derűt, amely az érzéketlen, gátlástalan embereket is elvarázsolja, nem veszíti el. Bizonyos fokú naivság van ebben a (részben Ahmatovát idéző:) bűbájban, az emberek jóságába, ártatlanságába vetett hit, amelyen én csak a fejemet ingatom, de hát nem jobb-e Róza Markovnának lenni, mint Amadeának? Hát dehogynem.
Úgy is lehet mondani, hogy ez az asszony "kívül rekedt reális tudása zárójelén", de a szereplők közül ő az egyedüli, aki képes szeretetet érezni mások iránt, ezért vonzódnak hozzá az emberek. A történelem halad a maga útján, emberek születnek és halnak meg a Trjohprudnijon lévő házban, de Picasso és Chagall festménye a falon, a hófehér abrosszal terített asztal, amelyen magától megáll a kikeményített szalvéta, a Napóleon-torta, a kobaltkék szegélyű kistányér az ezüst étkészlettel és a vékonyra vágott citromszeletekkel örök és rendíthetetlen.

Olvasás közben nem csodálkoztam el azon, hogy szeretnék egyszer  Róza Markovna vendége lenni. Vagy

inkább a barátja, hogy kicsit elhalványítsa a lelkemben a sivár feketeséget. Ha jobban belegondolunk, ez önzőség. Már ha józanul szemléljük az életet.


Ui.: Nagyon szép kiadás egyébként, imádtam olvasás közben a borítót simogatni.
Ui.2.: Imádnivaló ez a hasonlat: "Úgy néz az emberre, mint a villamoson a jegyellenőrök."


Eredeti cím: дом обpaэуo Na, jó, nekem ehhez nincs most türelmem
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2010
Fordította: Goretity József
Ár: 3990 Ft

Próféciák köde

"Az ügyeletesek szobájában hárman ültek együtt - Lasz, Szemjon és Aliser. Nem a próféta fiúról és nem is a Tigrisről tárgyaltak. Jóval fennköltebb témája volt társalgásuknak.
 - És akkor megéreztem - mesélte Lasz -, hogy megszáll a nyugalom és a lelki béke. Tehát helyes volt a döntésem, hogy Istenhez fordulok.
 - Még szép, egy üveg konyak után - jegyezte meg Aliser. (...)"

Szergej Lukjanyenko: Új Őrség
Értékelés: 5 cigaretta az 5-ből
Kedvenc karakter: Nágya, Pasztuhov

Kicsit ellentétes a viszonyom a szeretett sorozatokkal; egyrészt mindig örülök egy új rész megjelenésének, mert jó érzés visszatérni egy, már ismert világba, másrészt van egy kis feladat-mellékíze is az örömnek (úúristen, már megjelent a következő, ezt is el kell olvasni...). 2009-ben találkoztam utoljára Antonékkal az Utolsó Őrség kapcsán - a Káosz-őrség kimaradt, az olvasói szeszélyemnek köszönhetően -, amely jóval gyengébb élményként maradt meg az emlékezetemben. És, tudjátok, mindig belém áll a zsába, mert szörnyen elkeseredek, ha egy sorozat mélyrepülésbe kezd és már a béka animális pólusa alatt halad tovább (Anita Blake), vagy ha hullámzó a színvonal (nagyon sok).
Ennyi szájtépés után sejthető, milyen érzemények kavarogtak bennem az Új Őrség megjelenésekor. Mostanra küzdöttem le a félénkségem és az eufóriám, pontosabban akkor, amikor az első pár oldal olvastán megcsapott az a jellegzetes "Őrség-hangulat" (kicsit nyűgös is lettem holmi helyszínváltozáskor, mert az Őrség-hangulat orosz hangulat, pedig már megszokhattam volna), és akkor már sejtettem, hogy nem lesz semmi baj. Az íróban, a történetben és az olvasóban van még elég szufla.
Ahogy ez tisztességes sorozatok esetében lenni szokott, az író kifelé és befelé egyaránt tovább... rajzol. Pontosítja a kontúrokat, az ismert motívumokat - sok minden kiderül a Homályról, a Másfélékről, az életfelfogásukról, a moráljukról. Ebből a szempontból Anton még mindig olyan, mintha csak egy programozó lenne, hiába szerzett megannyi tapasztalatot, változott Legfelső szintűvé (ha nem olvastad az előző részeket, ez itt egy spoiler), egy része még mindig nagyon emberi, érdekes volt a belső konfliktusait szemlélni, a másokkal és önmagával folytatott párbeszédét olvasni arról, hogyan viszonyulnak a Másfélék az emberi fajhoz.
Emellett a történet előre is halad, a maga útján - egy csúnyácska, tizenegy éves kisfiú alaposan felbolygatja az egyensúlyt, amikor kiderül róla, hogy nagyon erős próféta. Szegény Antonnak nem kevés súly nehezedik a vállára - talán ezért iszik és dohányzik többet a kelleténél, a sóhajtozó üvegflaska nagyon jó! -, és ebben is megmutatkoznak az emberi vonásai, ugyanis hibákat követ el, türelmetlen és néha túl sokat gondolkodik. De továbbra  is nagyon bírom őt, bár, ha Nágyka így halad, abszolút elbitorolja az apukája helyét.
A könyv humora segített átlendülni Antoska motollaként járó gondolatain, talán ezért és egy régi szereplő felbukkanása miatt érzem ezt a kötetet az Alkonyi Őrséghez, a harmadik részhez hasonlónak.

