Tavalyi elmaradások

Annak következtében, hogy szinte órára pontosan egy hete tüdővészes angol ladyt játszom, és fő tevékenységem - a fulladás és a százas zsepi emelgetése mellett -, az olvasás, ismét hatra duzzadt a referálatlan könyvek száma. Mivel ezeknek a fele még tavalyi olvasmány, nem húzom tovább a saját idegeimet, és egyben lerendezem őket.
Elmélyültebb értekezésre még nem vagyok képes, de remélhetőleg a héten már sikerülni fog.

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Maccon nálam sokkal kevésbé hitelesen alakítja a klasszikus angol lady szerepét, azaz roppant szórakoztatóan. Ismét dúskálunk a cselszövésben, a teázásban, a kifacsart szófordulatokban, miközben nagy izgalommal várjuk, hogy végre megtörténjen valami, amit spoilerveszély miatt nem szeretnék leírni, fene tudja, ki hol tart az olvasásban.
A sorozat nekem a második kötetnél kicsit megbicsaklott, de azóta vérszomjas gépkatica módjára süvít a könyvmoly-éterben, és amint megjelenik az új rész - egy lajhár hamarabb mászik fel egy fa tetejére -, igyekszem sort keríteni az elolvasására. Az utóbbi időben ritkán olvasok ennyire könnyű szórakoztató regényt, ezért szinte semmin nem akadok fenn, és marad a könnyed, elvárások nélküli tapicskolás. Jólesik néha az érzés kedvéért lubickolni. A borítók viszont egyre szörnyűbbek.

Jo Nesbø: Vörösbegy

Embertelenül régen vásároltam ezt a kötetet, kétszer is beleraktam a VCs-be, de egy újabb évnek kellett eltelnie, mire rávettem magam az elolvasására - taszított a téma, de azt hittem anno, hogy ez a Harry Hole-sorozat első része, ezért esett rá a választásom. Kiderült, hogy a harmadik. Értitek, a harmadik részt tologattam kb. öt éven keresztül, nagyon fasza.
Egyáltalán nem volt ez rossz, nácik ide vagy oda. Hole az általam olvasott nyomozók közül a legesendőbb (vagyis legemberibb), olyan hétköznapian tud bénázni, főleg, ha egy szép nő közelébe kerül. A humora egyenesen rettenetes, és le vagyon írva, hogy nem az erőssége az összefüggések felfedezése, ami nem tudom, nekem miért esik olyan jól, mert az elkeseredésnek soha nem jutottam el ama fokáig, hogy rendőr akarjak lenni. Ettől függetlenül a cselekmény kellően szövevényes, tele van undorító alakokkal, szomorú dolgok esnek meg (még egy fát is megölnek), szóval, kellően lekötötte a figyelmem, de nem érzem, hogy sürgősen el kell olvasnom a sorozat további részeit. A fiúra kíváncsi vagyok, azaz bekerült a tízéves tervbe, de ennyi. Valami hiányzott, hogy rákattanjak.
Egyébként nem igazságos, hogy ez a faszi alapvetően focista volt, felcsapott katonának, aztán közgazdaságból diplomázott, utána pedig rocksztár lett. Remélem, legalább fél a sötétben vagy imádja a disznósajtot.

William Golding: A Legyek Ura

Öld meg a szörnyet.
Vágd el a torkát.
Ontsd ki a vérét.
Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, hogy körömlerágósan izgulni fogok, na, arra nem. Hátborzongató utazás a sötétség mélyére, az ősi félelmek otthonába, ahol csődöt mond a józan ész, kifacsarodik minden logika, és nem marad más, csak az ember, minden civilizációs biztonsági máztól megfosztva. Nagyon erőteljes olvasmányélmény volt, bevallom, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz.

Szellemekkel suttogó

Amanda Stevens: The Restorer

Igazából ez a szegény Amelia nem hogy nem suttog a szellemekkel, hanem mélyen gyökerező félelemmel kerüli őket (ami tulajdonképpen érthető, ha elfogadjuk, hogy léteznek szellemek és láthatjuk őket), de mivel a hörgőim még mindig szeretik a billentyűzetet nézegetni, nem volt kedvem jobb címet kitalálni, ez van.
Ahogy az angolul olvasott könyveknél általában, ennél is keveset jegyzeteltem a cselekményről, inkább a szavakra figyeltem - már csak azért is, mert a sztori nem nagyon kötött le. Az elején tök lelkes voltam a történet iránt, nyelvtanilag meg halálra ijedtem, hogy úristen, ez nem megy, mi a baj, de csupán annyi történt, hogy elfelejtettem, mindig kell pár oldal, mire belerázódom a helyzetbe. Azért még messze, irdatlanul messze van, hogy olyan könnyedén olvassak angolul, mint az anyanyelvemen, de az a gyanúm, hogy ilyen szinte nem is fog menni. Na, nem baj, az a lényeg, hogy a kezdeti ijedelem után jól haladtam, és nem fáradtam el az idegen szövegben.

"I was a Southern girl raised by a Southern mother. Duty and obligation were as deeply ingrained into my psyche as the need to please."

Nem rossz könyv ez, csak olyan kis egyszerű. Hat-nyolc éve még lehet, hogy imádtam volna, de ha nincs valami plusz, akkor az efféle csajos paranormál fantasyelemes regények untatnak, már elmúlt a korszakuk. Ez a regény is ugyanazt a sémát követi, van a visszahúzódó, magányos főszereplő, az Ügy, ami kirángatja a csigaházából, meg A Pasi, aki persze az egyetlen az egész nyavalyás földkerekségen, aki roppant veszélyes rá. Miééért, miért kellett annyiszor olvasnom arról, hogy Devlin szemei alatt sötét karikák vigyorognak, meg a magas arccsontjáról, a szexi kiejtéséről meg a többi, totál lényegtelen részletről?
Sokkal jobban örültem volna, ha ezeket a szenvelgős részeket lecserélhetem az illatozó kertre, a Dél hagyományaira, a babonákra, titkos társaságokra, a sírkövek szimbolikájára, azokra a részletekre, amelyek sokkal jobban érdekeltek a fickó sebhelyénél. Szerencsére az ilyen hangulatos részekben sem szűkölködik a The Restorer, emiatt érzem azt, hogy laza, délutáni olvasmánynak elmegy. Nekem a gyakorlás miatt érte meg,a közepe tájától eléggé küzdöttem azért, hogy ne hagyjam félbe.

Sorozat: Graveyard Queen 1.
Kiadó: Mira
Kiadás éve: 2011
Ár: 10,11 euró a Bookdepón

Feddhetetlen

"Lord Maccon megköszörülte a torkát, és dühösen összevont szemöldöke alól ködös, komor tekintettel nézett a másikra.
- Randolph, lehet, hogy ez most meglepetésként éri magát,de én farkasember vagyok.
- Igen, uram.
- Kétszázegy éves.
- Igen, uram.
- Meg kell értenie, hogy az én körülményeimet tekintve a terhesség nem lehetséges.
- Önnek valóban nem, uram.
- Köszönöm, Randolph, ez sokat segített."

Gail Carriger: Blameless - Szégyentelen

Néha egy adott időszak minden könyve kabátkönyv. Nyöszörögve bekúszom a lapjaik közé, magamra húzom őket, mint gyerekkoromban a nagyanyám dunyháját, amibe kettéhajtva belefértem, mint egy kis barlangba, és azt játszottam, hogy nem lát senki. Persze ehhez nem érfelvágósan komoly regények az ideálisak, úgyhogy félretettem minden szankciómat, és kivettem a könyvtárból ezt és Caitlin Moran agymenését, amit nem vagyok hajlandó magyar címén nevezni. Tökéletes dunyhák voltak, egyiket se bántam meg, hogy elolvastam. Éreztem, hogy most rájuk van szükségem. A könyvek néha mankók, amik kicsit a hónom alá nyúlnak, hogy lelkileg helyrepofozzanak. És persze az élvezet sem mellékes szempont.

