2022. május 16., hétfő

Friss rövidkék

 Jó lenne már kipofozni a piszkozatokat, de a friss olvasmányok kedvéért mégis újat kezdek, mert kezdem belátni, hogy finoman szólva a fejemre nőttek a "megíratlan" könyvek.

Billy O'Callaghan: Szerelmem, Coney Island

"És mint ahogy a fájdalom is tovább él a nevetésnél, az ő érzékeit is inkább a zsigeri téli emlékek tartották bűvöletben a nyers éleikkel. Az eső kemény kavicsai az arcán, a hideg füstös mágiája, a szél karmolása és talpa alatt a talaj állandó kíméletlensége. A nyarak a mosolynak kedveztek, de a telek komolyabb megfontolásra késztettek. A telek a háborgó tengerrel és a nappali órákat fehérítő-fojtogató esti homállyal közelebb húzták a világ peremét, újra elképzelhetővé tették a régi istenek létezését."

Könnyen olvasható, mégis odafigyelést és elmélyülést igénylő, költői hangulatú, keserédes emlékekkel telitűzdelt regény egy nagyon hosszú viszony utolsó napjáról, amely minden józan paraszti ésszel bíró külső szemlélő számára egyértelmű, hogy folytatódhatott volna máshogy, de minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája, amit csak a résztvevők érthetnek - hihetetlen egy huszonötéves szerelmi viszonyról olvasni, amikor vannak olyan házasságok, amelyek egy évig se tartanak ki.

Nem igazán tett jót neki a reggeli bambulós olvasás, és már vagyok annyira idős, hogy kényelmetlen érzéseket keltsen bennem a középkorúság mély barázdájában küszködő emberek nosztalgiájáról és depresszióval kacérkodó, a jövőt érintő gondolatairól olvasni, tehát egy enyhen disszonancia jellemezte az olvasásom, de egyáltalán nem bántam meg. Eszembe jutott John Banville jellegzetes stílusa és lám, a köszönetnyilvánításban - amit mindig elolvasok, hátha ismerős nevekkel találkozom - elő is kerül a neve.

Eredeti cím: My Coney Island Baby

Kiadó: Jelenkor 

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3500 Ft

Marilynne Robinson: Háztartás

Egy háztartás alapján sok mindent meg lehet állapítani.

Kifigyelhetjük, milyen természetű emberek élnek benne, ki a háztartást kitöltő kapcsolati háló működtetője, aki egyben a háztartás eleven központja is. Ha ő bármilyen okból kikerül a képből, a jelenlegi háztartás aprócska ökoszisztémaként összeomlik és egy új, általában teljesen más háztartás sarjad ki a romjaiból. Az utódháztartást általában gyengébb alapokon nyugszik és vagy nem sikerül, vagy sok időbe telik, hogy kitöltse az elődháztartász erőteljes kereteit. A változás könnyedén nyomon követhető. Teljes élettörténeteket olvashatunk ki a függönyök állapotából, a kamrapolcok tartalmából, a kertben növő virágok fajtáiból.

Ezer éve olvastam a Gileadot, csak a távolságtartó hangnemre és a zárkózott habitusú szereplőkre emlékszem belőle. Ez a Háztartásra is igaz, mégis, a tisztára csiszolt, sallangmentes mondatok nagyon érdekes karaktereket bontanak ki, főleg nőkét, azt, hogyan idomulnak a körülöttük változó világhoz. Van, aki szemlél, van, aki elfogad, van, aki kitör és aki megtartó erővel igyekszik a maga képére formálni. Vicces, hogyan fonódnak egybe a képzeletünkben az olvasmányaink, Marilynne Robinson szereplőiről az jutott eszembe, hogy Elizabeth Strout hőseinek az előző generációi.

Az is érdekes, hogy mi képes felmerülni az emlékezet mély iszapjából. Eszembe jutott a Mostohák gyöngye című film, amelyet azt se tudom, mikor, melyik csatornán láttam, de bizonyos mondatok megőrződtek bennem mélyen eltemetve és ez a történet felszínre hozta bennem az adaptációt is, mintha egy mini időutazáson vettem volna részt.

Eredeti cím: Housekeeping

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabadkai Bernadett

Ár: 4500 Ft

2022. május 12., csütörtök

A szeszélyes április

 Múlt hónapban már megpörgettem a GDP-t és hizlaltam a várólistámat és a könyvespolcaimat (a pénztárcám bezzeg karcsúbb lett).




Vannak köztük olyanok, amelyeket hirtelen birtokolni akartam (Pop, csajok, satöbbi), olyanok, amelyeket nemrég olvastam a könyvtárból és mit tesz isten, kellett egy saját példány (Papírpalota), kölcsönkönyv, amelyet sikerült kicsit leamortizálni (Keresztutak - még jó, hogy tetszett...), hirtelen felindulásból a kosárba hajított (Rizsporos hétköznapok 3.), biztos beszerzések (Atwood, Buwalda, Avallone), és halogatott, ám vágyott beszerzés (Blacksad 6.).