Összességében [utálom ezt a szót leírni, látszik, hogy fáradt vagyok] nagyon jól szórakoztam és remélem, hogy nem kell újabb három évet várni a következő rész megjelenésére.
Ui.: a fülszöveggel vigyázzatok, mert spoileres!

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Eredeti cím: Novüj dozor
Sorozat: Őrség 6.
Kiadó: Metropolis Media (Galaktika)
Kiadás éve: 2012
Fordította: Weisz Györgyi
Ár: 2990 Ft

Szonyecska

"Az utolsószülöttet Ivánnak, azaz Vanyecskának keresztelték. Már csak egy »i« hiányzott, hogy a gyerekek nevei kiadják a Tolsztoj nevéből alkotott betűszót: »szilami«, azaz »erővel«. A fiúk nevei így jöttek sorba: Szergej, Ilja, Lev, Andrej, Mihail és Ivan. A lányoké - Tatyjana, Mása és Alexandra a »tma« szót formázták, ami »sötétséget« jelent. Ivánnal egészült ki a mondat: »Erővel hódítjuk meg a sötétséget.«"

Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete
Értékelés: 5* naplóbejegyzés az 5-ből

Nagy hatással volt rám ez a kötet, annak ellenére, hogy nem kitalált történetről, hanem életrajzról van szó. Habár valamennyire ismertem a Tolsztoj család extrém módon szokatlan életét, hitetlenkedve olvastam a különféle eseményekről. Elképesztő. Borzalmas. Mire a könyv végére értem, néhány fokkal elsötétültek a házassággal kapcsolatos gondolataim (sokkal jobban, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan után). Valószínűleg jól mondta F. Nagy Angéla: a zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.
És ha valaki, hát Tolsztoj zseni volt - elsősorban a szépirodalmi műveire gondolok (marha nagy a szám, még csak egy könyvét olvastam...), hogy spirituális vezetőként mit alkotott, nem érdekel, magánemberként meg egy nagy nulla volt.
Meglepődtetek, mi? Hát még én! Ha nem lenne 44 oldalnyi bibliográfia a kötet végén, amelynek a tetemes részét a házaspár levelei teszik ki, azt is hihetném, Alexandra Popoff egy habzó szájú vérfeminista, aki be akarja feketíteni Lev Tolsztojt. De a levelek, beszámolók, egyéb dokumentumok nem ezt a képet mutatják.

Szofja 18 évesen, amikor T. felesége lett.
Ez az író kedvenc képe róla.

