2021. április 7., szerda

Macskaszem

"- Meg kell tanulnod kiállni magadért - teszi hozzá anyám. - Ne hagyd, hogy parancsolgassanak neked. Ne légy gyenge! Gerincesebbnek kell lenned. - A tésztát a formába kanalazza.

A szardíniákra gondolok, a gerincükre. Az ő gerincüket meg lehet enni. A csontok szétporladnak az ember foga alatt - elég egy érintés, és szétesnek. Az én gerincem is ilyen lehet: szinte alig van. Ami történik velem, az én hibám, mert nem vagyok gerincesebb."

Margaret Atwood: Macskaszem

Egy este vergődtem a könyvespolc előtt, hogy mit olvassak, és a tartalékolt Atwoodokra esett a pillantásom. Atwood mindig jó, Atwoodot szeretjük, legyen akkor a Macskaszem, mert a fülszövege alapján ez tűnt barátságosabbnak.

Ahha. Atwood, akinek ezer arca van, minden (általam olvasott) könyve ámulatba ejt és sose egy megszokott látásmódot kínál, minden, csak nem barátságos... látszik, hogy régen olvastam tőle.

 Az első kb. tíz oldal alatt olyan intenzíven tört rám a rettegés, hogy nem akarok megöregedni, nem akarok vénasszony lenni, nem akarom a reszkető, göcsörtös kezeket, a lógó bőrű csirkenyakat, a homályos látást, hogy már most masszívan tartok az öregedés felé, és hogy ami elmúlt, sose jön vissza, örökre elmúlt és elpazaroltam az időmet olyan dolgokra, amik nem számítanak. Ültem a buszon és reszkettem a félelemtől. Öreg leszek és ronda és senki nem fog rám nézni, senkinek nem fogok számítani.

És akkor még csak reggel fél nyolc volt.

Iszonyatosan kínlódtam az első száz oldallal és életemben nem utáltam még annyira várost, mint a negyvenes évekbeli Torontót, pedig sose jártam ott - figyeljük meg a jó író hatalmát: úgy tud érzéseket kelteni egy idegen emberben egy helyről, egy adott időszakban, hogy az valóságosnak éli megt a leírt szavakat és jóformán saját emlékként épül be az emlékezetébe - és nyilván nem is fogok. Nem akartam ezt a nedves gyapjú-és állott linóleumszagú, sivár poklot, amiben a kislány Elaine él, ami olyan kiábrándító, mint az összetapadt, nedves falevelek halma a jeges novemberi esőben.

Sokakat Elaine kilencéves korában elszenvedett kínzásai ragadnak meg - persze régen minden jobb volt, az iskolai bántalmazás a dekadens 21. század elkényelmesedett gyerekeinek agyszüleménye, hát hogyne -, engem inkább az foglalkoztatott, hogy a későbbi viselkedésmintáiban milyen nyomot hagyott ez az időszak, a felnőtt nőkkel való kapcsolataiban, a lányaihoz [a helyében biztosan úgy éreztem volna, szórakozik velem az univerzum] való viszonyulásban. Rejtőzködik a nők között, lebénul a köztük kavargó nüansznyi indulatoktól, amelyek olyan változékonyak. Mennyire megnyugtatóan egyszerűnek tűnt az ő szemszögéből a fiúk világa - miközben tudjuk, hogy ők is rettenetes sérüléseket tudnak egymásnak okozni - és milyen csapdákkal telinek a nők közötti kapcsolatok! Se a nők, se férfiak pártjára nem akarok állni, de, valljuk be, a nők egészen kifinomult formában űzik a verbális bántalmazást és természetesen férfiként sokkal könnyebb volt akkor (és sajnos most is) boldogulni.

Azt is érdekes megfigyelni, hogyan változik az ember személyisége; szerintem lenyűgöző, hogy egy félénk, terrorizált kislányból csípős nyelvű, mindennel szembemenő tinédzser lesz, ahogy az is, hogy tényleg ekkora pálfordulások történnek. A változás folyamatos, de felnőttkorban általában már finomodik (avagy sose vagyunk biztonságban magunktól).

Annyira komplex ez a regény, annyi mindent magába foglal, ami egy nőt érinthet; a lányokat a fiúktól elválasztó társadalmi konvenciókat, a látható és láthatatlan elvárásokat, az ikerszettben kapható pulóvereket, a vasárnapi ebédet, a vétélést, hogy ha egy nő fest, akkor az összes kérdés a női mivoltára vonatkozik és nem a műveire, milyen mintákat adunk át a lányainknak, a szorongást, hogy elárultuk a feminizmust, mert néha jó érzés átadni a bevásárlószatyrokat és elfogadni, hogy egy férfi kicseréli a beszakadt deszkát a tornácon.

 (Az is egy mekkora ordas, belénk csontosodott elvárás, hogy a nőknek mindent ki kell bírni, nem látszhat rajtunk semmi.)

Ui.: Továbbra is nagyon hálás vagyok a Jelenkornak, amiért a szerzőhöz méltó életműkiadásban hozza el nekünk az eddig kiadatlan Atwood-regényeket, szép köntősben, példás szöveggondozással. Csonka Ágnes fantasztikus, érzékeny fordítása külön köszönetet érdemel.

Eredeti cím: Cat's Eye

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2020

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

2021. április 5., hétfő

A szeszélyes március

 Hiába van már április ötödike, fejben én még mindig március végén járok..

A múlt hónapban egy beszerzésem volt, ill. kettő, de az egyik villámgyorsan távozni is fog tőlem; Amy Schumer 999 Ft-ra leakciózott könyvébe éppen csak beleolvastam egy reggel a buszon és az első pár szösszenet után azon kaptam magam, hogy sokkal szívesebben bámulom az ezerszer végigvizslatott háztömböket, ez meg tudjuk, hogy mit jelent.

