Talán még nincs vége az életnek

"Mégiscsak nagy kihívásnak tűnt, hogy Samuel egyedül, otthonról álljon neki kiépíteni az ország új energiatermelő, tengeri fuvarozási és tengerbiztonsági infrastruktúráját. Különben is már idős, 19 éves, a nagy tudományos felfedezéseket fiatalon szokták véghezvinni. A szép, de öntelt, a barna haját lófarokban viselő trafikos eladókislány is levegőnek nézte. Ha még a trafikban sem veszik észre, hogyan fogja megmenteni az egész bolygót?"

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Egy fiatal, elveszett finn lány beleszeret egy sármos amerikaiba. Úgy döntenek, túllépnek az egyéjszakás kaland határán, összeházasodnak, gyerekük születik. A szülők elválnak, az apa visszaköltözik Amerikába, ahol új családot alapít. Finn fiával nem tartja a kapcsolatot.

Nem tudják, mit cselekszenek.

Az apa munkahelyén tudományos kutatási céllal állatkísérleteket végeznek, amelyekről két fiatal lánya mit sem tud. A nagyobbik lány részt vesz egy nagy cég kampányában, amelynek keretében egy új, az agyhullámokra hangolódó készüléket használ.

Nem tudják, mit cselekszenek.

A finn anya (és az amerikai apa) nem válaszolja meg a házasságukból született fiúban felmerülő kérdéseket. Az anya is újra megházasodik, születik még két gyereke, emellett könyvet ír a nőkről, amelyet egyre jobban felkapnak.

Nem tudják, mit cselekszenek.

Szinte mágikus ereje van a címnek, úgy lüktetnek a szavai, mint egy emberi szív. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek - magába foglalja az egész emberi élet hiábavalóságát, a csipcsup szarságoktól a mindent megváltoztató, végzetes döntésekig.

A regény szereplői is ilyenek; nem képesek sem szembenézni, sem kezelni a felelőtlen viselkedésük következményeit - főleg nem években-évtizedekben gondolkodva -, mert semmi más nem érdekli őket, csak a pillanatnyi helyzetük és az egójuk. Egyetlen ember se volt, akivel szimpatizáltam volna, sőt, a nézőpontváltással még inkább irritálóvá vált az adott szereplő. Valtonen remekül játszik az érzésekkel, az emberi előítéletekkel, a pillanatnyi benyomások mérgező hatásával - hiszen az olvasót is a kényelmes kis szemellenzője, a prekoncepciók halmaza vezérli. Aztán tíz oldallal később pofán csap az önutálat, amikor rájössz, hogy milyen kényelmesen belesétáltál az író csapdájába.

Soha nem gondolunk bele, mi lesz a könnyelműségünk ára.

A kommunikáció és az empátia hiánya, a sértődöttségünkhöz való görcsös ragaszkodás, a sérelmek dédelgetése, a másik szavainak kiforgatása lassú tűzként dolgoznak. Nincs óriási füst, narancsszín lángok, csak valami baljós ropogás a háttérben, ami túl halk ahhoz, hogy figyelmeztessen.

Ez nagyon dantés-főkötősen, pokol bugyrait idézően hangzott, szóval megpróbálok kicsit tárgyilagosabb lenni: Valtonen szépen egybeszövi az emberi kapcsolatok minden nyavalyáját nemzetközi és honi szinten is, a kísérleti antidepresszánst, a több ezer dolláros telefont (IAm, becézve ájcsi a neve - szerencsére a Westendben csak bizsuboltot találunk ilyen néven), hogy tizenegy évesek pucér képeket raknak fel az internetre, a hagyományok csalafinta természetét, az állatkísérletek nagyon kényes témáját, hogy tényleg olyan fasza dolog-e a biopamut póló, olyan élő jellemrajzokkal kiegészítve, hogy teljesen komfortos-boldog élmény volt ősszel egy kőlépcsőn kuporogva olvasni ezt a könyvet. Akkor és ott nem kellett semmi más, ez az igazán jó könyvek ismérve - ami kicsit ellentmondásos azzal, hogy ez a regény pont azt mutatja be, mennyire nem komfortos-boldogan élünk, mennyire reményvesztett dolog az információk tengeréből kikanalazni valami igaz meggyőződést, miközben tönkretesszük egymást és a bolygót. 

Hiperkorrektség helyett talán elég kicsit basszameg-korrektnek lenni.