Rettenetesen dühös voltam, hogy ezt a kivételes nőt tönkretette a Tolsztojjal folytatott élet - hihetetlen akaraterő rejlett benne, amely átsegítette a hosszú élete alatt megtörtént számtalan krízisen. Vasakarata hihetetlen energiával (ha jól emlékszem, tizenhatszor volt terhes, 13 gyereket szült, ebből nem egyet eltemetett), intelligenciával és kreativitással párosult; varrt (jelmezeket, gyerekruhákat, ingeket a férjének stb.), tanított, nevelte a szakajtónyi gyereket, gyógyította a parasztokat, vezette a háztartást és a birtokot, vigyázott Tolsztojra és óvta szellemi hagyatékát, fordított, könyvkiadóként megjelentette a műveit és mindent maga korrektúrázott, bajba került híveiért közbenjárt, festeni, zongorázni, olaszul és fényképezni tanult, írt, fordított, olvasott, az önéletrajzán dolgozott, számtalan jótékonysági akcióban részt vett. Csodálom ezt a nőt a kitartásáért, azért, hogy számos viszontagság ellenére ember tudott maradni, és hogy akkor is szerette Tolsztojt, amikor ő már elfordult a családjától, lemondott a magántulajdonról és csak az eszmerendszere foglalkoztatta. Cserébe Szofja csészényi hálát, rengeteg fájdalmat, becsmérlést kapott, valamint az utókorra hagyott negatív képet, amelyet Tolsztoj fő tanítványa, Csertkov alakított ki - nem tudom, hogy tényleg ő-e a főgonosz ebben a történetben, nem szeretem a végletes szembenállásokat, de elvileg ő volt Szofja Tolsztaja legnagyobb ellensége, kihasználva az idős Tolsztoj romló egészségi és szellemi állapotát megszerezte az író naplóit és a feleséget becsmérlő részekre figyelve lemásolta a bejegyzéseket, ő akart lenni T. szellemi örököse, szellemi hagyatékának kizárólagos kezelője, és persze a jogdíj is vonzotta. Könyvet is írt és sokáig az általa festett Szofja-kép állt az irodalomtörténészek rendelkezésére, emellett az asszony saját feljegyzéseit és memoárját visszatartotta-tartották a kutatók elől.
Alexandra Popoff ezt a hamis képet akarta kiradírozni és helyette megmutatni az igazi Szofja Tolsztaját - aki nélkül valószínűleg nem lenne Háború és béke vagy Anna Karenina. A másoláson túl, amelyet Szofja lelkesen művelt, élvezve Tolsztoj tehetségének megmutatkozását, az életrajzi eseményeket is értem alatta, hihetetlen, hogy "Ljovocska" mennyi mindent merített a saját életükből. Pl. az a jelenet, amikor az Anna Kareninában Levin megkéri Kitty kezét, szinte egy az egyben Lev Tolsztoj leánykérése, a Háború és békében pedig Rosztovékat Szofja családjáról mintázta, Natasa meg Szofja és húga, Tánya elegye. Erről eszembe jutott, Tolsztojék mennyire a nyilvánosság előtt élték az életüket, a regényeken túl nem voltak ritkák az egymáshoz intézett nyílt levelek, általában rengeteg vendég tartózkodott náluk, családtól kezdve a híres művészekig, és persze a seregnyi tolsztojánus, akiket szintén Szofja látott el. A tetemes mennyiségű írás is elképeszt, naplók, levelek, jegyzetek, vázlatok, könyvelések, másolatok, mindent kézzel írtak, Szofja csak idős korára éli meg, hogy írógéppel örökítheti meg férje műveit.

Az utolsó kép. T. mereven előre néz, Sz.
odaadóan felé fordul.

Részben csodálom Szofja önfeláldozását, részben értetlenkedem felette. És sajnálom. Sajnálom, hogy ez a kivételes nő ezt a rabszolgalétet élte. Az olvasottak alapján számomra Tolsztoj egy nagyra nőtt gyerek, akit éppen az aktuális mániái érdeklik, cipőt varr, közkinccsé akarja tenni a műveit (az nem érdekli, hogy a gyerekeit akkor nem tudná miből etetni, azon túl, hogy megcsinálta őket, nem foglalkozott velük - annak ellenére, hogy a Kreutzer-szonátában elveti a testi szerelmet, Szofja még negyvenhat évesen is teherbe esik...), lovakat tenyészt, iskolát alapít. Megveti a magántulajdont és pocskondiázza a feleségét, amiért a pénzzel foglalkozik és azért, mert ezzel őt alázza meg - közben pénzt kér, hogy szétoszthassa vagy valami új hülyeségre pazarolja. T. egy zsarnok, feltétlen engedelmességet vár Szofjától és mélységesen "csalódik"
 benne, hogy az asszony nem valósítja meg az ideális családeszményét - Szofja ugyanis gyulladás miatt nem tudta szoptatni az első gyerekét, iszonyatos fájdalmai voltak. Elvárta a teljes kiszolgálást, és azt akarta, a felesége szívesen mondjon le minden szórakozásról.
És Szofja kisebb-nagyobb lázadásokkal tűr. Tűr és szeret, negyvennyolc évig, nem tudom, mi tartja benne a hitet ez iránt az önző, éretlen és szerintem bolond ember iránt. Vallásos imádattal adózik Tolsztoj tehetségének, teljesen alárendeli magát neki, hűségesen szolgálja - és szinte semmit nem kap érte.