A másik beszerzésem a Zavaros vér volt, szégyen vagy sem, de kissé türelmetlenül vártam, hogy befejezzem a Macskaszemet és belevessem magam ebbe a majd' ezer oldalnyi tömör gyönyörbe, Rowling igazán iparkodott, hogy, amennyire tőle telik, boldoggá tegyen engem. Nem mondhatnám, hogy végigfőztem volna az elmúlt négy napot.


Whoaaa, mi történt, hogy a négy olvasás közül háromról már írtam is?! [A Macskaszem 7-én startol.] Ráadásul csupa jó könyvet olvastam, a Vezércsel nagyon magába húzós, gyorsan olvasható guilty pleasure, A láthatatlanok úgy skandináv, hogy nem akar oldalanként megölni, ellentétben a Hideg nyomonnal, ami újraolvasás volt - ez a krimi az, ami összetör. A Macskaszemmel nagyon megkínlódtam az elején, de, miután helyreraktam a saját nyűgeimet - vagy inkább praktikus szempontoktól vezérelve átpakolgattam őket -, már tudtam élvezni.
A március vezérmotívuma (teljesen véletlenül) a gyermekszemszög és a gyermekbántalmazás volt. Megütődve állapítottam meg, hogy A láthatatlanok főszereplőjének, Ingridnek volt a legboldogabb gyerekkora egy északnorvég fjordon, ahol télen olyan hideg van, hogy jégkristályok képződnek a dunyha tetején és a saját ennivalójukat adják az állatoknak, nehogy éhen haljanak és nincs folyó víz a házban; senki nem molesztálta, a társai nem terrorizálták és az altatókra sem szoktatták rá.

A többiek márciusa:

Dóri - aki szintén a Zavaros vért olvassa

Nita - aki már 6 könyvet elolvasott a Várólistacsökkentéshez

PuPilla - aki már 8-nál jár! (Nagyon le vagyok maradva...)

2021. március 21., vasárnap

A láthatatlanok

 "... a sziget megtartja azt, amije van, minden erejével." 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Nehéz az élet Barrøyán, az Úr eme rémbirodalmában, ahol a szelek játszi könnyedséggel döntenek le félkész épületeket, a téli éjszakákon megcsillan a hold fénye a dunyhákon képződött miniatűr jégcsapokon, ahol a világ nemlétező helynek tűnik, hiszen mi az, ami számít a szigeten kívül, ami olyan erősen horgonyoz a tengeren, hogy semmi nem tudná kibillenteni a helyzetéből?

Barrøyán az öttagú névadó család él. Szívós, szűkszavú emberek, akik a hallgatásukkal többet mondanak el, mint a szavaikkal, megszokták, hogy az élet nem azt adja, amit várnak és hogy azzal a kevéssel kell beérniük, amit ki tudnak sanyargatni a makacs földből és saját elgyötört testükből.

A szigeti emberek mások, mint a szárazföldiek. Két lábbal a földön kell állniuk, sarkukat a földnek vetve és a földet, az eget és a tengert figyelni, hogy tudják, mire számítsanak. A főszereplő Ingrid is szigeti ember, aki megismerkedik a szárazfölddel és érzi annak a csalogató varázsát. De valami visszahúzza Barrøyára, valami eltéphetetlen kötelék, ahogy a nagynénjét, Barbrót is. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen ritkán lakott, kicsiny világban nem történik semmi, de a sziget tele van titkokkal, amiket a kislány Ingrid nyiladozó elméje megérez és hosszasan töpreng felettük. Neki miért nincs testvére, míg más szigeti gyerekeknek öt-tíz is akad? Mi az a rejtélyes hely, amit az édesanyja emlegetett, de végül nem ment el oda és soha többé nem beszéltek róla? Miért nem akarja az apja Barbrót a szárazföldön hagyni, hogy szolgáló legyen?

Nehéz megmondani, hogy miben áll a Láthatatlanok varázsa; sokáig ódzkodtam az olvasásától, mert ebben a lelkileg megterhelő időszakban sok mindenre vágyom, de az irodalmi élveboncolás nincs közöttük [néhány könyvvel később mégis belefutottam, hála Atwoodnak]. Szerencsére ez a könyv nem tipikus skandináv regény, én legalábbis nem akartam meghalni az olvasása közben, pedig van benne küszködés, sötét, hó, hideg, de még kánikula is meg döglött ló, ki érti ezt?

Delejező volt. Felszálltam a buszra, de valójában egy hajóról léptem le Barrøya szigetére. Habár alaposan megismerjük a szigetlakók egyszerű, de küzdelmes életét, főleg Ingrid fejében vagyunk, aki igyekszik megérteni a világot azzal a szűk eszközkészlettel, amit útravalóul kapott, de kevésnek érez, és küszködve próbálja értelmezni a családtagjai között pányvaként feszülő ellentéteket és azt a fajta csendet, ami olyan sűrű, hogy elakad tőle az ember lélegzete.

Nem egyhamar fogom olvasni a folytatást, a Fehér tengert, de tudom, hogy Barrøya türelmesen vár, partjait a tenger nyaldossa, a festett házon átsüvít a szél és Ingrid a messzeséget kémleli.

