A kezdet és a vég, a szajha és a szent*

"Aznap éjjel a megölt rómaiak vére a felhőkbe párállott és esőként hullt alá. A véreső követte harcosainkat sátraikba, patakokban zúdult alá. Embereinek megrettentek és el akartak futni, de Ben Ya'ir parancsban tiltotta meg a menekülést. Képes volt uralkodni harcosain; a rabszolga a saját szemével látta, ahogy Ben Ya'ir a tekintetével uralkodott. Bátran kijelentette, hogy a véreső nem átok, hanem ígéret. Ezzel a jövővel kell szembenéznünk, ahogy végül minden embernek szembe kell néznie a halállal. Tehetik ezt gyáván és Isten híveként is. Övék a választás.
(...)
Reggel, amikor eloszlott a sötétség, az égből hullott vér tűzvirágfákká változott."

Alice Hoffman: Galambok őrizői
Értékelés: 5* tűzvirágfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Shirah

Bármilyen hihetetlenül hangzik, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Tudtam, hogy ez a regény más, mint az eddig általam olvasott Hoffman-művek, de vágytam arra a leheletfinom mágikus realizmusra, ami inkább már konyhakerti boszorkányság vagy háztáji mágia.
Nos, a Galambok őrizői nagyon, nagyon nem ilyen. Egyszerre simogat és vért fakaszt, örömet és fájdalmat okoz, harmóniát és zaklatottságot. Olyan ősien női regény, benne van a nők ezer arca, mindazon miriád érzelem és indulat, amely őket vezérli, a bimbózó szépség nyughatatlansága, a bölcs asszonyi belenyugvás, a szerelmes tombolása, az anya szívfájdalma. Fájdalmasan gyönyörű történet. Nem hittem volna, hogy Alice Hoffman képes fájdalmat okozni nekem, de ezzel a könyvével számosszor megtette. És nagyon remélem, hogy még sokszor megsebez.

Miután jól előttem a muníciómat, megpróbálom elmondani, mi is ez a borzalmas szépség.
Az írónő jócskán kilépett a komfortzónájából [hangsúlyozom, hogy csak a négy, magyarul megjelent regényt olvastam ezen kívül, amikor összegzősdit játszom, csak ezekről a könyvekről beszélek], az eddigi megszokott környezetből, az amerikai kisvárosból áthelyezte a történetet az ókori Izraelbe. Négy nő életét ismerjük meg négy éven keresztül, váltott nézőpontok szerint. Valamennyien a társadalom peremén egyensúlyoznak, akiket egy hajszál választ el a kitaszítástól (vagy éppen a halálra kövezéstől, máglyán elégetéstől). Mind olyanok, mint a megperzselt fa, úgy ég a lelkük, akár a tűz, és nem tudni, nem emészti-e el őket végleg. Fájdalmukat csont és vér táplálja, a saját testük táplálja a félelmet, a haragot, a fájdalmat, a bosszúvágyat.

"Ahogy növekedtem, nagyon sűrűn eszembe jutott, milyen lenne az életem, ha olyan apám lenne, aki nem fordul el láttomra, aki azt mondja, hogy szép vagyok, bár hajam színe a lángvörös furcsa árnyalata, és bőrömön földszínű szeplők vannak, mintha sáros lennék. Egyszer hallottam, ahogy apám egy másik férfinak azt mondja, ezek a foltok anyám véréből maradtak. Próbáltam kikaparni őket, körömmel vájtam bőrömbe, vér serkedt saját húsomból, de bátyám meglátta a vörös szegélyű szeplőket karomon, lábamon, és megtiltotta, hogy ezt tegyem. Azt mondta, egészen biztos, hogy a szeplők az égből hullott csillagport nyomai."
Yaelt látjuk először, ahogy a bátyja hívja, Yayát, az orgyilkos vérben született lányát. Édesanyja belehal a szülésbe, apja pedig képtelen elviselni a látványát, úgy bánik vele, mint egy megtűrt kutyával. Amíg az ő gondolatait olvastam, azt hittem, szétfeszít az a kín, ami ezt a láncra vert oroszlánt pusztítja. Valamennyi főszereplővel kegyetlen kézzel bánik az élet, de úgy éreztem, Yael az, aki a legjobban szenved. Nagyon szűk helyet szabtak ki neki és nem kevés lelkierő kell ahhoz, hogy szétverje a köré épített falakat.