Nagyon elszomorodtam Szofja életén. Butaság, de remélem, valahol tudja, hogy végre valaki elismerte a munkásságát és az áldozatát. Bármennyire is lehangolt, fantasztikus olvasmányélménnyel búcsúztattam a 2012-es évet. Olvassátok ezt a könyvet, nagyon érdekes, olvasmányos, informatív és szívszorító, még képek is vannak benne.:) Feltétlenül elolvasom a házaspár egy kötetben kiadott műveit, a Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös? című kötetet, utóbbi Szofja válasza Tolsztoj sokat vitatott művére, amelyben T. az anyai ösztönt állatinak nevezi, a testi szerelmet pedig "disznó szenvedély"-nek és bűnnek tekinti. Továbbá tervezem levadászni Szofja naplóit (valószínűleg csak angolul fogok hozzájutni...) és Pelevintől a T-t, ami enyhén kilóg a sorból, mert Tolsztoj gróf szuperhős benne.:) Ja, és persze a Feltámadás is tervbe van véve, jövőre pedig a Háború és béke. Az idei tervem túlzsúfolt, bocsi.
Ui.: meg a Nyár Badenbent, ami Dosztojevszkijékhoz kapcsolódik, de hát ők többször előkerülnek a kötetben, továbbá Turgenyevtől az Apák és fiúkat, ugyanezen okból. Hogy fok így a várólistám csökkenni...

Ui2.: írtam három karcot, képekkel, idézetekkel, meg lesz sok idézet, ezek alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, érdekli-e a könyv. Az tuti, hogy nekem kell belőle egy saját példány.

Eredeti cím: Sophia Tolstoy
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Rácz Judit
Ár: 3200 Ft
A szerző honlapja

Van helyed a temetőben

"A brit különcködés alapjában véve messze földön híres, s a tradíció nagyrabecsülése lengi körül. A legnagyobb tiszteletben álló ilyen különcség az állatok szeretete. Ez az oka, hogy a kelta keresztek és gipszkrisztusok közül hébe-hóba egy-egy imádott kutya vagy macska kőpofája is előbújik.
 Még elképesztőbbnek tűnik az udvari sintér, John Atcheler mély elhivatottságának megnyilvánulása, aki meghagyta, hogy sírjára egy ló szobrát állítsák fel: az elhunyt feladata volt a királyi istállók öreg, kiszolgált lakóinak az elpusztítása. A szerencsétlen almásderesek kísértete így százötven éve ott áll már gyilkosa csontjain, és szünet nélkül döngeti koporsója fedelét kőpatáival. Úgy kell neked, John Atcheler."

B. Akunyin - G. Cshartisvili: Temetői történetek
Értékelés: 4.98 lóhere az 5-ből

Avagy az előző postban említett könyv, amelynek a jegyzete elveszett, ám teremtő képzeletemnek hála reprodukálódott.
Tulajdonképpen pat a bűnös, mert az ő olvasásáról ugortam a könyv adatlapjára, és a fülszöveg alapján a tavalyi énem habozás nélkül megrendelte volna valahonnan a kötetet. Amadea 2.0 viszont takarékosan, ám kicsit hülyén - öngólnak számít könyvtárba járni, hiszen a saját könyvektől veszi el az időt - elbattyogott a bibiliotékába, a bűn smucig melegágyába.
Már csak azért sem haragszom patre (eleve, hogy lehetne rá haragudni?), mert nagyon élveztem a kötet olvasását. Bevallom - illetve a fenét, az eggyel korábbi bejegyzésben már bevallottam, link lásd fent -, az esszéket sokkal jobban élveztem, mint a kriminovellákat. Mindig örülök, ha rokonlelket találok, és úgy érzem, Romain Gary mellett Borisz Akunyin (ciki bevallani, de tegnap homályosított fel pat, hogy a két szerző egy személyt takar) szintén olyan, akinek a gondolkodása, mentalitása nagyon hasonlít az enyémhez.

