2020. augusztus 2., vasárnap

Verejtékező júniusi és júliusi zárás

Magam sem tudom, hogyan, de sikerült elfeledkeznem a júniusról, úgyhogy (ezen a blogon) a 100. havi zárás alkalmából egy dupla zárást fogok prezentálni.

Szóval, a június: már fogalmam sincs, hogy mit csináltam, de hirtelen felindulásból sikerült egy könyvet venni:

 Kathleen Glasgow: Girl in Pieces – Lány, darabokban

Olvasás:

Paul Auster: Holdpalota Siri Hustvedt: Amit szerettem Marjorie Liu: Monstress: Fenevad 3. – Rejtek Brian Michael Bendis: Jessica Jones: Alias 3. Ken Liu: A papírsereglet és más történetek
Margaret Atwood: Boszorkánymagzat David Petersen: Egérőrség – 1152. ősz

Ebben az évben a képregények teret hódítottak az olvasmánylistámon és a hadjárat fáradhatatlanul halad előre; ki nem hagytam volna a Monstress: Fenevad 3 - Rejteket (remélem, Marjorie tudja, merre tartunk, mert én már abszolút nem), akárcsak a Jessica Jones harmadik kötetét, bár nem volt olyan jó, mint a második, a téma miatt többre számítottam. Ken Liu tarolt, szerintem az éves toplistában is benne lesz, Siri Hustvedt is elrabolta a nehezen megragadható figyelmemet, akárcsak az Egérőrség - az egereknek muszáj rettenthetetlenül menőnek lenni, mert mindenki vagy meg akarja őket ölni, vagy felfalni, vagy a kettőt együtt. A Holdpalotával érzelmileg nem sikerült egy hullámhosszra kerülni, a Boszorkánymagzat meg eléggé elmaradt az Atwood-féle katarzistól, amire rendszeresen számítok a regényeinél.

JÚLIUS:

Szintén egy könyvet zsákmányoltam, szintén hirtelen felindulásból; Tatáról még úgysincs emlékkönyvem és végre én is tiszteletemet tettem egy Poket automatánál, tehát ez a beszerzés - Virginia Woolf Orlandója - többféle szempontból is abszolút indokolt volt. (Igaz, hogy egyeseknek szerettem volna venni egy Kristályvilágot, de bármilyen gyorsan is járt a kezem a gombokon, egyesek még gyorsabbak voltak.)

Virginia Woolf: Orlando

Olvasás:

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza Noelle Stevenson: Nimona Lionel Shriver: A Mandible család
Donna Tartt: Az Aranypinty

Ha nyár van, akkor mindig eszembe jut az Amy és Isabelle, és olyan ellenállhatatlan sóvárgást éreztem a történet iránt, hogy muszáj volt újraolvasnom, másodjára sem veszített az intenzitásából. Júliusban, félig a mininyaralás alatt, félig már a munkás reggeleken, a buszon párolódva sikerült elolvasnom a várólistám jelenlegi legvaskosabb darabját, Az Aranypintyet. Volt bennem egy kis tartózkodás, ezért aszaltam ilyen sokáig a polcon, természetesen tök feleslegesen.
A Nimona iránt egy kicsit szkeptikus voltam, de meglepően vicces és izgalmas történetet rejtett a kissé esetlen borító, együltő helyünkben elolvastuk, és talán a Fenegyerek - Sárgát is, sajnos ez nem volt nagy durranás. A bukott angyalok háza esetében beigazolódott a balsejtelmem, csupán közepes élményt nyújtott.
Nem hittem volna, hogy Shriver produkálja majd a hónap legrosszabb élményét, de sajnos így lett. Bármennyire letaglózó volt a Kevin, bármennyire tetszett a Születésnap után, bármennyire jól elnyammogtam a Nagytestvéren, mindez nem tudott segíteni azon, hogy A Mandible családot mennyire nem vette be a gyomrom.

A többiek júliusa:

2020. július 26., vasárnap

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról
Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.
Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.
Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).
Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.


Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Takács M. József
Ár: 3000 Ft


Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.
A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed
Sorozat: Shakespeare újra
Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2017
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft

2020. július 5., vasárnap

Amit szerettem

Siri Hustvedt: Amit szerettem

Nincs könnyű dolga a híres írók házastársának, ha könyvírásra adják a fejüket, hát még ha azt a házastársat Paul Austernek hívják... pedig Siri Hustvedtnek nincs oka a tartózkodásra, hét regényt, két kötetnyi esszét, egy verseskötetet publikált.
Az Amit szerettem az első magyarul megjelent regénye, és végtelenül hálás vagyok a Parknak, amiért nem csaptak szenzációhajhász plecsnit a borítóra, hogy "Paul Auster felesége!", mint anno egy másik kiadó Tabitha King esetében.

Amúgy a Holdpalota után kezdtem el ezt a könyvet olvasni, nem holmi előítélet, hanem csak egy csintalan molyvicc okán, gondoltam, jól mutatna az olvasmánylistámon egymás mellett a házaspár egy-egy könyve.
"A SoHo kifinomult művészvilágának galériáiban és a művészeti egyetemeken mozgolódó Hustvedt-hősök olyannyira el vannak foglalva azzal, hogyan tegyék láthatóvá önmagukat a külvilág számára, hogyan váljanak ők maguk is műalkotássá, hogy saját életük megélésére nemigen marad idejük."
Van egy olyan érzésem, hogy aki ezt a szöveget írta, nagyon utálta a könyvet; a fülszöveg alapján fekete kanapékon másnaposan jajongó, fiatal művészek és életunt sznobok jutottak eszembe, akik állandóan le vannak égve és azon nyavalyognak, miért nem érti meg őket senki, úgyhogy kicsit feszengtem, amikor kinyitottam a könyvet.

Ehhez képest teljesen hétköznapi emberekről szól, akik reflektálnak a körülöttük lévő világra, é s élik a szokványos életüket, micsoda szörnyűség. Hárman könyveket írnak (ketten tanítanak is) és csak egyikük képzőművész, de egész biztos, hogy Bill Wechsler, az önmarcangoló, befelé forduló festő nem akart műalkotássá válni. Az meg, hogy volt a lényének egy elidegeníthetetlen, magányos része, amihez senki nem fért hozzá, aligha feleltethető meg annak, hogy a saját életére nem maradt ideje.

Elbeszélőnk a művészettörténész és egyetemi tanár Leo Hertzberg, akinek az élete szorosan összefonódik az említett Bill Wechslerével. Ahogy a festményeket nézi, úgy szemléli az életet, köztük a sajátját is; analitikusan regisztrálja magában a körülötte élők reakcióit és a saját érzéseit is. Habár az ő nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket, nem ő, hanem Bill a regény központi figurája, a Nap, ami körül a többi ember rója a pályáját, a nézőközönség, a kritikusok, a műgyűjtők, a felesége, Lucille, a modellje, Violet és Leo a feleségével, Ericával.

Visszafogott, pontos, mégis érzékeny Leo (Hustvedt) stílusa, folyamatosan újraértelmezi a reakciókat, az eseményeket és egy implicit, elvont síkra viszi, mintegy újraalkotja az adott jelenséget. Érdekes volt megfigyelni, hogy egy téma milyen hatással van az egyik szereplő látásmódjára és ez hogyan "fertőzi" tovább a másik munkáját. Violet hisztériával, étkezési rendellenességekkel kapcsolatos fejtegetéseit nagyon élveztem.

Olyan volt ez a könyvet olvasni, mint Bill egyik mesés dobozába bekukucskálni és egyre több részletet felfedezni. Ha munka közben eszembe jutott, hogy hazamegyek és olvasni fogom, elöntött az öröm, ami elég jól körülírja, mennyire lubickoltam benne, annak ellenére, hogy sikeresen pofán csapott és valósággal dühöngtem a Mark-szál miatt. Elhiszem, hogy sokaknak idegesítő lehet a sok apró részlet leírása, de én megőrülök ezekért, mert szeretek mások életébe bepillantást nyerni (és cseppet sem zavar, hogy fiktív életekről van szó).

Ui.: Egyébként nem olyan egyszerű az emberek apró-cseprő dolgairól, feltörő emlékeiről írni, amelyek élővé tesznek egy szereplőt. A most olvasott A bukott angyalok háza írójának, Luis Alberto Urreának például nagyon nem megy.

Eredeti cím: What I Loved
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2018
Fordította: Farkas Krisztina
Ár: 3950

2020. június 25., csütörtök

A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.
Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.
Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*
Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.
Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).
Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.
Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2009
Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton
Eredeti ár: 3290 Ft





*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

2020. június 17., szerda

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:
- kis híján megríkat;
- istentelenül forogni fog a gyomrom;
- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:
  • Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
  • Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
  • Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
  • A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
  • A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
  • A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
  • A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
  • Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.
Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.
Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Fordította: Juhász ViktorBenkő FerencBallai MáriaTörök KrisztinaBosnyák EditBeke ZsoltRácz PéterMolnár Berta Eleonóra
Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

2020. június 7., vasárnap

Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?
Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.
A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2018
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 3980 Ft

2020. június 2., kedd

A köd hercege

Carlos Ruiz Zafón: A köd hercege

[Nem vagyok hajlandó a cím minden szavát nagybetűvel kezdeni, hülye amerikai divat.]

Tudtam én, hogy nem lesz ez jó nekem, de hát mégiscsak Zafónról van szó... anno a Marinával se voltam maradéktalanul elégedett, de az ijesztően sötét fordulatok ellensúlyozták a történet itt-ott megbicsakló szálait.
Ez esetben sajnos nem nagyon voltak fogamra való intermezzók; a sztori kétségtelenül magán viseli Zafón stílusjegyeit, de még olyan kezdetleges formában, hogy csodálom a kitartását, amiért a későbbiekben nem írta át a történetet.
Lehet, hogy a fordítás tehet róla, lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen, de nagyon érződik rajta az ijfúsági regényekre jellemző egyszerűség és a "kikerekített", kissé szájbarágós érzelmi reakciók, a rengeteg ismétlődő elemről nem is beszélve. (Nem akarom megszámolni, hányszor szerepel benne "a világítótorony idős őre" epitheton ornans, de a röpke 220 oldal végére már sikítani tudtam volna tőle.) A történetvezetés jellegzetesen zafóni, a szegény jelenbeli szereplőknek sikerül egy múltbeli - nem feltétlenül hozzájuk kötődő - rejtélybe botolniuk, ami masszívan törekszik az életük kioltására.

A Carver család a háború elől egy tengerparti kisvárosba menekül, és a jámbor családfőnek sikerül egy olyan házba költöztetnie szeretteit, ami kísértetjárta és egy állandóan ködlepte, hátborzongató szoborparkkal határos.
A főszereplő a tinédzser Max, aki kezdetben fenntartásokkal kezeli a hirtelen váltást, de hamar megtetszik neki a kis település, amikor összebarátkozik Rolanddal, a világítótorony őrének unokájával. Roland úgy ismeri a kisvárost és a történetét, mint a tenyerét, megnyerő modorú, szilaj, de jószívű srác, rögvest szerelembe esik Max zárkózott nővérével. A testvérek, és az egész Carver család Roland révén kerül veszélybe, hozzá kapcsolódik a köd hercegének hátborzongató(nak szánt) históriája.
Zafónban már ott motoszkál az egyediség csírája, az, ahogy tálalja az évszázadok óta ismert klisés elemeket, az emberiség mozgatórugóit; kapzsiság, féltékenység, gyűlölet, gonoszság, pusztító szenvedély, félelem, elnyomás, szeretet színes kaleidoszkópja bomlik ki a szemünk előtt egy régvolt korok mesélőit idéző író hangján. Nem tagadom, hogy a gyermeki meseáhítattal vegyített romantikus hajlamomat stimulálja, aminek gyengéi a szépiaszín füstbe burkolózó, ódon villák falai közt zajló családi drámák és rettenetes titkok meg ilyesmik.
A történetnek jelent esetben nem sikerült magával ragadnia, Víctor Kray titka volt az, ami színt vitt bele és valamennyire lekötötte a figyelmem, a gyerekek erőltetett kalandja jóformán hidegen hagyott; igazából bántóan egyszerű karakterek, mintha Zafón nem tudott volna velük mit kezdeni csak és tessék-lássék felhajigálta őket körítésnek a lapokra. Ha még tinédzser lennék, vérig sértődnék.

Kicsit berágtam a fiatal Zafónra, de egyszer mindent el kell kezdeni és ennél sokkal rosszabb ifjúkori zsengéket is szoktak mutogatni az írók, na. Minden negatívuma ellenére biztos, hogy megveszem majd a folytatásait, az Éjféli palotát és a Szeptemberi fényeket. Mégiscsak Zafónról van szó...