Eredeti cím: De usynlige

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 3750 Ft





2021. március 7., vasárnap

Sakkregény

 

Walter Tevis: A vezércsel

Igen, kommersz könyvmoly módjára engem is utolért a sorozat és igen, ennek köszönhetően a könyv is felkeltette az érdeklődésem. Valószínűleg abban is tipikus vagyok, hogy sokakhoz hasonlóan korán hamvába holt a sakk iránti érdeklődésem, de holmi dugába dőlt gyermekkori szeszélyek (melyek száma végtelen), magyarán mondva az, hogy egyáltalán nem konyítok ehhez a játékhoz, nem akadályozott meg abban, hogy élvezettel nézzem/olvassam a sorozatot/regényt. Egyébként ritkán nézek adaptációkat, ha előbb találkozom a könyvvel, akkor szinte soha, ha viszont előbb nézem, utána - bár utálom, hogy a képzeletemben automatikusan helyet foglalnak mások elképzelései - általában elolvasom a könyvet. Most is így tettem, de ezúttal hajlamos vagyok elengedni a makrancosságom, mert a forgatókönyvíróknak sikerült átmenteni, megőrizni a történet szellemiségét, habát pár változtatást eszközöltek benne.

Tulajdonképpen nem tudom, mi olyan rohadt addiktív ebben; az, hogy semmi bombasztikus, házfalat kirúgó izgalom nincs benne? Hogy jólesik egy ennyire introvertált, köldöknézegető, befelé koncentráló történettel találkozni? Hogy láthatatlan turista módjára barangolhatunk egy korabeli amerikai árvaházban, áruházban és a Szovjetunióban? Hogy élvezettel boncolgathatjuk a szereplők közötti kapcsolatok mozgatórugóit, de anélkül, hogy a lelki nyomortól fetrengenénk a padlón? Hogy egy zseniális, mégis szélsőségektől mentes, hétköznapi ember a főszereplője?

Baromi nagy lehetett a kísértés - az író és a forgatókönyvesek számára is - hogy Beth-t sokkal szélsőségesebb személyiségnek alkossák meg; megszoktuk, hogy a rendkívüli tehetség törékeny mentális egészséggel párosul és hogy a sötét lóként induló versenyző útjába egyre veszélyesebb akadályokat gördítenek; ebben az esetben nincsenek ilyenek, a hősnőt még egy jóképű szovjet kém sem akarja elrabolni. Igen, Beth alvászavarral küzd, zselés cukorka módjára csábítja az altató és van egy mély hullámvölgye az alkohollal való kacérkodásban, de magasan funkcionáló függő és az útját nem az önpusztítás szegélyezi. Ő nyerni akar. Árva kisgyermekként mások hoztak döntéseket az életéről, de a sakktáblán ő a mindenható és könyörtelenül szétrobbantja az ellenfelek védekezését. Tehetsége ösztönös, türelmetlen és egy olyan mélyről fakadó bizonyosság táplálja, amit nem tud elnyomni az, hogy a versenyeken általában ő az egyetlen nő és hogy sok újságíró számára csupán a neme miatt érdekes.

Továbbá Beth nem a klasszikus mizantróp introvertált, vágyik a társaságra, az emberi kapcsolatokra, és, habár bízik magában, a tornákon sokszor egyedül érzi magát és a rémületet is nemegyszer megtapasztalja - értelemszerűen ez a regényben jobban átjön. Ami engem nagyon elszomorított, az Alma Wheatley, az örökbefogadó anya hipergyorsan felívelő érdeklődése Beth iránt, miután kiderült, hogy a sakkal pénzt is lehet nyerni - amíg ez nem realizálódott előtte, őt sem érdekelte a lánya szenvedélye, maga Beth is egy lassan mozgó figura volt a gyógyszerektől és az alkoholtól tompán homályos háttérben. Ezt akkor sem tudtam neki megbocsátani, amikor már egy jóindulató, passzív háttérország lett Beth számára.

A regény stílusa nagyon olvasmányos, az a fajta szórakoztató könyv, amibe jó belebújni a még mindig hűvös reggeleken és egy kicsit kizárni a mostani világot és azt az elkerülhetetlen tényt, hogy menni kell dolgozni. Egyébként szokatlan érdeklődést övezte az olvasásom, a buszon többen fixírozták a borítót és egy idősebb hölgy meg is szólított miatta.

Eredeti cím: The Queen's Gambit

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Szabó Luca

Ár: 3990 Ft


2021. március 2., kedd

Hogyan telt a február?

 Leginkább gyorsan, ami a lelkét lassan kilehelő telet tekintetbe véve kivételesen nem negatív dolog.

Most már könyvet (is) úgy vásárolok, mint a pasik; ritkán, de akkor nagy tételben. Igazából az új Michael Chabon regény volt a casus belli, de az még csak előrendelhető volt, úgyhogy vettem helyette egy rakás másik kötetet - teljesen logikus gondolatmenet, nem?





Felfaltam Lucia Berlin új novelláskötetét, az Este a paradicsombant, végigkínlódtam a Fullasztó telet, pedig arra is gondoltam, hogy félbehagyom. Szerencsére ez az egyetlen rossz olvasmányom volt februárban, az Amit sohase mondtam el és a Piranesi is magába szippantott, örülök, hogy elolvastam őket.

A többiek februárja:

Nita - aki szintén beszerezte A vezércselt
Dóri - ő pedig elolvasta a Csak egy pestist és a Sugallatokat
PuPilla - aki hat könyvet olvasott el

2021. február 7., vasárnap

2020 szokásos, talán nem a legjobb, de elég jó sci-fi novellái

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction novellái 2020

Elképesztő mértékű gyermeki duzzogással vettem tudomásul, hogy Strahan kihagyta a fantasyt az idei válogatásából, és nem is tudom, mikor fogom ezt neki megbocsátani, ha ugyan meg tudom valaha. Tehát az örömmel teli várakozásom kisebb mértékű volt, mint a megelőző években, de azért a megjelenés után nem sokkal sort kerítettem a kötet elolvasására, direkt karácsonyra tartogattam, hogy kellően tudjam értékelni a novellákat.

A szórás ismét vegyes; ezen lehet mérgelődni, értetlenkedni, de szerintem nem árt figyelembe venni, hogy, habár Strahan mindig hangsúlyozza a szubjektivitását, a tematikából kiderül, hogy széles merítéssel dolgozik és igyekszik a science fiction éppen aktuális témáit lefedni.

Én viszont tényleg szubjektív vagyok, nem az én vállamra nehezedik egy olyan ambíciózus kötet összeállítása, ami bátorkodik a "legjobb" jelzővel dobálózni - én nem a legjobb, hanem szeszélyes olvasó vagyok, ráadásul egy a sok közül, úgyhogy zabolátlanul fogok osztályozni.

Elnézve a besorolást, sok jó novellát olvashattam, pedig, miután becsuktam a könyvet, úgy éreztem, ez a válogatás elég gyengére sikerült. Sajnos sok olyan is volt, amin közel halálra untam magam, de lehet, hogy másoknak meg ezek lesznek a kedvencei. Olyan ez a kötet, mint a bonbonos doboz - mindenki talál a szája ízének megfelelő darabokat.

Most nem volt kedvem a novellákhoz mini leírásokat társítani - ez a bejegyzés is hetek óta piszkozatban hever -, inkább csak a kategóriákat magyarázgatnám, bár az elsőt nem nagyon van miért. Talán annyit jegyeznék meg, hogy zavarbaejtően sok köztük a keleti szerző, pedig esküszöm, hogy nem származás alapján válogattam - felőlem egy írónak három feje is lehet, ha a fantáziájával le tudja kötni egy kicsit a figyelmemet. Meglepő módon nem Karin Tidbeck vinné el a beteg állat-címet, hanem Rich Larson, kétszer tótágast állt az agyam a novellájától. Jemisint úgy vártam, mint a messiást, tud ez a nő egyáltalán rosszat írni? Fran Wilde Viharkatalógusa lenyűgözött, szerintem rá fogok a legtovább emlékezni ebből a válogatásból.

Az "Elolvasgattam" mezőnybe azok kerültek, amiken elnyammogtam, miközben minden gondolatom három irányba akart mászni, de, ha kimaradnak az életemből, nemigen vesztettem volna sokat. Mindenesetre megjegyezném, hogy Greg Egan meglepően felhasználóbarát írást produkált.:)

"Oké, de minek": az hagyján, hogy én minek olvastam el, de a szerző minek írta meg?... Nem találtam ezekkel az írókkal a közös hangot, valahogy nem jött át a történetek mondanivaló, vagy, ha igen, kevésnek találtatott nálam. (Spoiler: cím alapján már nem is nagyon emlékszem rájuk.)

De még mindig jobbak voltak, mint a rossz kategória résztvevői. Elizabeth Bear nagyon, nagyon nem nekem ír, sajnálom, ezúttal se győzött meg. Gonosz módon az engem untató novellák egyben mindig a leghosszabbak ezekben a válogatásokban, a Bálnatemető és az Újra együtt igen komoly türelmet igényelt, hogy betűről betűre végigolvassam őket.

Nagyon jók:

Karin Tidbeck: A Skidbladnir utolsó útja 

Ted Chiang: 2059-ben még mindig a gazdag kölyköké a világ 

Rich Larson: Járványeste a Holdkóros-házban

Han Szong: Tengeralattjárok

SL Huang: Talán most utoljára

Fran Wilde: Viharkatalógus

Anil Menon: Éden robotjai

Alice Sola Kim: Most várd ki ezt a hetet

N.K. Jemisin: Szükségbőr

Ken Liu: Áldozatok

E. Lily Yu: Zöld üveg - szerelmes történet

Sofia Rhei: Rejtett ajtók titkos meséi

Fonda Lee: Én [28F] Deepfake barátnőt hamisítottam, és most a szüleim azt hiszik, megnősülök

Elolvasgattam:

Tobias S. Buckell: A galaktikus idegenforgalmi húzóágazat

Indrapramit Das: Káli na

Greg Egan: Erre nem mehetünk haza

Oké, de minek:

Charlie Jane Anders: Könyvesbolt Amerika legvégén

Suzanne Palmer: A fák festője

Malka Older: Fényes lámpák, stabil létrák

Peter Watts: Cyclopterus

Suyi Davies Okungbowa: A dűnék éneke

Tegan Moore: Mint a farkasok

Caroline M. Yoachim: A szerelem archeokronológiája

Rossz volt: 

Elizabeth Bear: Bizonytalan talaj

Alec Nevala-Lee: Bálnatemető

Vandana Singh: Újra együtt

Chinelo Onwualu: A halott ember mondandója


Eredeti cím: The Year's Best Science Fiction 1.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Heinisch Mónika, Huszár András, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Roboz Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs, Márton Zsófia

Ár: 4990 Ft

2021. január 31., vasárnap

Vacogós január

 Combosan indítom az évet, egyelőre egy könyvet se vettem.

Mindössze három könyvet sikerült elolvasni, de örülök, hogy a sok teendő közepette ennyi is összejött, és, ami a legfontosabb, mindet nagyon szerettem olvasni. 

A tizenharmadik történet ugye újraolvasás volt, az Afterparty az idei Várólistacsökkentés első darabja. A selyemhernyó eleven erővel húzott magához, ez a kedvenc részem a Cormoran Strike-sorozatból; ugyan egy kicsit máshogy látom, mint öt évvel ezelőtt, de változatlan élvezettel szemléltem Strike teafogyasztását (ebben biztos, hogy az asztal alá innám, Doom Barban viszont ő nyerne).

Megvolt az idei év első félbehagyott könyve is, a nagy túlélő, igazi VCs-veterán Világok őrét nem bírtam elolvasni, kb. 100 oldal után feladtam a harcot. Idegesített a stílusa és a főszereplő éretlensége, tipikusan az a könyv, aminek sajnos "lejárt a szavatossága", de legalább egy kisebb kavics legördült a bűntudat hegyéről.