Az olvasások terén meglepően hasítottam:




Voltak köztük gyorsan pörgethető, rövid, de valós és igazi mamutolvasmányok is, és tartalmilag is igen változatos a lista. John Blacksad, aki iránt rajongásom csillapíthatatlan (hiszen egy macska), hozta a szokásos formáját, Avallone viszont bődületesen elhasalt. Igazi introvertált, befelé forduló olvasmányok tarkították az áprilisom, a Háztartás, a Szerelmem, Coney Island és a hónap sztárja, az Ásta. Mindhárman más stílust, témát képviselnek, mindegyik másfajta elmélyülést kíván, de közös vonásuk, hogy kell hozzájuk egy belső csendesség és odafigyelés, hogy elnyerjük a bizalmukat. 
Franzen végre áttörte a kapukat nálam, csak kiizzadta magából azt a regényt, amit (nagyon türelmesen) vártam. Sajnos a Sötét helyeket nagyon nem szerettem, Gillian Flynn biztos élvezettel tobzódott ebben a mocsokban, nekem továbbra is az Éles tárgyak marad az egyetlen szeretett regényem tőle, ez van. A Rizsporos hétköznapok harmadik része nagyon érdekes, ugyanakkor eléggé mélabúba taszító olvasmány volt.

A többiek áprilisa:
Dóri - aki szintén elment egy körre Blacksaddel


2022. április 26., kedd

Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető


2022. április 24., vasárnap

Minden emlék a mélyben

"Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?" 

Silvia Avallone: Egy barátság története

Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.

Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre - olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.

De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.

Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.

(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)

Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.

 Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.  

Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.

Eredeti cím: Un' amicizia

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Lukácsi Margit

Ár: 4500 Ft


2022. április 17., vasárnap

De néha a holnap soha nem jön el

"Hát persze hogy táncolnak. Mi mást lehetne tenni, mikor az ősz lassan télbe vált, a napok egyre rövidebbek, a sötétség egyre súlyosabb, végül olyan súlyos lesz, hogy a fürdőszobai mérlegek kiakadnak tőle." 

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Sejtem, hogy a csillagok száma alapján néhányan már mosolyogtok... szóval, Amika, hogy is van ez a szárított tőkehalfejjel?

Őt hagytam meg utoljára a könyvtári kupacból, amolyan "legyen..." grimasszal az arcomon vettem el a polcról. Itthon belelestem egy fél mondat erejéig valahol a közepe táján és berzenkedve be is csuktam. Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, túlzás nélkül méla undorral néztem rá. Felvágom tőle az ereimet. Elveszi a maradék életkedvem. Meg is érdemelné, hogy olvasás nélkül vigyem vissza, úgy kell neki.

Kecsesen zárjuk le ezt az ostoba felvezetést, hadd kezdődjön a szent rajongás: szeretem magamat meglepni és igen, szeretek magamon röhögni, jó? Továbbá szeretem a könyvtárat, mert kiiktatja a könyvekkel szembeni elvárást és a megvásárlásuk esetén érzett stresszt.

Stefánsson könyve sem szűkölködik az emberi nyomorúságban, de úgy képes az egészet becsomagolni, hogy az olvaó nyeli, mint kacsa a nokedlit; egyszerűen annyi a titka, hogy mesél. Visszanyúl a történetmesélés kezdetéhez, ugyanakkor egy merész húzással nekiáll posztmodernkedni, magát is beleírja a regénybe, ahogy a regényt írja és közben izgatottan újságolja el neki a lánya, milyen érdekes személyiség a nemrég megismert Ásta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Stefánsson a skandináv Paul Auster, de ez magában hordozná azt a sértést, hogy Stefánsson csak egy jól sikerült imágó, plusz Austertől sem olvastam túl sokat, szóval Stefánsson az Stefánsson, és kész.

Habár teljesen hétköznapi emberek botorkálásáról olvashatunk, szeretett Kálmánunk (ezt nem bírtam kihagyni) úgy adja elő, hogy munka után semmi mást nem akartam csinálni, mint visszabújni a könyvbe, a telefon meg dögöljön meg. Kálmán az őrületbe kergetett a gyakori helyszín-és idősíkváltással, a végsőkig próbára téve a türelmemet; muszáj most visszatérni Sigvaldihoz, nem követjük tovább az előző szálat? Miért mindig ott hagyod abba, ahol a legizgalmasabb? Remek, most meg a kávéfőzésről értekezel és úgy mutatod be az ostoba szomszédod, ahogy az biztosan nem szeretne az örökkévalóság része lenni (direkt kérte, hogy ne írd meg a pocakját, erre te csakazértis), miközben szegény Ásta Bécsben szenved.

Ásta. Az "ást" jelentése szeretet, de a főszereplőnek pont ez lesz a keresztje; úgy tűnik, képtelen szeretni és csak fájdalmat okoz azoknak, akik megpróbálnak közeledni hozzá. A töredezett elbeszélésmód miatt időbe telik összerakosgatni a képet és bizonyos részletek homályban maradnak, de annyi kiviláglik, hogy az anyai ágon végigvonuló transzgenerációs sebek Ásta életét is komolyan meghatározzák. Ástában is ott fészkel édesanyja nyughatatlansága, de tőle eltérően erőteljes lelkiismerettel párosul, ami igazi megnyomorító párosításnak bizonyul és számos vargabetűt eredményez az életében. Milyen furcsa, hogy a sok szenvedés érdekes élettörténeteket eredményez! A rossz, rendbomlást hozó epizódok, a traumák ellenére Ásta élete máshogy végződik, mint az anyjáé, igazán kíváncsi lettem volna az énje tudatos részére és a felnőttkorára is, hogyan sikerült mindezt magában elrendeznie és eljutnia odáig, ahol a levelei alapján tart.

A vélemények alapján szerencsés kézzel sikerült az eddig megjelent Stefánsson-művek közül a legolvasmányosabbat kiválasztanom. Nem tudom, mikor kaparok össze elég lelkierőt a Menny és pokol trilógiához, de egyszer az is sorra kerül.

Eredeti cím: Saga Ástu

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Egyed Veronika

Ár: 4000 Ft

2022. április 9., szombat

Temetési rítusok

Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért

Hosszú évek óta a képzeletbeli várólistámon tanyázó könyvről van szó, tipikus "majd egyszer"-kötetről. A "majd egyszer" márciusban jött el, amikor az egyik könyvtári forgóállványon csábítóan felém kacsintgatott, én pedig egy közönyös vállrándítással magamhoz ragadtam, mondván, miért is ne, legfeljebb félbehagyom - ehhez képest alig bírtam letenni.

Kétféle ember van: aki az északi nyomort, és aki a déli nyomort preferálja. Én az utóbbi csoportba tartozom, mert délen legalább meleg van, és a melegben mindent könnyebb elviselni, és lehet tésztát meg paradicsomot enni. Északon viszont nincs más, csak sós víz, szél, poshadt hínár, meg szárított tőkehalfej. Ja, és a sötétség.

Ennek okán igen limitált mértékben tudom elviselni a szárított tőkehalfejet, de Hannah Kentét - aki az Utószóban roppant aranyosan és érzékletesen mutatja be a történettel való vajúdását, amely izlandi cserediákságával kezdődött - élvezettel befaltam. Nehezen tudom pontosan megfogalmazni, mi fogott meg annyira a regényben; egy, a nagyvilágtól elzárt, szűk közösség, amelyet sóval bevont és megkeserített a természettel való küzdelem a puszta túlélésért, ahol éjszaka jégréteg képződik a takarón, az eget hollóraj feketíti el, amely megmutatja a jövőt. Fekete fellegek, kavargó hóvihar, az égő fa felszálló füstje. A vér. Ahol olyan erősen fúj a szél, mintha lidérc ostromolná a házat. Egy férfi, aki a Sátántól kapta a nevét. Egy nő, aki ért a madarak nyelvén.

A regény valós eseményeket dolgoz fel; Agnes Magnusdóttir áll a középpontjában, az utolsó ember, akit Izlandon kivégeztek. A szájhagyomány ravasz, számító vagy éppen őrűlt nőként őrizte meg, az írónő arra tesz kísérletet, hogy a rendelkezésre álló tények és a fantázia révén egy másik Agnest mutasson be, azt az Agnest, aki hozzá hasonlóan magányos kívülálló volt, aki a képzeletében elevenedett meg a kutatásai során. Nagyon szeretem az irodalom és az írók azon empatikusságon és kíváncsiságon (vagy bármin) alapuló képességét, hogy képesek és mernek szembemenni az általános (elő)ítélettel, hogy a világ elé tárják az érem másik oldalát is.

Agnes törvénytelen lánygyermek, ami a 19. századi Izlandon nem előnyös belépő az életbe. Édesanyja kiskorában elhagyja (azt hiszem, hat évesen), először rokonoknál lakik, majd az egyházközség gondoskodónak nem mondható szárnyai alatt tanyáról tanyára kerül, oda, ahol éppen szükség van egy plusz pár dolgos kézre. A tragédiák, a szívtelen bánásmód, a gyökértelenség elidegenítik az emberektől Agnest, akik gyanakodva figyelik, mert nincstelensége, számkivetettsége ellenére intelligens, művelt beszédű - ezek elegyétől mindenki idegenkedik, főleg a basáskodó férfiak, akik már akkor is fenyegetve érezték magukat az okos, erős nőktől.

