Szörnyek keringője

"... Más szavakkal, a tiszteletből fakadó kellemes érzés, meg ez a furcsa érzés sehogy se esett bele, ahhoz pedig, hogy ez utóbbit más, tiltott és lehetetlen érzéssé fordítsa át, nem volt elegendő bátorsága és képzelőereje. Még belegondolni se mert sose, csak elkergette magától ezt a kísértést, de megpróbálta kinevetni magát. Elkergetni még csak sikerült, de nevetni magán, azt már soha. Valami határ volt ez, amelyet elért ugyan, de nem lépett át. Olyan végső pont volt ez, amit mindenki elől eltemetett; Némó kapitány titokzatos szigete, amely Jules Verne-nek a Mirszkijek emeleti dolgozószobájából elvett regényében volt leírva."

Grigorij Rjazsszkij: Példaértékű ház
Értékelés: moszkvai szecessziós ablakkeret az 5-ből
Kedvenc karakter: Róza Markovna


Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, és nem mondhatni, hogy megkönnyebbült sóhaj hagyta el rózsás ajkamat, amikor kezdtem belemélyedni a történetbe.
Ez a könyv engem majdnem megölt.

Hiába hasonlítják Ulickaja stílusához - talán azért is, mert unokatestvérekről van szó, akik még együtt is dolgoztak -, nekem ez sokkal jobban felhorzsolta a lelkem, mint Ulickaja, ő inkább csak elszomorított. Kíméletlenül őszinte, kendőzetlenül mutatja meg... nem, nem az emberi lélek sötét oldalát, hanem magát az embert. A kétszínűségét, az aljasságát, nemtörődömségét, önzését. Hogy miképpen kapaszkodnak fel a mocsokból a férgek, és hogyan fonódik-érintődik össze többszörösen a lakók sorsa generációkon keresztül, sok esetben az elődök tetteit, hibáit ismételve. Kiderül, hogy a Trjohprudnij köz 22. egyáltalán nem példaértékű ház, mindenki romlott, legjobb esetben is gyarló. Szörnyű volt olvasni, mennyire nyomorultak ezek az emberek, mennyire elcseszett az életük, tele sivársággal, szeretettelenséggel - olyan ízű lesz tőle az ember szája, mint a hamu, amely lassan a lelkét is elborítja. És akkor értem el a nyomorult hangulat csúcspontjára, amikor elgondolkodtam rajta, vajon az én életem beilleszthető-e ebbe a paradigmába.
Kivéve Róza Markovnát.

Róza Markovna Dvorkina Mirszkaja a házat építő Szemjon Lvovics felesége, akit építészeti kémkedésért ítélnek el és visznek lágerbe. Rengeteg csapás éri ezt a nőt hosszú élete során, de azt a csendes derűt, amely az érzéketlen, gátlástalan embereket is elvarázsolja, nem veszíti el. Bizonyos fokú naivság van ebben a (részben Ahmatovát idéző:) bűbájban, az emberek jóságába, ártatlanságába vetett hit, amelyen én csak a fejemet ingatom, de hát nem jobb-e Róza Markovnának lenni, mint Amadeának? Hát dehogynem.
Úgy is lehet mondani, hogy ez az asszony "kívül rekedt reális tudása zárójelén", de a szereplők közül ő az egyedüli, aki képes szeretetet érezni mások iránt, ezért vonzódnak hozzá az emberek. A történelem halad a maga útján, emberek születnek és halnak meg a Trjohprudnijon lévő házban, de Picasso és Chagall festménye a falon, a hófehér abrosszal terített asztal, amelyen magától megáll a kikeményített szalvéta, a Napóleon-torta, a kobaltkék szegélyű kistányér az ezüst étkészlettel és a vékonyra vágott citromszeletekkel örök és rendíthetetlen.

Olvasás közben nem csodálkoztam el azon, hogy szeretnék egyszer  Róza Markovna vendége lenni. Vagy

inkább a barátja, hogy kicsit elhalványítsa a lelkemben a sivár feketeséget. Ha jobban belegondolunk, ez önzőség. Már ha józanul szemléljük az életet.


Ui.: Nagyon szép kiadás egyébként, imádtam olvasás közben a borítót simogatni.
Ui.2.: Imádnivaló ez a hasonlat: "Úgy néz az emberre, mint a villamoson a jegyellenőrök."


Eredeti cím: дом обpaэуo Na, jó, nekem ehhez nincs most türelmem
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2010
Fordította: Goretity József
Ár: 3990 Ft