A többiek januárja (mi ez a lustaság, én szoktam az utolsó havi záró lenni?:D):

PuPilla - aki már belecsapott a Várólistacsökkentésbe

Nita - akinek mindennap sikerült időt szakítania az olvasásra

Heloise - aki olvas, ír, podcastozik és még a némettanulásba is belevetette magát!

Dóri - aki lazán letolt 15 könyvet:) 

2021. január 24., vasárnap

Harleen

Stjepan Šejić: Harleen

Nemcsak az igazság vak, hanem a szerelem is.

Harley Quinn soha nem érdekelt, de amikor a kedves cca. 4-5 kiló képregényt rendelt és előzékenyen szétpakolta őket az ölemben, persze, hogy a sok kis füzetes darab közül nyögve kiszabadítottam a nagyalakú, igen impresszív borítófestménnyel bíró kötetet és nekiálltam lapozgatni, majd közösen el is olvastuk.

Nincs ezen mit köntörfalazni, Stjepan Šejić minden téren lenyűgözött.

Az illusztrációk terén beszűkült csecsemőlátásom van, ha valamit nem találok szépnek - nem feltétlenül a klasszikus "szép" fogalmára gondolok -, az nagyon sokat ront nálam az olvasás és nézegetés élményén. Itt azonban az író-illusztrátor nagyon kifejező, expresszív rajzokat készített, amelyek harmóniában állnak a szöveggel. Lenyűgöző, hogy az illusztrációk és a minimális szöveg mennyire jól megragadt a fiatal, naiv pszichiáter metamorfózisát.

Pl. Harleen tekintete szavak nélkül is mesél - igazából sokkoló látni, hogy a sebeit nyíltan megmutató, bizalmatlan és törődésre kiéhezett szemekbe hogyan költözik bele az őrület, hogyan válik Dr. Harleen Quinzellből Harley Quinn, Joker feltétlen imádója, aki szó szerint bármit megtenne érte.

Ha eltekintünk attól, hogy kitalált szereplőkről szóló történetet olvasunk - akik közül néhányan emberfeletti képességekkel bírnak, egy olyan városban, ahol az erőszak és a téboly megmérgezi az emberek lelkét - és nagyon lecsupaszítjuk, a tipikus példáját láthatjuk annak, hogyan kerül egy bizonytalan fiatal nő egy karizmatikus férfi/vezető hatása alá és milyen rombolást végez a személyiségében, hogyan veszíti el a kapcsolatát a valósággal és válik öntudatlan, engedelmes bábjává.

Harleen egyedül él Gothamben, egyetlen barátnővel, a családja hat állam távolságban van tőle, a munkahelyén megkeseríti az életét egy volt egyetemi évfolyamtársa, aki folyton emlékezteti Harleent egy múltbéli botlására, ami gennyes sebként ég a lelkében és úgy érzi, mindenki csak ezt a skarlát betűt látja rajta, pedig ígéretes fiatalnak számít a pályán. Vérbeli önbizalomhiányosként, aki úgy érzi, mindent elront, nem is akarja elhinni, amikor kiderül, hogy Bruce Wayne támogatásra érdemesnek gondolja az elméletét és finanszírozza az ezzel kapcsolatos gyakorlati kutatását - így kerül Harleen az Arkham Elmegyógyintézetbe, ahol azt tanulmányozza többek között Méregcsókon, Gyilkos Krokon, hogy az empátia hiánya - pontosabban az agy empátiáért felelős területeinek fizikai sérülése - tette-e őket veszedelmes gyilkossá és pszichopatává.

És Jokeren, akivel Harleennek már van egy személyes élménye (és sokakkal ellentétben túlélte).

Stjepan Šejić férfi létére nagyon jó megragadta a Harleenben játszódó folyamatokat, aki valószínűleg már akkor menthetetlen volt, amikor Joker a lángoló utcán fegyvert fogott a fejéhez. A szemébe nézett és vérbeli manipulátorként meglátta benne a hiányt, az éhséget, a valahová tartozás iránti sóvárgást - és a gyengeséget, ami lehetővé tette, hogy magához láncolja és elszakítsa a racionalitástól. 

Megrázó végigkövetni, ahogy Harley - az ő retrospektív narrálásában - végigmegy ezen a folyamaton, amit bármelyik hétköznapi nő is átélhet, és valószínűleg átélt már élete során. Igazából Jokernek a kisujját sem kell mozdítania, elég néhány elejtett szó, annak a vélt ígérete, hogy ebben az őrült tömeggyilkosban is érző lélek lapul (Nem viccelek... egy napon szeretném látni a mosolyod), ja, és kell egy másik név, hogy a lányban kialakulhasson egy vágykép, amit imádhat. A többit elvégzi a lány képzelete, még csak emlékezni sem kell az ígért csacskaságokra, hagyni kell, hogy főjön a levében. Kettejük közül egyértelműen Joker a nyertes az emberi lélek ismeretében.

Az egészben talán az a legborzasztóbb, hogy Harley hiába tudja, hogy ennek nagyon, nagyon rossz vége lesz, akarja ezt az egész őrületet. Azt hiszi, megmentheti Jokert (Jayt), ahogy minden lány hiszi A Szépség és a Szörnyeteg óta (most komolyan, létezik olyan történet ezen kívül, amiben a lány tényleg megváltja a férfit?). Az összes vágybeteljesítésre épülő YA és romantikus urban fantasy erre a hagymázas álomra épül és rettentő káros a fiatal lányokat azzal szédíteni, hogy az iskola legjobb, de önpusztító hajlamokkal bíró sráca meglája a szürke kisegérben [ki nem állhatom ezt a fajta skatulyázást...] rejlő belső értékeket és minden ármány ellenére beleszeret, természetesen életük végéig.

Tavaly december elején olvastuk ezt a képregényt, de a mai napig eszembe jut; nem hittem volna, hogy ennyire sokkoló élmény lesz és ilyen sokáig velem marad - de az igazán jó könyveknek ez az ismérve.

