2020. április 6., hétfő

Márciusi zárás

Koronavírus ide vagy oda, a szokásosnál is jobban elkapott az érzés, hogy kettőt pislogtam és hó vége van... sőt, már bőszen araszolunk április közepe felé.

Beszerzések terén nagyon lightos hónapot zártam, egy könyvet rendeltem elő, amiért a kedves merészkedett be a városba, mégiscsak Zafónról van szó:

Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege

Ők pedig az olvasások:

Karin Tidbeck: Amatka Jennifer Clement: Gun Love Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla Ernest Hemingway: Vándorünnep

Ez még annyira nem is rossz eredmény - azért jegyzem ezt meg, mert belekezdtem Katherine Mansfield naplóiba-leveleibe és a mostani tempómmal elég sokáig ki fog tartani a 760 oldalával -, bár egy kivételével vékony és/vagy könnyen olvasható darabokat választottam.
No, nem az Amatkára gondolok, az életem legfurább olvasmányai közé tartozik; a Gun Love-ról és az Angyalok pokláról már írtam is. A Vándorünnep hirtelen felbuzdulásból jött újraolvasás volt, Sweterlitsch elidegenítő cyberpunkja után kellett egy otthonos történet egy mondhatni letűnt világról, de annyira máshol járt az eszem, hogy átfolyt rajtam az egész és fújhattam a megnyugtató hatását.

A többiek márciusa:

2020. március 22., vasárnap

Magaddal viszed

"- Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én, miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lila a sunyi beképzelt, de nem, te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi Sarratore gyereknek!
Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép, hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő, hát, azok aztán nagy ügyesek. Végre rájöttem, hogy a legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ előtt: Lila többre vitte, mint én."

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

/Összefüggéstelen, önismétlő elmerengés/

Bűvereje van ennek a könyvnek. Olyan, mint egy élethosszúságú, egy szuszra elmondott gyónás, monológ, befészkeli magát a fejedbe és nem ereszt, nem tudsz szabadulni tőle.
Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanata titkos gyönyörűség. Ó, nem, legalábbis nekem nem az. Elena rögeszméje, hogy Lila, a szeretett-gyűlölt nemezis-barátnője, ha nem is az egész világot, de a nápolyi lakótelepet teljes mértékben ő irányítja és boszorkányujjaival kristálygömbje felett körözve az ő sorsát is befolyásolja, mitikus erőt tulajdonít neki, a "Lilából áradó jótékony fluidumnak" nevezi; a telep mikrokozmosza, ami a szereplők szerint a világ közepe és ahol senki nem lehet több vagy más, mint aminek az itt élők elkönyvelik; a húsba hatoló érzelmi zsarolás és játszmázás, ami annyira áthatja az emberek életét, hogy észre sem veszik, tönkreteszik egymást - mind elémelyít és elönt a düh, a keserűség a tehetetlenség miatt, mégse tudom magam mögött hagyni.

Kicsoda valójában Lila? Csiszolatlan gyémánt, aki rossz családba, rossz korba született? Vézna kislány/nyúzott fiatal nő vagy filmrendezőket megbolondító végzet asszonya? Vérbeli intrikus vagy hisztérika? Született üzletasszony vagy kitartott nő, aki mindig tudja, kit kell megkörnyékezni? Rosszindulatú vagy jóságos? 
Vagy csak egy nő, aki mindenáron megpróbál kitörni a korlátai közül és kiszabadulni a járomból, amivel együtt született?

Mire lett volna szüksége Elenának (egy pszichológuson kívül)? Hogy igazán felnőjön. Hogy megtanulja, fizikailag elmenekülni óriási lépés a szabadulás felé, de a magával cipelt terhet nem hagyhatja ott a firenzei pályaudvaron. A múlt mindig visszahúz, nincs feloldozás, ez ebben a kötetben gyönyörűen bebizonyosodik - persze utólag, és főleg másokkal kapcsolatban olyan csábítóan könnyű okosnak lenni.

A karácsonyi szünetben, ahogy A kis barát postjában már elregéltem, Ferrante alulmaradt Tarttal szemben; a saját terhem alatt nyögve egyszerűen nem volt türelmem Elena (most már kimondom) hülyeségéhez, aztán a munkától való elszakadás és némi alvás sokat dobott a befogadókészségemen és - a harmadik kötettel ellentétben - sikerült belerázódnom a regény ritmusába, nem éreztem azt, hogy nincs már "kraft" a lányok történetében és a végére érve se fogyott el a lendületem.
Nehezen tudok napirendre térni afelett, hogy szó szerint egy életen keresztül a Lilával való "erkölcsileg feddhetetlen rivalizálás" a gondolatai vezérfonala, akkor is ez a mozgatórugója, ha éppen nem erre gondol - és a hihetetlenül, szinte elviselhetetlenül részletes írásmódnak köszönhetően Elena fejében élünk négy-ötszáz oldalakon keresztül. Ha van könyv(sorozat), ami szenzációhajhászás nélkül hipnotikus erejűnek mondható, akkor az a Nápolyi regények. 

Ui.: Nem akarom hasonlítgatni semmihez, de rám a Régimódi történet gyakorolt hasonló hatást, akkor se tudtam tőle elszakadni, ha rám tört az undor érzése a szereplők kicsinyességétől.

Eredeti cím: Storia della bambina perduta
Sorozat: Nápolyi regények 4.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Verseghi Anna
Ár: 4490 Ft

2020. március 15., vasárnap

Felfelé szállnak a parázs szikrái

Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Sweterlitsch [kíváncsi vagyok, hányszor írhatják el a nevét] előző könyvével, a Letűnt világokkal a múltba, az Angyalok poklával a jövőbe repít minket - egy rettenetesen lelketlen, elidegenítő, cyberpunkszagú jövőbe, ahol nagyon, nagyon nem szeretnék élni.
Magányos a könyv főhőse, Dominic, aki a pittsburghi atomkatasztrófában elveszítette várandós feleségét, és magányosak leszünk mi is olvasás közben. Nincsenek valódi kötődések, őszinte kapcsolatok abban a világban, ahol nyilvánosan végeznek ki bűnözőket, a gyilkosságok áldozatai valóságshow-szereplőkké válnak, ahol az emberek éhesek a gyönyörű lányok megcsonkított testének minden négyzetcentiméterére (lehetőleg minél nagyobb felbontásban), nincs intimszféra, nincs magánélet, minden eladható, mindenki kurva próbababa, amiket habozás nélkül a szemétdombra hajítanak, amint találnak egy újabbat, ragyogóbbat.

Elveszett lelkekként bolyongunk Dominickal az Archívumban, Pittsburgh interaktív szellemvárosában, sok más látogatóval együtt, akik képtelenek elszakadni a múlttól. Dominicot a munkája is az Archívumhoz köti, a Pittsburgh megsemmisüléséhez kapcsolódó haláleseteket vizsgálja, a történet idején a fiatal Hannah Massey-ét, akinek furcsa módon minden jelét törölni akarják az Archívumból.

A béndzsa felvezetésem alapján egy jövőben játszódó, klasszikus vonalvezetésű krimire lehetne asszociálni, de valójában ez egy hiperaktív drogos utazás egy disztópia mélyére, paranoid cyberpunk thriller vargabetűkkel, egy súlyosan deepressziós ember önkínzó emlékein tapodva.
"- A kattintási arányomat nyolcvanhárom százalékra vitte fel az adatfolyamokban, ami kibaszottul hihetetlen. A Chanel és a Dior már érdeklődött felőlem a cégnél. Minden olyan gyorsan történik.
 - Azt hittem, téged a költészet érdekel - vetem közbe. - Nemrég írtál rám, hogy javasoljak verseket.
 - Az, hogy az ember lányát megnézik, nem jelenti azt, hogy buta is - válaszolja. - Egyébként kiolvastam azt az Adelmo Salomar-könyvet, amit te ajánlottál. Soha nem voltam túlságosan oda a szürrealizmusért, az automatikus írásért meg az ilyesmikért. Engem sokkal jobban érdekel a vallomásos költészet, ez a szürrealizmus kicsit szemfényvesztésnek tűnik nekem.
- Salomar a chilei forradalomról írt. Az ottani költőknek meg kellett találniuk a módját, hogy az írásaik átmenjenek a cenzúrán, ezért a helyzetükhöz igazították a szürrealizmust. »Ma éjjel egy ezernyi galamb által felfalt kígyó hangján írok.« Felszabadítási teológia.
- Hát, mindenesetre, a költészet halhatatlan, de a szépséget ezernyi galamb falja fel - nyugtázza Twiggy. - Rengeteg időm lesz még a chilei szürrealizmus tanulmányozására akkor, amikor már senki sem akarja, hogy az ő ruháját viseljem."
Nekem totál ismeretlen szerző volt Tom Sweterlitsch, pedig a könyvek fülszövegei alapján sejthettem volna, hogy nekem való; ez a regénye is egy műfaj-és ötletbomba, aminek minden összetevője megfelelő mértékben van jelen. Hihetetlenül erős a képisége, szinte erőszakos, nagyon jól átadja, milyen lehet az Adware-en (az okostelefonok agyba ültetett implantátum-testvére, a behelyezéséhez le kell venni a koponyatetőt, ami hétköznapi rutinműveletnek számít) keresztül látni a világot. Azonos súlyban van jelen ennek a kifacsart világnak a bemutatása, Dominic nyomozása és az ő saját története, ami viszont változatlan évszázadok óta; a gyászoló házastárs, akit tűzként égetnek a ballépései, minden rossz szó, amit kiejtett a száján és a bűntudat, amiért nem becsült meg minden egyes pillanatot, amit a feleségével tölthetett.

Ez egy szuper regény, de ha a lelkem mélyére nézek, nem szerettem olvasni, ill. egy ponton túl rettenetesen elcsigázott, nem bírtam el a súlyát a saját problémáim mellett, és a cyberpunkot se szeretem, még ha ilyen elegánsan is van beépítve a történetbe. A Letűnt világok inkább az én könyvem volt, mindig jobban szerettem a múltat, mint a jövőt - de ez már egy másik történet.

Ui.: Kíváncsi lennék, miért kapott a könyv ordítóan nyolcvanas évekre hajazó magyar címet, komolyan, mintha Wilbur Smith fejéből rángatták volna elő.

Eredeti cím: Tomorrow and Tomorrow
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2019
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 4280 Ft

2020. március 7., szombat

Gun love - A fegyverek szava

Jennifer Clement: Gun love

Elsőként muszáj leszögeznem, hogy nagyon hálás vagyok a kiadónak, amiért nem adtak a kötetnek valami gyatra magyar címet, aminek köze nincs a tartalomhoz - elhiszem, hogy sokaknak nem tetszenek az angol vagy egyéb idegennyelvű megoldások, de sok esetben képtelenség fordításban visszaadni az eredeti cím frappáns voltát.