Maga a kiadás nagyon igényes, szép kis darab és roppant mód örülök, hogy az Európa nem próbált belőle a korábbiakra jellemző góliátot csinálni.

Eredeti cím: El principe de la niebla
Sorozat: A köd trilógiája 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Fordította: Báder Petra
Ár: 3600 Ft

2020. május 31., vasárnap

Májusi zárás

Amennyire megindultam az előző hónapban, annyira jól viselkedtem májusban: nem vettem egy darab könyvet se.

Olvasás szempontjából ez a hónap a képregényeké volt, a már említett hétvégi, ebéd utáni pilledt percekben.

Brian Michael Bendis: Jessica Jones: Alias 1. Alan Moore: Halo Jones balladája Cormac McCarthy: Suttree Alan Moore: V mint vérbosszú Charlotte Link: A nővérek háza
Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene Brian Michael Bendis: Come Home

Néhányról már írtam is pár sorban, összességben elégedett vagyok velük, a Jessica Jones - Alias második része fényévekkel jobb, mint az első, és összehasonlítás nélkül is nagyon-nagyon szuper, fergeteges párbeszédek vannak benne és mindkét történet izgalmas. 
A Suttree kemény falat volt, de meglepően gyorsan lebirkóztam. Az igazi büszkeségem viszont A nővérek háza elolvasása, ami olyan régóta vár a sorára, hogy a virtuális polcaim végigböngészése alapján még a Várólistacsökkentésbe se mertem belerakni (peidg úgy emlékeztem, többszörös túlélő) és a beszerzése mellett nem szerepel dátum. Néha mérgelődtem rajta, de nem volt rossz.

A többiek májusa:
Nita
PuPilla
Nikkincs
Heloise
Dóri

2020. május 30., szombat

Rövidkék - Képregényes kiadás

Mostanában kedvelt hétvégi program nálunk a keményfedeles, vizuális gyönyört kínáló képregények olvasása, ezekből szemezgettem.

Brian Michael Bendis: Alias 1.

Muszáj volt a Suttree olvasása közben könnyedebb-rövidebb könyveket beiktatni, mielőtt felvágom az ereimet, a kedves képregénygyűjteménye pedig ebből a szempontból (is) ideális kincsesbánya. Mivel a Netflix Marvel-sorozatai eléggé beszippantottak, gondoltam, miért ne az Alias első részével lazítsak.
Eléggé pofára estem, mert, restellem bevallani, de ugyanazt a miliőt és főszereplőt kerestem ebben a kötetben, mint a filmsorozatban, és a kettő teljesen más. Még azt is nehéz volt megszoknom, hogy Jessicának eredetileg barna haja van és jóval esendőbb, hétköznapibb személyiség, mint a Krysten Ritter által megformált karakternek - a modoráról nem is beszélve. A sorozatbeli Jessica bunkóbb, mint öt pasi együttvéve.
A képregény története is más, attól eltekintve, hogy Jessica bajba keveredik és olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Egy ideges hölgy keresi fel, aki az eltűnt húgát szeretné megtalálni. Ahogy annak egy tisztességes krimiben lennie kell, az ügy mögött jóval több van, mint ahogy első ránézésre látszik és Jessica ártatlan gyalogként olyan játszmába keveredik, amiből nem biztos, hogy ép bőrrel fog szabadulni.
Tulajdonképpen ezért utálom megnézni a könyvekből készült filmeket-sorozatokat; tudatmódosítást hajtanak végre rajtam, még utólag is képesek kiradírozni a fejemben megrajzolt képeket, előtte pedig nem fair elvárásokat támasztanak bennem az eredeti (!) művekkel szemben; valahol mélyen, tudat alatt azt akarom, hogy az adaptáció és a könyv egymásnak teljesen megfeleltethető legyen, sőt, a könyvvel szemben még igazságtalanabb vagyok, mert azt szeretném, ha plusz jelentésréteget adna a történethez, amivel képes bebizonyítani, hogy... nem is tudom, hogy jobb a filmnél? Elvárom, hogy egy marék papír és tinta élethűbb jeleneteket plántáljon a fejembe, mint egy mozgó, színes celluloid, ami tálcán kínál mindent a szemnek?
Nagyon szokatlan volt az "igazi" Jessicáról olvasni és egy olyan történetbe belehelyezkedni, ami a szuperhősködős múltjához kapcsolódik; ebben a képregényben feltűnik egy-két sztár szuperhős, a fő konfliktus is az egyikükhöz kapcsolódik - de ők annyira agyonkoptatott klisék nekem, hogy nem tudnak közel kerülni hozzám. Engem nem XY érdekelt, hanem Jessica, ezért kicsit ingerülten olvastam a történetet, ami egyébként egész jó, csak hamarabb végeztem vele, mintsem átrendezhettem volna magamban egy, már régebben kialakult képet.

Igazából nekem pont az tetszett a Netflix sorozatokban, hogy "elfeledett" hősöket állítanak a középpontba és nem olyan bombasztikusan hollyvoodiak, mint a mozifilmek, ezért szinte csalásnak éreztem, hogy Marvel Kapitány úgy jár-kel a panelek között, mintha ő egy viszonyítási pont lenne, Jessica meg csak mellékszereplő - értem én, hogy ő kevésnek érzi magát Carolhoz képest, de azért na.

Szóval nehéz kimondani, de az "Amikor a film jobb, mint a könyv", nagyon rövid, kételemes listára* feliratkozott Jessica Jones is.
* Az egyik A tökéletes trükk, a másikat sajnos elfelejtettem.

Alan Moore: Halo Jones balladája

Szegény Halót eléggé elhanyagoltuk; az utóbbi időben, a nagy karanténozás idején vicomte-tal rákaptunk a keményfedeles, nehézsúlyú képregények közösen olvasására, jellemzően hétvégente, az ebéd utáni szieszta idején. Na most, a legsúlyosabb kajakóma nem kedvezett eme színes, kicsit cyberpunkos, galaktikus kalandokban bővelkedő, karikatúraszerű rajzokban tobzódó ötletkavalkádnak, amelyet Kodaj Dániel zseniális fordítása egészít ki, magyarán tíz oldalakat bírtunk elolvasni, mielőtt beütött volna a szundi time - a heti tíz oldalas, rapszodikus olvasás semminek nem tesz jót, hát még egy minden ízében idegen történetnek. Aztán egyszer megembereltük magunkat és sikerült is felfedezni a nagyszerűségét, belerázódtunk a ritmusába és együtt fedeztük fel Halóval minden világok legjobbikait (meg a Macskavért).
A befejezése folytatással kecsegtet, de sajnos nem készült több képregény erről a hétköznapi, mégis különleges hősnőről.
És hát a patkánykirály ebben a formájában is lenyűgöző.

Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene

Ha fogadtam volna arra, hogy nekem soha nem fog tetszeni Thor-képregény, csúfosan elbuktam volna. Annyira jó volt olvasni, hogy együltő helyünkben felfaltuk és a szokásos, kajakomatikus, cidergőzös posztebéd állapotok, valamint a szapora pislogás se tudott ledönteni minket a lábunkról, ami nagyon izgalmas történetet feltételez.
Thornak (vagy inkább Thoroknak) az Istenölő után folytatott hajszája és a vele való küzdelme a kötet tárgya; Gorr a csontja velejéig gyűlöl minden isteni entitást és rögeszmés küldetésének tekinti az elpusztításukat, amit ijesztő hatékonysággal végez, még a kínzás istenét is pokoli gyötrelmeknek veti alá. Röpke pár ezer év alatt Thor többször keresztezi az útját és a mennydörgés istene többször alulmarad az Istenölővel szemben, de nem adja fel.
Meglepő módon a történet több idősíkon játszódik, alig győztem követni, éppen melyik Thort nézegetjük, a fiatal, nagyképű, még bárddal hadonászó, csupasz képű sihedert, az érettebb (de még mindig sörimádó) Bosszú Angyalát vagy az idős, megfáradt istent, aki öregkorára a saját apjává vált. Az utóbbit ábrázoló rajzok a legkidolgozottabbak, nekem ezek tetszettek a legjobban, hangsúlyos, komoly, részletes munkák, amiket öröm nézegetni.
A képregény remekül ellensúlyozza a baljós hangulatot a humoros elemekkel, a poénok jól "ülnek", nem arról van szó, hogy Thor végigidétlenkedi a történetet, aminek tényleg van mélysége és egyáltalán nem biztos, hogy rágógumiízű, kényszeredett happy end lesz a vége.

Csak azt nem bírom megemészteni, hogy Thor miért hagyott ott az egyik világon egy zörgő csontú egyszarvút. Ha azok az eltűnt istenek kibírtak 1-200 évet, igazán várhattak volna még tíz percet...

Ó, és én szeretnék lenni a kiscicák és a kókuszdiók istene (bár még sose ettem kókuszdiót).

2020. május 5., kedd

Nehéz istennek lenni - Kirké története

Madeline Miller: Kirké

Ez a könyv is a kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el - valahol a képzeletbeli várólistám "majd egyszer" szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra - , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami "hasznos" dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.
Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket - a középkor az, amit rettenetesen rühellek -, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem - a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát - amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek - az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva - által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában - ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet -, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.
Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját - ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége. 
Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén - mondhatni, megtalálja önmagát -, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani - és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat -, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága - ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Eredeti cím: Circe
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2019
Fordította: Frei-Kovács Judit
Ár: 4990 Ft

2020. május 2., szombat

Farkasbőrben

Jim Butcher: Teliholdkór

2012-ben ezt írtam a Dresden-akták első részéről, a Pusztító viharról:

"Óóó, Monsieur Dresden, maga egyszerűen imádnivaló. Régimódi lovag és kemény macsó, vérprofi és bájosan esetlen. Úgy kotyvaszt főzetet, mint a sztárszakács ebédet, van varázspálcája, egy hatalmas, farkatlan macskája és egy nagy tudású, koponyában lakó dévaj szelleme. Jaj, és a humora, az a legjobb tulajdonsága, amit persze mindig akkor csillogtat meg, amikor nem kellene, azaz irgalmatlanul laposra verik szegényt."

Nyolc év nagyon-nagyon hosszú idő és az ember ízlése nagyon-nagyon sokat változhat; a fenti jellemzésemből kb. már semmi nem állja meg a helyét.

Katherine Mansfield 750 oldalnyi írása után szükségem volt egy ellenpontra, csúnya genderelőítéletesen valami fiúsra. kvzs akkor hozott a kedvesnek szó szerint egy szatyor kölcsönkönyvet, gondoltam, végül is, miért ne, nem volt rossz az első rész [semmire nem emlékszem belőle] és az urban fantasyn is kedélyesen elnyámmogok.
Nem akarom metaforikus síkon laposra verni szegény könyvet, mert nem érdemli meg, nem tehet róla, hogy kikerültem a célközönségből, aminek anno is csak a peremén álldogáltam. Kicsit megnyugtat, hogy azok a dolgok, amiktől én rózsaszín epét köptem, a kedvesnek is feltűntek, de csak egy elnéző fejcsóválás erejéig idegesítették. Szóval igen, fiúsnak mondható könyv ez, csak számomra nem kompatibilis módon.
Jim Butcher olyan, mint egy húszas éveiben járó geek, aki a képzeletében menő varázsló és fantáziaszülte kalandjait papírra is veti, annak minden gyermekbetegségével együtt; a nők egy külön állatfaj, melynek képviselői tiszták, puhák és elérhetetlenül gyönyörűek. Rendkívül hülyén éreztem magam, amikor tisztán kirajzolódtak a tinédzser felnőtt Jim Butcher verejtékes álmai a nőkről, akik egy személyben bajtársai, szeretői és anyukái Jimnek Harrynek. Nem, felnőtt ember egyszerűen nem írhat le olyat, hogy kemény fickónak tartja magát, aztán azzal a lendülettel elsírja magát egy nő karjában, szexelnek, utána a nő szépen előszedi a pasinak kikészített cuccait, felöltözteti, külön kitérve a sötét színű alsógatyára és az ajándékba adott bőrkabátra. Ja, közben a csaj meztelen marad.

Ezek az ábrándképek teljesen agyoncsapták az olvasás élményét, pedig magával a történettel egész jól elvoltam, Harry nyomozgat, lehet agyalni a gyilkosságokon, vannak különféle izgi vérfarkasfajták, Harryt meg akarják enni, le akarják lőni és tartóztatni, kapunk egy kis ízelítőt a szülei történetéből is, amely kellemesen indikál arra, hogy a további részeket is elolvassuk, aztán az utolsó 80 oldalra elszállt a maradék lelkesedésem is, pedig az író egész jól összehozta az epikus, végső összecsapást is.
Isten bizony, próbálom pozitív színben látni ezt a könyvet, de nehéz. Remélem, Jim Butcher a későbbiekben összeszedte magát, mert bőven van potenciál a langaléta varázslóban, de személyesen nem fogok meggyőződni róla.

