2022. szeptember 18., vasárnap

Férfiak az én helyzetemben

"Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg."

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben 

Kinyitom a ház kapuját, lassan ballagok fel a lépcsőn. A sötétben kirajzolódik Arvis alakja, a lépcsőn ülve cigarettázik, bár késő éjszaka van. Úgy árasztja magából a magányt, mint egy Buendía-leszármazott. Fújok egyet, átkozott hideg van, aztán az összetekert sálamra ülve letelepszem Arvis mellé.

Arvis, kezdem, elárulnád, miért ülsz itt a sötét lépcsőházban, kérdezem. A cigaretta füstje az orromba kúszik. Elhagyott a feleséged és elvitte magával a lányokat is, rendben van, ezt értem, de ez kb. naponta megesik és nem kell annyira szétcsúszni, hogy átess egy másik dimenzióba, mert biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak Turidon múlt, hanem rajtad is, de te képtelen vagy kihúzni a fejed a seggedből és még engem is ezzel a mérhetetlen önsajnálatt fárasztottál több mint háromszáz oldalon keresztül, pedig csináltál ám te mást is, suttyomban edzettél, hogy jobban nézz ki ruha nélkül és csak vajúdtál a gyárról szóló könyveddel, valami munkálkodott ott a mélyben, ne is tagadd, ha ezt cincálgatod ennek a könyvnek a lapjain, annak sokkal jobban örültem volna.

Pedig olyan jól indult a kapcsolatunk, a Megtagadom biblikus erejű, szikár, majdhogynem tökéletes, annyi felszín alatt mozgó mondanivalóval, hogy majd' szétrepedt tőle a szöveg, persze, hogy utána mindent el akartam olvasni Pettersontól és annyira tetszett ennek a kötetnek a címe, hogy őt választottam a polcon sorakozó könyvei közül.

Igazából nem akarom bántani Arvist, aki Per Petterson alteregója is lehet - a fülszöveg szerint önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt olvashatunk -, mert boldog gyerekkorral bíró, életvidám emberek aligha tudnak olyan szöveget kipréselni magukból, ami lüktet a fájdalmuktól és ez a fájdalom annyira ismerős, hogy minket is megéget, mert elér a saját mélyen eltemetett sebeinkhez és mi más képes úgy összekötni az embereket, mint a fájdalom stigmája? Az a fájdalom, ami feloldja a magányt, mert nemcsak velem történt meg ez, hanem veled is és lehet, hogy még sok más emberrel is és akkor lehet, hogy nincs is ezen mit szégyellni?

Van abban egyfajta bátorság, hogy valaki ennyire nyíltan mások elé tárja a kendőzetlen fájdalmát, az irányvesztettségét, minden elesettségét, ezt becsülöm Pettersonban, de mint irodalmi szöveg nekem kevés volt (vagy sok).

Eredeti cím: Menn i min situasjon

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2020

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4.000 Ft


2022. szeptember 4., vasárnap

Az augusztusi zárás

 Augusztusban még mindig nem vettem könyvet, de a szeptember már nem lesz szeplőtelen, ennyi bizonyos.

Olvasás szempontjából egész termékeny hónapot tudhatok magam mögött:


Elég vegyes volt a felhozatal; sose gondoltam volna, hogy éktelenül dühös leszek Ferrantéra, vagy hogy a Volt egy farmom Afrikában arról szól, hogy Blixen bárónő vidáman lepuffant mindent maga körül, ami él és mozog, végez némi esőerdőirtást és közben a csodálatos naplementéről áradozik. Iszonyúan rühelltem ezt a könyvet.


Az Otmar fiaiban Buwalda hozta a Bonita Avenue-ból ismert formáját (vagyis szerettem olvasni), A nők ruháiban volt egy-két érdekes írás, de általánosságban eléggé feledhető volt. A lány, a nő, a többiek kellemes meglepetés volt, a Mérgezett hajtűk kapcsán elmondható, hogy egy rakás említett művet nem olvastam (de a szégyen nem akadályozott meg, hogy jól szórakozzam). 

Antonia Fraser Marie-Antoinette írását nem véletlenül válogattam be a Várólistacsökkentésbe; nagyon tömény, részletes, összeszedett kötet, ha valaki egyetlen könyvet akar elolvasni MA-ről, ezt tudom a legjobban ajánlani. A Neruda postása kész felüdülés volt, mint egy csobbanás a kellemesen hűs vízbe a nyár derekán. A dinoszaurusz tolla sajnos nem sikerült olyan jól, mint a Fehér virágok, de a kora reggeli agykapacitásomnak pont elég volt.

A többiek augusztusa:

Dóri - aki csak két könyvet szerzett be, viszont tartott egy nagy selejtezést

Katacita - akinek szuper nyara volt és tombol nála az olvasás

PuPilla - aki újra belelendült a blogolásba

2022. augusztus 28., vasárnap

Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft


Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft


2022. augusztus 7., vasárnap

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.



2022. augusztus 3., szerda

A júliusi zárás

 Júliusban nem vettem könyvet, az agyam amúgy is rövidzárlatos volt a forróságtól és a zuhanyozáson és a citromos sör-jégkrém kombón kívül nem sok minden érdekelt. A visszatérőt is képes voltam azért megnézni, hogy gondolatban fázhassak egy kicsit.


                                                                    

Hat könyvet olvastam el, örülök, hogy az olvasással zöld ágra vergődtem és már tudok a könyvekre koncentrálni.

Egész jó könyveket olvastam júliusban, mindegyikről szeretnék egy kicsit bővebben írni. A Fehér virágok az, ami abszolút rajongás tárgya lett, annyira, hogy még a könyvtárba se vittem vissza, szeretném még egy kicsit a kanapé tetején nézegetni. E. Lockhart és Rose Tremain ebben a körben nem bűvölt el annyira, de szerettem a könyveiket olvasni, és kipipálhatok még egy új skandináv szerzőt - mostanában tetszenek ezek a szikár prózák és valahogy jólesik méteres hóról olvasni -, Per Pettersont, mi a fenéért tartottam én tőle? Ez a fickó azt gondolja, amit leír, semmi tettetés, pont annyi betűt dob a papírra, amennyit kell, a többit mögé lehet látni.

Az Örökbecsű limlommal egy kicsit kínlódtam. Olyan volt, mint leülni a konyhában beszélgetni egy kávé mellett, ill. hallgatni, ahogy Ulickaja mesél, amit alapvetően nagyon élveztem, de bizonyos témák kevéssé érdekeltek, ill. néhány gondolattól felszaladt a szemöldököm, de hát az író nem azért van, hogy folyton nekünk tetsző mondatokat vessen papírra, ő is ember, saját véleménnyel, világnézettel, rengeteg élménnyel és kb. minden téren többet tud felmutatni, mint én, és nemcsak a koránál fogva, szóval nincs tisztem kritizálni őt.

A többiek júliusa:

Dóri - aki továbbra is leány a gáton, nem tudom, mit szed, de nekem is kell:D

Katacita

Nita

PuPilla



2022. augusztus 1., hétfő

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

2022. július 3., vasárnap

A júniusi zárás

 A június a szokottnál is döglöttebb hónap volt, a verejtékes okok mindenki előtt ismertek.


Ezt az egy szem könyvet szereztem be, mert A hazudósok nagyon tetszett és egy vélemény miatt évek óta a várólistámon csücsült ez a könyv, a könyvtárban pedig nem volt meg, kell-e ennél több és jobb indok a beszerzésére, pláne kedvező áron?

Egyet leszámítva a június a kék könyvek olvasásának hónapja volt.:)

A Tíz kicsi néger iránti elvárásaim sajnos eléggé agyoncsapták az olvasást, a megoldás nem nyűgözött le annyira, bár a folyamatos halálozások elég félelmetesek voltak. A Hamnetről és A hazudósokról már írtam is részletesen, mindkettőt nagyon szerettem olvasni.

Az Októberi vidékben volt minden bizodalmam, ami Bradburyt illeti, arra gondoltam, ha ez a novellaválogatás tetszik, akkor megtalálom a kulcsot a szerzőhöz, mert a fülszöveg alapján ez a kötet pont a zsáneremnek tűnt. Sajnos csalatkoznom kellett a reményeimben, az írások elmentek mellettem, csak egy kicsit kellett volna elmozdulnunk (nekik és nekem is), hogy megtaláljuk a közös hangot, de nem sikerült.

A Jupiter holdjait pillanatnyi elhatározásból kaptam le a polcról, kellett egy laza könyv is a könyvtárból a nyári szünet idejére összeharácsolt kupacba. Ezer éve (2014-ben) volt szerencsém a Csend, vétkek, szenvedélyhez, azóta nem volt közöm Alice Munróhoz. Jólesett olvasni, kellemesen kinyújtóztatta az agytekervényeimet, sokszor volt az az érzésem, hogy bizonyos karakterei Elizabeth Strout szereplőinek ősei, a kemény, puritán, szűk világban mozgó gazdálkodók és földművesek, akik a kemény munkán kívül mindent elutasítanak az életből.

A többiek júniusa:

Dóri - aki egészen visszafogta magát vásárlás terén

Nita

PuPilla

Katacita - aki jó kis könyveket olvasott

2022. június 21., kedd

Hamnet

 

Maggie O'Farrell: Hamnet

Régen is szerettem az írónő könyveit, az érzékeny világlátását, ahogy bemutatja a teljesen hétköznapi emberek életét; úgy, hogy képtelen vagyok kiszakadni a történetből és elönt közben egyfajta jó érzés. Az Utasítások hőhullám idején is nagyon bejött, de a Vagyok, vagyok, vagyok volt az, ami totálisan lebilincselt és a Hamnet iránti várakozás gyújtólángja volt.

Különös regény a Hamnet, abban a tekintetben, hogy a főszereplő apja egyáltalán nem sajátítja ki a történetet, sőt, sok szempontból esetlen figuraként ismerjük meg; fiatal férfiként, szinte fiúként lép a szemünk elé, aki zsarnokosdó apja ügyei után futkos és latinórákat ad, a városbeliek a kesztyűkészítő mihaszna fiaként könyvelik el, aki nem vitte semmire; dühös és tehetetlen, mert az apja igájából nem tud kiszabadulni és nem találja a helyét. A különc, számkivetett hajadon, Agnes iránti szerelme villámcsapásként éri és a világ a feje tetejére áll. Agnes sincs könnyű helyzetben, még a lélegzetvételével is szemen köpi az erkölcsös leányok etikai kódexét, állítólag látja az emberek jövőjét, képes elapasztani a tehenek tejét és ő idézte elő a mostohaanyja arcán azokat a rettenetes keléseket. Van egy halvány misztikus hangulata a regénynek, amelyet javarészt Agnes és édesanyja története szolgáltat és nagyon szépen belesimul a történetbe, ezért (is) imádtam olvasni. Akit hozzám hasonlóan a gyönyörűség környékez a misztikus erdő és az erdei boszorkány toposza hallatán, ne habozzon, vesse bele magát a Hamnetbe.

Ez a könyv inkább Agnes története, az életéé, a férje és a gyerekei iránt érzett szerelemé és szereteté. Tulajdonképpen ugyanazt az ívet írja le, mint bármelyik pár személyes története; szívszorító és elkeserítő olvasni, hogyan mérgezi meg ezt a szabályokat áthágó szerelmet a távolság, a fájdalom, a férfi hivatástudata (igen, ő az, aki, de azért na) és a rosszindulatú, kárörvendő kívülállók. 