Eredeti cím: Harleen

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2020

Fordította: Sepsi László

Ár: 6495 Ft



2021. január 17., vasárnap

A tizenharmadik történet


Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Vannak olyan történetek, amelyek delejes erővel bírnak; kiállják az idő, a fáradtság, a teljes szétesettség próbáját is; képesek elérni, hogy a maradék három agysejtünket megerőltetve rájuk figyeljünk, és a jutalom nem marad el: némi törődésért cserébe olyan varázslatos világba kalauzolnak el minket, amelyről azt hittük, már elfelejtettük 13-14 éves korunk környékén, amikor még (a felnőttkorral ellentétben) képesek voltunk órákig belemélyedni egy regénybe, elfeledkezve a világról és benne minden sürgető tennivalóról.

Ezek a könyvek visszaadják nekünk a fiatalság, a rácsodálkozás élményét, hogy a világ egy kalandokkal teli, csodálatos hely és minden felfedeznivalója ránk vár. Sérülékeny, meggyötört elménket beburkolják, amikor felfoghatatlan veszteség ér minket, lüktető sebeinket hűs gyógyírrel látják el - senki ne mondja, hogy az olvasásnak nincs gyógyító hatása.

Egy másik világba menekülhetünk a sajátunk elől, anélkül, hogy titkos ajtót, aranykulcsot kellene keresnünk és az sem baj, ha már elmúltunk tízévesek - a könyvek nem válogatnak, világuk bárkinek feltárulkozik, aki hajlandó figyelmet szentelni nekik.

Számtalanszor említettem már - és az olvasott könyvek is megmutatták - mennyire rajongok a gótikus, viktoriánus kísértettörténetekért, régi családok régi titkaival megspékelve. Viszonylag könnyű a gyermeki énemet efféle stílusjegyekkel és tartalmi elemekkel lenyűgözni, de A tizenharmadik történet egyértelműen kiemelkedik közülük; tizenkét évvel (!) ezelőtt olvastam először és már csak homályos emlékeim voltak a tartalmáról - olyannyira, hogy a fő csavart is elfelejtettem már -, inkább csak a hangulatának halovány árnyéka maradt meg bennem.

Tipikusan őszi-téli könyv, amikor az ember Margarethez hasonlóan bekucorodik a kedvenc helyére egy könyvvel meg egy takaróval és a sötétség mogorva pillantásaitól kísérve bevackolódik valami történetbe.

Igazából semmi különös nincs ebben a könyvben; az ingerszegény, elzárt életet élő könyvesboltos-életrajzíró Margaret Lea, aki édesapja boltjában rég halott írók műveinek szenteli az életét, meghívást kap a titokzatos, ünnepelt kortárs szerző Vida Wintertől, hogy írja meg az életrajzát. Margaret habozik, mert a 19. századi elbeszélők állnak az érdeklődése középpontjában, a híres Vida Wintertől egyetlen könyvet sem olvasott és nem is érdekelte a megkereséséig.

Vida Winter azonban birtokában van az igazán jó írók varázserejének; Margaretnek nem hízeleg, hogy az újságírók hadait kitalált történetekkel traktáló Miss Winter őt kéri fel életrajzírójának, de a neki írt levél szavai beveszik magukat a gondolatai közé (elmondom magának az igazat) és addig piszkálják, amíg zsinórban el nem olvassa az összes megjelent könyvét és immár frissen megtért VW-függőként készen áll, hogy elinduljon a titkok ösvényén. Vida Winter ravasz nő; pontosan tudja, hogy mivel akaszthat horgonyt az ismeretlen nő lelkébe, amivel magához húzhatja és a bűvkörébe vonhatja.

Mert persze nem egy egyszerű élettörténetről van szó; az élet a fantáziadúsabb íróknál is csavarosabb, keserédesebb történeteket alakít ki, és mindenkinek megvan a sajátja, amit magával cipel.

Nagyon profán hasonlat, de olyan érzés volt ismét elmélyedni ebben a regényben, mint belemerülni egy kád meleg vízbe egy átfagyoskodott nap után, és nagyon örültem neki, hogy ennyi idő elteltével ugyanúgy magába tudott szippantani.

A regény nem fejthette volna ki a hatását Szaffkó Péter fordítása nélkül.

Eredeti cím: The Thirteenth Tale

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2006

Eredeti ár: 3500 Ft






2021. január 10., vasárnap

Felix Austria

"És milyen aljas természetem van! Ahelyett, hogy elszöktem volna a világ végére - kolostorba vagy cselédnek, vagy elszegődtem volna társalkodónőnek egy idős hölgy mellé -, a végtelenségig tűröm ezeket a megaláztatásokat, emésztem a fájdalmamat, és meghúzom magam egy sarokban, mint egy százszor megvert kutya, aki a gazda kezét nyalogatja. De hogy mehetnék el? Hogy hagyjam el Adelát? Hiszen elpusztul nélkülem! Gyámoltalan és gyenge, állandóan vérszegény, migréntől szenved, még lágy tojást sem tud főzni magának, kimúlik, kiszárad, vagy, ami a legvalószínűbb, nem tudja elintézni még a legegyszerűbb dolgokat sem, borzasztó kárt tesz magában, vagy tragikus katasztrófát idéz elő: felgyújtja a házat, leforrázza magát, baltával levágja a kezét, és elvérzik. Vagy egyszerűen elsorvad, annyira hiányzom neki." 

Szofija Andruhovics: Felix Austria

Háh, csak 2 évig várakoztattam szegény könyvet a polcon, sokakhoz képest még hamar sorra került a tavalyi Várólistacsökkentés keretében.

