Svábbogár a tányér szélén

Herman Koch: A vacsora

Szituációs kérdés: mit tennél, ha megtudnád, hogy a gyereked és az unokatestvére bántalmazott és felgyújtott egy hajléktalant?

a.) Azt mondod neki, hogy dobja el a telefonját és másnap vesztek neki egy újat, amilyet csak akar;

b.) Egyéb:.............................................

A könyv főszereplője, Paul Lohman az a.)-t választja.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a szerző legfőbb (vagy kizárólagos) célja a polgárpukkasztás, a megbotránkoztatás volt. Tavaly olvastam a másik regényét, a Nyaraló úszómedencévelt, amelyet a kölcsönző Ilweran választott, mert szerinte az jobban sikerült, és egyet kell értsek vele; szebben kiegyensúlyozott, pontosabb technikájú és a téma (ill. témák) is jobban passzol(nak) Koch stílusához. Nálam is működött: megdöbbentő, ugyanakkor gyorsan felzabálható popcornkönyv. Nem könnyű ám jól működő regényt összerakni - mélység nélkül, ha gonoszkodni akarnék. De működik, engem is berántott, elismerem a ravaszságát.

Sajnos ez a mutatvány A vacsora esetében nem sikerült. A magas vérnyomáson és néhány baszdmegen kívül értelmes embereknek mást nem ad. Paul Lohman nemcsak átvitt, hanem konkrét értelemben is elmebeteg - akinek pszichológus ír fel gyógyszert -, de a kór neve sejtelmesen el van hallgatva, az viszont nem, hogy ő csak annak köszönheti az életét, hogy a szülei idejében még nem végeztek magzatvízvizsgálatot. Drámai dobpergés: igen, öröklődhet. Persze az olvasónak, ahogy Paulnak is, eszébe jut a fia, és az, amit tett. Javára szól, hogy legalább nem mond ki semmit.

Paul Lohman egy gyenge, önbizalomhiányos, téveszméket dédelgető idióta, az a fajta, aki mindenki felett állónak képzeli magát, magyarán rajta kívül az összes ember hülye, a csodálatos (és szintén elmebeteg) FELESÉGÉN (Koch-nak ez a szó és a hozzá kapcsolódó vélt birtokviszony a mániája) és a drága kisfián kívül - aki képes leírni egy iskolai dolgozatban, hogy a bűnözőket ki kellene hajítani a rendőrség emeleti ablakán és jogos, ha valakinek véletlenül elsül a pisztolya, miközben az illetőt átszállítják a börtönbe. Ez a fiú meggyilkolt egy embert, mert megzavarta abban, hogy pénzt vegyen fel a bankautomatából. Történnek és kimondatnak más érdekes dolgok is, de szerintem ennyi is érzékelteti a hatásvadászatot, a túl direkt álszentséget, vagy a nem is tudom, mit.

A rosszul kezelt fő témán kívül a szerző bedob egy sor egyéb fontos kérdést, amelyek elvesznek a nagy tolongásban; afrikai gyerek örökbefogadása; mi van a kifelé vetített családi boldogság mögött; apa-fiú, báty-öccs, férj-feleség érzelmi és hatalmi viszonyok; holland politikai és társadalmi helyzet, hirtelen ennyi jut eszembe. Igen, elhiszem, hogy Hollandiában rossz élni, ahol egy inaktív töritanár megengedhet magának egy 450 eurós vacsorát (borravaló nélkül).

Sajnálom, Mr. Koch, sajnos ezt nem tudta megetetni velem. Undorodtam tőle, a szándékosságától, az irritáló majd-én-megmondom-a-tutit attitűdjétől, az egésztől.

Ui.: Azért a lenti két borítóverzió sokkal jobb.

Eredeti cím: Het diner

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2013

Fordította: Bérczes Tibor

Ár: 3490 Ft

A szépség vonala

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

(Főleg mese.)

(Úgyis ezt szeretitek.)

A háziorvosom egy idős nő. Általában mélyvörös rúzst visel, amely kihangsúlyozza szájának elkeseredett vonalát és ingerlékeny módon fáradt tekintetét. Vörösre festett haját a fején átkötött szalaggal kényszeríti hátra. Mint egy kielégítetlen, idős primadonna - a betegeivel való viselkedése is ezt a szerepet erősíti. Mind azért zavarjuk meg a telefonálással töltött idejét, hogy őt idegesítsük a bosszantóan gügye panaszainkkal. Itt fáj, ott szúr, begyulladt, vérzik, lüktet - az emberi testnek annyi undorító tünete van, kész csömört okozhat egy életen át ezeket bámulni, szagolni, hozzáérni. Én még viszonylag (khm, a betegek átlagéletkorát tekintve elég) fiatal vagyok, még esztétikus (oké, ez is viszonylagos...) testtel - amelyet igyekszem karban tartani; mozgatom, izzasztom, áztatom, kenegetem, ápolom kívül-belül -, és jó illatom van (ez viszont már határozottan nem viszonylagos). Magyarán, én vagyok az ápolt fiatal nő. Bizonyára a látványom megkönnyebbülést jelent az orvosoknak a sok törődött, elszürkült test között, akik maguk is felélénkülnek egy fiatal test láttán, amelybe nemcsak hálni jár a lélek.

Meglepett, mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Érdekes volt, izgalmas, felkavaró, undorító, más. De abban nem vagyok biztos, hogy tetszett. A főszereplő Marc Schlosser a tipikus példája annak, hogy egy regény nem attól működik, hogy van-e bennük rokonszenves szereplő. Egy részem egyetértett Schlosserrel. Egy másik szerette volna porig alázni és megkérdezni, miért van olyan nagyra magával egy ilyen trotli, aki nagyképűségében nem veszi észre, hogy nem ő irányítja a körülötte lévő nőket, hanem ők (méghozzá sokkal elegánsabban) őt? Egy egészen kicsi részem meg kárörvendett. Úgy van, bazmeg, megérdemelted, hogy pofán csapjon a saját hülyeséged. A világ nem így működik, de néha jólesik az érzés, hogy a szemét viselkedés visszaüt az elkövetőjére (még ha csak egy regényben is).

A Nyaraló úszómedencével olvasása közben eltűnődtem azon, hogy vajon tényleg így működik-e a világ. Tényleg ennyire a húspiac-effektus irányítja a gondolkodásunkat, a kapcsolatainkat a sok újhullámos fogadd-el-magad, úgy-vagy-szép-ahogy-vagy, nem-te-igazodsz-a-ruhaméretekhez-hanem-ők-hozzád - féle önérzékeny maszlag lelkifagyi irányzat mögött? A fiatalság és a szépség hatalom, ugyanakkor kiszolgáltatottság? Ha nem vagy szép és csinos [relatív fogalmak], nem érsz semmit? Vagy ha nő vagy, és megjelennek az első ráncok?

Elég lehangoló az egész.

A könyv amúgy - hogy erről is szóljon már egy bekezdés, ne csak egy önkényesen kiragadott-tovább gondolt témáról - ügyesen van megírva, Koch hatásosan váltogatja az idősíkokat. A témák erősek, sokáig lehet rajtuk töprengeni és vitatkozni, de végig elég könnyed marad ahhoz, hogy elmenjen nyári olvasmánynak és ne feküdje meg az ember gyomrát, mint mondjuk Shriver. Az a fajta regény, ami eteti magát és egy ültő helyben elolvassuk a felét.

Maradok a primadonna szindrómás háziorvosomnál. Lehet, hogy felőle vért köphetnék a falra (Schlossert se érdekelné), de sztetoszkópozás közben biztos nem arra gondol, mekkora a mellem és milyen evolúciós szerepe van.

Eredeti cím: Zomerhuis met zwembad

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Fordította: Wekerle Szabolcs

Ár: 3990 Ft

Most múlik

"Reggel fél tizenegy. Egy szinte földig érő felhőből szemerkél az eső. A meteorológus most is tévedett, mint általában. A konyhában ég a villany. A göcsörtös kőrisfa fénylik az esőben, a dolmányos varjú görnyedten ül az ágán. Egyszer-egyszer megrázza a tollait, anélkül, hogy kinyitná a szárnyát, ettől olyan lesz, mint egy veréb, aki a kerti pocsolyában fürdik. Egy óriásveréb. Várok. Az újság az asztalon, de nem tudok olvasni. Csak ülök, és bámulok kifelé. Az óra ketyeg, fent minden csendes, csupromban néhány korty hideg kávé. Nemcsak fent csendes minden, hanem mindenütt, az eső lágyan kopog az ablakpárkányon, az út vizes és kihalt. Egyedül vagyok, senki mellé sem tudok bebújni az ágyba."

Gerbrand Bakker: Az iker

Ha röviden kellene nyilatkoznom róla: Szamarak.

Ha hosszan: hát, legyen, megpróbálom.

Az emberek többségét mélységes pánik önti el az oldalnyi hosszúságú mondatoknak már a gondolatától is - nekem ezek a kedvenceim. A mágikus, szinte önálló identitással bíró, tekervényes, egymásba vesző szövegek, sok-sok, gyönyörű jelzővel (Száz év magány; Más hangok, más szobák). Az aprólékos bemutatások (Cunningham), a véget nem érő szöszmötölések (Cormoran Strike), lehetőleg sok liter tea fogyasztásával - mind az én, mind a szereplők részéről - a tökéletes boldogságom kedvéért. Az előző postban azt írtam, úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - most hozzáteszem, olyasfajta, akinek az alkotó munkáját el tudom képzelni.
A szikár, minimalista szövegek mágiáját viszont nem tudom felfogni.
Hogyan lehet pár szóba belezsúfolni azt, ami a szavak mögött van? Hogyan lehetséges az, hogy az indulatok majd' kirobbannak a lapokról, miközben csak arról van szó, hogy valaki szó nélkül letesz egy almát az éjjeliszekrényre?
A rejtélyre még mindig nem jöttem rá, de próbálkozom.

A történet főhőse atipikus; egy ötvenöt éves, a magatehetetlen apjával magányos, elzárt életet élő farmer. A kora ellenére a haja még mindig sötét és dús, a teste jó formában van, de azért mégiscsak ötvenöt éves. Nem valószínű, hogy az elkövetkező években megtörténik élete nagy kalandja, de próbálkozik. Aztán, ahogy az lenni szokott a regényekben - még a fura, minimalista holland regényekben is -, történik valami, ami kizökkenti a dolgokat a szokásos menetükből.
Nos, nőnek lenni szar, de férfinak lenni sem leányálom.
A rövidke regényben megismerjük Helmer családjának múltját, a patriarcha apát, a kedvenc, ő-lesz-az-utódom-ikertestvért, aki nagyon fiatalon, autóbalesetben meghal. Henk haláláig Helmernek volt esélye arra, hogy kiszabaduljon az apa zsarnoki hatalma alól, ezek után nincs; ha tetszik, ha nem (egyértelmű, hogy nem), neki kell Henk helyébe lépnie, hajnalban tehenet fejnie, megszámolni a birkákat, beszélni a tejszállítóval. Kettős szörnyűségről van szó: Helmer nem elég jó az apjának, aki nyíltan kimutatja, mennyire nem becsüli őt és a képességeit, emellett ott a keserű beletörődés, hogy jobb híján kénytelen lesz vele beérni, a fiúnak pedig nincs más választása, engedelmeskednie kell. Mind a ketten hazug szerepet játszanak, se a szeretetre, se az őszinteségre nincs esély, a hideg gyűlölet pedig mind jobban körülfonja őket. Olyan íze van a szádban, mint a keserű tejnek, és szinte lángra lobbantja a belsődet, ha ránézel arra, aki elvette az esélyed a menekülésre, és akit, a sors valami morbid poénjaként, olyan figyelemmel kell ápolnod, amit te soha nem kaptál meg tőle. Hihetetlenül rideg, kegyetlen ember, akit a tizennyolcadik oldal környékén én is annyira utáltam, hogy legszívesebben agyonvertem volna. Ugyanakkor érdekes, hogy a kívülállók számára (a saját benyomásaik alapján) a privát sötét bálványaink nemhogy közömbösnek tűnhetnek, hanem kifejezetten szimpatikusnak.

Hossza ellenére súlyos, sokrétű témákkal egyensúlyozó könyv, órákig lehetne róla beszélni - az anya szerepéről, az elhunyt ikertestvérről, annak a menyasszonyáról. A mások boldogsága iránti felelősségről, az elengedésről - emberektől és tárgyi javaktól egyaránt -, a büszkeségről, a magányról, a tartalmas kapcsolatok kiépítéséről, az apaképről, a beavató rítusokról. Arról a faramuci egyedüllétről, amit társas magánynak hívnak; talán elmondhatnám Helmernek, hogy úgyis lehet egyedül lenni, ha van ki mellé bebújni az ágyba egy esős, szürke reggelen. Hogy a magány néha még kirívóbb, ha van melletted valaki, és milyen sokan élnek így. De egyedül, a rád kényszerített járomban megöregedni, és várni, hogy az apád meghaljon, az olyan meddő, elszáradt élet, amitől még a magamfajta introvertált is visszariad.