A Changeless - Változatlant kicsit gyengébbnek éreztem az első kötethez képest, de lehet, hogy csak jobb alkalomra kellett volna tartogatni. A Blamelesshez viszont ideálisak voltak a körülmények, és remekül éreztük magunkat, főleg amikor teadélutánt tartottam, némi keksszel. Angol konyha ide vagy oda, a teázás jó dolog.
Szegény Alexiának alaposan felfordult az élete Skóciában. Kénytelen visszaköltözni borzasztó családjához (ahonnan azonban elég hamar kipaterolják), vélt tettét kikiáltják az évszázad botrányának, Viktória királynő pedig kizárja az árnyékkormányból. Emellett Lord Akeldama nyomtalanul eltűnik a városból, Lord Őmorcossága Maccon benyakalja Anglia formaldehid-készletét (de elsősorban Lyall professzorét) és sündisznók társaságát keresi, Alexiát meg vérszomjas gépkaticák támadják meg. Kedvenc talján lélektelen asszonyságunk egy epileptikus rózsaszín kalapdobozzal felszerelkezve egészen Itáliáig megy, hogy fényt derítsen a testében hordozott rejtélyre, azaz tisztára mossa a hírnevét és hogy jól beolvasson az urának - már ha ugyan szóba áll vele ebben az életben.

A Soulless kötetei azon olvasmányaim közé tartoznak, amikhez vajmi keveset szoktam jegyzetelni, és nincs is nagyon mit. Röhigcsélek a történeten, a szereplőkön, a hírneves angol virtuson, a kissé modoros nyelvezeten. Ja, meg folyatom a nyálam, mert állandóan zabálnak. Le merem fogadni, hogy ez a Carriger nő imád enni. Csak úgy záporoznak a pirítósok, édes teasütemények, vajas croissant, ropogós zsemle paradicsomszósszal, oh, és a pesto, pesto mindenütt és mindenben!
Szerencsére a kajaáradat mellett a cselekmény is a megfelelő mederben áramlik, nagyon kíváncsi leszek, hova fog mindez kifutni az utolsó kötetben.

(Igen, ennyi volt a post.)

Eredeti cím: Blameless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 3.; Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 2990 Ft

Roppant szórakoztató és iszonyúan illetlen

"- Egyébként tegnap este egy vámpír is megtámadott - tette hozzá.
 Ivy ájulást színlelt, Alexia a karjánál fogva tartotta meg.
 - Ne játszd meg magad! - utasította rendre barátnőjét. - Egyetlen fontos ember sincs a közelben, hogy elkapjon."

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Értékelés: 4.8 hajtőr az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki, de legfőképpen Lord Akeldama. Imádom az alapvámpír típus ilyetén kifigurázását

Azóta kíváncsi voltam erre a regényre, amióta megjelent, ami, valljuk be, nem mostanában volt, főleg a hype akadályozott abban, hogy elfogadjam Miss Tarabotti meghívását egy ismerkedő teázásra. Bizalmasan megsúgom nektek, hogy szerfölött kellemes csalódásban volt részem, Miss Alexia, bár nem felel meg a korabeli társadalmi igényeknek - miszerint a kívánatosnál nagyobb az orra, sötétebb a bőre, olasz származású, és ún. természeten túli, azaz lélektelen, pejoratíve kifejezve. Ám személye elbűvölő, gondolkodása imponáló, a modora pedig, bár kicsit extrém, szerintem teljességgel elfogadható.

Na, jó, ezt abbahagyom, mielőtt megbolondulok tulajdon édeskés bájolgásomtól.

Ez a nő totálisan, abszolút lökött. Jó értelemben.