A történet narrátora Sztefa, egy fiatal, árva nő, akit kisgyerekként könyörületességből befogadott a helyi orvos és annak lányával, Adelával együtt nevelkedik. Furcsa kapcsolat alakul ki közöttük; nem testvéri meghittség, de nem is a távolságtartó úrnő-szolgálólány viszony, hanem ezek különös keveréke, elképesztő mértékű beteges függőséggel, sérelmekkel, civakodással tetézve. Sztefa Adela férjhezmenetele után is szolgálja, sőt, elkíséri őt a nászútjára is. Nem egyszerű ennek a hajadon nőnek a fejében lenni; annyi megkövesedett féltékenység és folyamatosan táplált gyűlölet van benne, mint egyes sokat megélt öregasszonyokban, akiktől mindent elvett az élet. Sztefa azonban még fiatal. És makacs. Életét az őt megmentő Anger doktor (vélt) utolsó szavainak rendeli alá: "Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám: szolgálnod kell Adelát."

Sztefa ennek megfelelően cselekszik; csecsemőként bánik a kor elkényeztetett kisasszony-követelményeinek megfelelő Adelával, fürdeti, fésüli a haját, cseréli az éjjeliedényét, illóolajokkal dörzsöli be a halántékát, ha a nagyságos asszonynak kibírhatatlan migrénje támad rengeteg tennivalója közepette. Száját összeszorítva, sérelmeit fénylő kitüntetésként büszkén viselve tűri a megaláztatásokat, emberfeletti erővel mos, főz, takarít hajnaltól késő estig.

Adelával képtelenek elszakadni egymástól, de együttélni sem nagyon tudnak, folyamatosan mérgezik egymás körül a levegőt, ami a regény végére éri el a tetőpontját.

Szofija Andruhovics nem elégszik meg ennek az érdekes (bár az olvasó számára is fojtogató) kapcsolatnak az érzékletes bemutatásával, hanem hasonlóan részletes, színes-szagos képet fest Sztaniszlaviv városáról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idején igazi olvasztótégely; lengyelek, ukránok, huculok, németek, zsidók, mindenfajta népcsoport keveredik benne, és rengeteg féle étel, amiktől rendre összefutott a nyál a számban, nem csoda, hogy Sztefa főztjének a csodájára járnak, szétkönyörögtem volna magam egy általa sütött képviselőfánkért.

Ahogy haladunk előre, a feszültség egyre nő; belép (vagy inkább visszalép) a nők életébe egy erőteljes kisugárzású pap, felbukkan egy különös kisfiú és egy ördögi illuzionista, egy jóképű henteslegény és egy pár harisnya is nem várt bonyodalmakat okoz. A vége felé kapkodtam a fejem, az addig komótosan csordogáló történet elkezdett vágtatni és egy nagyon nem olvasóbarát befejezéssel ért véget.

A Felix Austria feszült, érzelmekkel telített regény. Nem tökéletesen kiegyensúlyozott, de lekötötte az általában elkalandozó figyelmem, amire egyre kevesebb könyv képes.

Eredeti cím:

Kiadó: Typotex

Kiadás éve: 2017

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Ár: 3200 Ft (kiárusításokon pár száz forintért lehet kapni)


2021. január 1., péntek

Évzárás 2020

Milyen év volt 2020? Ha egy kördiagramon ábrázolnánk, alighanem körömhegynyi vastagságú lenne azoknak a szelete, akik boldog vagy elégedett évet zárhatnak. Én sem tartoznék közéjük, nemcsak a vírus miatt.

Könyves szempontból elég döcögős évet tudhatok magam mögött, de amikor orrig ér a szartenger, a hobbik szorulnak az utolsó utáni helyre. Nem bírtam koncentrálni, nem tudtam elmélyedni a történetekben ebben a roppant feszült évben, csak a legerősebbek tudtak áttörni azon a betonfalon, ami körém épült. Az igazán jó könyveknek ez (is) a fokmérője; a legmélyebb apátiából is képesek kirángatni, az internet minden csodája eltörpül mellettük és az sem zavar, hogy másnap hajnalban a szokásosnál is kimerültebbnek érzem magam.

Szerintem tavaly értem el az egyéni rekordomat, összesen 30 könyvet szereztem be, amiből csak 12-t olvastam még el, de ami késik, nem múlik. Nálam a nagyszámú beszerzés egyértelműen pótcselekvés volt, ill. megvan az a roppant hülye szokásom, hogy egy hobbinál hamar elérem a mániákus szintet, utána elvesztem iránta az érdeklődésem és némi szünet után az imádat beáll egy normál szintre. Kicsit kimerítő kivárni ezt a szakaszt, de ez legyen a legnagyobb baj.

Összesen 64 könyvet olvastam el, ami nem sok, de még mindig jobb, mint amire számítottam. A jó hír, hogy viszonylag sok emlékezetes könyvet olvastam és egyre se tudnám mondani, hogy olvashatatlanul rossz volt. Van abban valami, hogy a kevesebb több - a kisszámú olvasmány jobban belopja magát az emlékek közé, nem folynak össze annyira a történetek, mint évi 100 olvasmány esetében.

Ők voltak a legjobbak:
 Donna Tartt: A kis barát - 2019. végén kezdtem el és már akkor tudtam, hogy 2020 legjobb olvasmánya lesz, ez nem volt kérdés;
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok - alaposan meglepett ez az időutazós műfajmix, élveztem minden sorát;
Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról - olyan gyönyörűen fonja egybe a szavakat, hogy az már gyógyító hatással bír a lélekre, persze a briliáns fordítás nélkül nem lenne lehetséges;
Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek - roppant olvasmányos, mégis erős regény a második világháború utáni Délen;
Truman Capote: Hidegvérrel - az ikonikus tényregény engem is lebilincselt. Iszonú részletes, de imádtam minden sorát. Esküszöm, hogy nem tudatosan szedtem össze a déli államokban játszó könyveket, ettől függetlenül szerepelnek ebben a toplistában - nem tudok kibújni a bőrömből, na.:)
Siri Hustvedt: Amit szerettem - elringatott ez a hétköznapi történet hétköznapi New York-i emberekről, meglepően jólesett olvasni;
Ken Liu: A papírsereglet - imádatom tárgya lett ez a novelláskötet, nemcsak az év, hanem életem egyik legemlékezetesebb olvasmánya lesz;
Donna Tartt: Az Aranypinty - hát igen, Donna Tartt jön, lát és győz. Senki nem tud úgy történetet mesélni, ahogy ő, az apró részletektől a nagy egészig összefog mindent, számomra delejes stílusban; 
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére - a kellemesen szórakoztató regény, ami nem az irodalomtörténet jeles darabja, de annyira jólesik elmerülni benne, mint egy kád meleg vízben;
Sarah Waters: A kis idegen - ó, a gótikus/viktoriánus hangulatú kísértettörténetek a régi házakkal könyvmolyságom kezdete óta a kedvenc csemegéim, ez is közéjük tartozik;
Stjepan Šejić: Harleen - olyan gyanútlanul lapoztam bele ebbe a képregénybe, ahogy Harley sétált be az Arkham Elmegyógyintézet kapuján. Elég megterhelő olvasmány volt egy bizonyos női viselkedésmintáról, komor hangulatú, nagyon szép rajzokkal.
Madeline Miller: Kirké - véletlenül lefelejtettem a sebtiben gépelt vázlatból, pedig mennyire szerettem! A legjobb értelemben véve női történet, érzékeny, de nem csöpögős ábrázolással. Nagyon bírom az újraértelmezett történelmi, mitológiai alakokat, MM izgalmas, hihető történetet kerekített Kirké köré.

A jó hír az, hogy olyan igazán agyszaggató, szemétre való könyvet nem olvastam. Csalódtam Michael Cunningham: Jellegzetes napok és Lionel Shriver: A Mandible család c. könyvében, Harry Dresden rettenetesen fárasztott a Teliholdkórban és Zafón A köd hercegével, Rohinton Mistry többször élve felboncolt az India, India olvasása közben, köpködtem A bukott angyalok házára, hogy milyen béna és dühítően nem tudtam átérezni A dombok halvány képét, de egyiket se akartam a szoba sarkába hajítani.

Több könyvet újraolvastam; Sarah Andersen még mindig megnevettet a Macskapásztorral és a Puha, boldog puffanccsal, Blacksad még mindig nagyon komor és cool. Sajnos a Vándorünnepre egyáltalán nem tudtam figyelni, ezért kénytelen leszek majd harmadjára is elővenni, hogy Hemingwayjel ücsöröghessek a párizsi kávéházakban. Az Amy és Isabelle ugyanúgy lebilincselt, mint évekkel ezelőtt, és A sündisznó eleganciája sem veszített régi fényéből. Jó érzés, hogy bizonyos könyvek kiállják az idő próbáját - és van, aki nem, mint Anita Blake - és bármikor visszamenekülhetek hozzájuk. Folyamatosan beszélnek hozzám a meghatározó olvasmányok - most is egy ilyennel boldogítom magam -, szeretnék, ha újra találkoznánk és én szépen beosztva elő is veszem majd őket. Akárcsak az alvásnak, az olvasásnak is tényleg van gyógyító ereje. Csak azt nem tudom, mit csinálok, amikor elfogynak.:D

A zűrzavaros 2020-ban is teljesítettem a Várólistacsökkentést, összesen 15 könyvet olvastam el. Több idei kedvencet köszönhetek a játéknak; a Mesélj nekik csatárokról, királyokról és elefántokrólt, az Amit szerettemet, A papírsereglet és más történeteket, de nagyon jó volt Az idő gyermekei (pókok!), a Monokróm és a Felix Austria is, az utóbbi kettőt régóta aszaltam a polcon, teljesen érdemtelenül.

A VCs-t leszámítva semmilyen tematikát nem követtem az idei olvasásokban, nem is bírtam volna, és a mániás szakasz elmúltával már nem szeretek annyit szöszölni ezzel a hobbival, mint régen, de nagyon remélem, hogy az olvasás nem fog kikopni az életemből.

A többiek 2020-a:

Dóri

Nima

Ilweran

Nita

Heloise

PuPilla

Shizoo


2020. december 31., csütörtök

Decemberi zárás

 A december - a novemberhez hasonlóan - pokoli volt, nagyon hálás vagyok a naptárnak és a munkahelynek, hogy ilyen hosszú szünet jött össze év végére, mert 28-a környékén tértem egyáltalán magamhoz.


Az egész évi mértékkel űzött vásárlást ebben a hónapban is tartottam. Caroline Hirons tudatos bőrápolásról szóló könyvét előrendeltem, elolvastam és már írtam is róla. Az Amit sohase mondtam el akciós vásárlás volt, a Hol vagy, Madison Culver?-t pedig karácsonyi ajándékként kaptam. Az a Rene Denfeld az írója, aki a kultikus, bár kevesek körében ismert Az elvarázsoltakat írta.


Nagyon sok erős könyvet olvastam, egymás után vágott a földhöz és a falhoz a Girl in Pieces - Lány darabokban, a Harleen, A lélek testéről és a Felix Austria is, csupa női témát feldolgozó kötet. Igen, az új Strahant is elolvastam, ahogy várni lehetett és itt van a már említett Caroline Hirons-féle Skincare - Tudatos bőrápolás is.

A többiek decembere:

Nita - aki kihozta a hónapból, amit lehetett

PuPilla - aki 15 bejegyzést írt

Dóri - aki ismét nagyon változatosan olvasott

2020. december 30., szerda

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft