2023. január 17., kedd

December

 Decemberben egyetlen könyvet vettem, amelyet azóta vártam, hogy az elődjét befejeztem:


Karácsonyra kaptam magamtól, ami azért is jó, mert egy futó gondolattal eldöntöttem, hogy nem várok vele 24-éig, nem kellett az ajándékozót érzelmi zsarolással rávenni, hogy hamarabb elkezdhessem (ami nem azt jelenti, hogy nem szoktam önellentmondása kerülni).


A december már jobban sikerült, mint a november, de az Olyan, mint te-vel sajnos mellényúltam - hogy csinálhat ilyen Hornby? -, kénytelen voltam némi Sissel-Jóval ellensúlyozni, akiből középsúlyos túladagolást kaptam, mert néhány hónapon belül elolvastam mindhárom könyvét.
A múlt hónap se telt el újraolvasás nélkül és vagy öregszem, vagy léteznek örökérvényű olvasmányok, amelyek sokáig, vagy életünk végéig elkísérnek minket, nálam az egyik ilyen könyv Az időutazó felesége.
Az ünnepek alatt és után rácsavarodtam A Koromfekete szívre és sikerült ebből is túladagolást kapnom. Az üvegbura az év és a 2022-es Várólistacsökkentés utolsó olvasmánya lett, voltak kétségeim, hogy be tudom-e fejezni a kihívást (és a könyvet is, mert ugyanúgy a hátam közepére kívántam, mint a Fellélegzést).

A többiek decembere:
Dóri - aki "csak" tizenhárom könyvet olvasott el
PuPilla - aki szintén elég aktív volt decemberben


2023. január 15., vasárnap

November

Tavaly novemberben kivételesen nem vásároltam könyvet és olyan sokat se olvastam:


Lehet, hogy a november volt a legnyögvenyelőbb hónap olvasás szempontjából 2022-ben; a Fellélegzést évek óta tologattam, végül a tavalyi, kicsit önszívatásos Várólistacsökkentés kereteiben belül leerőltettem a torkomon. Éreztem, hogy ez nem nekem szóló Atwood-könyv és van, amikor a baljós előérzetek beigazolódnak, de legalább rövid volt. A test lázadása könyvtári kíváncsiskodás volt, ami után nagy szükségem volt egy hamisítatlan kabátkönyvre, méghozzá az egyik kedvenc Joanne Harris-kötetemre, a Csokoládécipőre, ami ismét teljesen elvarázsolt.
A Gallant igazi guilty pleasure beszerzés volt. Reménykedtem, hogy ezzel a történet Schwab majd elbűvöl, de olyan kevés volt ez nekem, mint a reggeli zabkása ízesítés nélkül, még kevésbé tetszett, mint az Addie LaRue, pedig az ötlet nagyon tetszik.

A többiek novembere:

Dóri - aki végre elolvasta a Madarakat :)

PuPilla - akinek jól sikerültek az őszi tervei

2022. november 2., szerda

Október

 Vettem könyveket, ismét:


A Gallantra nincs mentségem, remélem, igazi szégyellnivaló guilty pleasure lesz, Atwood pedig kötelező beszerzés. A Monstress - Az esküt nagyon vártam, a jegyzetemnek hála nem kellett újra keresztülgázolnom ezen a vérgőzös, stilizált világon még egyszer. A Fahajas boltoknál elgyengültem, pontosabban akkor, amikor megláttam, hogy 690 Ft a Könyvudvarban.


Dolly Aldertonnal nagyon befürödtem, a többi olvasmány azonban hozta azt, amire számítottam; a Monstress a szokásos hangulatot, a Fahajas boltok a labirintusszerű prózát, a Várólistacsökkentésbe beválogatott A budapesti kém az igazi noir hangulatot (miért halogattam ilyen sokáig?...). Anne Tylertől kicsit többet vártam, de szívesen olvastam, valószínűleg a többi regényét is elolvasom idővel.

A többiek októbere:

Dóri - aki már el is olvasta a Gallantot

PuPilla

Katacita

2022. október 31., hétfő

Így jártam anyátokkal

Anne Tyler: Légzőgyakorlatok

Azért kezdtem el Anne Tylert olvasni, mert fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, kellemesen szusszanok egyet eme komfortkönyv barátságos miliőjében.

Hát persze, Maggie Daleyt pont olyan fából faragták, aki hagyja pihenni a szegény olvasót.

Nem tudom, Anne Tyler hogy csinálja, de ő tényleg a hétköznapok embereit örökíti meg a regények lapjain, minden apró idegesítő gyarlóságukkal egyetemben, akkurátusan, kíméletlenül, az ember szinte szégyelli olvasni a szereplők gondolatait, amelyek egyben a saját rossz döntéseikre emlékeztetik.

A Légzőgyakorlatok főhőse, hasonlóan a Vacsora a Honvágy étterembenéhez, egy idősebb, múltba révedő asszony; Pearl Tull egy igazi nyársatnyelt, szívós, hirtelen haragú és megkeseredett nő, akitől jobban Maggie Daley (ill. Maggie Moran) nem is különbözhetne jobban; szeleburdi, kotnyeles, csapongó, aki, bárhol is tűnik fel, nagy kalamajkát és konstans fejfájást okoz. Ő az a szomszéd, aki átlóg a kerítésen és a második kérdése az, hogy régóta együtt vagy-e azzal a fiatalemberrel és mikor mész hozzá; ő stalkol a konyhaablakból és vacsora közben kész fantasztikus regényt kerekít az életedből légből kapott feltételezések alapján - magyarán átkozottul idegesítő, akit nagy ritkán megcsap az önkritika szele, de gyorsan visszatér szélfútta gondolatai világába, hiszen nem akart ő semmi rosszat és a dolgok maguktól összekavarodtak.

Ugyanakkor nagy odaadással végzi a gyakorlatilag mindenki által lenézett idősgondozói munkáját és becsülendő, hogy nem hagyta magát eltéríteni a céljától, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő idősekkel akar foglalkozni, nem beülni egy kényelmes irodai székbe, ha megérem ezt a kort, szeretnék egy Maggie típusú nő ápoltja lenni.

Ha ebből a regényből sorozat készülne, biztosan nem raknám a saját listámra, mert annyira hétköznapi, hogy fájna nézni és én érezném kínosan magam a szereplők helyett.

Van egy vezérmotívum a regényben, ami megragadott: hogyan változunk, milyenné válunk azon emberek mellett, akik mellett kikötünk. Érdekes, hogyan reagálunk egymásra; Maggie, habár korábban nem volt rá jellemző, kifejezetten locsifecsi hebrencs lett a szótlan, hallgatag Ira Moran mellett, munkál benne a nem megfelelőség érzése és tisztában van vele, milyennek látják az emberek, de az önvizsgálat elmarad; erről nagyon szívesen olvastam volna többet, mert dimenziót adott volna a történetnek (ha rondán akarok fogalmazni: értelmet adott volna neki).

Kicsit elgondolkodtató, kicsit szórakoztató, olykor fárasztó olvasmány, nekem a Vacsora pár fokkal jobban tetszett.

Eredeti cím: Breath Lessons

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2021

Fordította: Megyeri Luca

Ár: 3970 Ft

2022. október 25., kedd

Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)


Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

2022. október 23., vasárnap

A megkésett szeptemberi zárás

 Szeptemberben alaposan megtáltosodtam (sőt, már az október sem tekinthető makulátlan hónapnak):


A Locke & Key legújabb kötetét nagyon vártam és ha már rendeltem a Fumaxtól, az érdekesnek tűnő Punk Rock Jézust is bedobtam a kosárba. A Szülősebeket eredetileg nem akartam megvenni, de az istennek nem akarták visszavinni a könyvtárba, ezért inkább ő is hozzám költözött.
A Kis tüzek mindenüttet mindig elfelejtettem beszerezni, pedig abszolút nekem való, ahogy a sorban következők is (elég markánsan kirajzolódik, mostanában mi a kedvenc témám); a Fehér virágokat már olvastam könyvtárból, a Tintagomba azért jött, mert nincs meg a könyvtárban, a Ha történne valami pedig szintén polcon tudós, mert Marie Aubert nem rest a mélyben vájkálni. Ja, és Anne Tyler, rájöttem, hogy bírom őt, mert ugye végre elolvastam a Vacsora a Honvágy étterembent közel 10 éves érlelés után.




Jó arányt produkáltam a frissen beszerzett könyvek elolvasásában és a tetszési index tekintetében is jó hónapot zártam, egyedül a Férfiak az én helyzetemben rontja az átlagot, fényévekkel elmarad a Megtagadom erejéhez képest.
Magamat is megleptem, mennyire tetszett Orvos-Tóth Noémitől a Szabad akarat, totálisan impulzusvezérelt könyvtári kölcsönzés volt.

A többiek szeptemberre:

PuPilla - aki szintén megcsúszott

Dóri - aki a fasorban sincs hozzám képest a beszerzések terén:D

2022. szeptember 18., vasárnap

Férfiak az én helyzetemben

"Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg."

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben 

Kinyitom a ház kapuját, lassan ballagok fel a lépcsőn. A sötétben kirajzolódik Arvis alakja, a lépcsőn ülve cigarettázik, bár késő éjszaka van. Úgy árasztja magából a magányt, mint egy Buendía-leszármazott. Fújok egyet, átkozott hideg van, aztán az összetekert sálamra ülve letelepszem Arvis mellé.

Arvis, kezdem, elárulnád, miért ülsz itt a sötét lépcsőházban, kérdezem. A cigaretta füstje az orromba kúszik. Elhagyott a feleséged és elvitte magával a lányokat is, rendben van, ezt értem, de ez kb. naponta megesik és nem kell annyira szétcsúszni, hogy átess egy másik dimenzióba, mert biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak Turidon múlt, hanem rajtad is, de te képtelen vagy kihúzni a fejed a seggedből és még engem is ezzel a mérhetetlen önsajnálatt fárasztottál több mint háromszáz oldalon keresztül, pedig csináltál ám te mást is, suttyomban edzettél, hogy jobban nézz ki ruha nélkül és csak vajúdtál a gyárról szóló könyveddel, valami munkálkodott ott a mélyben, ne is tagadd, ha ezt cincálgatod ennek a könyvnek a lapjain, annak sokkal jobban örültem volna.

Pedig olyan jól indult a kapcsolatunk, a Megtagadom biblikus erejű, szikár, majdhogynem tökéletes, annyi felszín alatt mozgó mondanivalóval, hogy majd' szétrepedt tőle a szöveg, persze, hogy utána mindent el akartam olvasni Pettersontól és annyira tetszett ennek a kötetnek a címe, hogy őt választottam a polcon sorakozó könyvei közül.

Igazából nem akarom bántani Arvist, aki Per Petterson alteregója is lehet - a fülszöveg szerint önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt olvashatunk -, mert boldog gyerekkorral bíró, életvidám emberek aligha tudnak olyan szöveget kipréselni magukból, ami lüktet a fájdalmuktól és ez a fájdalom annyira ismerős, hogy minket is megéget, mert elér a saját mélyen eltemetett sebeinkhez és mi más képes úgy összekötni az embereket, mint a fájdalom stigmája? Az a fájdalom, ami feloldja a magányt, mert nemcsak velem történt meg ez, hanem veled is és lehet, hogy még sok más emberrel is és akkor lehet, hogy nincs is ezen mit szégyellni?

Van abban egyfajta bátorság, hogy valaki ennyire nyíltan mások elé tárja a kendőzetlen fájdalmát, az irányvesztettségét, minden elesettségét, ezt becsülöm Pettersonban, de mint irodalmi szöveg nekem kevés volt (vagy sok).

Eredeti cím: Menn i min situasjon

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2020

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4.000 Ft


2022. szeptember 4., vasárnap

Az augusztusi zárás

 Augusztusban még mindig nem vettem könyvet, de a szeptember már nem lesz szeplőtelen, ennyi bizonyos.

Olvasás szempontjából egész termékeny hónapot tudhatok magam mögött:


Elég vegyes volt a felhozatal; sose gondoltam volna, hogy éktelenül dühös leszek Ferrantéra, vagy hogy a Volt egy farmom Afrikában arról szól, hogy Blixen bárónő vidáman lepuffant mindent maga körül, ami él és mozog, végez némi esőerdőirtást és közben a csodálatos naplementéről áradozik. Iszonyúan rühelltem ezt a könyvet.


Az Otmar fiaiban Buwalda hozta a Bonita Avenue-ból ismert formáját (vagyis szerettem olvasni), A nők ruháiban volt egy-két érdekes írás, de általánosságban eléggé feledhető volt. A lány, a nő, a többiek kellemes meglepetés volt, a Mérgezett hajtűk kapcsán elmondható, hogy egy rakás említett művet nem olvastam (de a szégyen nem akadályozott meg, hogy jól szórakozzam). 

Antonia Fraser Marie-Antoinette írását nem véletlenül válogattam be a Várólistacsökkentésbe; nagyon tömény, részletes, összeszedett kötet, ha valaki egyetlen könyvet akar elolvasni MA-ről, ezt tudom a legjobban ajánlani. A Neruda postása kész felüdülés volt, mint egy csobbanás a kellemesen hűs vízbe a nyár derekán. A dinoszaurusz tolla sajnos nem sikerült olyan jól, mint a Fehér virágok, de a kora reggeli agykapacitásomnak pont elég volt.

A többiek augusztusa:

Dóri - aki csak két könyvet szerzett be, viszont tartott egy nagy selejtezést

Katacita - akinek szuper nyara volt és tombol nála az olvasás

PuPilla - aki újra belelendült a blogolásba

2022. augusztus 28., vasárnap

Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft


Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft


2022. augusztus 7., vasárnap

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.



2022. augusztus 3., szerda

A júliusi zárás

 Júliusban nem vettem könyvet, az agyam amúgy is rövidzárlatos volt a forróságtól és a zuhanyozáson és a citromos sör-jégkrém kombón kívül nem sok minden érdekelt. A visszatérőt is képes voltam azért megnézni, hogy gondolatban fázhassak egy kicsit.


                                                                    

Hat könyvet olvastam el, örülök, hogy az olvasással zöld ágra vergődtem és már tudok a könyvekre koncentrálni.

Egész jó könyveket olvastam júliusban, mindegyikről szeretnék egy kicsit bővebben írni. A Fehér virágok az, ami abszolút rajongás tárgya lett, annyira, hogy még a könyvtárba se vittem vissza, szeretném még egy kicsit a kanapé tetején nézegetni. E. Lockhart és Rose Tremain ebben a körben nem bűvölt el annyira, de szerettem a könyveiket olvasni, és kipipálhatok még egy új skandináv szerzőt - mostanában tetszenek ezek a szikár prózák és valahogy jólesik méteres hóról olvasni -, Per Pettersont, mi a fenéért tartottam én tőle? Ez a fickó azt gondolja, amit leír, semmi tettetés, pont annyi betűt dob a papírra, amennyit kell, a többit mögé lehet látni.

Az Örökbecsű limlommal egy kicsit kínlódtam. Olyan volt, mint leülni a konyhában beszélgetni egy kávé mellett, ill. hallgatni, ahogy Ulickaja mesél, amit alapvetően nagyon élveztem, de bizonyos témák kevéssé érdekeltek, ill. néhány gondolattól felszaladt a szemöldököm, de hát az író nem azért van, hogy folyton nekünk tetsző mondatokat vessen papírra, ő is ember, saját véleménnyel, világnézettel, rengeteg élménnyel és kb. minden téren többet tud felmutatni, mint én, és nemcsak a koránál fogva, szóval nincs tisztem kritizálni őt.

A többiek júliusa:

Dóri - aki továbbra is leány a gáton, nem tudom, mit szed, de nekem is kell:D

Katacita

Nita

PuPilla



2022. augusztus 1., hétfő

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

2022. július 3., vasárnap

A júniusi zárás

 A június a szokottnál is döglöttebb hónap volt, a verejtékes okok mindenki előtt ismertek.


Ezt az egy szem könyvet szereztem be, mert A hazudósok nagyon tetszett és egy vélemény miatt évek óta a várólistámon csücsült ez a könyv, a könyvtárban pedig nem volt meg, kell-e ennél több és jobb indok a beszerzésére, pláne kedvező áron?

Egyet leszámítva a június a kék könyvek olvasásának hónapja volt.:)

A Tíz kicsi néger iránti elvárásaim sajnos eléggé agyoncsapták az olvasást, a megoldás nem nyűgözött le annyira, bár a folyamatos halálozások elég félelmetesek voltak. A Hamnetről és A hazudósokról már írtam is részletesen, mindkettőt nagyon szerettem olvasni.

Az Októberi vidékben volt minden bizodalmam, ami Bradburyt illeti, arra gondoltam, ha ez a novellaválogatás tetszik, akkor megtalálom a kulcsot a szerzőhöz, mert a fülszöveg alapján ez a kötet pont a zsáneremnek tűnt. Sajnos csalatkoznom kellett a reményeimben, az írások elmentek mellettem, csak egy kicsit kellett volna elmozdulnunk (nekik és nekem is), hogy megtaláljuk a közös hangot, de nem sikerült.

A Jupiter holdjait pillanatnyi elhatározásból kaptam le a polcról, kellett egy laza könyv is a könyvtárból a nyári szünet idejére összeharácsolt kupacba. Ezer éve (2014-ben) volt szerencsém a Csend, vétkek, szenvedélyhez, azóta nem volt közöm Alice Munróhoz. Jólesett olvasni, kellemesen kinyújtóztatta az agytekervényeimet, sokszor volt az az érzésem, hogy bizonyos karakterei Elizabeth Strout szereplőinek ősei, a kemény, puritán, szűk világban mozgó gazdálkodók és földművesek, akik a kemény munkán kívül mindent elutasítanak az életből.

A többiek júniusa:

Dóri - aki egészen visszafogta magát vásárlás terén

Nita

PuPilla

Katacita - aki jó kis könyveket olvasott