Olyan ez a könyv, mintha összeeresztették volna Jane Austent és Karen Marie Moningot. Az eredmény fölöttébb imponáló kuss legyen, vagány és kisasszonyos egyszerre, csajos és illedelmes. A pararománcot ilyen formában kedvelem, a nyűgös, horzsolásos időszakokra megfelelő gyógyír, pedig istenbizony, Lord Maccon és Alexia, akiknek megismerkedésében kulcsszerepet játszott egy sündisznó (szegényke csöppet sem volt elegáns ezúttal), állandóan enyelegnek, ó, és persze vitatkoznak, amolyan parázs módra, értitek, a szócsaták csak úgy izzanak a visszafojtott, mindenféle szenvedélyektől. Alapvetően ez engem nagyon taszít, de Ms. Carriger olyan gunyorkás humorral és szórakoztatóan adja elő a történetét, hogy nem váltott ki belőlem berzenkedést meg szemforgatást. Pedig a karakterek se olyan egyediek, Alexia az öntudatos, a korabeli szemléletet meghaladó nő (szerintem Dávid Veronnal nagyon jól megértenék egymást), akiből a kellő vérmérséklet sem hiányzik felforgató egyéniségéhez. A káromkodások grófja meg, aki mérgében kifejezetten skótnak tűnik (mint ahogy az is), olyan, mintha Darcy és Barrons karakterét összegyúrták volna, tipikus alfahím és még tipikusabb pasi. Nekem ez a fortyongó típus nem tetszik, de élvezettel olvastam, ahogy Tarabotti kisasszony aláássa a tekintélyét, magyarán komplett idiótát csinál belőle.:)

"- Az vagyok?- Hogy micsoda? - Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó szem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.- A szerelme?- Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét."

A történetről nincs nagy ingerenciám mesélni, mert a könyvmolytársadalom rogyásig olvasta ezt a kötetet, de a szűkszavúság oka az, hogy ez a regény inkább az olvasós, mint az elemzős kategóriába tartozik. Ill. írhatnék még egy kövér bekezdést az alternatív múltról, hogy még a természetfeletti lények is illedelmesen támadnak, az újszülött vámpíroknak pedig gratulálnak az átalakuláshoz és történelmi létet kívánnak, a steampunkos beütésről, a kötelező léghajótól a spektakuláréig és a kurblis vízmelegítőig a homokfutóban, de feleslegesnek tartom. Olvasni kell, befogadni, röhögni, felvidulni és jó szívvel megtartani emlékezetünkben. Meg persze beszerezni a folytatásokat.

Ui.: nekem is kell egy Alexia-ernyő, bocsánat, paraplé!

Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 1.; Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Drakula a pararománcia karjaiban

"Ismét a lábaim között éreztem, és, akár egy muréna vagy orsóhal, a szájába vett, mintha egész valómat el akarná nyelni."

Karen Essex: A szerelmes Drakula
Értékelés: 2 istennyila az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Szerintem a fenti idézet önmagában elegendő, hogy eldönthessük, kell-e nekünk ez a könyv vagy sem, de a tisztesség kedvéért, ill. bocsánat, azért, mert időt vett el más, értékes könyvektől, átvitt értelemben csakazértis páros lábbal fogok ugrálni rajta. Igaz, hogy a mérgem javarészt már elpárolgott - tavaly ősszel olvastam a könyvet -, de talán sikerül felizzítani.
Én vártam ezt a regényt. Ne röhögjetek, tényleg vártam. Azt hittem, Karen Essex valami újat lehel ebbe a történetbe, mert az én fejemben ő úgy élt, mint egy olvasmányos, szórakoztató köteteket jegyző írónő. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy nem vettem figyelembe az idő múlását; még a blog indulása előtt (azaz legalább hat évvel ezelőtt) olvastam a Kleopátrát és A fáraót, majd a Leonardo hattyúit. És nekem néhány hónap alatt is gyorsan észlelhető változás állhat be az érdeklődésemben, a megítélésemben, elég annyi, hogy elolvasok egy darab könyvet, és gondolatban máris néhány vagy sok másik fölé helyeződik és azok átértékelődnek. Ennek ellenére nem szörnyülködtem egy sort, hogy milyen izéket olvastam én néhány évvel ezelőtt, mert ilyenekre is szükség van, meg miért ne lehetne olvasni, de ez egy másik történet.