Ui.: A védőborító gyönyörű, tökéletesen illik a történethez és a regény stílusához, ritka az ilyen összhang.

Eredeti cím: Boven is het stil (Fent minden csendes - mennyivel jobb lett volna ezt meghagyni)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szőcs Petra
Ár: 2990 Ft (érdemes figyelni a Líra akcióit, hála nekik sokkal olcsóbban jutottam hozzá)

Erős rengés

"Azt a napot, amikor a levegőbe repült az SE Fireworks tűzijátékraktára, mindhárman Enschedén kívül töltöttük. Siem, ha jól emlékszem, Sanghajban volt az egyetemmel, Aaron és én pedig Zaltbommelben egy esküvőn. Biztonságban voltunk. Egyikünk sem veszítette el az otthonát (bár ez Aaron esetében alig tizenöt méteren múlt), sem a kezét vagy a lábát. Mégis hajlottam rá, hogy elhiggyem: ez a kegyetlen robbanás zilálta szét az életünket. Lehet, hogy van valami természeti törvény, ami kimondja, hogy ekkora morajlás beláthatatlan mechanizmusokat kelt életre, olyan lökéshullámokat indít el, melyek kiszámíthatatlan következményekkel járnak, félreértésekhez és elhatározásokhoz vezetnek. Mintha az ehhez fogható katasztrófák ősrobbanások lennének, amik következményektől, eseményektől, lehetőségektől és lehetetlenségektől sistergő térré alakulnak. A tűzijátékraktár katasztrófája valóban új, eljövendő katasztrófák bölcsője volt."

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Erről a könyvről - habár van benne pár hihetetlen momentum -, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Remélhetőleg Ilweran nem fog vérig sértődni - ahogy én se tettem a Vanessa és Virginia kapcsán :) -, de ez a negyvenes holland fickó egy laza csuklómozdulattal maga mögé utasította Franzent, akárcsak két női szerző: Lionel Shriver és J.K. Rowling. Lehet, hogy szentségtörés, de Franzen nekem túlírt és bőven vannak olyan momentumai a Javításoknak, amik nem érdekelnek. És nem megy elég mélyre.
Buwalda viszont igen. Rowling és Shriver cincál, tépdes, Buwalda darabokra hasít; meg merem kockáztatni, a Bonita Avenue legalább annyira durva könyv, mint a Beszélnünk kell Kevinről. Úgy fejbe kólintott, hogy biztos benne lesz az évi Top5-ben; itt ismét kifejezem az örömömet, hogy idén mennyi jó kötetet olvastam, szenzációs vagyok, tartsam meg a jó szokásomat, és akkor egy-egy Az isztambuli fattyú-féle csalódással is megbékélek.

Annyira érdekes, hogy a világ valamennyi szerzője tulajdonképpen ugyanazokat a szavakat pakolgatja egymás mellé, a végeredmény mégis lehet viszolyogtató, agyzsibbasztó, unalmas, lenyűgöző, nem-bírom-letenni-izgalmas, vicces stb. Persze a különböző nyelvek, a fordítások és nyelvi regiszterek árnyalnak ezen a fekete-fehér képen, de lényeg a lényeg, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. Olyan volt olvasni, mint bámulni egy balesetet: hiába borzalmas és rettenetes, nem bírod levenni róla a szemed. Borzongató gyönyörűség, elszabadult féktelenség és az őrület finoman az elmére ereszkedő fátyla, amikor a bénult fantázia megmérgezi a tudatod és finoman kimoccantja a valóságot a helyéből.
Az ember kibaszottul undorító lény és még undorítóbb dolgokat képes művelni, saját magával és a körülötte lévőkkel is. A métely ellen nincs orvosság; nem lehet tudni, hogy bármilyen, ártalmatlan tűnő dologból kisarjad-e a... romlás mérgező virága. Nehéz erről írni-beszélni, de per pillanat így érzem. Ebben a történetben olyan mélyen el van cseszve valami (vagy inkább minden), hogy képtelenség helyrehozni. Buwalda borzasztóan jó érzékkel váltogatja az idősíkokat és teszi elénk az újabb titkokat és fordulatokat, mintha egyenként adná a kezünkbe a zsigereinket.
Leírva mindez szörnyen hangzik, és néhányan talán azt gondoljátok, soha a közelébe nem mentek ennek a könyvnek, de a helyzet nem olyan drámai (de igen), csak péntek éjszaka van és nincs itthon kóla, ezért előtört belőlem a melodramatika iránti vészterhes hajlamom. A Bonita Avenue egy család széthullásának története, egy tökéletesnek tűnő családé, ami valójában atomjaira van szétrohadva, csak erről egyik családtag sem hajlandó tudomást venni, és ami végzetes következményekkel jár.

Ui.: Ráadásul a gép frissítéstelepítés okán újraindította magát, én pedig, a teljes felidegelés helyett, inkább elmentem aludni.

Eredeti cím: Bonita Avenue
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Zákányi Viktor
Ár: 3950 Ft

Értelem vagy érzelem

"Egy fogadás, amelynek szerelem a tétje!"

Arthur Japin: Casanova menyasszonya
Értékelés: 5 fátyol az 5-ből
Kedvenc karakter: Galathée

A szélhámosnak tűnő Seingalt lovag figyelmét felkelti Galathée de Pompignac, a kurtizán, aki arcát mindig fátyollal takarja el és senkinek nem fedi fel arcát. A férfi valójában Giacomo Casanova, a nő pedig fiatalkori szerelme, Lucia, az egyetlen nő, akibe szerelmes volt életében, és aki annyira megsebezte, hogy leszámolt a szerelemmel és a történelem legnagyobb nőcsábászává vált.
A könyv kicsit vontatottan indul, kicsit elvont filozofálgatás a szerelemről, de az első pár oldal után gördülékenyen halad a sztori, és megkaptam, amit titkon elvártam a regénytől: egy ember felfogásának, személyiségének változását, talán a fejlődésregény túlzás lenne rá nézve, de szeretem az ilyen "miből lesz a cserebogár"-típusú történeteket.
A cselekmény két szálon fut, a múlt és a jelen váltakozik, de előbbi nemcsak a Galathée-Casanova - fogadásra terjed ki, hanem Galathée egész életére, arra az útra, melynek során az egyszerű olasz parasztlányból ünnepelt francia kurtizán lesz. Bevallom, az erre vonatkozó fejezeteket sokkal jobban szerettem olvasni, mint a két hajdani szerelmes szópárbaját. Érdekes, Galathée eszmefuttatásai nem zavartak, úgy látszik, továbbra sem bírom a túlbonyolított szerelmi elgondolásokat.
A történet fő feszültségpontját egy kérdés alkotja - mit tesz Galathée, felfedi magát egykori kedvesének vagy titokban tartja kilétét [nem spoiler, a fülszövegben is benne van]? Visszahozható-e az egykori igaz, mesterkedésektől mentes szerelem vagy még nagyobb sérülést szenvednek mindketten? Az évek során mindketten megváltoztak, elvesztették ártatlanságukat, a világba vetett hitüket, felismerhetetlenné váltak egymás számára. Létezik-e még egyáltalán az a tiszta szívű ifjú, aki Seingalt lovag egykor volt, vagy már csak egy érzéketlen intrikus?
Casanova alakját nagyon nem szerettem, legszívesebben víz alá nyomtam volna a parókás, szép fejét. Rettenetesen önelégült, fájdalmát pedig dicsőségként hordozza, dédelgeti sérelmét, eszébe sem jut a másik helyébe képzelni magát és kicsit a dolgok mögé látni. De nem kell megijedni, Arthur Japin nem feminista regényt írt, csak én vagyok ilyen szőrösszívű nőszemély:P
Tragikus hangvételű, elgondolkodtató történet szerelemről, fájdalomról, önfeláldozásról. Szerettem olvasni.
Ui.: A borítója gyönyörű, bár azok a vörös szemek kicsit nyugtalanítóak.

Eredeti cím: Eeen schitterend gebrek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szőcs Petra 
Ár: 2500 Ft