Ezt a könyvet csakis azért vettem meg - nem teljes áron, hanem antikváriumban -, mert Black Venus lelkesítően írt róla. Jó vélemények, alacsony ár, maga volt a megtestesült csábítás.
A nyitány erős: elbeszélőnk a 14-15 éves Pearl, aki egy floridai lakókocsiparkban él (de nem lakókocsiban, hanem egy személyautóban) az anyjával, aki a közeli veteránkórházban dolgozik takarítónőként. A szél odahordja a közeli szeméttelep bűzét, a szennyezett patak partján kétfejű krokodil születik, a parkban mindennapos a pisztolylövés hangja és virágzik a fegyver-és drogkereskedelem.
Pearl anyja ezüstkanállal a szájában született úrilány, aki 17 évesen, néhány hónappal a vizsgái előtt megszökött otthonról és az újszülött Pearllel a karjában megjelent a lakókocsiparkban. Nem mondhatni, hogy Margot megtanult ezt-azt az életről; igazi keményvonalas álmodozó, aki három méterrel a föld felett lebeg és minden, hangyányi realitásérzékkel megáldott embert önként elkövetett hajtépésre késztet. Pearl születése előtt ellopott a szülői házból ezt-azt, amiről úgy gondolta, a gyerekének szüksége lehet: a nagymama selyemsifon esküvői ruháját, egy elefántcsontból faragott hajót, néhány limoges-i porcelántányért, ezüst evőeszközöket, gyémánt-és rubinköves ékszert - a kisebb halom értékes tárgyat a kocsi csomagtartójában tartják gondosan becsomagolva.
Értitek, diétás kólán és elkeverhető tejporon élnek egy roncs autóban, Raidet lélegeznek be, mert állandóan ellepik őket a szúnyogok és penészedik az autó, Pearlnek nincs születési bizonyítványa, a csomagtartóban meg több száz dollár értékű cucc lapul. Margot megtanítja a lányának, hogyan kell megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamisítványtól, milyen sorrendben kell felvenni az evőeszközöket, de amikor megjelennek a rendőrök, hogy megkérdezzék, ugyan miért élnek egy autóban, Margot annyit képes kinyögni, hogy nem bűn hajléktalannak lenni és sírva fakad.

A bemutatott miliő a regény legnagyobb erőssége és egyben gyengesége; nagyon érzékletesen van bemutatva a lakókocsipark élete, az írónő képes elhitetni, hogy létezik és olyan az itt élő emberekről olvasni, mint körüljárni egy bizarr állatkertben. Margot az egésznek a kerékkötője, képtelenség, hogy ez a nő tizennégy évig kibírja egy ilyen helyen és nem, ez a szomszédság nem az egymást étolajjal kisegítő, pitével bekopogtató fajta. Margot egy éjszakai pille, aki önként és dalolva vágódik neki a villanykörtének, pusztán azért, mert az a villanykörtének jó. Margot, akinek zongoratanára, shetlandi pónija volt és fehér kesztyűben járt templomba, amíg volt otthona, nem tud tizenhét évesen egy fürdőkádban egyedül világra hozni egy kisbabát, és drogosok, őrültek és fegyverkereskedők között felnevelni.
 Pearl identitászavara válik a központi témává (ráadásul Pearl hivatalosan nem is létezik): az anyja nem árulta el neki, ki az apja, nem tudja az anyai nagyszülők nevét és címét, a Margot által átadott értékek és a környezet közötti kontraszt pedig olyan éles, hogy a kislány nem tudja (nem is tudhatja), mihez igazodjon. Pearl nem buta lány, de nem is olyan tudatos, hogy képes legyen elszakadni ettől a világtól, és a múlt mindig készen áll, hogy visszarántson magába.
Valahogy elbírta az irrealitás halmazát a történet, aztán egy ponton szétesett a koncepció, mintha az írónő maga se tudta volna, milyen irányba akarja terelni Pearlt. Egy kulcsjelenet súlytalanná vált és az utána kialakult helyzet is... nehezen tudom elmagyarázni, de érdektelenné vált, elvesztett engem, mint olvasót, mintha Jennifer Clement is félszívvel írta volna már, Corazón viselkedése nem volt hiteles és felesleges volt a Selena-imádatát ennyire előtérbe tolni. Elfolyt a semmibe az egész történet, a művészinek szánt belső monológok pedig kétségbeesett közbeszúrásoknak tűntek, amik a semmit takargatták.

Nem bánom, hogy elolvastam, mert a regény első felének nagyon erős volt a hangulata, teljesen magába szippantott, de az elég árulkodó, hogy a képzeletem inkább szőtt magának egy érzése szerint erősebb folytatást, mint amilyen a lapokon szerepelt.

Eredeti cím: Gun Love
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2018
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3300 Ft

2020. március 3., kedd

Februári zárás

Továbbra is visszafogott, szolid eleganciával haladok előre az évben.