Maszada erődje. Forrás: mult-kor.hu

"A férjem mindhárom fajta pék volt egyben; jámbor és sokat imádkozó, de nagyon érdekelte a tészta kelésének misztériuma, a csoda, ahogy a víz és búza keveréke életre kel a kezében. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vándorok gyakran a kovászos illat nyomán találtak rá pékségünkre a faluban; a dús illatot követték, ami az éheseket vezette. Férjem minden reggel meghagyott egy adag tésztát; azt mondta, Adonai tiszteletére. Cserébe áldásai elértek Istenhez, és megadatott nekünk minden, amit ezen a világon akarunk."
Revka más. Ismeri az árnyékokat, beszéli a csend nyelvét, érzékenységét szúrós zsémbesség alá rejti. A bűne elemészti őt, ha nem kap feloldozást - és ezt egyedül önmagától kaphatja meg. Róla sokkal könnyebb volt olvasnom, mert a külvilág előtt páncélt visel és még az olvasók előtt is ritkán ereszti szabadjára azt, ami benne munkálkodik.


"Irigyek voltak, mert akárhová ment Aziza, a férfiak mindig megfordultak utána, mert a haja éjszínű volt, mosolya bájos, bár ő nem beszélt volna róluk olyan gyűlölettel, ahogy ők beszéltek róla. (...)
- Vigyázz a boszorkány lányával - figyelmeztetett Naomi. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy barátnőre vágyom. - És meg ne próbáld megérinteni. A sheydeknek szárnyuk van.
Azt is mondta,  hogy Aziza szárnya hollófekete, és úgy hírlik, énekével jelenti be a Halál Angyalának érkezését. Valahányszor harcosaink elhagyják az erődöt, ott ül Heródes falán, és ezüstszín szemével nézi a tájat."
A következő Aziza, a vas és tűz leánya, akit sheydnek neveznek, ember és angyal gyermekének. Neki is az útkeresés nehezebb verziója jutott, mint Yaelnek, mivel néhányszor átírták a sorsát, de az ő eleme a vas, nem könnyű megtörni.

"Azt mondják, a mágiát gyakorló nő boszorkány, és hogy minden boszorkány a földből veszi erejét. Élt egyszer egy nagy bölcs, aki azt tanácsolta, hogy a boszorkányt fel kell emelni, így meg lehet fosztani erejétől, tehetetlenné lesz. De az ilyesmi rám nem lenne hatással. Az én erőm vízben lakozik, tehetségemet a víz tartja a felszínen. Azon a napon, amikor a Nílusban úsztam, és tintakék mélyén megláttam sorsomat, anyám azt mondta, nekem saját hatalmam, erőm lesz; pontosan úgy, mint ahogy neki. De egyben figyelmeztetett: ha valaha túl messzi földre utazom, távol a víztől, elvesztem erőmet és vele életemet. Ezt mindig észben kell tartanom; nem szabad megadnom magamat a vágynak, mert az asszonyok a vágyba fulladnak bele."
Shirah, Aziza anyja igazi hoffman-i nőalak, a moábita varázslónő, a víz szülötte. Szörnyű terhet cipel magával, amelyet jóslatok, a végzet és a balsejtelem szőtt. Nála éreztem azt, hogy valami feltartóztathatatlanul közeleg, és nem lehet megállítani. Talán meg volt írva, Ámen Ámen Szelá. Az ő végzete a szerelem.

És most érzem úgy, hogy kifogytam. Számomra erőteljes élmény volt, nem volt könnyű olvasni, megélni, és most mindezt felidézni. Alice Hoffman csodálatos író, és nagyon remélem, hogy a kiadó nem felejti el őt.

Ui.: a kiadás nagyon jó minőségű, öröm volt az illatos lapok közé bújni, és Bozai Ágota olyan fordító, akinek jól áll Hoffman stílusa.
Ui2.: két cikk az erőddel kapcsolatban.

Eredeti cím: The Dovekeepers
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja

_______________
* A cím Antoinette May: Pilátus felesége c. regényéből származik.