Ui.: nem tudom, gonosz vagy összekacsintós fricska-e a Franzen nevű tanár, de úgyis minden olvasónak eszébe jut az amerikai kartárs, nekem pedig az, hogy Jussi Valtonen könyve pont annyira kompakt, mint amennyire Franzentől elvártam volna. 

Eredeti cím: He eivät tiedä mitä tekevät

Kiadó: Cser

Kiadás éve: 2017

Fordította: Patat Bence

Ár: 4000 Ft

Még mindig nem vagyok rajongó

"Mire azt mondta, hogy - Az apád megöl engem, ha a rendőrséghez fordulok. - Szó szerint ezt mondta. Meg azt is mondta, hogy nem akar meghalni, mert az öreg Jack megmondta neki, hogy mi lesz a következő életében. Azt mondta neki, hogy kaktuszként fog újjászületni, ő pedig nem akar kaktusz lenni, és ezért nem akar meghalni."

Jonathan Franzen: Erős rengés

Az a fixa ideám, hogy minden ízlésbeli csillagállás szerint imádnom kellene Franzen könyveit, ezért küszködtem végig a legjobbnak tartott Javításokat - amelyben az egyik szál abszolút hidegen hagyott -, vettem meg az Erős rengést egy találó idézet alapján, és még a Diszkomfortzónát is beszereztem egy akcióban, mert szeretem az önéletrajzi jellegű esszéket-elgondolásokat, és Franzen hátha kinyög ebben a kötetben valamit, amitől végre hasmánt elterülök a gyönyörűségtől.

Az első kb. 50 oldal után nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy tovább olvassam. Minden, a magam és a szerző iránt érzett empátiámra szükség volt, hogy adjak neki még egy esélyt; mintha egy láthatatlan falat próbálnék áttörni, ami elválaszt attól, hogy minden mondata a vesémig hasson. Nos, örülök, hogy újra nekimentem a falnak, erős rengések repedések (juuj) keletkeztek rajta.

Tulajdonképpen minden egyben van ahhoz, hogy szeressem ezt a regényt; szinte feredőzni lehet az emberi mocsokban, a pitiáner hétköznapi szinttől a globális, mindent megváltoztató nagypályás suskusig. Az anya, aki felfoghatatlan örökséghez jut és rögtön Ferragamo cipőben parádézik, de a gyerekeinek egy lakást sem vesz belőle. A másik anya, aki az adományázásra kiszelektált ruháit nem adja oda a lányának, mert nem akarja az emlékeit rajta látni. A nő, akinek "csak" egy nyolc hónapos gyerek jutott, nem pedig egy csecsemő. A lány, akihez képest egy kiéhezett mocsári aligátor EQ-titánnak számít. A pasi, akiről a kollégák életét megkeserítő és vérnyomásemelő seggfej szobrát élethűen meg lehetne mintázni. És a főszereplő, aki annyira idegesítő, hogy az már az én olvasásomat is kikezdte, pedig sokakkal ellentétben nem a cuki, jófej szereplők alapján döntök egy könyv megítéléséről. Imádom a szenvedő, rosszindulatú, önző karaktereket, a kicsinyes családi játszmákat - hiába, az irodalomnak nem az a kizárólagos funkciója, hogy édibédi rózsaszín kispárna legyen. Fájnia kell, hogy két napig beteg legyél utána és jajongva kapj egy édibédi rózsaszín kispárna-kötet után (milyen fasza árukapcsolás lenne). Vigyorogva állapítottam meg, hogy az abortuszellenes, demagóg vallási vezető a legkiegyensúlyozottabb személyiség.
Nekem ez a könyv nem fájt, de nagyrészt elgyönyörködtetett - tehát az összbenyomásom pozitív -, Louist, a főszereplőt kivéve. Az összes felsorolt mihaszna szemétségében lubickoltam, de vele nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan passzív, aki csak azért merészkedik elő a rákpáncéljából, hogy az ollóival belecsípjen az egyetlen emberbe, aki normális érzéseket táplál iránta. A kritikus kirohanásaiban van valami iszonyatosan irritáló önzés, ahogy kicentezi az emberek általa értékesnek vélt tulajdonságait, de képtelen elviselni, hogy saját magának is vannak hibái, amit viszont mindenkinek fényesre kell dörgölnie és csodálnia. Bár a szülei elhanyagolták, nem tudtam vele együtt érezni, egy sodródó, akarattalan, unalmas, önző pöcsnek láttam.
Talán Renée volt az egyetlen pozitív beállítottságú szereplő, akiről üvölt a magány, a nem-találom-a-helyem érzés. Riadt, bizonytalan nő - és egészen biztos, hogy korábban bántalmazták -, ami bizonyos férfiakból kiváltja a védelmező reflexet. Kérdezhetnék, hogy ebben mi a fene a pozitív beállítottság:), hát az, hogy Renée nem rosszindulatú és önző. A problémáit nem a környezetére vetíti, hanem saját magán torolja meg, amit valószínűleg észre sem vesz. Nagyon furcsa volt, ahogy Louis-zal viselkedett, minden nonverbális reakciója azt mutatta, hogy a fiú (ha jól emlékszem, Louis 22, Renée 30 éves) taszítja, mégse küldi el a búsba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a személyisége nem követte volna a testi fejlődést és valójában még 18-20 éves, önmagát kereső lány.

Nagyon szerettem a leírásokat olvasni - soha nem hittem volna, hogy ilyen szépen, érdekesen lehet írni egy magányos gépteremről. Tulajdonképpen az ilyesmik is a túlírtság részei, de én szívesen olvasok a "semmiről", ha tetszik az író stílusa és a szöveg mögé bújtatott mondanivaló. Vagy ha egy mosómedve a nézőpontkarakter. Sajnos a regény elején voltak olyan részek, amik nem ebbe, hanem a simán unalmas kategóriába estek és ki lehetett volna dobni a francba, hogy kicsit gördülékenyebb legyen a szöveg.

A könyv másik vérző sebe a fordítás. Nem vagyok különösebben érzékeny rá, de az olyan szavak-kifejezések, mint az "ulibuli tárgy" "bodicsek" - ezek nekem totál ismeretlen szavak voltak -, "divatosan egérrágta haj" és a "szőke parketta" nagyon nem illettek a szövegbe, majd' kibökték a szemem, miközben érződött, hogy ez egy folyékony, harmonikus szöveg szeretne lenni. Az is érdekes, hogy  nyáron mindenki garbót visel, még fürdőnadrág felett is.

Nemrég olvastam Zadie Smith-től (annyira örülök, hogy megjelenik magyarul az NW) A szépségről c. könyvét, és mintha ő szebben, elegánsabban fésülné össze kerek egésszé a különböző témákat, de lehet, hogy én vagyok telhetetlen az írókkal szemben, és a finnyásságom az a kategória, amit Rudman mond Renée-nek, miszerint "Hogy a büdös kurva anyjába képzeli ezt maga?". Érdekes, hogy a társadalom-család-emberkritikus könyvek női szerzők tollából jobban tetszenek, még ha a könyvek, témák nem is "nemspecifikusak". Franzen legalább ebben tükröt tartott elém. Jobb, mint a semmi, na.
Biztosan feltűnt annak, aki végigolvasta ezt a hosszas gagyogást, hogy a földrengésről egy szót nem írtam - ez is roppant érdekes szál, de engem inkább a szimbolikus volta és az emberekre gyakorolt hatása érdekelt, akik valósággal örültek, hogy szörnyülködhetnek és sérelmezték a természettől, hogy nem száz halálos áldozatnyi, kilences erősségű rengést produkált.

Annak ellenére, hogy a Javítások letisztultabb, elegánsabb szöveg,  jobban szerettem olvasni az Erős rengést (de lehet, hogy a Javítások idején elszenvedett bárányhimlő az oka, nem voltam túl empatikus hangulatban), minden összevisszaságával és lehetetlen főszereplőjével együtt. Franzen most se nyert meg magának - intellektuális tisztességet érzek iránta, de a szerelmes rajongástól Jeruzsálem-messzeségben vagyok. Per pillanat úgy érzem, nem szükséges a Tisztasággal folytatnom a fal áttörési kísérletét. Tisztelem, valamennyire elismerem az "isteni Jonathant", de nekem nem megváltó szerző, inkább kicsit túlértékelt és túlhype-olt - annak ellenére, hogy két ember is megkérdezte, mit olvasok, az egyikük jóformán belelógott a könyvembe, és egyikük se ismerte - szerző, a könyvei pedig kissé túlírtak.

Ui.: De lehet, hogy csak azért nem kedvelem, mert nem szereti a macskákat. Bírom a madarakat és mindig megmentem őket, de a macskák, azok macskák.

Ui2.: Miért pont rózsaszín? Nem hiszem, hogy Franzen értékelné a borító belső színét. A meztelen női sziluettet inkább, bár nála sose lehet tudni.

Eredeti cím: Strong Motion
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bart István
Ár: 4500 Ft, de a mostani mizériában féláron simán ki lehet fogni

Kontextuális vándorlás

Lauren Beukes: Zoo City

Állatvárosban nem illik kérdezni.