Elragadó leány

Azt vártam, hogy Essex fogja a Drakulát és a történetet Mina szempontjából mutatja be - hát, ez nem ez történik, sőt, csupán nyomokban hajaz az eredeti sztorira. Pl. Jonathan Harker Stájerországba utazik ügyet intézni, ahol kicsit nyoma vész és valami szántóföldön bolyong, miután kikeveredik Drakula kastélyából, ahol annak három unokahúgával gyűrte masszív módon a lepedőt, Van Helsing, aki itt Von Helsinger néven szerepel, elborult elmeorvos. Ezekkel még nem lenne bajom, sőt, a történet két szála nagyon tetszett; az egyik a viktoriánus nőkép a korabeli Angliában, a másik a lélekkel, tudatalattival való foglalkozás. Az első szálat három barátnőn keresztül ismerhetjük meg: itt van Mina, az akkoriban ideális nő: szolid-szelíd, halk szavú, illedelmes teremtés, aki egy leányiskolában tanít; ám a finom külső mögött félelem húzódik. A lány nem véletlenül került Miss Hadley intézetébe, a kor normái szerint nagyjából ez volt az utolsó lehetősége, hogy a társadalom ne vesse ki magából, ugyanis kislánykorában láthatatlan pajtásokkal játszott, éjszaka alva járt, állítása szerint értette az állatok beszédét - mindez bőven elegendő, hogy valakit nevelés céljából gyakorlatilag agyba-főbe verjenek vagy tébolydába csukjanak. A gyermekkorban tapasztalt jelenségek megszűntek és Mina minden nap hálát ad az égnek, hogy sorsa rendeződött és Jonathan által - aki rangon alul házasodva szinte a megmentő szerepében tetszeleg - esélye nyílik a normális, rendezett családi életre. Ám reményei hamar szertefoszlanak, amikor egy éjjel idegen helyen találja magát és csak egy rejtélyes ismeretlen közbelépésének köszönheti, hogy megmenekül a nemi erőszaktól. Mina élete egyre jobban összekuszálódik, rájön, hogy az idegen férfival már gyerekkorában is találkozott, de erről majd később.
Mina mellett megismerjük az úttörő feministát, Kate Reedet, aki nemhogy kíséret nélkül és nadrágban jár, de újságíró és egyik kollégája a szeretője; valamint Lucy Westenrát, a gazdag örökösnőt, akit rangja és vagyona révén zsarnokoskodó édesanyja érdekházasságra akar kényszeríteni. A lány lázongó természetével szét akarja rúgni korlátait, de Kate-el ellentétben nincsenek meg hozzá az eszközei, így ki van szolgáltatva a környezetének. Egyetlen reménye a szeretője - a szerző ügyesen eljátszadozik a kérdéssel, hogy pontosan milyen szeretőről is van szó: Lucy lassan csont és bőr lesz, éjszaka kiszökik a házból, furcsa tűz ég a szemeiben, megszállottként viselkedik és furcsa zúzódások vannak a testén. Ideges zaklatottsága miatt az édesanyja felkéri az elmegyógyintézetben dolgozó Dr. Sewardot - az ő kollégája Von Helsinger -, hogy kezelje a lányát.

A fentiekből kiolvasható az eredeti Drakula néhány eleme, és nekem tetszett ez a szemszög, főleg a Lucy "vámpírrá válásának" bemutatása, nagyon érdekes kérdéseket vet fel.

Ez a borító illik a történethez

Jön a feketeleves, innentől SPOILERes, csak azok olvassák el, akik kínjukban röhögni akarnak.

Az a rohadt misztikus, vagy inkább pararománc szál. A regény felénél kerül hangsúlyosan előtérbe, és utána végig uralja a terepet. Miért, miért kellett ez bele?! E szerint a gróf - aki mindig csak "gróf", szegénynek nincs neve, csak világító, kék szeme és parancsoló természete, na meg hatalmas vagyona - és Mina közös múlttal rendelkezik, mert egyek valami éteri síkon, ennyit írtam fel a jegyzetbe [amit csodával határos módon ennyi idő alatt nem hagytam el], ezért jelenik meg állandóan Mina életében, aki egyébként szintén természetfeletti lény, de hogy micsoda, az nem derül ki. Valami nagy erőről van szó, és a gróf sincs konkrétan vámpírnak nevezve. Bepisiltek a röhögéstől, de amikor a gróf elkezd Minának mesélni az előző életükről (!!), amikor a gróf még keresztes lovag volt, találkozott egy tündérkirálynővel, akik angyalok leszármazottai. Hogy a főhősnő hogy lesz halhatatlan vagy mi, már nem emlékszem, de rettenetesen szép, a hollófekete haja, a bársonyos, fehér bőre és a viridiánszeme (!). A viridián talán egy kő, de hiába kerestem rá, csak egy viridiánzöld rózsát találtam.