Eredeti cím: Fool Moon
Sorozat: A Dresden-akták 2.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018
Fordította: Tüzér Judit
Ár: 3990 Ft (érdemes kivárni a DV 50%-os akcióját)


2020. május 1., péntek

Áprilisi zárás

Öö, izé, május elseje van... annyira összefolynak a napok a munka mókuskerekében - tudom, örüljek, hogy van és örülök is -, hogy a szokásosnál kétszer akkorára tágul a szemem, mint szokott, amikor konstatálom, hogy ismét eltelt egy hónap.

Ian McDonald: Síkvándor Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata Daryl Gregory: Afterparty Lauren Beukes: Torzók Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére
Margaret Atwood: Az ehető nő Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

Magamhoz képest marha sok könyvet vettem, de a Gabo akciójának én se akartam ellenállni. Bár úgy emlékszem, nem én csápoltam a Síkvándor beszerzéséért, valahogy mégis nálam kötött ki, az Ava Lavendert már olvastam és szerettem annyira, hogy akarjak belőle egy saját példányt (főleg ennyi pénzért). Daryl Gregory két (vagy egy?...) novellája alapján szimpatikusnak tűnik nekem, ezért jött az Afterparty is, Lauren Beukes mindig jól jön, ha fel akarom vágni az ereimet, Maggie O'Farrellnél meg elgyengültem (avagy beütött a nosztalgia), kellenek a könnyű könyvek is, ha beüt a zombiállapot.
Az ehető nő előrendelés volt (szépséges kiadvány, tényleg öröm kézbe venni), A bukott angyalok háza meg kíváncsiságból társult hozzá, a fülszövege alapján érdekesnek tűnik. 


Katherine Mansfield: Naplók, levelek Jim Butcher: Teliholdkór Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között Madeline Miller: Kirké Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege

Titáni kitartásról téve tanúbizonyságot elolvastam Katherine Mansfield naplóit-leveleit. Biztosan öregszem, mert nem esett nehezemre 750 oldalon keresztül KM fejében lenni, ugyanis régebben rühelltem sokáig "lakni" egy könyvben, de az ember változik és az utóbbi időkben az olvasási szokásaim is átalakultak, megszűnt a buszon bambulós olvasás - nem nagy kár érte, általában igen keveset haladtam -, amióta a kolléganőm (vagy a főnököm) szállítja becses szervezetemet a munkahelyre. Éppen ezért próbálom magam trenírozni, hogy legalább hétvégén több időt szakítsak az olvasásra és néhányszor sikerült is elkapni a kanapén fetrengős, belefeledkezős flow élményt.
Nyolc éves szünet után újra találkoztam Harry Dresdennel, és hát nem mondanám, hogy sokat változott, én viszont igen. Tudtam volna nélküle élni, de Mansfield nőiessége után kellett valami kontrasztos olvasmány, hát, megkaptam.
A pasim felfedezte, hogy a Blacksadből van számítógépes játék, amitől nosztalgiázni szottyant kedvem és egy ebéd utáni preszundikálós hangulatban újra is olvastuk az első részt.
A Kirkét, akárcsak a Teliholdkórt, a kedves kapta kölcsön kvzs-től, én pedig jó molyként lenyúltam tőle. Egyébként is kacérkodtam vele, de nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Kevés könyv tud már az ágyhoz/fotelhez szegezni, neki sikerült.
A Köd Hercege Zafón korai zsengéje, ami minden tekintetben meglátszik rajta, de milyen rajongó lennék, ha nem vettem volna meg és nem olvastam volna el... el lehet rajta nyammogni, de, bármilyen nehéz szívvel is ismerem el, kihagyható. (A Lelkek labirintusa viszont zseniális, tavaly nyáron olvastam, de egyre gyakrabban eszembe jut, hogy újra elő kellene venni.)
Sajnos a könyvértékelésekkel nagyon megcsúsztam, de remélhetőleg az elkövetkező pár napban lesz energiám meg időm kipréselni magamból pár darabot, ezért nem írtam bővebben az elolvasott könyvekről.

A többiek tovafutó áprilisa:
PuPilla
Dóri
Nita
Heloise