Nagyon szerettem olvasni, csak közhelyes szuperlatívuszokban tudok mesélni róla.

Eredeti cím: Hamnet

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4600 Ft


2022. június 19., vasárnap

A hazudósok

E. Lockhart: A hazudósok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méltóságteljes, öreg király és annak csodaszép három leánya.

Várjunk, ez nem igaz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzelmileg éretlen, egocentrikus pátriárka és annak három csodaszép leánya, de hiába származtak királyi vérből, irigy, undok és élhetetlen boszorkák voltak.

Habár a csápok (mások radarnak nevezik) jelezték, hogy ebben a könyvben lehet valami, mind a csápok, mind magam is meglepődtünk, hogy mennyire élveztem az olvasását. Tudjátok, amikor hétvégén bevackolódtok egy könyvvel a kanapé sarkába és pár órára sikerül kiszakadni a hétköznapi szorongások mókuskerekéből, élvezni a lelki szemeitek előtt kibontakozó mozit; egy jó, a lelkiállapotunkhoz / hangulatunkhoz éppen passzoló regény olyan szórakozást nyújt, amire egyetlen filmsorozat sem képes, az élmény teljesen más szintű. Nekem egy rövid időre sikerült kiszabadulni a gondolataim zsibongó börtönéből és Beechwood partján sétálni, a hazudósokkal kidekorálni Cuddledown falait, Clairmontban csipegetni Bess áfonyás pitéjéből és figyelni a kibontakozó katasztrófát, ami lavinaként dübörög a Sinclair család felé.

A szerző egy olyan műfajt és helyszínt ötvözött a történetében, ami számomra erősen vonzó kombináció; a családregény keretein belül figyelhetjük meg egy kiterjedt kapcsolatrendszer - saját társadalmi rétegük szűken vett kistükre - dinamikáját a vízparti nyaralás helyszínén, ami eleve felfokozza az érzelmeket és minden történést titokzatos, szenzitív jelentésréteggel lát el.

Lockhart a Sinclair családdal a történelmi múlttal tetszelgő, régi amerikai család eszményét képezi le, akiknek az ereiben is műtárgyak csörgedeznek a vagyonnal kikékített vér mellett; szögletes állkapcsú, magas, nagyon szőke, nagyon fehér, az echte amerikaiság jelmondatokban gondolkodó álöntudatában fetrengenek; ami a pajzsuk, az a börtönük is, mert a patinás otthon és a villogó fogsorok mögött ez a család minden, csak nem sikertörténet; ami nem képes változni - és egy, a közelgő leépüléstől pánikba esett családfő, aki képtelen elengedni a zsarolásból szőtt gyeplőt, nem képes -, szükségesen a megsemmisülés felé száguld, mert a változást lehetetlen kizárni, az állandóságot megtöri a változás entrópiája és ez ellen nem tehetünk semmit.

Pazar figyelni, hogyan rángatja dróton a merev gerincű, de kissé már remegő kezű Harris Sinclair a lányait és mennyire nem képes szembenézni álságos nevelési értékrendje rothadt gyümölcseivel, hát még az új nemzedék, az idősebb unokák vélt elvtelenségével, akik felett a minimális kontrollját is elveszíteni látszik.

Mindent az első unoka, Cadence szemszögéből látunk, akivel valami szörnyűség történik a tizenötös nyáron és akit két évig távol tartanak a nyári paradicsomtól. Cadyt borzalmas migrénes fejfájások gyötrik és gyakorlatilag semmire nem emlékszik a történtekből. Apránként, vele együtt rakjuk össze a képet. Lockhart jól szövi a történetet; miközben elmerülünk az értékrendjüket és önmagukat kereső, lázadó fiatalok világában, látjuk a nagynénik szétrombolt illúzióit, a pusztulás felé tartó nagyapát, a háttérben csendben hizlalja a robbanás epicentrumát.

A stílus, amit a fülszöveg modernnek nevez, szerintem inkább itt-ott szenvelgő, igazából tipikusan, tinédzserlányosan önsajnáló, de nem olyan mértékű, hogy agyoncsapja az olvasást, még ki lehet bírni. A megoldás tulajdonképpen azok egyike, amit a sokat látott olvasók nagyon utálnak és tele van logikai bakikkal, de Lockhart annyira jól festi le azt a miliőt, amiben a történet játszódik, hogy meglepő módon minden hibáját elbírja. Ezen nagyon meglepődtem, ahogy azon is, hogy némi szemöldökráncolással megbocsátottam ezt a bazáriságot, de aki képes a zakatoló elmémet kicsit más irányba terelni, elnyeri a jóindulatom.

Eredeti cím: We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2015

Fordította: Rudolf Anna

Eredeti ár: 3490 Ft


2022. június 8., szerda

A májusi zárás

 Májusban szorgos erőkkel szaporítottam az idei beszerzéseim listáját (és a várólistámat is, természetesen):



A Pendragon legendát muszáj volt ezt a régi korok dizájnját idéző kiadásban megvásárolni (jellemző lett volna, hogy addig halogatom a beszerzését, mire elfogy és fetrenghettem volna a kíntól), akárcsak Rose Tremain és Maggie O'Farrell regényét. Vannak szerzők, akiktől muszáj mindent elolvasni, ez tudott.



A Frannie Langton vallomásai az elképzelt alapszituációt hozta, de a történet teljesen más irányba kanyarodott, mint amire számítottam. A Zene és csend még Rose Tremainhez képest is kiemelkedő volt. A Minden család pszichotikus nagyon groteszk, nagyon abszurd módon hozta a családregény műfaját, a Vacsora a Honvágy étteremben a papírforma szerint - bevallom, az utóbbit jobban élveztem, Coupland flowját csak ritkán kaptam el. A Vezércsel újraolvasás volt, vágytam arra az introvertált lelki tusára, amit Beth vív magával, pedig alig egy éve olvastam. Ahhoz, hogy  valami újraolvasásra sarkalljon, kevés az, hogy jó könyvnek számítson, az extra összetevő pontos természetére még mindig nem jöttem rá.

A többiek májusa:
Dóri - aki a szokásos lendületével hasít
Mit mondjak, nagyon meg vagyunk rogyva.:D


2022. június 6., hétfő

Zene és csend

"Akárcsak Zsófia királyné, Ellen is gyönyörű asszony volt ifjúkorában. Szeme hajdan kacér tűzzel csillogott, de már csak értelem és ravaszság ragyog benne. Tudja, mennyire semmibe veszi és lenézi az öregedő asszonyokat ez a fiatalság és hatalom bűvöletében élő világ. Úgy véli, minden özvegynek ügyesnek és szemfülesnek kell lennie, ha életben akar maradni. Elméjében cselszövések és haditervek kavarognak, melyeket szüntelenül latolgat és csiszol." 

Rose Tremain: Zene és csend

Aztamindenit.

Igazán megszokhattam volna már Rose Tremaintől, hogy a maga csendes, befelé forduló módján hangtalanul robbanó tűzijátékokat rejt el a regényeibe, de a Zene és csend igazán különlegesre sikerült - illetve a másik két, általam olvasott regénye, a Színarany és a Gustav-szonáta is egy igazi gyöngyszem a maga módján, de a most olvasott története valahogy még jobban lenyűgözött.

Olyan szépen, giccs-és hatásvadászmentesen mutatja be az embereket és azok érzelmeit az írónő, mintha elmerülnénk egy festményben és egyre több apró részletet fedeznék fel, ami újra és újra megváltoztatja annak értelmezését. Közben nem átall vagánykodni! Rakéta! Lekvár! Boszorkányműködésre utaló jelek! Tyúkok!

