2019. március 31., vasárnap

"Az emberek sok mindenért szeretik egymást, nem csak jó okból"

"Pwnage egyszer azt mondta Samuelnek, hogy az emberek életében mind ellenségek, vagy akadályok, vagy rejtélyek, vagy csapdák. És nagyjából 2011 nyaráig Samuel meg Faye számára mindenki határozottan ellenség volt. Az élettől leginkább azt akarták, hogy mindenki hagyja őket békén. De az ember nem bírja ki ezt a világot egyedül, és minél tovább jutott Samuel a regényében, annál inkább felfogta, mekkorát tévedett. Mert ha az ember a többieket ellenségnek, akadálynak vagy csapdának látja, akkor állandóan hadban áll velük, és önmagával is. Viszont ha úgy dönt, hogy a többi embert rejtélynek látja, és ha önmagát is rejtélynek látja, akkor állandóan örülhet, mert végül, ha elég mélyre ás bárkiben, ha igazán belenéz mások életének motorházába, akkor talál ott valami ismerőset."

Nathan Hill: Nix

Féltéglányi, boncolgatós családregény, szemmel láthatóan jó nagy adag társadalomkritikával és múltba nézéssel nyakon öntve - első pillantásra látszott a Nixen, hogy micsoda és mennyire fog nekem tetszeni; közel hétszáz oldalon keresztül nem lehet a semmiről handabandázni (bár sokan próbálkoznak vele). Amikor felderengett a láthatáron két nap kimenő a mókuskerékből, őt kaptam fel, mondván, nem tudna kibontakozni a kapkodós hétköznapi olvasások során. Fél napos, belefeledkezős, éjszakába merengős etapok járnak neki.

Mi a nix? Norvég eredetű szellem izé, a történettel kapcsolatban: azt jelenti, aki a legnagyobb fájdalmat fogja neked okozni. Samulnek az anyja a nix; tizenegy éves, amikor Faye egy bőrönddel és egy ígérettel - ha Samuel regényíró lesz, minden írását el fogja olvasni -, kilép az életéből. Samuelt végigkísérik a kudarcok, mindennek a forrása az anyja iránti vágyódás és düh. Felnőttként irodalmat tanít egy kis egyetemen és szabadidejében órák hosszat az Elfscape nevű számítógépes játékkal játszik - és nem azért, mert majd' kicsattan a boldogságtól.
Faye soha, egyetlen egyszer sem lépett vele kapcsolatba. Aztán 2011-ben hirtelen minden híradó vele lesz tele, mert kaviccsal dobált meg egy kormányzót. Faye-t hippiként, prostituáltként, szélsőséges reakciósként ábrázolják a múltjára hivatkozva, amiről a fia semmit nem tud. Samuel, hogy kiutat találjon saját szorult helyzetéből, úgy dönt, feltárja az anyja múltját és könyvet ír róla.
"- Megbocsátok. Mindannyian megbocsátunk neked.
 - De miért?
 - Mert jó ember vagy. Megtettél mindent, amit tudtál.
  És ez igaz. Tényleg megtett mindent. Jó ember volt. És jó apa, amennyire lehetett. Faye   egyszerűen nem látta ezt mostanáig. Az ember néha annyira belegabalyodik a maga   történetébe, hogy nem látja, hogy egy másik ember életében csak mellékszereplő."
Hill nagyon alapos, tudatos - egyeseknek talán kissé mesterkélt - szerző; amit csak érint, azt a végletekig kivesézi, az összes szereplő lelkéből felvillant annyit, ami alapján bólintani lehet - illetve én bólogattam az idei év első igazi tavaszi napján -; az időben visszafelé haladva (meg ide-oda ugrálva) megismerjük Samuel és Faye mozgatórugóit, eljutva a nagyapához, Frankhez - és biztos, hogy a sor folytatódik, ki tudja, meddig -, érintve Samuel gyerekkori, meghatározó barátságát egy ikerpárhoz, egy Elfscape-társát, aki észrevétlenül játszik egyhuzamban 30 órát, Faye iskolatársait és azt a sorvasztó légkört, amelyben felnőtt, a főiskola ismerőseit, akik révén belesodródott az 1968-as chicagói tüntetésekbe, az ott tomboló közrendőrt és annak családi hátterét, olyan hosszú mondatokban, hogy ahhoz képest Gogol csupa kis predikatív szerkezeteket gyárt, ha jól láttam, a vége felé van egy tizenhárom oldalas mondatkígyó, de igazából fel se tűnt, milyen átkozott hosszú, mert legalább vesszőket használ és azt a folyamatot, amit ábrázol, máshogy nem is lehetett volna megírni. Ebben a könyvben el kell veszni, kész.
Még jó, hogy én nem vagyok McCarthy vagy Nathan Hill és nem muszáj annyira koncentrálnom a mondandóm ritmusára és megformálására.
Részben azért olvasok ilyen könyveket, mert megrémít, miket művelnek az emberek egymással, és hogyan lehet megtörni a világosan kirajzolódó családi mintát, amit tűpontosan folytatnak, mert nem ismernek más viselkedést és öntudatlanul azt adják tovább, amit ők láttak és ők kaptak. Nem akarsz kínozni senkit, mégis ezt csinálod - miért? Hogyan lehet ezt abbahagyni, hogy az ember ne őrüljön bele? Faye ugyanazokkal a kísérteties mesékkel ültet el félelmeket az érzékeny Samuelben, amiket ő hallott még érzékenyebb gyerekként és masszívan nyavalyatörős lett tőlük. Őszintén szólva, nem hibáztatom a gyerekeket, amiért a bűnronda Bogyó és Babóca karácsonyáról jobban szeretnek olvasni, mint a dühös házimanóról, aki halálra táncoltat, ha megeszed a kekszét vagy vizet loccsantasz a padlóra.
Szóval, ezek az emberek nem szimpatikusak. Persze nekem pont emiatt tetszik az egész, habár néha legszívesebben megvertem volna Samuelt, hogy kaparja már fel magát a padlóról és ne azon sírjon, hogy nem lehet visszamenni a múltba és másik döntést hozni, mint a Válassz magadnak kalandot! olvasmányaiban,bármennyire is sajnáltam a veszteségeiért. Faye pedig egész életében egy rémült kislány maradt, akit megnyomorított a hallgatag, szívtelen apja és folyton menekült az élete elől. Sajnos a világ nem hagy minket békén - minél jobban ezt akarjuk, annál kevésbé.

Ui.: szegény Franzent mindig elverem, de már megint vesztett. Egyszer fel kellene állítanom egy sorrendet a hasonló regényekből - az emlékeim alapján a Nix és az Átmeneti üresedés van az élmezőnyben.

Eredeti cím: The Nix
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 5000 Ft - nem kell sikítozni, minőségi kiadványt kapunk érte és a művészetet nem kilóra mérik

2019. március 24., vasárnap

Megkövült lehetőség

"Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba-és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből - fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, aztán öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.
A cselédérzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: »Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsek.«"

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

- Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni - jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért - nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.
Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ - szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak - nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.
Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy "cafkájába" - aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest - hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.
Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.
"...Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis... mintha... úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami... mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is... itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel..."
Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen "mégis, mit csináljak veled?"-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

Eredeti cím: The French Lieutenant's Woman
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Eredeti ár: 3990 Ft 

2019. március 16., szombat

Hamis mesék

"Az igazság feleannyira sem szép, mint ahogy feltüntetik. A molnár aranyszőke hajú lánya szíve mélyén egy fejedelemre ácsingózik, esetleg valami herceget vagy gazdag fiút akar magának fogni, ezért felkeresi a pénzkölcsönzőt, hogy legyen miből gyűrűt és nyakláncot vennie az ünnepre. Szépségével felkelti a fejedelem, a herceg, vagy a gazdag fiú figyelmét. A legény táncol vele, mad a tánc végeztével felviszi egy csendes szénapadlásra. Csakhogy utána hazamegy, és a családja által kiszemelt gazdag lányt veszi el. A molnár cserben hagyott lánya bosszúból elhíreszteli, hog a pénzkölcsönző az ördög cimborája, mire a falubeliek elkergetik a szerencsétlent, talán meg is kövezik. Így a lány legalább az ékszereket megtarthatja, és a kovács feleségül veszi, mielőtt a gyanúsan korán megfogant első gyermek megszületik."


Naomi Novik: Ezüstfonás

Novik végre megcsinálta.

Tudom, hogy sokaknak óriási kedvenc a Rengeteg - nekem meg óriási csalódás volt. Úgy éreztem, az írónő hülyének néz, pontosabban feláldozott egy remek ötletet a kommersz ízlés oltárán. Rettenetesen dühös voltam rá és megérett bennem a döntés, hogy a többi könyvét nem fogom elolvasni, nem nekem ír, minek pazaroljam rá az időmet.
Az Ezüstfonás se érdekelt. Olvastam a Strahan-válogatásban megjelent novellát és húztam rá a szám, emlékeim szerint közepesnek ítéltem. Gondolatban úgy viselkedtem, mint egy szigorú tanerő a csalódást okozó diákkal (tekintsünk el attól, hogy Naomi Novik Nebula-, Locus- és Mythopoeic-díjas szerző. Az én kegyeimet nehéz elnyerni). Novik megint elbaszta, engem nem tud elvakítani, csak egy közepes tehetségű írócska, akinek nincs mersze tovább lépni a közízlés kiszolgálásánál.

A kedvest kevésbé rázta meg a Rengeteg-fiaskó és minden közhiedelem ellenére jóindulatúbb olvasó, mint én. Tudta, miféle mézesmadzagot kell előttem elhúzni:
- Milyen? - kérdeztem a laptop mögül egy borús szombat délelőtt.
- A szereplőknek nagyon rossz és egyre rosszabb lesz.

A szadista állat figyelmét felkeltette a könyv, még úgy is, hogy V. a könyv végével nem volt száz százalékosan megelégedve, amit az ítéletem újabb bizonyítékaként könyveltem el, de addigra felcsigáztak az egyik főszereplő gondosan vezetett főkönyvei meg a tengernyi szenvedés ígérete.