Tulajdonképpen egy klasszikus esetet láthatunk: adott egy ide-oda hányódó, senkihez sem kötődő ember, aki egy karizmatikus manipulátor hálójába kerül - mert, bármennyire is baljós kisugárzással is bír Agnes, ő is vágyik a szeretetre, az elfogadásra, hogy végre tartozzon valakihez, tartozzon valahová. Hogy otthona legyen. Hogy legyen valaki, aki végre látja őt. Natan, a titokzatos gyógyító, füvesember, állítólagos látnok, aki a rossznyelvek szerint a Sátán szülötte, ellenállhatatlan vonzerővel bír az ilyen magányos emberek számára (is); annak ellenére, hogy nem mondható vonzó férfinak, delejes kisugárzása sokakat megbabonáz és kiváltságnak érzik, ha valaki hozzá tartozhatnak - ugyanakkor ő is kívülálló, hiszen olyan praktikákat ismer, amelyek a halál küszöbéről rántják vissza a betegeket. A gyógyítókat mindig valami félelemmel, távolságtartással vegyes tisztelet övezte, amely könnyen átfordulhatott erőszakba, Natan pedig előszeretettel játszik rá erre a szerepre, imád játszadozni az emberek érzelmeivel, ráadásul a vagyona is tovább szítja az emberek iránta való ellenszenvét.  

Csak idő kérdése, hogy az eleve meglévő és szándékosan táplált feszültség eszkalálódjon és magával rántson mindenkit, aki az epicentrumában van - így Agnest is.

Nagyon lebilincselő, a legelemibb érzelmekre ható történetről van szó, ami sokáig elkíséri az embert - sziruposan hangzik, de így van; szomorú tabló az emberi gyarlóságról és a mindenféle értelemben vett nyomorban kivirágzó jóság fájdalmas ellentétéről.

Eredeti cím: Burial Rites

Sorozat: Arany pöttyös könyvek

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Fordította: Lengyel Tamás

Ár: 3400 Ft (de sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni)



2022. április 2., szombat

A márciusi zárás

 Márciusban sem vettem könyvet, ezen lassan illene változtatnom.




Elég jó könyveket olvastam a múlt hónapban; az Alkony Motel egy kicsit sántított - nem tudom, honnan jön újabban az a késztetés, hogy a korai könyvmolykoromat idézően efféle (misztikus) thrilleket olvassak -, Lydia Davistől kicsit tartottam, mert A történet vége című regényével kicsit elmentünk egymás mellett, de a töredezett stílus nagyon jól állt ezeknek a rövid, sokszor száraz humorú szösszeneteknek.
Ted Chiangnál sejtettem, hogy csak jóra számíthatok (és legalább nem döngölt a földbe, mint Ken Liu), a Rekviem egy gyilkos asszonyért pedig totális meglepetés volt, nem hittem volna, hogy ennyire elvarázsol, nagyon örülök, hogy kivettem a könyvtárból.

A többiek márciusa:
Dóri - aki majdnem minden márciusi szerzeményét elolvasta
Kata - aki megnyitotta a Balaton-szezont
PuPilla - aki csak úgy hasít a Várólistacsökkentésben


2022. március 27., vasárnap

Trója

"- De én nem félek a haláltól!

 - Nem - hagyta rá Patroklosz. - De az anyádtól félsz.

 Akhilleusz elvigyorodott, és barátságosan belebokszolt barátja karjába.

- Messze nem annyira, mint te."

Stephen Fry: Trója 

Részben azért olvasok újra rogyásig ismert történeteket - mint amilyen Marie Antoinette élete, Romeo és Júlia szerelme, vagy a trójai háború -, mert a lényem egy része mindig reménykedik, hogy ezúttal máshogy fog történni. Ezúttal máshogy végződik, senki nem hal meg valamilyen ostoba hiba, az emberi büszkeség, a kapzsiság vagy valamilyen fatális véletlen miatt. Ilyenkor imádom a pasiknak azt a vonását, hogy szeretik kikorrigálni az életben bekövetkező hibákat és az általuk megálmodott feldolgozásban minden úgy történik, ahogy az ember igazságszeretete, vagy inkább vágyálma diktálja azon mesei szentencia alapján, amit szinte az anyatejjel szívunk magunkba; a jótett elnyeri jutalmát, a gonosz a méltó büntetését, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt az elégtételt adta meg nekem Dan Simmons az Ílionban (és Quentin Tarantino a lángszóróval).

Stephen Frynál (sajnos) ez nem történik meg, csupán újrameséli az ezerszer hallott történetet a maga barátságos, közvetlen stílusában, tudva, hogy az olvasónak hamar keresztbe áll a szeme a szövevényes antik családfáktól és kedvesen biztat, hogy csak még egy kicsit tartsunk ki. Nyugodtan képzeljünk eme történetmesélés mellé néhány csésze teát és uborkás szendvicset, akár a kényelmes fotelt is magunk alá vizionálhatjuk.

Hogy őszinte legyek, nekem az angol humor vajmi kevéssé jött át, szerintem kulturális beágyazottsága miatt nem is nagyon értelmezhető jelen kontextusban, bár kellemetes elképzelni, hogy Akhilleusz ropogós keksszel a szájában fényesítette csodás vértjét. (Earl Grey teát aligha fogyasztott, bár jót tett volna a természetének.) Simmons és Gemmell ügyesebben interpretálta a humort a történetbe - már amennyire lehetett -, egyébként az ő feldolgozásaik állnak hozzám a legközelebb.

Ennek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam Fryét, sőt, jólesett találkozni az ismerős részletekkel, feleleveníteni az ismereteket és magamba szívni az újdonságokat, mert a szerző ezzel is tudott szolgálni; látszik, hogy nemcsak lerittyentett valamit egy Word fájlba, hanem alapos kutatómunka előzte meg az írását, hiába egy unásig ismételt sztoriról van szó. Az emberi részletekre is kitér, hogy közelebb hozza hozzánk ezeket a rég (vagy egyáltalán nem) élt embereket, akik annyira más kultúrával és gondolkodásmóddal bírtak, hogy akár a Marsról is jöhettek volna, bár kíváncsi lennék, hogy ha bedobnának pár száz 21. századi embert egy hasonló szituációba, vajon mi kerekedne ki belőle (gondoljunk A Legyek Urára). Lehet, hogy ugyanez, csak nem olyan hévvel dobálnák a dárdákat.

Habár szeretek Trójáról olvasni, mindig mérhetetlenül elcsigáz a pusztítás és a vad, őrjöngő erőszak, ami porig rombolta ezt a páratlan várost és ami annyi életet elpusztított és tett tönkre; és nem feledhetjük, hogy ez nem egyedülálló eset. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy a 21. században még mindig foglalkoztat minket ez a történet; ezek az emberek tényleg halhatatlanok lettek.

Eredeti cím: Troy

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2021

Fordította: Kisantal Tamás

Ár: úgy látom, ennek már árfolyama van, 5-6 ezer között mozog az eredeti ára


2022. március 20., vasárnap

Nem vagyunk már gyerekek

"Azt szokták mondani, hogy hosszú az élet, pedig csak az ember emlékezete hosszú." 

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

"Napsugaras irodalom" - lehet olvasni a vidám, sárga könyv borítóján és ezúttal az ajánlás nem csupán hangzatos reklámszöveg. No, nem kabátkönyv, hanem olyan kis feelgood komfortolvasmány, ami olyan kellemes, mint egy meleg fürdő a fárasztó nap végén, leheletnyi, de nem mélybe karmoló odamondogatásssal.

Emma Straub regénye banális közhellyel indít; a főszereplő Astrid Strick egyik ismerősét (akit nem különösebben kedvel), Barbarát, elüti a busz. Habár finoman szólva nem voltak közeli kapcsolatban, Astridot mélyen megrázza az eset, sokkal mélyebben, minthogy azt bevallaná magának. Ha szemtanúi leszünk egy (hirtelen) halálesetnek, olyan, mintha kapnánk egy hidegzuhanyt és egy istenes pofont - elgondolkozunk, hogyan kellene élni, és a "kellene" alatt nem a lehetetlen társadalmi elvárások tüskés béklyóit értem.

Astrid hatvannyolc éves, szóval a legideálisabb korban van az újrakezdéshez. Nem kell gúnyos aláfestést képzelni az előző mondathoz, hiszen az élet folyamatos újrakezdések sorozata (csak úgy ontom magamból az obligát bölcsességeket vasárnapra, amikor végre kialszom magam) és Astrid öntudata elég szilárd alapokon nyugszik ahhoz, hogy a kora ne töltse el alattomos rettegéssel - nem is látja magát öregnek, hiszen még aktív életet él, nem szorul mások segítségére és van még benne annyi kraft, hogy meghatározatlan ideig nála vendégeskedjen tinédzser unokája és a szemébe mondja felnőtt gyerekeinek, hogy mit bánt meg. Valljuk be, ehhez nem kevés gerincc és lelkierő kell. 

Ahhoz az interjúkban olvasható kijelentéshez, hogy a megkérdezett nem bánt meg semmit, mindig szkeptikusan viszonyulok, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Astrid, miközben félelemmel vegyes bátorsággal, életében először felvállalja az érzéseit és képes itt és most kimutatni őket, nem pedig egy fontossági sorrendet követve elfojtani azokat, elkezd élni, amivel sikeresen megfertőzi a családtagjait is.