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Habár Machado novellájától a legutóbbi Strahan-válogatásban nem voltam maradéktalanul elégedett, ahhoz eléggé felcsigázott a fülszöveg, hogy előrendeljem ezt a kötetet, aminek a borítója természetesen szélsőséges reakciókat váltott ki. Csak azon húztam fel magam, hogy egyesek szerint a nő terhesnek néz ki rajta. A női magazinok agyonretusált képei a férfiakra is káros hatással vannak.
Az Angyalok pokla molyos vétel volt, ezer éve nem vettem így könyvet, de 1500 Ft-ért kaparinthattam meg egy gyönyörű állapotban lévő példányt (volt pár csalódásom, ezért duplán jólesett ez a vásárlásélmény), persze, hogy nem hagytam ki a lehetőséget. Tom Sweterlitsch másik könyve, a Letűnt világok nagyon tetszett, a molyos eladóm szerint ez még annál is jobb egy kicsivel, remélem, én is így fogom gondolni.


Ian McDonald: Luna – Ordashold Hillary Jordan: Mudbound Truman Capote: Hidegvérrel Garth Ennis: John Constantine, Hellblazer: Káros szenvedélyek

Kemény hónap volt a február, az olvasásokon is látszik, de legalább mind jó volt; továbbra is imádom McDonald holdbeli fantáziatúltengését, a Mundbound - Sárfészek nagyon kellemes meglepetés volt, annyira, hogy már írtam is róla, sőt, a Hidegvérrelről is, ha éppen nem a Holdon voltam, akkor az amerikai Délen csatangoltam (a feldarabolásom, lelövésem kockázata nélkül). A Hellblazert tegnap olvastuk el, közösen hajlongva a kislámpa fényénél. Természetesen más, mint a Constantine, a démonvadász film, cserébe sokkal cinikusabb. Nem ez lesz a kedvenc képregényem, de örültem, hogy elolvastuk.

A többiek februárja:
Nikkincs

2020. március 1., vasárnap

Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...
Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.
Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.
Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.
A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.
Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.
Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.
Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.
Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood
Sorozat: Európa zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1985
Fordította: Szíjgyártó László
Ár: pár száz forinttól elérhető

2020. február 17., hétfő

Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.
A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.
Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.
Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.
Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.
Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.
Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018
Fordította: Babits Péter
Ár: 3700 Ft



2020. február 9., vasárnap

A kis barát

Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége. 

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.
Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története - kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat -, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.
"Belépni Libby zsalugáteres, kacsatojáskék falú szobájának menedékébe olyan volt, mintha egy barátságos, víz alatti királyságba merülne le az ember. Odakint a perzselő napon a fakó és ellenséges pázsitok, házak és fák, a vakító fényben úszó járdák Harriet eszébe juttatták a feketerigót, a madár szemében csillogó értelmetlen iszonyatot. Libby szobája menedéket nyújtott mindettől: a hőségtől, a portól,a kegyetlenségtől. A színek és anyagok itt nem változtak Harriet csecsemőkora óta: fénytelen, sötét padlódeszkák, rojtos zsenília ágyterítő és poros organzafüggönyök, a kristálybonbonier, amelyben Libby a hajtűit tartotta. A kandallópárkányon szendergő vaskos, tojás formájú, akvamarin üveg papírnehezék... Harriet egész gyerekkorában hosszú, békés órákat töltött elmélkedve a padlón, amíg a fény a papírnehezékben felragyogott és villódzott, megfakult és elenyészett, amíg a tigriscsíkos ragyogás hol itt, hol ott izzott fel a kékeszöld falakon."
Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó). 

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Eredeti cím: The Little Friend
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kada Júlia
Ár: 5990 Ft

2020. február 4., kedd

Jellegzetes napok

Michael Cunningham: Jellegzetes napok

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása...
Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik - végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.
Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember - legalábbis olvasás közben - úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni. 

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András - akire Michael Cunningham "magyar hangjaként" fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt - a lélek gyönyörűsége.
[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje - hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük -, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét - vagy a három történet rétegeit - Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.


Eredeti cím: Specimen Days
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2006
Fordította: Tótisz András
Eredeti ár: 2780 Ft


2020. február 2., vasárnap

Januári zárás

Végre vége van ennek a kicseszett januárnak, annyira örülök neki, mint a hétvégén uralkodó napsütésnek, amit a mai futás során kb. 28 foknak éreztem az elmúlt hetek mínusz kettői és négyei után. Minden relatív.

A múlt hónapban nem vettem könyvet, de előrendeltem Carmen Maria Machado kötetét, A női test és más összetevőket, szóval a február már nem zárul szeplőtelenül.

Viszont - a manapság jellemző tempómhoz képest - sokat olvastam:

Donna Tartt: A kis barát Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története Sarah Andersen: Macskapásztor Bill Watterson: Varázslatos világ
Sarah Andersen: Puha boldog puffancs Michael Cunningham: Jellegzetes napok Tom Sweterlitsch: Letűnt világok Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

A kis barát nagy részét még tavaly év végén daráltam le, nehéz helyzetben van 2020 összes jövendő olvasmánya, amennyiben a nyomába akarnak érni. Ráadásul ott toporog mögötte a Nápolyi regények zárókötete és a Letűnt világok, valamint a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról is nagyon-nagyon tetszett, olvasás szempontjából jól kezdem az évet. Egyedül a Jellegzetes napokkal nem tudtam zöld ágra vergődni, úgy tűnik, Cunningham nekem két könyves szerző marad. A három képregény instant lelki mankónak kellett, Sarah Andersen remek fricskákat osztogat a nőkkel kapcsolatos elvárásoknak, a Kázmér és Huba pedig mindig pazar a nem is annyira bújtatott társadalomkritika és humor révén.

Most a Luna - Ordasholdat olvasom, ami garantálja, hogy a jó széria folytatódjon.

A többiek januárja:
Nikkincs
Heloise

2020. január 5., vasárnap

Hogyan alakult a 2019-es Várólistacsökkentés?

Jó nagy spoiler: sikerült teljesíteni, bár kissé nyögvenyelősen és nem túl lelkesen - de mindig azt mondom, ha már csak két, régóta aszalódó könyv eltűnik a várólistáról, már akkor megérte belevágni ebbe a játékba, meg hát arra is jó, hogy kordában tartsuk az olvasatlan köteteinket.

Elizabeth Strout: Maradj velem Radclyffe Hall: A magány kútja Zadie Smith: Fehér fogak Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ Alessandro Baricco: Harag-várak

Truman Capote: Az éjszaka fája Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe Susan Forward: Mérgező szülők Félix J. Palma: Az ég térképe Isabel Allende: Elmosódó önarckép