A cselekmény több szálon fut, főleg Dániában időzünk, de Skóciába és Angliába is ellátogatunk - csupa komor hely és a XVII. században még komorabbak voltak. A fülszöveg alapján könnyű lenne a regényt holmi romantikus maszlagnak elkönyvelni, de ez a történet jóval több epekedő szenvelgésnél; szenvedély hatja át, szenvedély az élni akarás, egy (vagy több) másik személy iránt, az ezüst, a zene iránt, az őrület vagy halál útján elragadott személyek iránti, fájdalmas vágyódás, az egymástól elszakított, elsodort emberek iránti sóvárgás, egy másik, biztonságosabb világ iránti vágy, ahol az anyák nem halnak meg, a nővérek nem távoznak el messzi földre, az apák nem fordulnak el gyermekeiktől. Felfokozott, sokszor dühödt érzelmek áramlanak a lapokon, mint a viharos tenger hullámai; Rose Tremain nem kíméli a szereplőit, mindenféle hányattatásnak teszi őket, amivel az olvasók idegeit is tépkedi. A vége felé már kezdtem megelégelni ezt a szadizmust és azt hittem, belehalok a stresszbe.

Eredeti cím: Music and Silence

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kada Júlia

Ár: 4690 Ft (a kiadónál most féláron kapható)

2022. május 16., hétfő

Friss rövidkék

 Jó lenne már kipofozni a piszkozatokat, de a friss olvasmányok kedvéért mégis újat kezdek, mert kezdem belátni, hogy finoman szólva a fejemre nőttek a "megíratlan" könyvek.

Billy O'Callaghan: Szerelmem, Coney Island

"És mint ahogy a fájdalom is tovább él a nevetésnél, az ő érzékeit is inkább a zsigeri téli emlékek tartották bűvöletben a nyers éleikkel. Az eső kemény kavicsai az arcán, a hideg füstös mágiája, a szél karmolása és talpa alatt a talaj állandó kíméletlensége. A nyarak a mosolynak kedveztek, de a telek komolyabb megfontolásra késztettek. A telek a háborgó tengerrel és a nappali órákat fehérítő-fojtogató esti homállyal közelebb húzták a világ peremét, újra elképzelhetővé tették a régi istenek létezését."

Könnyen olvasható, mégis odafigyelést és elmélyülést igénylő, költői hangulatú, keserédes emlékekkel telitűzdelt regény egy nagyon hosszú viszony utolsó napjáról, amely minden józan paraszti ésszel bíró külső szemlélő számára egyértelmű, hogy folytatódhatott volna máshogy, de minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája, amit csak a résztvevők érthetnek - hihetetlen egy huszonötéves szerelmi viszonyról olvasni, amikor vannak olyan házasságok, amelyek egy évig se tartanak ki.

Nem igazán tett jót neki a reggeli bambulós olvasás, és már vagyok annyira idős, hogy kényelmetlen érzéseket keltsen bennem a középkorúság mély barázdájában küszködő emberek nosztalgiájáról és depresszióval kacérkodó, a jövőt érintő gondolatairól olvasni, tehát egy enyhen disszonancia jellemezte az olvasásom, de egyáltalán nem bántam meg. Eszembe jutott John Banville jellegzetes stílusa és lám, a köszönetnyilvánításban - amit mindig elolvasok, hátha ismerős nevekkel találkozom - elő is kerül a neve.

Eredeti cím: My Coney Island Baby

Kiadó: Jelenkor 

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3500 Ft

Marilynne Robinson: Háztartás

Egy háztartás alapján sok mindent meg lehet állapítani.