A kedvencem természetesen a Gróf és Mina kapcsolata, nem értem, a nők mit esznek ezen, megártott az emancipáció és vissza akarnak menni száz évet? Hiába adja Mina a nagy ellenkezőt, azt teszi, amit ez a faszi mond neki, utasítja, hogy egyél, Mina, mert még nem épültél fel, és Minácska eszik. Aludj, Mina, még nem szexelhetünk, Mina, mert még gyenge vagy, öltözz fel, figyelj rám, vááá!!! 

Az egész kalamajka okozója

Jonathan meg egy balfasz, akit a kefélésen kívül semmi nem érdekel, azzal, hogy Minát a két orvos kezelésére bízza, gyakorlatilag halálra ítéli. Vízkúrát kap, azaz órákon keresztül jeges vízzel locsolják és itatják, az orvosok molesztálják és férfi vérét akarják neki beadni, mert a pasik erős vére kiűzi a nők gyengeségét. Vércsoportok, fertőtlenítés finoman szólva nem volt, minden kezelt beteg meghalt. Minát az menti meg, hogy a Gróf farkas alakjában elragadja a vérátömlesztés előtt. Ez a nő se normális, a könyv végén visszamegy Harkerhez, ehhez az idegbeteg állathoz, mert az ő gyerekét várja, nem mintha a Grófnak erkölcsi aggályai lennének (csak a maga primitív módján, mi az, hogy az ő nője egy másik hímtől terhes), és amúgy érzi a gyerek rezgését, itt már szolidan téptem a hajamat.

A többit nincs erőm szövegbe foglalni, vannak itt még lamiák (ezek Drakula unokahúgai), Lucy banshee lesz, Bram Stoker is feltűnik a könyvben, mint ronda, eszelős, hazudós író, van itt még olyan mondat, hogy "Tárd szét a lábad!", meg "A véredet akarom az ereimben érezni. A vér-szerelmesed akarok lenni, és mindörökre veled élni."

Nem kell tovább ecsetelnem, miért volt ez a könyv a 2012-es év legrosszabb olvasmányélménye. Még vár a polcon az Athéné elrablása, de nemigen fogom a közeljövőben elolvasni.

Ui.: itt egy jó cikk a viktoriánus kor nőképével kapcsolatban.

Eredeti cím: Dracula in Love
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja

Illúziók árnyai

"Akkor ezt meg is beszéltük - csiripeltem vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott titeket a Chester's Hiltonban! Szerezzünk ágyat.
 Barrons úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
 - Aztán menjünk, és keressünk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá."

"Mit tennék V'lane, kinyírandó Unseelie-k és Barrons nélkül?"

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel / Új nap virrad
Értékelés: 4.9 almás pite az 5-ből
Kedvenc karakter: K'Vruck:D

Egy postban fogok elmélázni a két kötetről, mert majdnem zsinórban olvastam őket és gyakorlatilag ugyanazt tudnám leírni róluk, meg persze egy, összefüggő hullámvasutat alkotnak a fejemben.