Ha ez a bejegyzés egy rövidfilm lenne, a következő snittben azt látnánk, hogy éjszaka tizenegykor sajgó szemhéjjal falom a sorokat.
Minden a helyén van. Nem tudom, mi történt Novikkal, végre a sarkára állt, kidobta a szerkesztőjét vagy csak nem engedte, hogy belepiszkáljanak a könyvébe, de ez a történet kerek egész, nincs furcsa fókuszváltás, mint a Rengetegnél, nincsenek erőltetett jelenetek, suta magyarázatok.
Az Ezüstfonás igazi girlpower. Imádom ezeket a csajokat; Mirjem, a tutyimutyi pénzkölcsönző lánya, megelégelve az éhezést és a nyomort, és látva adósaik jól fűtött házát, maga kezdi el űzni nagyapja és apja mesterségét. Lepereg róla a tengernyi sértés, a szúrós pillantások láttán nem inog meg, egyedül a számok igazságát ismeri el. Hamar felvirágoztatja az üzletet, ám egy óvatlan megjegyzéssel felkelti a tél népének, a sztarikoknak a figyelmét.
A hercegnő Irina, bár jóval védettebb életet él Mirjemnél, mégis boldogtalan; apja értéktelennek látja, mivel nem a klasszikus értelemben vett szépség, így alkalmatlan a nők által betöltendő szerepre: hogy előnyös üzletkötések záloga legyen (magyarán nem lehet vagyonos, befolyásos emberhez hozzáadni).
Vanda sorsa a legsanyarúbb, egyszerű parasztlány, aki öccseivel nyomorog erőszakos, alkoholista apjuk zsarnoksága alatt. Butának és alacsonyabb rendű lénynek látja magát, pedig állhatatossága és jó esze messze a többi ember felé emeli.
"- Pontosan mit is kell megbeszélnünk? - köpte dühödten. - Miért jössz vissza egyáltalán?
 - Az apám adókimutatásai miatt - feleltem."
A három lány sorsa a sztarikok és a kegyetlen tél miatt összekapcsolódik; helyzetük folytán kénytelenek a leleményességükre, az eszükre és a vasakaratukra támaszkodni, hogy kiharcolják  jogaikat, hogy ne tapossák el őket - hogy megmentsék az életüket. A könyvben szereplő férfiak, bár természet-és társadalomadta hatalmuk van, képtelenek azt a saját védelmükre fordítani - gőgjük miatt hamar kutyaszorítóban találják magukat. A nőket lenézik, a szemükben ugyanolyan nélkülözhető tartozékok, mint egy ló vagy egy mosólány, csak más szerepet látnak el. Az egyikük, Mirnácjusz (fantasztikus macskanév!) ráadásul ironikus módon klasszikus női helyzetben találja magát: kénytelen eltűrni egy nála erősebb szeszélyeit, teljesíteni a parancsait és tűrni, valamint mások előtt titkolni a fizikai bántalmazást.
Hogy ne fessek ilyen gyalázatos képet, kiemelném Mirjem nagyapját, aki nem ítélkezik és támogatja az unokáját, egyszersmind hagyja, hogy a maga útját járja. Azt hiszem, Mósel sokaknak lett-lesz a kedvence.
Habár erősen körbekontúroztam a lányok szerepét és cselekvő erejét, hiba lenne pusztán feminista könyvnek mondani az Ezüstfonást - inkább azt üzeni, amit már a Tűz és Jég Dala óta megtanultunk: soha ne becsüld alá a nőket.
Talán a legnagyobb üzenete a másság elfogadása; akár egy másik faj szokásairól, akár egy másik vallásról, a rangról, nemről van szó, nem a konfliktuskeresés és a gyűlöletkeltés viszi előre a világot.

Isten bizony, még a végét se bántam, annyira megvett magának. Egyedül Irina semmiből előtörő karakán volta volt egy kicsit furcsa, de ennyit hajlandó vagyok elnézni.
Leülhet, Novik, jeles.

Eredeti cím: Spinning Silver
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo 
Kiadás éve: 2018
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 4990 Ft




2019. március 4., hétfő

Februári zárás

Az obligát időjárás-felvezetőhöz csak annyit írnék, hogy aki egyenesen már nyarat szeretne, jöjjön be hozzánk az irodába, az ablak mellett - vajon hol ülök? - már 28 fok van. Lassan nem csak papucsom lesz bent, hanem rövidnadrágom is.

Még mindig nem vettem könyvet.

Az olvasásban se tarolok, de jobban állok vele, mint az írással:

Dan Simmons: DermesztÅ‘ nyár Truman Capote: Az éjszaka fája Sabina Berman: Én, Én, Én Isla Dewar: Tánc a világ végén

Csupa meglepetés volt; nagy tartózkodással közelítettem a Dermesztő nyár felé, de nem olyan rossz a fordítás, mint amire számítottam - a "gallyra ment"-ért viszont jár egy bazinagy fekete pont -, az Én, én, én 2012 óta csücsül a polcon, de a Tánc a világ végén is akkortájt kerülhetett a háztartásba. Nem véletlenül kerültek elő: a zombi szakaszra sajnálok csemegéket feláldozni és a lelkiismeretemet is megnyugtatom az ún. porfogókkal, legalább lekerülnek a várólistáról. Eddig csupa kellemes csalódásban volt részem, remélem, a többiekkel is ez lesz a helyzet.

A többiek februárja:
Nikkincs
Pupilla
Nita