Akunyin, ez az ínyenc tafofil, öt évig írta a Temetői történeteket, melyben a non-fiction írások és a kitalált történetek összefüggnek egy személy vagy egy gondolat kapcsán. A kötetben hat sírkertet ismerünk meg, Oroszországtól Jeruzsálemig barangolunk. Valamennyi hely ősi nekropolisz, amelyeket nem a friss fájdalom és az élő bánat jár át, hanem a Tovatűnő Idő foglalatai és azoknak az embereknek a lakhelye, akik előttünk éltek - de haláluk után nem szűntek meg létezni, csak immár más idődimenzióban vannak, mint mi, és, ahogy ez lenni szokott, néha történnek érdekes találkozások, ahogy a novellák is ezt támasztják alá.
Elsőként a régi Doni temetőben kóválygunk, ahol Akunyin és "rezonőr társszerzője" bemutat minket Szalticsihának, a kegyetlen földbirtokosnőnek, aki afféle orosz Báthory Erzsébetként szőke jobbágyleányokat gyilkoltatott le és tetteiért II. Katalin egy föld alatti cellába záratta élete végéig. A híres Highgate-ben, ebben a "viktoriánus dzsungelben" barangolva megtudhatjuk, hogy Charles Dickens csak névleg tette itt tiszteletét, és hogy a tiszteletreméltó Robert Liston 30 másodperc alatt képes volt lábat amputálni, Karl Marx pedig éhező vámpírként ideológiai testvérek vérére szomjazik. Párizsban, a Napkirály gyóntatójáról elnevezett temetőben, ahol a halál örömünnepe tombol, történik a legviccesebb eset, Oscar Wilde exkluzív alakításával, de a "szívtelen" Chopin - az a szerve ezer kilométerrel arrébb, Varsóban nyugszik - csak érdekességként van megemlítve. Az eleven vér és a szerelem temetője ez, szó szerint.

A Highgate, Egyiptom sugárút. Igen, erről a temetőről a legkönnyebb képet találni.

A Japánban játszódó fikcióban - Jokohama "a halál dilettánsainak temetője" - a híres Eraszt Fandorin nyomoz, és röstellve gyónom meg, hogy ez a rész tetszett a legkevésbé, talán mert az egész japánimánia távol áll tőlem. Ezzel ellentétben New York "a megtervezett halál territóriuma", ahol az amerikaiak jó befektetésként előre vásárolnak sírboltot - néhány esetben nem kellene. Némi keserűség színezi ezt az emlékemet - igen, itt jöttem rá, hogy elvesztettem az eredeti jegyzetet -, de a novella imádnivaló volt, ez a kedvencem a Pére Lachaise-ben játszódó mellett.
Jeruzsálemben egy hatalmas váróteremben lyukadunk ki; Akunyin azt a meglepő felfedezést teszi, hogy a zsidó emberek nem félnek a haláltól, "a gyász nem zsidó műfaj". Baromi érdekes ebbe belegondolni, a legtöbb keresztény vagy keresztény körben nevelkedett ember féli a halált, sok esetben egyenesen retteg tőle. Talán tényleg az az emberiség legnagyobb álma, hogy megszabaduljon a halálfélelemtől - bár nekem az utolsó novella alapján az jutott eszembe, hogy ez esetben hiányozna valami az életből, a craic, a féktelen öröm, amely az élet magvát adja. A halálnak túl sok lehetősége, túl sok ürügye van elragadni minket, és mindent ennek tudatában cselekszünk, ezzel kelünk, ezzel fekszünk, ezt szívjuk be a levegővel, ezt tudva ringatják az anyák gyermekeiket a bölcsőben.

A halál végül ránk nevet, és mi csak egyet tehetünk: hogy visszanevetünk.

Ui.: mindenkinek ajánlom figyelmébe egy ember kapcsolódó blogját.