Elárulok valamit. Egy finnyás sznob vagyok.
.
.
.
Ha túl soknak érzékelem egy adott könyv vagy sorozat körüli hype-ot, a lelkesedésem oroszlánrésze elszáll. Így jártam a Harry Potterrel (az első rész még a "rajzos" borítóval van meg nekem - bocsánat a kis képért, de nincs türelmem áttúrni a netet), a Tűz és Jég Dalával (nem Trónok harca, az az első rész címe) az Alkonyattal, de még Az éhezők viadalával is, amely akkor kezdett igazán taszítani, amikor elkészítették a filmet (mert ezt is meg kellett filmesíteni, miért is ne, a fantázia menjen a pokolba, csak oda szóló jeggyel), és jöttek a fecsegőposzátás kitűzők, nyakláncok, tornacipők, a rengeteg Peetás kép meg a többi kacat. Ezeket a sorozatokat az utóbbi kivételével a rögtön vagy néhány hónappal a megjelenés után olvastam, vagyis nekem akkor zajlott le a rajongás és/vagy az újdonság időszaka. Tudom, hogy ez baromi ellenszenvesen hangzik, nem másokat akarok ócsárolni és a saját fensőbbségemet hangoztatni, csak annyi a lényege ennek a szájtépésnek, hogy a korábbi élmény miatt lelohad az érdeklődésem, és a második hullám rajongása kicsit elveszi a kedvem a folytatástól.
Ugyanez történt a Feverrel. A harmadik rész után, miután az akkori kiadó közölte, hogy nem folytatja a sorozatot, én is nagyon csalódott voltam, aztán majd' szétvetett az öröm, amikor a CorLeonis átvette a Kellytől a jogokat, előjegyeztem A rossz hold kelt fel-t, aztán... semmi. Könyvhétre jelent meg, azaz júniusban, és húsz napja sötétítettem be az utolsó pöcköt a molyos olvasásban. Ráadásul a Tündérkrónikák annyira nem is ismert, mint például a Twilight (jaaajjj, csak azt a hisztériát ne).
Magyarán: nemcsak sznob vagyok, hanem bolond is, de ezt már tudtuk.

De írjak már valamit erről a nyomorult két kötetről is, nem mintha sok újdonságot tudnék közölni, nem ez lesz a legentropikusabb bejegyzésem.
Sokaknál azon bukott meg Moning műve, hogy irritálta őket a főszereplő plázacica - Mac tényleg ilyen, de nekem totál szőkén és talpig rózsaszínben is szimpatikus volt, mert a gondolatainak egy része nem vallott egy üresfejű picsára, és biztosra lehetett venni, hogy az írónő öt kötet alatt csak alakít rajta valamit, és aki összehasonlítja Mac 1.0-át és Mac 5.0-át, buzgón bólogat, azaz a főszereplő jellemfejlődése a sorozat egyik legnagyobb erénye, legalábbis nekem. Persze nem kell nagy mélységeket várni, ez egy szórakoztató sorozat, de jelen esetben nem ez a lényeg. Mac mindig új felfedezéseket tesz, önmagával és a világgal kapcsolatban is, folyamatosan változik, próbál a sok esetben sokkoló újdonságokkal lépést tartani és feldolgozni őket.

"Az élet olyan bonyolult. Vajon Alina rossz volt, mert Darrocöt szerette? Darroc gonosz volt, mert vissza akarta szerezni, amit elvettek tőle? Nem ugyanezek az okok vezették az Unseelie királyt és a szeretőjét? Nem ugyanezek motiválják az embereket nap mint nap?
... Bármerre néztem, csak a szürke különböző árnyalatait láttam. A fekete és a fehér csupán nemes eszme a fejünkben, elvárások, amelyek alapján megpróbáljuk megítélni a dolgokat és hozzájuk viszonyítva megtalálni a helyünket a világban. A jó és a gonosz a legtisztább formájában éppoly felfoghatatlan és örökre megfoghatatlan, mint bármelyik tündérillúzió. Csak törekedhetünk rájuk, vágyakozhatunk, és remélhetjük, hogy nem tévedünk el annyira az árnyak között, hogy többé már nem látjuk meg a fényt."

A másik nagy erőssége: az izgalom. Úgy emlékszem, a könyvek vége mindig falhoz csapkodósra sikeredett (azaz késztetést éreztél, hogy a falhoz csapd a könyvet vagy a saját fejedet, "Miért nincs itt a következő rész?"-t sikítva), na, ez az ötödik részre annyira felfokozódik, hogy a szemeim már kocsányon lógtak hajnal négykor, de akkor is befejeztem. Így is rosszul aludtam, de ha nem tudom meg alvás előtt, hogy ki a... tudjátokki (nem, nem Voldemort, bár szerintem Moning ezt is képes lenne beadni nekem:P), megbolondulok.
És a vége előtt kb. negyven oldallal...
... elment az áram! Az egész házban! No tévé, udvari világítás (nem az Árnyak ellen), de tettem volna én az egészre, ha az éjjeli lámpám túléli az attakot.
[Közjáték vége.]
És ez megy majdnem az utolsó oldalig. Huhh, ez kemény volt. Nem hittem volna, hogy Moning ennyi mindent el tud intézni, mert a RHKF (rövidítés Mac után szabadon) végén még nagyon sok kérdés megválaszolatlan maradt, de néhány apróságtól eltekintve szépen elvarrt minden szálat. Az apróságok pedig arra engedtek következtetni, hogy lesz nekünk még lázunk, és tényleg, asszem, három rész is, meg itt van Dani (akit egyébként nem bírok, alig várom, hogy kicsit felnőjön) saját regénye, egyelőre csak angolul.
Hoppá, kimaradt a kedvenc elemem, a stílus, szerencsére továbbra is csajosan vagány, bár a hangulata az ÁÉV (Álom és valóság, második rész) olvasása közben kapott el a legjobban, ezért lett ez kinevezve kedvencnek.

"Akkor ezt meg is beszéltük - csiripeltem vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott titeket a Chester's Hiltonban! Szerezzünk ágyat.
 Barrons úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
 - Aztán menjünk, és keressünk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá."

És most jöjjenek a negatív dolgok - aki eddig nem köpködött rám, most majd fog -, szerencsére nincsen sok belőlük.
1. Barrons. (Szükségtelen felhördülni, hallom ám.) Meg szinte az összes pasi, mert itt minden fickó szexis és jól néz ki, még Jayne felügyelőnek és van valami kisugárzása, ez tipikusan pararománc elem [pat, ha ezt olvasod: úgy látszik, a harmadik rész óta változtam valamennyit...], és én ezt a műfajt nem bírom már elviselni, ezért nem olvasom újra az Anita Blake sorozatot sem, maradjon meg inkább szép emléknek (úristen, mik vannak abban is:D). Jericho Zigor Barrons és kis pajtásai pontosan olyanok, mint Ward kutyaütői, arra emlékeztet ez, mint mikor a kisfiúk azt játsszák, hogy ők egy menő, titkos társaságot alkotnak. Emellett arrogáns, beképzelt majmok, ráadásul szocio-és pszichopaták is, állatok, egyszerűen nem értem, mit esznek ezen a típuson a nők. Igen, sznob idióta vagyok, de a "kiszáradt kóró" jelzőt elutasítom. Ezt a témát egy másik postban akarom kifejteni, röviden annyit mondok itt, hogy nagyon remélem, a valóságban ezt a típust minden épeszű nő szép, kövér ívben elkerüli.
2. A szexuális feszültség felfokozódik és a RHKF elejét untam. Nem, szexuálisan frusztrált sem vagyok.
3. A banális dolgok. Fagyi (hogy nem lehet szeretni a fagyit?!), almás pite, és a vége. Én nem ezt a befejezést szeretem. Fagyiimádó, ünneprontó pesszimista vagyok, igen.
4. Az ÚNV-ban volt néhány dolog, amit nem értettem, tényleg "tündé"-nek nevezik néhányszor a tündéreket, vagy ez a magyar kiadás gikszere? Ha nem, akkor miért volt szükség a különbségtételre?
Barrons könyvesboltja nemcsak az emeletek számát változtatja, hanem a nevét is:
Barrons Könyv és Apróságok.
Barrons Könyvek és Apróságok.
Barrons Könyvesbolt és Apróságok.

Kicsit megtapostam ebben a postban a Fevert, de továbbra is szeretem, a stílusát, a pörgősségét, a sötét, dublini hangulatot, csak a sznob pesszimizmusom belerondított az összképbe, de igyekszem visszahozni azt az érzést, amikor ez a sorozat még az "enyém" volt, hogy újra szerethessem annyira, mint az első három rész olvasásakor.

Ui.: azt elfelejtettem mondani, hogy nem akartam én megvenni az ÚNV-t, csak jövőre, de beleolvastam a könyvesboltban, megláttam azt a bizonyos mondatot, és mint egy hülye zombi, mentem a kasszához.
Ui2.: a kedvenc fan trailerem.

Eredeti cím: Dreamfever / Shadowfever
Sorozat: Fever 4.-5. rész
Kiadó: CorLeonis
Kiadás éve: 2012
Fordította: Laskay Ildikó
Ár: 3000 Ft / 3500 Ft
Az írónő honlapja