Kifigyelhetjük, milyen természetű emberek élnek benne, ki a háztartást kitöltő kapcsolati háló működtetője, aki egyben a háztartás eleven központja is. Ha ő bármilyen okból kikerül a képből, a jelenlegi háztartás aprócska ökoszisztémaként összeomlik és egy új, általában teljesen más háztartás sarjad ki a romjaiból. Az utódháztartást általában gyengébb alapokon nyugszik és vagy nem sikerül, vagy sok időbe telik, hogy kitöltse az elődháztartász erőteljes kereteit. A változás könnyedén nyomon követhető. Teljes élettörténeteket olvashatunk ki a függönyök állapotából, a kamrapolcok tartalmából, a kertben növő virágok fajtáiból.

Ezer éve olvastam a Gileadot, csak a távolságtartó hangnemre és a zárkózott habitusú szereplőkre emlékszem belőle. Ez a Háztartásra is igaz, mégis, a tisztára csiszolt, sallangmentes mondatok nagyon érdekes karaktereket bontanak ki, főleg nőkét, azt, hogyan idomulnak a körülöttük változó világhoz. Van, aki szemlél, van, aki elfogad, van, aki kitör és aki megtartó erővel igyekszik a maga képére formálni. Vicces, hogyan fonódnak egybe a képzeletünkben az olvasmányaink, Marilynne Robinson szereplőiről az jutott eszembe, hogy Elizabeth Strout hőseinek az előző generációi.

Az is érdekes, hogy mi képes felmerülni az emlékezet mély iszapjából. Eszembe jutott a Mostohák gyöngye című film, amelyet azt se tudom, mikor, melyik csatornán láttam, de bizonyos mondatok megőrződtek bennem mélyen eltemetve és ez a történet felszínre hozta bennem az adaptációt is, mintha egy mini időutazáson vettem volna részt.

Eredeti cím: Housekeeping

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabadkai Bernadett

Ár: 4500 Ft

2022. május 12., csütörtök

A szeszélyes április

 Múlt hónapban már megpörgettem a GDP-t és hizlaltam a várólistámat és a könyvespolcaimat (a pénztárcám bezzeg karcsúbb lett).




Vannak köztük olyanok, amelyeket hirtelen birtokolni akartam (Pop, csajok, satöbbi), olyanok, amelyeket nemrég olvastam a könyvtárból és mit tesz isten, kellett egy saját példány (Papírpalota), kölcsönkönyv, amelyet sikerült kicsit leamortizálni (Keresztutak - még jó, hogy tetszett...), hirtelen felindulásból a kosárba hajított (Rizsporos hétköznapok 3.), biztos beszerzések (Atwood, Buwalda, Avallone), és halogatott, ám vágyott beszerzés (Blacksad 6.).

Az olvasások terén meglepően hasítottam:




Voltak köztük gyorsan pörgethető, rövid, de valós és igazi mamutolvasmányok is, és tartalmilag is igen változatos a lista. John Blacksad, aki iránt rajongásom csillapíthatatlan (hiszen egy macska), hozta a szokásos formáját, Avallone viszont bődületesen elhasalt. Igazi introvertált, befelé forduló olvasmányok tarkították az áprilisom, a Háztartás, a Szerelmem, Coney Island és a hónap sztárja, az Ásta. Mindhárman más stílust, témát képviselnek, mindegyik másfajta elmélyülést kíván, de közös vonásuk, hogy kell hozzájuk egy belső csendesség és odafigyelés, hogy elnyerjük a bizalmukat. 
Franzen végre áttörte a kapukat nálam, csak kiizzadta magából azt a regényt, amit (nagyon türelmesen) vártam. Sajnos a Sötét helyeket nagyon nem szerettem, Gillian Flynn biztos élvezettel tobzódott ebben a mocsokban, nekem továbbra is az Éles tárgyak marad az egyetlen szeretett regényem tőle, ez van. A Rizsporos hétköznapok harmadik része nagyon érdekes, ugyanakkor eléggé mélabúba taszító olvasmány volt.

A többiek áprilisa:
Dóri - aki szintén elment egy körre Blacksaddel