Olyan aranyosan csetlő-botló könyv ez, tele olyan emberekkel, akik végre kimondják és felvállalják, mit akarnak, még ha nehéz út is áll előttük. Lehet, hogy nem fog sikerülni vagy katasztrofális kudarcba torkollik, de neki kell futni és kész - sajnos ez is benne van a pakliban, és a mesékkel ellentétben a tiszta erőfeszítést nem követi automatikus megdicsőülés. 

A befejezés túl cukormázas és hiteltelen lett az én ízlésemnek, túl sokszor hangzott el a "nem rólad szól"-kitétel, mintha valami mantra lenne, amivel mindent el lehet intézni; de lehet, hogy a végére a történet elvégezte a munkáját, kicsit kisimítgatta az összegubancolódott idegvégződéseimet, helyreállt a cinizmus-hormonszintem és készen álltam a szokásos rideg valóságot tükröző olvasmányaimra.

Eredeti cím: All Adults Here

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabó Olimpia

Ár: 4990 Ft

2022. március 6., vasárnap

Februári zárás

 A február megbontotta a tér-idő kontinuumot, mert egyszerre telt nagyon lassan és nagyon gyorsan, és azt vettem észre, hogy már megint pislogok ki a villamos ablakán a hentesüzletre, jön a kanyar, snitt, már vonszolom fel magam a lépcsőn és arra gondolok, hogy ezt a napot se bírom ki kávé nélkül, pedig nem akartam inni.

Nem vettem könyvet, mert szuperül elkérődzöm a könyvtári példányokon - főleg olyan kedves invitálás után, hogy: "Nézzen csak szét nyugodtan, biztosan talál valami érdekeset!". A könyvtáros hölgynek fogalma sincs, milyen jóleső érzés, hogy végre valaki nem akar tőlem valamit, hanem adni szeretne.

Csak négy könyvet sikerült elolvasni:



Michelle Obama könyvével borzasztóan megkínlódtam, szerencsére a hónap másik három olvasmánya bőven kárpótolt a csalódásért; a Papírpalotáról már írni is sikerült, abszolút nekem való komfortolvasmány volt, akárcsak a Trója és a Nem vagyunk már gyerekek is. Mindegyikről szeretnék írni is, csak sajnos hétköznap egy ép agysejtem nem marad és most egynapos volt a hétvége, a 26-át cseréltem el. 

A többiek februárja:

Dóri - aki nagyon változatos olvasmánylistát mutathat fel

Katacita - aki nagyon rákapcsolt az olvasásra

2022. február 27., vasárnap

Apák és fiúk

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Borzasztó régen olvastam a Montecorét - hogy őszinte legyek, konkrétan semmire nem emlékszem belőle -, de úgy gondoltam, a fülszöveg, az eltelt évek meg minden izémizé alapján az Apazáradék abszolút nekem való és kifejezetten vártam, hogy Khemiri és magyar hangja, a zseniális Papolczy Péter - mert annyi megmaradt a Montecoréból, hogy a nyelvezete nagyon egyedi és különleges - magával ragadjon.

Aha. Magával ragadott és jól a földhöz csapkodott. Vagy inkább halálosan elcsigázott.

De kezdjük az elején.

Ez egy nagyon erőteljes, nagyon jól sikerült könyv; sikerült tökéletesen megragadnia egy jóléti állam középosztálybeli liberális családjának minden búját-baját; olyan töményen-tökéletesen és átélhetően magába foglalja ezt a töméntelen mennyiségű hétköznapi frusztrációt, hogy olyan érzés olvasni, mint óvatlanul letüdőzni egy adag Gucci Memoire-t vagy felhajtani egy adag Lapsang Suochongot - a kidülledt szemmel kísért megdöbbenés és levegőkapkodás, a miapicsa egyetemes sokkja istenesen pofán rúgja a gyanútlan olvasót a villamoson, aki az olvasmányai 80%-át tekintve ettől a frusztrációtól szeretne menekülni, nem pedig 100%-os lepárlásban szeretné belélegezni. 

Emiatt csekélységem nehezen haladt eme remekbe szabott könyvvel. Ha fáradt vagyok, egyébként is orbitális mértékű emberutálat szivárog ki a pórusaimból - amihez elég, ha valaki nem köszön egy pénztárosnak vagy megszívja az orrát a buszon -, és ebben a könyvben valamennyi szereplőt meg tudtam volna csapkodni, pedig szegényeknek csak annyi a bűnük, hogy pusztán emberek. Khemiri kendőzetlenül rmegvilágítja minden gyarlóságukat és undorodva rázhatnánk a fejünket, hogy én nem ilyen vagyok (még a vállunkat is megveregethetnénk), de ne hazudjunk magunknak; ki ne engedett volna még az életben a mártíromság sóhajának, miközben bekapcsolta a vízforralót, jelezve, hogy rajtunk a világ összes terhe, és hozzánk képest sehol nincs ehhez képest a másik? A sértett önérzet, az elhanyagoltság, a magány, a neheztelés az elmaradt (és jól megérdemeltnek vélt) figyelemért alattomos, csendes méreg.