Sabina Berman: Én, Én, Én Véronique Olmi: Tengerpart

Nem voltak ezek rossz könyvek, csak engem nehéz lenyűgözni, mert a könyvek ritkán változnak velünk (azért ilyenről is tudunk), a mi világlátásunk, habitusunk viszont annál inkább.
Elizabeth Strout igazi biztonsági játékos volt, a Maradj velemtől a gyász témája miatt ódzkodtam, de kár volt. Nem tetszett annyira, mint pl. a Kisvárosi életek (igazából ez jóval depresszívebb [igen, úgy látszik, szeretek szenvedni], mert fájdalmasabban és sokrétűbben mutatja be a veszteség témakörét), de nagyon jó kis könyvnek tartom. 
A magány kútjáról még nem írtam, pedig kellemesen meglepett, abszolút olvasható a kora ellenére, és még érfelvágásra sem biztat, sok idilli részlet van benne - bár igaz, hogy az egész történetet beárnyékolja annak az előérzete, hogy nem lesz jó vége.
Tudtam, hogy Zadie Smith-szel se nagyon lőhetek mellé. Még mindig A szépségről az etalon tőle és úgy érzem, a Fehér fogak felzárkózik mellé másodiknak. Nem voltam vele maradéktalanul elégedett, de sokkal jobban passzolt hozzám ez a történet, mint mondjuk, a legfrissebb Swing Time.
Az Egy ismeretlen világ volt az első olvasmányom Jhumpa Lahiritól, de könnyen lehet, hogy az utolsó is; a kötet első felében még elégedetten olvasgattam a novellákat, aztán, ahogy újra meg újra ismétlődött ugyanaz a felállás - jómódú, első-és másodgenerációs kivándorolt indiaiak sematikus családi problémái -, úgy lett elegem a végére, és a fülszövegek alapján a többi könyve is ezt a témakört járja körbe.
Baricco tipikusan az a szerző, aki a kor (mármint az enyém, de lehet, hogy az ő öregedése is közrejátszik) előrehaladtával egyre kevésbé tud lenyűgözni. A Mr. Gwyn lámpaizzós modoroskodása okozta bennem a törést, amin a Harag-várak képes volt egy kicsit retusálni, de a félig gyanú, félig bizonyosság, miszerint ez a pasi a művészkedés leple alatt az üres semmit tolja az orrunk elé, nem múlt el.
Az éjszaka fája nem hagyott bennem maradandó nyomot, csak néhány erősebb írás emlékét (sajnos ennyire régen olvastam). A mi Urunk népével se voltam kibékülve, az első két novella szörnyen depresszív volt, utána vagy akklimatizálódtam, vagy befogadhatóbb szövegek jöttek, de egész jól helyrebillent bennem a kötet megítélése. Az utolsó fejezet szösszeneteivel viszont nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy felemás maradt az élmény.
A Mérgező szülők értelemszerűen lehozott az életről, az viszont, hogy Az ég térképe is, teljesen meglepődtem; egy bizonyos része (magam se tudom, miért, nem szoktam érzékeny lenni az ilyesmire) szörnyen megviselt, ha azok az események a kötet elején következnek be, biztosan félbehagyom. Palma nagyon embergyűlölő hangulatban lehetett.
Ehhez képest a Tengerpart szinte sétagalopp volt, az évek alatt, amíg a várólistán nyaralt, jól rákészültem a hangulatára (tudja a franc, minek vettem meg, biztosan olcsó volt). Nagyon jól megírt kisregény, de örülök, hogy túl vagyok rajta.
Az Én, én, énnel nem igazán tudtam mit kezdeni. Olvasható, gördülékeny, jól fűzi össze a témáit (amelyek önmagukban is megérnek egy-egy regényt), de valamiért nem került közel hozzám, talán az etikus állatfeldolgozás témája miatt.
A végére hagytam a játék abszolút nyertesét, az Elmosódó önarcképet; méltatlan, kissé alpári hasonlattal élve olyan volt, mint belemerülni egy lavór lábmosó kád meleg vízbe. Egy szuszra elmondott, a pletykák által erősen kiszínezett mese egy érdekes, különc családról, csak annyira belemerülve a részletekbe, hogy a megesett igazságtalanságok ne fájjanak és ne sérüljön a derűs elbeszélői hangnem, baromi jólesett az elcsigázott kis lelkemnek.

Ezeket sikerült elolvasni a Várólistacsökkentés keretein belül; bizonyos darabokkal biztosra mentem, de hiába csak 12 könyvről beszélünk, nekem kellenek ezek a jolly jokerek - főleg, mert ezeket is tudom ám tologatni -, ahogy a rövidke könyvek is, ha éppen megfeneklik a lelkesedésem, instant sikerélményt adnak.

