"Aztán hova jutottunk? Harminckét körutat tettünk meg a galaxisban, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármivel is többet tudnék, mint amikor kimásztam a kelesztőkádból meztelenül, mint egy vakondokkölyök, idegszálaimban Abigail tébolyult tudásszomjával, amellyel a teljes valóságot kívánta magába szívni. Az emberek megszületnek, aztán meghalnak, közben pedig furcsa, értelmetlen dolgokat művelnek magukkal. Épp ilyenek a társadalmak is. Akár városméretű államokról legyen szó, akár több ezer naprendszert magukba foglaló galaktikus birodalmakról. Minden csak jön és megy. A új mindig a fényes jövő ígéretével érkezik, később aztán elhasznált lesz és ósdi, s minden csak parányi foltot hagy az örökkévalóság végtelen szövetén, amit végül úgyis letöröl az idő."
Az az igazság, hogy imádom az űroperát. Talán az erősen hiányos, gyerekkorra visszaeredeztethető filmélményeimre fogható, hogy tulajdonképpen megdobogtatják a szívem a gigászi űrhajók, amint a világegyetem végtelen óceánját hasítják. Ha pedig üldőzősdit játszanak és egymást lövik, teljesen kielégítik a nagyzolási hajlamom és tombol a mámor.
A gyengém viszont az, ha ez esetlegesen szépen és utalásokkal tűzködve van megírva, mint mondjuk a Hyperionban. Alastair Reynolds ezt tovább fokozta. Figyeljetek:
"Egy parányi, légkör nélküli kisbolygón születtem, egy olyan házban, melynek ezer és ezer szobája volt, határvidékén a fény és a kereskedelem birodalmának, amelyet a felnőttek számomra akkor még felfoghatatlan okból Aranyórának neveztek.Lány voltam, egyetlen individuum, a nevem pedig: Abigail Gentian. Gyermekkorom harminc éve alatt annak a hatalmas, zegzugos, szüntelenül változó háznak csak a töredékét ismertem meg. Idővel már szabadon járkálhattam, ahová csak kedvem szottyant, de akkor sem derítettem fel talán egy századrészét sem. Taszítottak a hosszú, rideg tükör-és üvegfolyosók, a sötét pincékből és kriptákból feltörő, dugóhúzószerű lépcsők, melyeket még a felnőttek sem használtak. Egyes szobákban és termekben állítólag - bár az én jelenlétemben ilyesmiről soha senki nem beszélt - kísértetek is jártak..."Hát lehet ezt nem szeretni?
Ez a könyv simogatja az egóm, hogy én olyan okos vagyok, amiért csak úgy hasítok ebben a hard sci-fiben (igen, tisztában vagyok vele, hogy más lányok rendszeresen ilyen könyveket olvasnak és ettől nem esnek hasra), ráadásul még értem is. Közben jólesően birizgálja a szépérzékem, amiért a tudományos magyarázatokat ódon házzal, szép leírásokkal és egy különös, középkori lovagregényt felidéző tudatmódosító játékkal ötvözi. Az efféle, "átmeneti" jellegű sci-fi az igazán fogamra való.
Ilyenkor már cseppet sem érdekel, hogy megint egy hatszáz oldalas könyvet olvasok, mert szép és jó elmélyedni benne.
Ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik ismerkednek a sc-fivel. Ilwerannak már említettem a Könyvfeszten, Nikkincsnek még nem, Nokedlinek pedig nem ajánlom, mert ő már olvasta. Nem elhanyagolható tény, hogy a Nagy Nyári Akcióban benne szokott lenni, a Jelenések terével együtt, amit majd feltétlenül beszerzek.
Ui.: Kisebb sokkot kaptam, amikor felfedeztem, hogy a Jelenések tere nem a Napok háza folytatása, hanem egy másik sorozat nyitódarabja. Pedig annyi elejtett utalást szedtem össze, meg enyhén függővége van, még nem emésztettem meg, hogy bizonyos dolgokra sosem derül fény.
Eredeti cím: House of Suns
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bujdosó István
Ár: 3700 Ft