Totális mértékű elidegenedettség.

Legszívesebben azt kérdeztem volna a szereplőktől, amit az egyik sárkány Jonathan Strahan válogatásában: mi a fasz bajotok van? Miért várja el az apa, aki nagyapa is egyben, hogy a fia minden csettintésre ugorjon és hanyatt-homlok teljesítse minden irreális kívánságát? Miért nem képes azt mondani neki, hogy "köszönöm"? Miért nem képes felfogni, hogy a gyerekei nem az ő kicsinyített másai és nem azért élnek, hogy őt bosszantsák? Miért kell büntetni őket azért, mert nem teljesítették az ő elvárásait? Miért fizetteti az anya egy nyavalyás aloe vera gélt a fiával és miért ajánlja fel, hogy vigyáz a gyerekekre, ha valójában nem is akar rájuk időt szakítani? 

Mi a fasz bajotok van?

Nagyon fájdalmas az út a felismerésig, amin az apa jár: hiába várja a pozitív visszaigazolást a saját apjától, nem fogja megkapni - hiába takarítja el a hátrahagyott disznóólat, teljesít lóhalálában minden nevetséges kívánságot - ezért magának kell megadnia és le kell szakítania magát az apjáról, el kell tépni a fájdalmas köteléket és egy egészséges távolságtartással viszonyulnia hozzá, különben felemésztik a  démonai. A vér ugyanis nem jelent semmit; ki kell mondani, hogy én nem olyan vagyok, mint te.

Én nem lépek le.

Én nem nyomorítom meg egy életre a saját gyerekeimet.

Sok sikert, kedves apa.


Eredeti cím: Pappaklausulen

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Fordította: Papolczy Péter

Ár: 4000 Ft

2022. február 20., vasárnap

Minden család pszichotikus - már megint és még mindig

"Az egyetlen helyi adó, ami tisztán szól, a Time in a Bottle-t játssza.

- Csak ezt ne! - mondja mami. - Nem bírom Jim Crocet. Olyan nyálas.

- Legyél nagylelkűbb szegény pasassal, Wallace. Egy pekánfa ölte meg.

- Attól se lett jobb a zenéje." 

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

Igazán jellemző rám, hogy miután csalódtam jó pár megvásárolt könyvben - tékozló gyermek módjára visszatérve a könyvtár türelmes kebelébe -, az első kikölcsönzött négyesből rögtön az első kettő olyan, hogy igencsak kelleni fog belőle saját példány. Mondhatnátok, hogy de hát Amadea, ez a könyv valamennyi létező paramétere alapján neked való, mire azt felelném, hogy ja, ezt gondoltam Az iskola Topekábanról is és azóta is 110 lesz a pulzusom, ha eszembe jut az az önző kis hisztis szarjankó, el is akarom adni azt a könyvet.

Szóval a Papírpalota jött, látott és győzött.

Ahogy sok jó olvasmány esetében lenni szokott, nehéz szavakba önteni, mitől is olyan magával ragadó. Igazi hangulatmozaik; benne van a vízparti családi nyaralások végtelen esszenciája, a rozzant házzal, a halálosan komoly és egy perc alatt elsimuló civakodásokkal, a naptól és úszástól elnehezült test, a folyton döngicsélő gondokat hátrahagyó felszabadultság érzésével, a víz felszínén szikrázó fénysugarak gyönyörűségével, a csak lenni manapság oly ritkán megélhető kegyelmi állapotával.

Benne van a New Yorki hétköznapi élet, a csöndes kisváros-vízparti közeg ellentéte, a veszélyes, mocskos, zsúfolt nagyváros, a salétrommarta falakban motozó egerek, a belső udvar betonján loccsanó borsószemek hangja, a kávézók kéretlenül kínált sötét löttyének vitriolos aromája, de még az engesztelhetetlen angol eső vizesgyapjú-szaga, az egy életen át cipelt titkok, bűnök sorvasztó, savanyú, ammóniás kipárolgása, a félelem bűze, hogy lelepleződünk és meztelen állunk a világ előtt.

Cowley Heller nagyon egyedi, maróan cinikus szereplőket alkotott, olyan erős nőket, akik egyszerre edzenek meg és sebeznek halálra; bármennyire magával ragadóak az olvasottak alapján, az életben egészen biztos, hogy ki nem állhatnám Wallace-t és mindent megtennék, hogy belemarjak (és viszont), de Annát is kedvem lenne néhányszor a falhoz csapni; olyan szintű egoizmus és kérlelhetetlen önhittség jellemzi őket, ami páncélként véd, de mindenki mást képes darabokra zúzni - de a történtek fényében szükségük is van erre a páncélra.

Ez a nő nagyon tud valamit és örülök, hogy írásra adta a fejét. Bármivel is járult hozzá a nevével fémjelzett sorozatokhoz, szeretem azt képzelni, hogy a regényébe is sikerült átmentenie.

Eredeti cím: The Paper Palace

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Katona Ágnes

Ár: 4490 Ft


2022. február 10., csütörtök

A medve és a csalogány - az orosz mese, ahogy egy amerikai elképzeli

Katherine Arden: A medve és a csalogány 

Borzasztóan cinikus vagyok, ráadásul előítéletes, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan, valamint az Ezüstfonás szerzője is amerikai illetőségű, bár emlékeim szerint Valentének és Noviknak is vannak kelet-európai érdekeltségei. Áj, de tudjuk, hogy igazából nem ez a lényeg, hanem a hitelesség; ezek a szerzők képesek voltak egy olyan történetet összegyúrni, amelyben a szláv mitológia, az adott korszak, az erős, saját útjukat járó nők úgy fonódnak össze a képzeletük mezsgyéjén, hogy nem lesz erőltetett, kínos vagy nevetséges, ne adj' isten mindez egyszerre.

Nem, Katherine Ardennek ez nem jött össze. 

Az alapötlet jó és tetszik, de ami az első részben történik, azt 150 oldalban is el lehetett volna mesélni, így nem lett volna dögunalmas és önismétlő. Az amerikai önsegítő könyvek mintájára rengeteget ismétel; huszonötször leírja, hogy Vászja nem számít szépségnek, helytelenül viselkedik és az az asszonyok sorsa, hogy férjhez menjenek és szüljenek egy rakás fiút, ez utóbbi amolyan végső érv, amivel minden, a főszereplővel kapcsolatos problémát lezárnak. Mindenki állandóan ráncolja a homlokát. Azt is megtudjuk, hogy Vászja hatalmas zöld szemekkel, vörösesen megcsillanó fekete hajjal és aranypöttyös zöld szemmel bír.

Nyííííí, Katherine, miért teszed ezt velem?

Nem igazán világlik ki a cselekményből, Arden mit is szeretne kihozni ebből a történetből. Van itt gonosz mostoha, domovoj, vámpír-és szörnyvadászat, varázslónői örökség, a keresztény vallás és a pogány hiedelmek ütköztetése, hatalmi harc a hercegségek között, feltűnik Halhatatlan Koscsej, de Arden csak akarattalan bábként mozgatja, van némi csókolózás, mert kell némi szenvedély is a történetbe, és rengeteg, rengeteg ló és lovaglás. Ha meg kellene mondani, melyik téma dominál a regényben, habozás nélkül a lovakat emelném ki, amivel nincs baj, de én egy alter, szláv mitológiai ihletésű fantasyt szerettem volna olvasni, nem azt, hogy melyik lónak milyen a természete és milyen jó Ogonnal száguldozni.

A nagy, epikus küzdelem, ami elvileg a történet csúcspontja lett volna, borzasztóan összecsapott és művi, annyira látszik, hogy az író szó szerint beleerőszakolt egy szereplőt, hogy kipipálhassa a drámai faktort is, nulla felvezetés nélkül bedobta a kalapba, abszolút hiteltelenné téve a karaktert.

Nagyon sokféle, izgalmas irányba kanyaríthatta volna Vászja sorsát az írónő. Talán azt élveztem volna a legjobban, ha az éj leple alatt afféle erdei harcos-boszorkányként küzd a démoni erők ellen, a faluját védelmezve, nappal pedig igyekszik a társadalmi konvenciókkal harcolni, és lassan egy erős kezű vezető válik belőle, aki mosolyogva, de határozottan utasítja vissza, hogy bármilyen hatalom gyeplőbe fogja. És közben kedvére lovagolhat.

Számomra a szószedet egyik szakasza tökéletesen megvilágítja Katherine Arden írói motivációját: "Ez az öltözék [a szarafán] tulajdonképpen csak a XV. század elején terjedt el. Egy kicsit azért is vettem be ebbe a regénybe, mert a nyugati olvasóban ez a fajta öltözék olyan élénken idézi fel az orosz mesevilágot."

Ha Halhatatlan Koscsej parkol le hatlovas fekete hintóval a házam előtt, akkor se olvasom el a folytatásokat.

Ui.: A fordítás érzésem szerint nem sikerült a legjobban, és csak mellékesen jegyzem meg, hogy Puskin nevét illett volna a magyar átírás szerint feltüntetni. Ellenben rém fontos volt, hogy a borítóra a lehető legcsöpögősebb leírás kerüljön.

Eredeti cím: The Bear and the Nightingale

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2018

Fordította: Iváncsics Irma

Ár: 4000 Ft