Eredeti cím: [lusta vagyok cirill karakterekre vadászni]
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2006
Fordította: Bagi Ibolya (novellák), Sarnyai Csaba (esszék)
Ár: 3200 Ft

A világ meztelen

"A csjortok, vagyis mi, kisebb-nagyobb démonok és ördögök, megszállottak vagyunk. Rögeszmések. Ilyen a természetünk. Ugyanazon az úton járunk körbe-körbe: ugyanoda lépünk, ugyanazokat a történeteket játsszuk el újra meg újra, ugyanazokkal a mozdulatokkal, miközben az idő felgyűlik, mint kerék alatt a fonal. Szeretjük a mintázatokat. Megnyugtatnak. Néha apróságok megváltoznak - ház helyett autó jön, az egyik lányt nem Jelenának hívják. De valójában nem lesz más. Soha. - Baba Jaga ráncos kézfejét Marija arcához simította. - Így leszel halhatatlan, volcsica. Újra meg újra végigjárod ugyanazt a történetet, míg barázdát nem taposol a világba; mígnem a történet akkor is forog és szól, mint egy fonográf, amikor te már eltűntél; és akkor ismét föl kell kelned, golyóval a koponyádban, hogy eljátszd a szerepedet és elmondd a szövegedet."

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Értékelés: 5* rusnya bögre az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Amikor megkeresett az új (és az olvasótáborban rögtön kedvenccé vált) kiadó, az Ad Astra, azt se tudtam, melyik könyvet válasszam - bár a Kvantumtolvaj nem volt potenciális áldozat -, sokáig szemeztem A felhúzhatós lánnyal, aztán a Marija Morevna mellett döntöttem, és úgy érzem, a lehető legjobb döntést hoztam.

Azt most kijelentem, hogy ez a könyv a kedvencem lett, belőlük pedig nincs sok; imádom az olyan regényeket, amelyek olyanok, mint egy szimbólumokban gazdag, gyönyörű, részletes festmény - minél tüzetesebben, minél hosszabb ideig szemléli az ember, annál több új mozzanatot, jelentést fedez fel, melynek birtokában a kép egésze tovább árnyalódik. A Marija Morevna ilyen regény -terveim szerint még sokszor végigjárom ezt a táncot a szereplőkkel.
Biztos vagyok benne, hogy vannak a történetnek olyan aspektusai, amiket még nem fedeztem fel, hiszen csak a szláv mitológiát tekintve oltári hiányosságaim vannak (de igyekszem fokozatosan pótolni ezeket), a házasság mikéntjéről pedig jobb, ha mélyen hallgatunk, ennek ellenére rettenetesen szerettem olvasni; imádtam a népmesei ritmikáját és motívumait - a domovojos karcra mindenki emlékszik -, a mitológiai elemeket, a szimbólumokat, még a háborús vonalat is, a szép szövegétől, nyelvezetétől pedig majdnem elaléltam. Akit a feminista felhang tart vissza az olvasásától, szerintem nincs mitől tartania, de hát én lány vagyok, és köztudottan nem az a fajta, akinek csak szalagokra, táncra és színházra van gondja.
Van ebben a könyvben egy nyers brutalitás. A mágia világa - és az emberek világa is - kíméletlen, úgy szippantja be a varázslatra áhítozó fiatal lányt, mint egy mohó, éhes száj. Élő csontok. Lélegző bőr. Pulzáló, kiserkenő vér, hidegen csillogó, fekete szemek, ezüst csillagok az éjfekete hajban, egy piros kendő, nyírfavessző, lópatkó. Szerelem. Minden lány azt szeretné, hogy hozzanak neki egy gyűrűt a tenger fenekéről, egy tűzmadár tollát és lopjanak neki aranyat egy sárkánytól, de csak az számít, ki uralkodik ...  Itt minden el van csúszva. Egy emberlány, aki halhatatlan akar lenni. Egy halhatatlan, aki gyereket akar, egy ruszalka (vízi tündér, aki megfojtja szeretőit), aki ápolónő akar lenni, egy sárkány, aki párthivatalnok akar lenni. Csak a Halál cárja tudja a dolgát, járja az útját rendületlenül - felfalni az életet, hogy az egész világ szikrázó ezüstben fürödjön.

Ahogy a fentebbiek mutatják, nehezen tudom tolmácsolni, mit jelentett nekem ez a könyv, de ez nem a regény hibája, hanem az én szegényes szókészletemé. Hihetetlenül komplex, fantáziadús, csodálatos és kegyetlen történet - tudom, hogy iszonyú sekélyesen hangzik, amit mondok, de legyek levesbetét Baba Jaga üstjében, ha nem mondok igazat:)

Eredeti cím: Deathless
Kiadó. Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

A könyvet köszönöm az Ad Astra kiadónak!