A "kontextuális vándorlás" a regényben szerepel, én azért mertem címnek adni, mert számomra maga Beukes műveli ezt a szövegeivel; mindegyiknek kicsit más a stílusa - mindig elbűvöl, ha egy szerző képes újat alkotni -, legalább mindenki megtalálja a neki tetszőt. Nálam ez most, az utolsónak olvasott Zoo Citynél történt meg. A Moxyland valószínűleg szimplán nem nekem való, mert nem szeretem a cyberpunkot, a Tündöklő lányok meg, hiába volt szuper a történet, a stílusnál elvérzett. Egyszerűnek és erőszakosnak éreztem, mintha Beukes egy agresszív tüntető lenne, aki vérben forgó szemekkel nyomja egy kibelezett áldozat kinagyított plakátját a hazafelé igyekvő, lesokkolt járókelő arcába: nézd meg, te köcsög, jól nézd meg, mert te is tehetsz erről. Az olvasói tudatomhoz ezzel nem lehet utat találni, de, lehet, hogy túlegyszerűsítem a dolgokat kb. két évvel az olvasás után.

A lényeg az, hogy a Zoo Cityben minden együtt volt: az egyedi világ, az igényes nyelvezet, a krimisen pörgős-apró részletes cselekmény és a segítőkész olvasó, aki boldogan hagyta, hogy Zinzi maga után rángassa az omladozó lépcsőházba. Molyénemnek olyan volt ez a regény, mint gourmandnak egy ízletes ebéd, amire évekkel később is nosztalgiával emlékszik vissza. A "semmi mást nem akarok, csak ezt a könyvet olvasni"-élmény. Lendületes volt, ez a rá a legjobb szó, vitt magával, Johannesburg gettójába, Zoo Citybe, ahol a rád kapaszkodó állat nem divatos házi kedvenc, hanem annak a jele, hogy halálos bűnt követtél el - egy élő, tekergőző, szőrös/pikkelyes billog, eleven skarlát betű. És csak ő választ el az Örvénytől, a mindent beszippantó Semmitől, ami háromszor félelmetesebb, mint egy átlaghalál.
Ami Afrikában sokkal változatosabb, mint ahogy azt egy fehér, átlagos európai elképzeli; leönthetnek paraffinnal és felgyújtanak, belesétálsz egy bandaháborúba és áttépnek rajtad a riválisnak szánt golyók, megbetegszel (van a magyar egészségügynél rosszabb, igen). Beukes ebben a könyvében, akárcsak a többiben - hülye érzés "visszafelé" haladni a könyvei bemutatásában, mintha időutazó lennék:D - több témával foglalkozik, az urban fantasy-vonalban sem nehéz észrevenni a társadalomkritikát; hogy mennyire könnyű elsodródni a normális élettől, milyen gyors a lefelé tartó spirál, milyen könnyen megbélyegeznek és milyen nehéz újra megteremteni a normális életet. Emellett bepillanthatunk a szegény afrikaiak segélykiáltásait felhasználó csalószervezetek működésébe, a szórakoztatóipar egyes bugyraiba és általában az emberi kihasználhatóság sokféleségébe.
Mindig szerettem a műfajmixeket, a különféle témákat, szövegtípusokat egy regényben egyesítő szerzőket. A Zoo Cityben nagyon passzol minden, nem éreztem, hogy lenne benne felesleges elem, ami megbontaná az egyensúlyt. Olyan szép, komplex, összetett történet, amiben a cselekmény is jól pörög, a végén pedig teljes fordulatszámra kapcsol. Hiába sejtettem, hogy mi lesz a befejezése, képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy másnapra maradjon az a tizenvalahány oldal.
Igen, tudom, rendkívül nyálas ez a parttalan ömlengés, de nekem tényleg ilyen felvillanyozó, minden-a-helyén-van - élmény volt a Zoo City. Remélem, Beukes ír még ilyen hatású könyvet - a téma nekem édesmindegy, felőlem jöhet egy újabb sorozatgyilkos, csak működjön. A siker érdekében visszapakolom a képzeletbeli várólistára a Torzókat, hadd lássa Lauren, milyen nagyvonalú vagyok.

Ui.: Belepusztulnék, ha egy kígyó vagy más csúszómászó lenne az állatom, brrr.

Eredeti cím: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft (de, ugye mindenki tudja, hogy készletkisöprés-szerűség miatt sokkal olcsóbban elérhető)