2019. december 31., kedd

Évzárás 2019

Ahhoz képest, hogy régen (sőt, még tavaly ilyenkor is) mennyire szerettem az évzárás adminisztrációjával szöszölni, most úgy kellett rávennem magam, hogy az ölembe vegyem a gépet és pötyögjek pár sort zárásként - persze, a munka az oka, abban úgy tobzódik a rendszerezés iránti vágyam, ahogy csak bír és ebből kifolyólag szinte élvezem a linkeskedést a magánjellegű szöszöléseimben.:)

Lássuk, miket harácsoltam össze idén:



Összesen 39 könyvet szereztem be, ami elég visszafogottnak nevezhető. A rekordom eddig 35 volt, ez alá nem sikerült menni - és nem is baj, csupán érdekességként méláztam el felette, a 39 is teljesen elfogadható számomra, bár a könyvespolcok nem igazán osztják a véleményem.
Ezek közül 15-öt olvastam el, A kis baráton nyammogok nagy boldogan, ill. Az elvesztett gyerek történetébe is belekezdtem, de nincs türelmem Elena gondolataihoz, még várnia kell a sorára. Hülye módon azért nem kerítettem még sorra párat, mert sajnáltam zilált, fáradt időszakban elővenni, meg tartogatom őket, mintha jövőre nem jelennének meg érdekes könyvek. Érdekes téveszme, remélhetőleg kialszom magamból.

Az olvasások brutálisan lecsökkentek, aminek a munkától a sorozatokon át sok oka van. Fiatal blogger-és molykoromból emlékszem az idősebbek hasonló tendenciáira; bizonyos darabszám felett már nehezebb dolga van egy-egy történetnek, hogy úgy magával ragadjon, mint tizenévesen szinte bármi, amikor vallásos áhítattal olvastam el mindent - akár egymás után kétszer is -, ami a kezembe akadt.
Nyávogás ide vagy oda, összesen 52 könyvet sikerült elolvasni, amiből az alábbi, sorrendiségtől mentes darabokat tudom kiemelni:
  1. Donna Tartt: A kis barát - hiába viszem át jövőre, muszáj itt is szerepelnie
  2. Naomi Novik: Ezüstfonás
  3. Nathan Hill: Nix
  4. John Fowles: A francia hadnagy szeretője
  5. Robert Galbraith: Halálos fehér
  6. Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb fantasy és science fiction novellái 2019
  7. Sam J. Miller: Orkaváros
  8. Gillian Flynn: Éles tárgyak
  9. Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa
  10. Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
  11. Eleanor Catton: A próba
  12. Isabel Allende: Elmosódó önarckép
  13. Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 3.
  14. Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: Fenevad 1-2. (Ébredés és Vér)
  15. Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1-3.
Volt, aminél borítékolni lehetett, hogy tetszeni fog (Nix vagy a Halálos fehér), volt, ami kellemesen meglepett (Ezüstfonás vagy A francia hadnagy szeretője), ami letarolt (Éles tárgyak). A Strahan-válogatás igazából nem olyan fantasztikus, bőven vannak benne feledhető írások, de a koncepció nagyon kedves a szívemnek, nem tudtam kihagyni, akárcsak az Orkavárost, aminek a közmegítélése korántsem olyan jó, mint az én vélekedésem. Az Elmosódó önarckép igazi kabátkönyv volt, tulajdonképpen faék egyszerűségű történet mondjuk, A próbához képest, de annyira, annyira jólesett, mint a téli futások utáni forró fürdő.
Mosolyognivalóan lelkes voltam a képregények iránt, örültem, hogy végre találtam olyanokat, amelyekbe bele tudok feledkezni és eszembe se jut, hogy csupa betű regényként mennyivel jobb lenne olvasni őket. Sőt, a Monstress Sana Takeda gyönyörű rajzai nélkül nem is működne, ahogy a Saga se lenne olyan arcpirítóan polgárpukkasztó.

Sikeresen teljesítettem a Várólistacsökkentés aktuális versenyszámát, és természetesen jelentkeztem a jövő évire is, habár első nekifutásra sikerült 2019-et írni a polc nevébe... Ezekről szeretnék írni külön postban (ha rá bírom magam venni), meg néhány idei olvasmányomról is, ha máshogy nem, akkor zanzásítva.

A többiek 2019-e:

2019. december 24., kedd

A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.
Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.
Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.
Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief
Sorozat: Csokoládé 4.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft