2017. július 19., szerda

Hárombetűs mágia

A hárombetűs mágia a "Gól!", a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a címbe.

Afonso Cruz: Virágok

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, "nem értem, mi ez, de illik dicsérni"-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg... nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a ...-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé - leginkább az, hogy jelen legyen -, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet - néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek - megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

Eredeti cím: Flores
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2017
Fordította: Bense Mónika
Ár: 2900 Ft


2017. július 17., hétfő

Két béna rövidke

Jaj, Amadea, mikor tanulod már meg, hogy nem szabad sokáig tologatni a könyvértékeléseket? (Az ablakmosásról nem is beszélve.)
Szóval ez megint olyan zagyva, rövidkés post, méltatlan a két könyv színvonalához, de vannak dolgok, amiket tudni kell elengedni.

Több mint egy hónapja hever ez a félbehagyott post a piszkozatok között, és még annál is régebben olvastam a könyvet... annak örömére, hogy közel tíz év után új regény jelenik meg Rose Tremaintől magyarul, megpróbálom összekaparni a gondolataimat a Színaranyról.

"De továbbra is nyugtalanította, hogy csak hajszál választja el attól, hogy megöregedjen, ott áll már az öregség partján. Ezért is vágyott annyira az aranyra: hogy mikor végül elérkezik az öregség, és ott kell hagynia a vadont, és menedéket kell találnia, meg is legyen az a menedék.
Nem akarta, hogy a menedéke nagyon nagy legyen, mert minden megnyilvánulásában utálta a nagyzolást. Mikor eszébe jutott, hogy Viktória királynő hány gigantikus palotában lakik egyszerre, a legszívesebben beledöfött volna egy kést a tejfehér keblébe. Úgy képzelte, hogy az a bizonyos hely csak egy kunyhó lesz. Talán lesz egy kékre festett ajtaja. De az ajtóhoz vezet ösvény mellett semmiféle virág, csak kavicsból, hínárból meg kövekből a kert."

Rose Tremain: Színarany

Sikerült elolvasnom egy 2011-ben beszerzett - a benne felejtett blokk szerint, amit azóta elhánytam valahova, pedig szeretem megőrizni az ilyesmiket - könyvet, jeee! (Van ott még, ahonnan ez jött.)

A Színarany nagyon szép, realista, szomorú regény. Kisemberek az aranyláz árnyékában. Tulajdonképpen nem tudom, miért találom szépnek, mert az embernek a természettel és az életben maradásért folytatott küzdelme minden, csak nem szép. Mocskos. Keserves, kínlódós, összedőlő házas, elhulló állatos, kifakult rongyos, remegő kezes, nagyrészt állatias-ösztönös dolog. Na, mindegy.

A lényeg az, hogy a szereplők a maguk részletessége, esendősége lenyűgöző. Érdekes, hogy Joseph-et a valóságban nagy ívben elkerülnénk (legalábbis én), míg a regényben valósággal élvezettel figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a belső poklában. Joseph Blackstone újdonsült feleségével és idős anyjával érkezik Angliából Új-Zélandra, hogy megcsinálja a szerencséjét, azaz aranymosásból gazdagodjon meg - és természetesen azért, hogy a múlt bűneit ugyanúgy hátrahagyja, mint az óhazát. A férfi önbizalomhiányos, magányos, elveszett ember, egyetlen vágya, hogy bizonyítson az anyjának és végre elnyerje annak elismerését. Borzasztóan torz a lelke, a démonai teljesen szétforgácsolták az erejét. Ha nagyon őszinte és kérlelhetetlen akarnék lenni, azt mondanám, ez az ember egy féreg - ha az adósod, a világért ne fordíts neki hátat.
Csak olyan emberek mellett érzi magát "jól", akik megalázzák és folyton belé törlik a lábukat, talán ezért nem tudja megbecsülni és szeretni a feleségét, Harrietet, akit az isten is a kemény életre teremtett; testileg-lelkileg piszok erős, úgy dolgozik, mint egy igavonó barom és a jég hátán is megél. Minden farmer és vadonnal hadakozó ősmacsó álmai asszonya. A lelkivilága nem olyan (groteszkül) szemet gyönyörködtető, mint a férjé, de jólesett egy normális emberről olvasni a kétségbeesés völgyében.

Gyorsan lehet vele haladni, leköti az embert, de a végére kicsit megfeküdték a gyomromat az embertelen küzdelmek, a veszteségek és a lelki fájdalmak.

*******************       

Ha már gagyi post, mellévágtam a Felhőatlaszt is, három hónap után nem tudok érdemi bejegyzést rittyenteni róla.

"A könyvekkel nem lehet igazán elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát."

David Mitchell: Felhőatlasz

Őt áprilisban olvastam el. Mindig irigyeltem egy kicsit a pasimat, aki egy éve olvasott könyvekről is hosszú, igényes értékeléseket ráz ki a csuklójából, én meg pár semmitmondó sorért vért izzadok.

Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt, moziban néztük meg a filmet, sok minden bevillant, a szereplők arca rendre a színészekét vette fel, amit nagyon nem szeretek. Talán a film az oka annak is, hogy kicsit hatásvadásznak és sokkal vizuálisabbnak láttam ezt, mint a Szellemírókat, az utóbbi valahogy intellektuálisabb, bensőségesebb élmény, nem voltak annyira az orrom alá dörgölve az összefüggések. Persze a film és a könyv közé most sem lehet egyenlőségjelet tenni, a történeteknek más a kifutása és kevésbé szájbarágós. A Loccsogó-gázlón kívül mindegyiket szerettem olvasni - úgy éreztem, sikítani fogok, ha még egyszer azt olvasom, hogy "á-á" -, olyan, mint valami Reader's Digest Deluxe válogatás, hat regény egy kötetben. Jaj, nyekereghetnék a történetmesélésről, hogy micsoda stílusbravúrt hajt végre Mitchell, meg ilyesmik, de nem megy, mert a fentebb részletezett, halvány csalódottságon kívül az maradt meg bennem, hogy isteni volt ezzel a könyvvel a kanapén fetrengeni hétvégente. Úgy szép, hogy közben izgalmas. Ráadásul engem kilóra meg lehet venni a hosszú, cizellált mondatokkal, a Felhőatlasz pedig nem szűkölködik bennük.


2017. július 15., szombat

Olvassatok a szakállas pasitól!

Vagyis Afonso Cruztól:

"- Háromszor tartóztattak le a szavak miatt. Hihetetlen dolgokat burkolhattam egészen banális szavakba, még a gyomrom is bele tudott sajdulni. A cipő vagy a kenyér, vagy a nap számtalan dolgot jelenthetett. Vagy csak az a szó, hogy szardínia. Egy halban rengeteg a tápanyag, nem tudnám mind felsorolni, és a szavakkal is ugyanez történik. Olajokból, vitaminokból, fehérjékből állnak, ezek sokkal inkább meghatározzák a létmódjukat, mint az, amik valójában. És persze vannak szálkáik is, ki nem találkozott már szúrós szavakkal? Mind tud úszni. Ha megnézünk egy mondatot, megértjük, hogy az önmagában egy tenger, a vadság, a hajózás, az utazás létmódja, a halak, a könnyek létezése. Én pedig hittem benne, hogy a mondatokat fegyverként tudjuk használni, hogy mindent megváltoztassunk, hogy harcoljunk, hogy ellenálljunk velük. Olyan fegyverek a mondatok, melyek képesek kirobbantani a jövőt."

"Egy barátom azt mondta, le kellene szoknom a szénhidrátokról. A kis zsírkupac ellen kezembe adott fegyverek felérnek egy emberkínzással, ráadásul tökéletes naivságról vagy teljes sületlenségről tesznek tanúbizonyságot. Borsót meg brokkolit adnak, hogy megharcoljak egy ilyen óriási, nagy hatalmú ellenséggel. Mit tegyek? Ellenállok. Nem adom fel. Megpróbálom megnevelni ezt a kis zsírdarabot, persze nem olvasok fel neki verseket vagy filozófiai értekezéseket, csak megpróbálom elérni, hogy rájöjjön végre a testem, mekkora hülyeséget csinál a bevitt táplálékkal. Egyfajta szónoklat, nevelő, ösztönző célú diskurzus, amit a testemmel folytatok."

Kép innen

"Az volna a megoldás, ha mindenkinek az éjjeliszekrényén ott állna egy koponya, mint a karthauzi szerzeteseknél, ez volna az ébresztőnk, és mindennap tudnánk, fel kell kelnünk, hogy ne a hétköznapok végzetes megszokásait éljük, hanem a szerelmesek életét, akik még tudják, hogy léteznek felhők, égbolt és csókok."

"Arra gondoltam: betegség a magány, Eugénia néni, mely az egész testünket megfertőzi, belénk ágyazódik a magva, aztán halott tölgyfa nő ki a mellkasunkból."

"Elmosolyodott, egy mosoly pedig képes egy egész keleti vallássá válni, a mosolyban a fogsor könnyed kivillantásának egyszerűségével fordítottan arányos imádat bújik meg. Egy mosoly képes egy védtelen emberből fanatikust varázsolni, aki másra már nem is tud gondolni, csak a mosolyban rejlő ígéretre."

(Afonso Cruz: Virágok, 2017, Typotex Kiadó)

2017. július 7., péntek

Ilyen egyszerű

Bácsi mesél a feleségéről: - Aztán, amikor mondom neki, hogy nem te főzöd meg, hanem a gáz, akkor veszekszik csak velem!


Hallgasd a tenger zaját - A feminizmus előfutára


Kate Chopin: Ébredés

Nézzük, mit mond egy 1899-es regény a női szerepekről!

A főszereplő Edna Pontellier egy tehetős kreol üzletember felesége. Életét az arisztokráciára jellemző hagyományok alakítják; kedden, miután a szolga ezüsttálcán úrnője elé vitte a vizitkártyákat, fogadni kell a látogatókat; meg kell terveznie a heti menüt és utasítania a szakácsnőt, hogy ne szárítsa ki a halat; a quadroon (negyedvér) dajkát meg kell róni a rendetlensége miatt; a vacsorához szépen fel kell öltözni és érdeklődő csevegést folytatni a férjével, akinek mindenben engedelmességgel tartozik - ha a férj azt mondta, ideje visszavonulni, nem ücsöröghet még kint a teraszon vállkendőbe burkolózva. Az általános, uralkodó nézet szerint a nő legfontosabb életcélja a meleg családi légkör biztosítása és gyermeknevelés, valamint érezze megtiszteltetésnek, hogy "önmagát mint önálló személyt teljesen háttérbe szoríthatja".
Ha pedig a gondolkodás veszélyes útjaira kalandozik, vagy véleményének, akaratának ad hangot, persze, hogy elő kell venni a családfát örökletes elmebetegség után kutatva.

Kezdem magam felhúzni, holott a regény közel sem olyan gyújtó hangvételű, mint amilyennek a kis összefoglalásom alapján tűnik. Persze, példálózhatnék, hogy ezek az elvárások még a 21. században is jelen vannak, és hogy mennyire felállt a hátamon a szőr, amikor tegnap az aluljáró lépcsőjén ordibálni kezdett egy elhanyagolt fickó, hogy "Szép nők, nem féltek???!!!", de inkább a könyvről szeretnék mesélni. 
Nagyon... energiatakarékos, jóformán eseménytelen a történet, ahol a nagy változások a főszereplő lelkében zajlanak, de nem óriási csinnadrattával és megmondó jelleggel; szegény Edna maga sem tudja, pontosan mi zajlik benne és mihez kezdjen a benne kavargó, felzaklató gondolatok sorával. Ebben a világban a látszat, az etikett és a pletyka (illetve az ettől való félelem) alkotja a szentháromságot, Ednának nem áll rendelkezésre támogató baráti közeg vagy a szakkönyvek megnyugtató hátországa, egyedül a család idős orvosa (vajon ők az orvosi egyetemről kikerülve rögtön jogosultak lesznek arra, hogy az életkortól függetlenül "gyermekem"-nek szólítsanak mindenkit?) fordul igazi érdeklődéssel és megértéssel felé. A barátai, bizalmasai vele együtt csak az illendőség bábjai, akik az elvárt pillanatban bólogatnak és sablonos válaszok mögé rejtik a valódi véleményüket (ha ugyan van), érzelmeket pedig nem illik kimutatni, micsoda tapintatlanság lenne az! Edna tehát magára marad, és a benne dúló érzelmek pont úgy jelennek meg, ahogy mi is érezzük magunkat néha: valami formálódik, valami nincs rendjén, de nem tudjuk, pontosan mi az, és nekiállunk lomolni saját magunkban, hogy kiderítsük a nyugtalanság okát, aztán vagy sikerül valami következtetésre jutni, vagy keresgélünk tovább.

Befelé forduló, finom, érzékeny próza az Ébredés, le kell hozzá lassulni. Unokatestvére, mondjuk, a Mansfield-féle szenzitív stílusnak, csak kevésbé explicit (magyarul: homályosabb, megfoghatatlanabb). Könnyű belőle annyit érzékelni, hogy a szerencsétlen gazdag liba jó dolgában csak vergődik a selyemruhájában és a gyémánt diadémjában, de a madarak se szeretnek aranykalitkában élni, és az író arról írjon, amit ismer - Kate Chopin nem írhatott a parasztlányok vagy mosónők lelki változásáról, mert valószínűleg nem ismerte őket. Az internet és a könyvtár csodálatos dolog meg az is, hogy mi, nők, felügyelet nélkül bemehetünk oda - lásd Saját szoba.

Nekem tetszett ez a könyv, főleg a szimbolikusnak tekinthető végkifejlettel együtt. Amolyan langyos állóvíznek gondoltam az elején, ahol nincs tétje a dolgoknak, csak nyaralgatunk meg fürödgetünk, aztán szép lassan meghódított magának Edna története - főleg azután, hogy befejeztem és hagytam kikristályosodni a jelentőségét. Lehet, hogy egy markánsabb stílussal bíró szerző "jobban" (értsd: időtállóbb-átütőbb módon) megírta volna, de igazságtalanság lenne figyelmen kívül hagyni a korát.

Ui.: És Délen játszódik, ami általában pluszpontot jelent.

Eredeti cím: The Awakening
Kiadó: Lazi
Kiadás éve: 2011
Fordította: Antoni Rita
Ár: 2500 Ft 


2017. július 2., vasárnap

Fehér, mint a bőr, piros, mint a vér


Han Kang: Növényevő

Te hogyan viszonyulsz a testedhez?

Nehéz annyi jó értékelés után értelmes mondanivalót kerekíteni erről a kisregényről, amelyben a rövidsége ellenére annyi minden egyesül; a nők helyzete (igen, már megint), az emberek viszonya a testükhöz, a környezetükhöz, a testi-lelki és társadalmi elidegenedés, a családon belüli (hatalmi) viszonyok, és még néhány más téma, ami már nem jut eszembe, mert olvasás közben az első mondaton kívül nem jegyzeteltem le mást.
@katacita egyik mondata elindított bennem valamit; igen, objektíven is nehéz erről a könyvről jót mondani - ez a fajta próza nem arra törekszik, hogy elrepítsen egy másik, kalandos világba, hogy átmenetileg megszabadítson a hétköznapi gondjainktól. Még csak nem is egy történetet akar elmesélni - a felzaklató irodalom a saját problémáidat dörgöli az orrod alá, a tudatod peremén lebegő félelmeket állítja a középpontba. Ha valakinek nincs ellenére némi élveboncolás, hogy a démonjai kiszabaduljanak a börtönükből és néhány napig táncot járjanak a lelkében, az szeretni fogja a Növényevőt is.
Félelmek, démonok itt aztán vannak bőven, az enyémek kárörvendően-boldogan rázták a ketreceiket; a többi gyerekhez képest nálam jóval tovább tartott a monostílusú étkezés (szegény anyám), a húsoktól kifejezetten undorodtam; a lilás nyomot hagyó csontokról, a sárga, zsíros bőröktől, a sülő olaj mindent átható szagától és levakarhatatlan nyomaitól, a megdermedő, sárgás kolbászzsírtől, a szafttól fénylő ajkaktól és mocskos ujjaktól. Az anyámnak büféje volt, de egyszer se kóstoltam meg a sült kolbászt, a toros káposztát vagy a véres hurkát. (Az apám meg kocsmáros. Ki lehet találni, mennyi alkoholt iszom.) A mai napig taszítanak a hagyományos magyar konyha remekei. Véglegesen a sport hozta helyre az étvágyam és stabilizálta valamennyire a húsfogyasztást - a testem elég egyértelmű jelzéseket ad le, hogy mit kíván, ha izmot akarok építeni.

[Ez marad, ha előttem már mindenki szételemezte a könyvet mindenféle objektív, posztmodern meg egyéb szempontok szerint - vessük be a száni személyes élményeket.]
[És próbáljunk meg visszatérni a regényhez.]

Ez egy nagyon intenzív, húsba vágó történet. Han Kang hihetetlenül erős atmoszférát teremt ezen a szellős 180 oldalon; nagyon kényelmetlen, nagyon fájó emlékekbe, gondolatokba préseli bele az olvasókat. Három nézőpontkarakterünk - egyik se a főszereplő, és itt megállom, hogy ezt tovább fejtegessem, megtették már mások - van, mindegyik különböző és egyedi. Jó ötlet volt az empátiazombi férjjel indítani a regényt; mindig félelmetesnek találtam az abszolút, sértett egóval bíró embereket, akik viszonylag értelmes megfogalmazással (értsd: van némi eszük) és a legnagyobb természetességgel tárják a világ elé a korlátoltságukat, azt, hogy tényleg azt hiszik, hogy a tetteik, a mondanivalójuk elfogadható és helyes. Meg sem fordul a fejükben, hogy valamiben ők követtek el hibát. Hátborzongató és lenyűgöző, hogy Han Kang mennyire életszerűen mutatja be egy tuskó férj, a gyökértelen, magányos sógor és a pusztán a kötelességeinek élő nővér belső világát, valamint rajtuk keresztül a főszereplő Jonghje zaklatott kálváriáját. A meg nem értettség, a berekesztettség, a kiüresedett kapcsolatok és az intolerancia szintézise ez a regényke.

Szerintem az ilyesfajta falhozvágós vagy felzaklató irodalomnak az a legnagyobb erénye, hogy mindenkiből mást cibál elő és mást érint meg. Én csak érintőlegesen hoztam szóba a nők hátrányos helyzetét, helyette a saját evésfóbiámat idéztem fel. A másik téma, ami megragadott - ó, erről is tudnék sztorizgatni, de nem fogok -, az embereknek a saját testéhez való viszonya. Jonghje egyértelműen szabadulni akar a sajátjától, de a többi szereplő is harcban áll a saját porhüvelyével. A Burgess fiúkban említi egy idős hölgy, hogy az ember azt hiszi, a gyerekei olyanok lesznek, mint amilyeneket a katalógusban látni - saját magunkról is ezt hisszük. Mi van helyette? Ritkuló haj, megereszkedett bőr, ráncok, visszerek, foltok, anyajegyek, elomló hús, egyre tekintélyesebb pocak - óriási tudatosság kell, hogy ezeket az ember kezelni tudja. Nem megszüntetni, hanem kezelni. Talán nem újdonság, hogy minden problémát nem lehet tudatos életmóddal elkerülni; ha valakinek himlőhelyes a bőre, azon a sport és az egészséges táplálkozás nem segít. Együtt tudunk-e élni szégyen nélkül az ún. hibáinkkal? Tudjuk-e szeretni a hétköznapi stigmáinkat?

Nagyon sokat lehetne még elmélkedni a Növényevő kapcsán, én hellyel-közzel ennyire gondoltam. Szerettem volna megmutatni azoknak, akiknek nem tetszett - nem meggyőzni vagy burkoltan elküldeni őket a sunyiba -, mi a "jó" ebben a regényben, én miért vonzódom az efféle irodalomhoz és mit vált ki belőlem. Az már más kérdés, mennyire megy át és kit érdekel.:D

Eredeti cím: 
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2017
Fordította: Kim Bogook, Németh Nikoletta
Ár: 3000 Ft