"Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba-és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből - fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, aztán öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.
A cselédérzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: »Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsek.«"
John Fowles: A francia hadnagy szeretője
- Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni - jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért - nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.
Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.
Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.
Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.
Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.
Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ - szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak - nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.
Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy "cafkájába" - aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest - hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.
Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.
"...Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis... mintha... úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami... mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is... itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel..."
Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.
Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen "mégis, mit csináljak veled?"-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.
Eredeti cím: The French Lieutenant's Woman
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Eredeti ár: 3990 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése