Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

Az angyal, aki csak egy lány

"Az egyetlen lény a környéken, akit láthatóan nem kavart fel az esőzés elmaradása, nagyanyám volt. Emilienne nem az északnyugati partvidék szülötte volt, és nem is nárcisz. Emilienne inkább egy petúniára emlékeztetett. Szüksége volt a vízre, de jól megvolt pocsolyák és elázott zoknik nélkül is. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy szürke égboltra sandítva merengjen. Őszintén szólva, őt amúgy is zavarta az a sok eső."

Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata

A kedvenc könyvek változásáról szóló postban említettem - még piszkozatban hever, ezért nem tudtok róla semmit, de majd fogtok -, hogy az Alice Hoffman-féle háztáji mágikus stílus (a mágikus realizmus lightosabb verziója) közel tíz év alatt sem kopott ki az olvasói repertoáromból. Azért az ő nevével kapcsolom össze, mert tőle olvastam először ilyen könyvet, és teljesen elvarázsolt. Ez a varázs a mai napig megmaradt, kicsit tompítja a hétköznapok éles széleit, elringat, beburkol - tényleg olyan, mint belebújni egy egy pihe-puha kabátba.
Ezek a könyvek nem özönlötték el a piacot, mint a YA-k vagy a pararománcok, de azért lehet párat olvasni, a legújabb köztük Leslye Walton regénye.

A narrátor a címbeli Ava Lavender, a pöttyös szárnyú fiatal lány, akit sok mindennek tekintenek - angyalnak, torzszülöttnek, érdekes genetikai mutációnak, pedig ő csak egy lány, aki még csak repülni se tud - holott mi másért lenne szárnya, nem? Avának nagyon rosszul esik, hogy afféle béna madárnak tekintik, ő sose a repülés eszközét látta a szárnyaiban, csupán két plusz végtagnak, aminek az egyik felével betakarja az orrát, hogy kényelmesen tudjon aludni. Kalitkája a magány, amit az anyja lakatol rá, hogy megóvja a külvilágtól, de ő, mint minden emberi lány, társaságra, barátokra, szerelemre, életre vágyik. De nemcsak ő a főszereplő, hanem az egész Roux-Lavender család anyai ága, akiknek tragédiával végződött vagy tönkrement az élete, melynek oka a szerelem, ami egy mottóban körvonalazódik: A szerelem bolonddá tesz.
Nem igazán értem, a kiadó miért nem reklámozza ezt a könyvet; nekem csak azért tűnt fel, mert emlékeim szerint Hanna kétszer is olvasta, és az általában a magyar kiadás gyanúját vetíti az adott könyvre.:) Nikkincs olvasta elsőként és nem igazán tetszett neki, de volt olyan kedves, hogy kölcsönadja nekem. Ava Lavender nálam kedvezőbb megítélést kapott, de vannak problémáim vele.

"A eshetőség, hogy talán arra csábíthatja egyszer Marigold Pie-t, hogy elveszítse minden önuralmát, arra késztette Emilienne-t, hogy egyre fantasztikusabb édességekkel gyarapítsa a pékség menüjét: karamellizált crème brûlèe-vel, háromszögletű napóleonkákkal, almás tarte tatinnal. Igazán beteges szokás volt, és évekkel korábban fel kellett volna már hagynia vele.

(Forrás)

Az utolsó esős napon Marigold szokása szerint nagy dérrel-dúrral vonult be a pékségbe, hogy szipákolva végignézze a kagylóforma madeleine-ekkel, cukormázas palmierkkel, falatnyi kis túrótortákkal megrakott tálcákat, így téve próbára akaraterejét. Emilienne még mindig a tortabevonót kevergette, és a pékség végéből nézte, ahogy szomszédja mogorván mered a fahéjas tekercsek ragacsos halmára, dacol a citromos meringue pite krémes hullámaival, és megrovón tekint végig a petits fours glacés-szal teli talon. Mindig is a vevők kedvence volt ez az aprócska sütemény: halványzöld, rózsaszín, sárga cukormázzal leöntve, cukorrózsával vagy más, édes dísszel megkoronázva olyan volt, mint egy ínycsiklandó, pompás születésnapi meglepetés."

Az látszik, hogy Leslye Walton elég sok Hoffmant és Joanne Harrist olvasott, legalábbis nekem rendre az ő regényeik, az ő stílusuk köszönt vissza a regényben; a család nőtagjainak furcsa és varázslatos élete, a ház központi szerepe, a pékség, a kis közösség dinamikája, mintha az írónő a másik két szerző jellegzetességeit szerette volna összegyúrni, de az eredmény aránytalan lett.
Walton azt felejtette el, hogy a két szerző között jelentős különbségek vannak; igen, mindketten női szerzők, az olvasóközönségük is főleg nőkből áll (bár szerintem Harris egyáltalán nem nőies író, a Csokoládé filmfeldolgozása rettenetesen előnytelenül beskatulyázta) Alice Hoffman lágyabb-nőiesebb, könnyedebb regényeket ír, mint Joanne Harris. Lehet, hogy szentségtörés, de Harris a komplexebb, nagyobb volumenű szerző; a könyveinek mélysége van, és másféle mágiát használ:D, mint Hoffman. Keményebb, sötétebb, erőteljesebb a stílusa, amihez remekül passzolnak az emberi kegyetlenségek, Hoffmanhoz viszont nem, és Lesley Walton könyvéhez se, főleg az, ami a végén történik - még én is meglepetten pislogtam éjszaka, hogy ezt miért így kellett kihozni. Kilógott a lóláb, nem illett a kedélyes-szomorkás hangvételhez és Avához se. Mintha Walton vagy a szerkesztője rosszallóan csóválta volna a fejét, hogy Leslye, ez így nem jó, túl idilli, túl jó, dráma kell bele. Talán tényleg kell, de nem így. Egyszerűen hülyén néz ki.
A legeslegvége elég talányosra sikeredett, remélem, nem azt jelenti, amire rémületemben először gondoltam. Sokat dobott bennem a regény megítélésén, hogy sikerült elérnie, hogy aggódjak egy szereplőért.:)

Persze, az is lehet, hogy a szerző még csak keresgéli a saját stílusát, és majd sikerül kiegyensúlyoznia a saját meglátásait és az őt ért hatásokat. Tudom, hogy az jön le ebből a bejegyzésből, hogy az Ava Lavender nem igazán jó könyv, de ez nem igaz - csak elragadott a frazeológiám meg az irodalmár hajlamaim -, mert jólesett olvasni a ház történetéről, a pékségről, Ava gondolatairól, a tavaszi esőkről. Aki szereti a gyengédebb mágikus regényeket, annak érdemes elolvasnia.

Ui.: Kicsit fájt szikkadt lépcsőházról meg arról olvasni, hogy márciusban cseresznyemagvakkal dobálóznak a varjak. Ejnye.

Eredeti cím: The Strange and Beautiful Sorrows of Ava Lavender
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft

A sárgaszemű ördög és más mesék

"Végeredményben csak arra vágyik az ember, hogy legyen, akinek hiányzik, ha eljön a nap, amikor a földbe kerül."

Téa Obreht: A tigris asszonya

- Sose olvastam még bosnyák származású szerzőtől - mondta Amadea kissé megilletődve.
- És, talán megevett? - kérdezte a tigris, miközben néhány fűszálat rágcsált. - Érthetetlen volt? Unatkoztál?
- Áh, dehogy - felelte sietve. - Néhány dologban nem voltam otthon, de, tudod, ez a könyv nemcsak hogy elbűvölt, hanem a tárgyi tudásomat is gyarapította.
- Na, azért - mondta vidoran a tigris, miközben harlekin katicákat köpködött a fűre.

Annak ellenére, hogy már nem sikerül olyan jó arányban beválogatni szuper könyveket a Várólistacsökkentésbe, mint a játék indulása idején, 2011-ben, akadnak még a homályban gyöngyszemek - és, ha csak két-három ilyen van, már megérte végigkínlódni a játékot. A tigris asszonya is ezek közé tartozik.
Nem tudom, a valóságban mekkora szenzáció volt a fiatal orvos, Téa Obreht első, valószínűleg erőteljes életrajzi adalékokkal bíró regénye, a kiadó teletömte a borítót hízelgő idézetekkel, a belső fülre meg alig fért el a rengeteg díj és listahelyezés. Az efféle méltatások engem vagy hidegen hagynak, vagy tovább növelik a bizalmatlanságom - a megjelenése, 2012 óta szemezek a könyvvel -, semmit nem jelent, mit izzad össze az Elle, a The New York Times, vagy bármelyik más sajtó újságírója egy friss regényről. Szerintem Téa Obreht stílusának semmi köze Márquezhez; ez nem azt jelenti, hogy A tigris asszonya rossz élmény volt, csak homlokegyenest más, mint mondjuk a Szerelem a kolera idején - megérdemli, hogy a saját jogán beszéljünk róla.
A történet első harmadában eléggé húztam a szám, aztán Obreht annyira belejött az írásba, én meg az olvasásba, hogy a hosszú hétvége balkáni hangulatban telt, és nagyon nem tudtam, ezek után mi legyen a következő olvasmányom. Hiányzott a nagyapa, a tigrisek, a számomra ismeretlen hiedelmek, még a babonás emberek is, pedig olvasás közben istenesen felhúztam magam rajtuk.
Tulajdonképpen három szálon fut a történet, ill. három réteget alkot, amelyek simulnak egymásba, mint a hagymahéjak; a külső héj a főszereplő, Natalia nézőpontja, aki egy isten háta mögötti helyre döcög, hogy gyerekeknek adjon be védőoltást. Útközben tudja meg, hogy meghal a betegségét titokban tartó nagyapja, ez indítja el Nataliában az emlékek áradatát - egyrészt megismerjük az ő emlékeit, anekdotáit az orvos nagyapával kapcsolatban, másrészt (ez a harmadik "héj") a nagyapa gyerekkorát, ami tényekből, hézagos emlékekből és különféle hiedelmekből áll. Két mágikus-misztikus történet áll a középpontban, a halhatatlan emberé és a tigris asszonyáé, az utóbbit a szintén orvos unoka nem ismeri meg teljes egészében, de mi olvashatjuk az ő verzióját, amiért kifejezetten hálás voltam.
A szerkesztő helyében Natalia jelenben játszódó szálát kivágtam volna a regényből, az egészhez képest feleslegesnek éreztem, megtörte a regény ívét és kizökkentett a sajátos hangulatból, amit a nagyapa alakjával teremtett meg az írónő. Tudom, hogy senki nem kérdezett engem, de helyette némi történelmi áttekintést, vagy valami hozzávetőleges behatárolást szívesebben olvastam volna, mert bizonyos részeknél úgy éreztem, éppen egy belsős poént olvasok. Az én hiányosságom, hogy nem ismerem annyira a történelemnek ezt a szegmensét és a gugli jó barátom volt, de akkor is volt bennem egy kis hiányérzet.
Ezeket leszámítva azonban észrevétlenül bevonódtam, az egyes emberek apró élettörténeteit szerettem a legjobban olvasni, amelyek önmagukban kész regények. A tigris asszonya meg... egyrészt nagyon elszomorító, ahogy az emberi butaság és szűklátókörűség tud az lenni, másrészt nagyon izgalmas volt, még előre is lapoztam - természetesen a tigrisért aggódtam [ha nyáron a veszprémi állatkertben csak a tigriseket lehetett volna megnézni, nem maradt volna bennem hiányérzet, órákig tudnám őket nézegetni és gügyögni - na, jó, gyűrűsfarkú makit simizni is életre szóló volt, meg azok a piros madarak, amiknek mindig elfelejtem a nevét]. Ilyet még nem olvastam; a történet egyes elemei ismerősek lehetnek, de mind a tigris asszonya, mind a halhatatlan ember meséjének egészét tekintve különleges és egyedi. (Persze, lehet, hogy a délszlávoknak unásig ismert történetek.) Több mint ezerháromszáz elolvasott könyv után  meglehetősen jólesik az újdonság. Mosd le a csontjait, hozd el a testét, hagyd ott a szívét.
Némi türelemmel felvértezve ajánlom mindenkinek.

Ui.: érdekes, h az emlékek közül egy se kapcsolódik Natalia apjához, pedig az elejtett utalásokból, félmondatokból kiderül, hogy nem semmi feszültséget okozhatott a családban.

Eredeti cím: The Tiger's Wife
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: Megyeri Andrea
Ár: 3490 Ft eredetileg, de akciókban évek óta olcsón lehet hozzájutni

A kimondhatatlan kora

"- ... A »Richard Cory« tényleg nem olyan jó költemény. Nem ad reményt.
 - Néha nincs remény. - suttogta Dász.
 - Mindig van remény, Mr. Dász.
 - Nem, Mr. Luczak, nincs. Néha csak a fájdalom van. És a fájdalom elfogadása. S talán valami dac a világal szemben, ami ilyen fájdalmat követel.
 - A dac a remény egyik formája, nem, uram?"

Dan Simmons: Káli dala

Dan Simmons bekerült a kedvenc íróim közé, bár valószínűleg már korábban is közéjük tartozott, csak nem tudatosítottam magamban a tényt.  Azonban a hallatlan dicsőséget nem, csak a ráébredés tényét köszönheti a Káli dalának - valamiért úgy érzem, hiába a különböző fordítók alkotta magyar szövegváltozatok, akkor is megismerném az írói hangját, ha a könyvre nem lenne nagy betűkkel rányomtatva a neve.
A Káli dalában elkapott az ismerősség érzése, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Bántam is én, hogy a regény nem tökéletes; hogy következetlenségek vannak benne, hogy (nekem) nem horror - főleg nem természetfeletti -, hogy a főszereplő lelkivilága, a világra adott reakciói és a későbbi cselekedetei nincsenek összhangban, hogy a befejezés csonka és a regény egésze más lezárást kívánt volna.

"A halmazok és a számelméletek átfedik egymást - mondta Amrita. Hangjának feszültsége hirtelen ráébresztett, hogy nagyon komolyan beszél. - A geometriák nem. A különböző geometriák különböző kiinduló tételeken alapulnak, különböző axiómákat definiálnak, és különböző valóságokat teremtenek.- Különböző valóságokat? - ismételtem meg. - Hogyan létezhetnének különböző valóságok?- Talán nem létezhetnek - felelte Amrita. - Talán csak egy »valódi« van. Talán csak egy geometria igaz. De a kérdés az, hogy mi történik velem... mindnyájunkkal... ha a rosszat választottuk?" 

Egy rejtélyesen eltűnt, majd évekkel később felbukkanó indiai költő, emberáldozatot követelő híd-avatások és szekták, az erőszak négykarú démonistennője, akin sem az idő, sem a halál nem uralkodik, az elfojtott, felszín alatt lappangó agressziótól forrongó, szeméthalmoktól és mosdatlan testektől bűzlő város, Kalkutta - ezek Dan Simmons első regényének kulcselemei, ill. főszereplői. Meg egy átlagos amerikai férfi, aki, a szerző más hőseihez hasonlóan, véletlenül keveredik bele nála sokkal grandiózusabb események sodrásába. És néhányszor jól megszívja, ahogy az lenni szokott.
Ahogy fentebb jeleztem, ez a regény messze van a Hyperion-ciklus gyönyörűségétől, nem olyan összetett, okos könyv, és sokkal inkább a szereplőkre koncentrál, mintsem saját univerzumának egészére, de számomra ez siklatta ki a cselekményt; a főhős, Robert Luczak olyan jelenséggel-jelenségekkel találkozik kalkuttai útja során, ami távol esik saját mentalitásától - ha kicsit gonosz lennék, úgy is mondhatnám, hogy túl amerikai hozzá -, de ezek felpiszkálnak benne valamit, amit a lelke mélyére temetett. Sajnos Simmons nem ebbe az irányba kanyarodik el, hanem ellavírozik a felszínen, hogy egy kicsit sablonos, de annak is csonka megoldás felé futtassa ki az egészet. Kár érte.
Bizonyos témák viszont, úgymint az irodalom, a költészet és a mitológia szeretete már itt is felbukkannak, amelyek a matematikával keringőznek végig a regényen.

Pat értékelésében azt veti fel, hogy bizonyos értelemben a Káli dala a Hyperion előzményének tekinthető. Hát, lehet, túl régen olvastam ahhoz az utóbbit, hogy példák százával támasszam alá, de elképzelhető.:)

Eredeti cím: Song of Kali
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József, versbetétek: Körmendi Ágnes
Ár: 2250 Ft

Magány

"A kislány iránt érzett gyűlöletük java része annak szólt, amit a kislányban egymásból láttak."

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról


Hogy kell azt szépen, mégis határozottan leírni, ha egy Márquez-regény nem tetszik?
...
...
Mindegy, gyorsan túl leszek rajta, és imádkozom a kedvezőbb folytatásért. Nekem valami hiányzott ebből a regényből - vagy csak az volt a baj, hogy túl rövid? -, a mágikusság, a Szerelem a kolera idején kedélyessége, a Száz év magány hömpölygő áradata, de az a valószínűbb, hogy rossz passzban voltam. Csak néhány elcseszett figurát láttam, akik gyötrelmes úton a biztos halálba küldenek egy kislányt, akinek a rabszolgák között jobb sorsa volt, mint a szülei házában. Hátborzongató, hogy az emberek hogyan képesek tönkretenni egymást, mire képes az emberi gyengeség és az elvakultság. A képzelt szeretet veszélyesebb, mint a gyűlölet.
Érdekes, hogyan látja Márquez a szerelmet; általában végzetes, pusztító és képtelenség erőt venni rajta - eluralkodik az áldozatain, akik úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, a végkimerülésig, a halálig. Delaura atya, a kislány lelkének megmentéséért felelős pap tényleg úgy viselkedik, mint akit démon szállt meg; mivel ismeretlen előtte a szerelem és annak kínpoklos futótüze, keservesen próbál úrrá lenni vágyain a maga szerény eszközeivel - imádkozás, korbácsolás -, majd megadja magát a végzetének.
A főszereplő kislányt, a tizenkét éves Sierva Maríát viszont nem szállta meg egy aprócska démon se, de ugye a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Miután ez a szerencsétlen épségben túléli egy veszett kutya harapását, anyja és apja kis késéssel nekiállnak szülőkként viselkedni. Mivel fogalmuk sincs, mi ennek a módja, mindenféle iszonyatos kúrának vetik alá, hogy "meggyógyuljon" - szerintem tudat alatt meg akarják ölni -, de mivel a füvek, varázsitalok, tapaszok, piócák hatásától Sierva María (teljes nevén Sierva María de Todos los Angeles - Minden Angyalok Szolgája María) sikoltozik és fetreng kínjában, a babonás, rosszindulatú népség kitalálja, hogy megszállta az ördög.

A márquezi varázs nélkül nem tudtam mit kezdeni ezzel a nagyfokú emberi ostobasággal. Nemcsak a márki és a felesége idióta, hanem Delaura, a püspök, az apátnő is az - az egyházi kisded hatalmasságokat hidegen hagyja Sierva María sorsa, egyetlen vágyuk, hogy ne az ő nyakukon legyen, és mindketten igyekeznek ellenségük nyakába hajítani ezt a vélt időzített bombát, aki csak egy zavarodott, rettegő gyerek. Sierva María két világ között rekedt - nem márkilány és nem rabszolga, nem fehér és nem kreol, nem keresztény és nem afrikai istenek híve, nem kislány és nem nő, nem árva és nem élő szülők gyermeke. Nekem ez a regény a kitaszítottságról, az intoleranciáról és a gyűlöletről szólt.

Eredeti cím:  Del amor y otros demonios
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1995
Fordította: Székács Vera
Ár: 2490 Ft

A veszteség szépsége

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Ősszel mindig eszembe jutnak bizonyos könyvek, mint amilyen a Jane Eyre vagy Niffenegger regénye. Idén annyira felerősödött bennem a késztetés, hogy visszatérjek ebbe a történetbe - amit igazából soha nem hagytam el -, hogy újra elolvastam. Az újraolvasás jó dolog, lehet a finomságokra figyelni, ízlelgetni a történetet, jövőre rendszeressé szeretném tenni.
Többek között az is jó benne, hogy már nincs jelen az ismerkedés feszültsége. Az idegenektől tartunk, mert a pár felületes benyomás még nem elegendő a teljes viszonyrendszer megállapításához. Ha azonban csak néhány év telt el, mindketten tudjuk, hányadán állunk egymással, mondhatni, összeszokott páros vagyunk. Viszont sok idő múlva - amely általában rengeteg változást foglal magába - izgatottan nézünk a találkozás elébe; mennyit változtam, mennyire mást mond nekem a könyv, milyen, korábban nüansznyi aspektusai kerülnek előtérbe, mint amilyen Beagle lesz jövőre.

A Highgate esetében [továbbra sem tudok megbarátkozni a magyar címmel] a második eset állt fenn, tudtam, mit várhatok tőle, ezért is vágytam vissza hozzá. Nagyon erős atmoszférája van, és hiába vonul fel benne minden évszak, nekem menthetetlenül a borongós, ködös arcú ősz kötődik hozzá, a hideg, temetői hangulat, az esőtől csillogó, ázott falevelek, az elmúlás nyomasztó, eltántoríthatatlan hangulata, ami árnyékot vet a nyüzsgő életre.
Tulajdonképpen beteg dolog egy ilyen hangulatú regényt szeretni, és mindenkit figyelmeztetek, maga a történet elég bizarr, egyáltalán nem olyan, mint Az időutazó felesége [nem mintha tisztán emlékeznék rá - ezt is újra kellene olvasni...]. Az eleje egész normálisan indul, aztán egyre vadabbra fordulnak az események. Egy tényre nem is emlékeztem, annyira megdöbbentett, hogy az újdonság erejével hatott rám (avagy a szenilitás előnye). Hogy mi volt az a tulajdonsága a történetnek, ami a korábbi olvasáshoz képest kidomborodott? A mocsok. A végtelen, aljas, undorító mocskosság, ami az embereket jellemzi. Ez a könyv utazás az éjszaka mélyére, a lélek legsötétebb bugyraiba. Olvasás közben ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez a regény tulajdonképpen nagyon elcseszett emberekről szól, és nem bírnak kivergődni az elcseszett életükből. Miről szól még? A függésről. Ezt ismerem - talán mert magam is elcseszett ember vagyok, aki próbál normális életet élni -, Niffenegger émelyítő pontossággal  ír a póráz két végéről, arról a fajta függésről, ami csak tragédiával oldódik fel.
Most jutott eszembe, hogy Niffenegger egy pontig tükör módjára ugyanúgy az ember rothadó arcát mutatja meg, mint Rowling vagy Shriver, csak ő sokkal inkább bizarr és kattant, mint a másik két író. (Tudom, hogy még Franzent is ide lehet pakolni, de tőle még nem olvastam.) Bármennyire szeretek efféle élveboncolós könyveket olvasni, a végére érve nemcsak az egész emberiséget, de magamat is megutálom. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Vautravers-házban annyira más események zajlanának le, hogy ha mások játszanák a főszerepeket.

Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy ha a könyv émelyítő és bizarr, mi a fenét eszek rajta? Mármint ezeken kívül?, kérdezek vissza. Szeretem azt, hogy a szereplők hétköznapiak, emberiek a maguk tökéletlen, megpróbálok jót-tenni-de-rosszul-sül el - módján, olyan érzés róluk olvasni, mintha velük élnék 421 oldalon keresztül. Szeretem az aprólékos leírásokat róluk és a környezetükről, mint Julia és Valentina reggeli rutinja még otthon, Amerikában, vagy ez a jelenet:

"Martin kinyitotta a száját, habozott, aztán megkérdezte:
- Dohányzik?
- Igen - felelte Julia. Martin arca felderült. Felállt az asztaltól, és egy csomag cigarettával meg egy öngyújtóval jött vissza. Kirázott a csomagból egy cigarettát, és odakínálta Juliának. A lány elvette, a szájába tette, hagyta, hogy a férfi tüzet adjon, és rögtön heves köhögőroham tört rá. Martin felugrott, hozott Juliának egy pohár vizet.
- Mi a csoda volt ez? - kérdezte Julia, amikor végre meg tudott szólalni.
- Gauloises. Filter nélküli - elnézést. Nem akartam megölni.
Julia átadta Martinnak az égő cigarettát.
- Tessék, én majd csak a kilehelt füstjét szívom.
Martin nagyot szippantott, és kifújta a füstöt. Julia arra gondolt, hogy még soha, senkinek az arcán nem látott ilyen nyers gyönyört. Ekkor megértette, hogy ez a férfi hogyan volt képes meghódítani és feleségül venni egy lányt: Csak így nézett rá. Julia azt kívánta, bárcsak rá nézne így valaki. Aztán összezavarodott."

Nem tudom, mennyire sikerült lelkendező postot összehozni, amilyet fezer várt, ill. mennyire sikerült érzékeltetni, miért szeretem ezt a könyvet. Egészen meghitt, privát viszonyom van vele, talán azért, mert kb. mindenki utálja.:) Itt a vége, fuss el véle.

Eredeti cím: Her Fearful Simmetry
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft

A hollófiúk

"Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és asszal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntő lépésre."

Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A Hollófiúk

Guilty pleasure, lehetne mondani, és így is van. Miután az érdeklődésem megtöltekezett az újmódi ifjúsági regényekkel, óvatosan kezeltem a rajongó véleményeket, még Stiefvatert is, pedig a Shiver szép könyvként él az emlékeimben (a Linger és Forever visszatekintve tök felesleges volt). Van a kiadónál az a karácsonyi kalendáriumos izé, A Hollófiúkba beleolvastam, és tudtam, hogy ez kell nekem, a drága Nita pedig ezzel ajándékozott meg tavaly karácsonykor.:) Egyébként kis társaságunk ajándékkönyvei közül már csak kettőt nem olvastam, olyan büszke vagyok magamra. Ne röhögjetek, vicomte három, pat két kötetet ajándékozott nekem, mert olyan önmegtartóztató voltam (75 könyvvel zártam a 2013-mas évet). fezer se úszta meg, szegény sokkot kapott.:D Ekkor vezettem be a négy könyves szabályt.

Jaj, elkalandoztam. Szóval a könyv. Hm. Úgy gondoltam, négy nehezebb olvasmány után megengedhetek magamnak egy ilyen kis semmiséget, ami nem fáj, nem kell rajta gondolkodni, csak sodródni a sorok mentén. Haj, de jólesett, pedig bőven lett volna min bosszankodni. Ám jobb röhögve elengedni ezeket.
Ez a könyv elsősorban néhány srácról szól, akik kínjukban nem tudnak mit csinálni. Kicsit sarkos vélemény, de akkor is ez volt az első reakcióm, mert annyira laposra csépelték már a halott szülőkkel/testvérekkel/barátokkal kapcsolatos elemet, hogy abszolút nem tud meghatni. Tudjátok, a főszereplő kislánynak/srácnak meghal mondjuk az apja, mire elköltöznek egy kisvárosba, ahol unalmas az élet, meg ugye fáj minden, de jön egy titokzatos idegen, aki mindent felbolygat. Olyan természetes, nem?
Szerencsére itt nincs költözés, az események végig a Virginia állambeli Henriettában játszódnak, ahol titokzatos energiák működnek. Ennek köszönhetően az itt élő Látók (látnokok, boszik, ilyesmik) is erősebbek, mint pl. a Róka utca 300. lakói.
A ház és a Sargentek, továbbá a tevékenységük volt az, ami elolvastatta velem a könyvet, lásd a fenti idézet. Ezek a sorok picit felidézték bennem egy Másik Írónő stílusát (nem írom le a nevét, mert már mindenki unja a mániám), és szerencsére Mauráék elég sokat szerepelnek a regényben ahhoz, hogy Stiefvater megetesse velem a fő témát is - Gansey egy gyerekkori baleset miatt megszállottan kutat a walesi hős, Glendower sírja után. A legenda szerint a király örök álmát alussza rejtett helyén (itt eszembe jutott A Pendragon legenda), és aki felébreszti, nagy-nagy jutalomban részesül. Képbe jönnek még a Ley-vonalak, egy entitás vagy mi, ami meg a Mitágó-erdőt idézi fel, tiszta crossover volt ez a könyv. Még jó, hogy a fenti idézettel kezdődik a történet, mert ha azt a részt olvasom, amikor Blue és Gansey a magas energiaszintet keresi egy bizgentyűvel, nem valószínű, hogy érdekelt volna.

Maga a történet nem nagy szám, megteszi a maga útját, kerekíti az ívét, és bár sorozat, nekem kerek egésznek tűnt. És igen, jön a de - az, hogy olyan kis egyszerű, nekem ez már csak ballaszt, bár a hangulata miatt nagyon kellemes kis ballaszt.

Ui.: ja, azt elfelejtettem, hogy az Aglionby miatt az Urak és játékosok iránt támadt erőteljes nosztalgiám (a guacamole meg a Guru palacsintáját idézte fel, eléggé lehetetlen vágyakozás volt vonatozás közben), talán mondanom se kell, hogy Harris sokkal jobban bánik a témával, bár a két műnek más a fókusza.

Eredeti cím: The Raven Boys
Sorozat: Hollófiúk 1.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Molnár Edit
Ár: 3000 Ft

"Mire férjhez mész, elmúlik."

"Lizi egész kicsi volt még, amikor Anyának feltűnt, hogy legkisebb gyermeke különös előszeretettel majszolja a hideg évszakban a szárított fügét. Irani ezzel bizonyítottnak látta, hogy Lizi Szoli forró vérét örökölte. Jóval még mielőtt szemrevaló fiatal lánnyá serdült, Irani láncot erősített Lizi ruhái szegélyére, apró harangokkal, hogy a szél ne kapja fel olyan könnyen. Éjjelente felbontotta a kislány szoknyái alját, s azok hajnalra hipp-hopp, hosszabbá váltak.
- Nem volt ez tegnap rövidebb? - szemlélte Lizi csodálkozva a miniszoknyáját, ami most egyszer csak a térdét verdeste.
- Ez szoknya, Lizi, nem pedig szakáll! - szaladt ki Anya száján.
Lizi hamarosan átlátott Anya varrási meg harangocskatrükkjein, és nem engedte többé, hogy tűvel-cérnával nyúljanak a holmijához. Minél formásabbá váltak a combjai, annál magasabbra csúszott a szoknyája alja. A láncot a jobb bokáján hordta ezentúl, mert megszerette a lépteit kísérő finom csilingelést: ingtak-bongtak az apró harangok, ahogy a virágzó, fiatal lány ringó járásával parádézott a környékbeliek szeme előtt."

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink

Ha nincs az enyhén semmitmondó fülszöveg és a giccses kesztyűt ábrázoló borító, szerintem sokkal népszerűbb lehetne ez a mostanában pár százas akciókban fellelhető könyvecske - a nők körében. Vannak bizonyos női regények, amelyek néhol zavarba ejtően érzékiek, intimek, de nem szexuális tartalom végett, hanem azért, mert olyan bensőségesen mutatják be a nők életét, magamban asszonyregényeknek hívom az ilyen könyveket.
A Lakodalmaink is asszonyregény; több generáció is felvonul a lapokon, de főleg Iranira és négy lányára fókuszál az írónő. Azizjanék egyszerű, hétköznapi emberek, az apa, Szoli egész nap a tengeren halászik, Irani takarítónő és már-már hivatásos anya, ahogy testét-lelkét, húsát és vérét feláldozza a gyerekeiért. De ez - sok esetben - nem elég. Pontosabban nem ez kell, ahogy a lányai is megfogalmazzák gondolatban, hogy az anyjuk hagyja abba az önsanyargatásért gyerekei félresiklott életéért.
A helyszín egzotikus, de a családi viszonyokat akár a saját környezetünkben is viszontláthatjuk; Szoliék extrémen fiatalon kelnek egybe, Irani 17 éves, amikor a fia megszületik, nem csoda, hogy inkább játszópajtások, mint gyerek és szülő. Kezdetben rettenetesen dühös voltam, amiért hagyják, hogy ennyire tönkremenjen az életük, aztán arra gondoltam, hogy nem ez történik mindenkivel, a nap minden órájában?  Az a könyvcím, hogy minden család pszichotikus, sajnos nagyon érvényes; mindenkinek van valamilyen problémája, ami sok esetben a felszín alatt lappang, aztán valami előrángatja a mélyből. Ehhez hozzájárul az emberek életszemlélete, ki mit tart helyesnek, követendőnek, mi az, aminek nincs jelentősége, és miért okozhat földrengést egy apró mozzanat. Azizjanéknál is munkálnak ilyen rejtett indulatok, de talán az a legfőbb probléma, hogy hiába szeretik egymást és a gyerekeiket a szülők, a gyeplő kicsúszik a kezükből, és még a jó eszű Marcelle is a szakiskolába kerül. Lehet, hogy hülyeség, de úgy éreztem, az esküvőjük az, ami a végső kegyelemdöfést megadja a lányoknak, a baljós előjelek, a rémisztő bizonyosság, hogy ez tényleg megtörténik velük, valami, ami visszafordíthatatlan és végzetes. Tudom, hogy más kultúra, de képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy ha Iraninak nem az a legfőbb gondja, hogy a lányait férjhez adja, hanem mondjuk leül velük beszélgetni, hogy biztos megéri-e az a fiú azt, hogy kicsapják az iskolából, nem jutottak volna holtpontra. És talán nem az a megfelelő gyógyír, hogy naphosszat csillag-és tenyérjóshoz meg szentek sírjaihoz mászkál.
A fentiek alapján úgy tűnik, mintha utáltam volna ezt a könyvet, de nem erről van szó. Igen, mérges vagyok a szereplőkre, mert Dorit Rabinjan emberi esetlenséggel ruházta fel őket, hibákat, vágyakat adott nekik, amelyek kirántják a lábuk alól a szőnyeget, és elég sokáig fetrengnek a padlón, hogy ilyen szép kettős szóképpel éljek. Mégis, van benne valami gyönyörűség, olyan élőnek tetszenek ezek az emberek, hogy érezzük a jerikói lonc illatát, halljuk Lizi cipősarkának kopogását, ahogy hajnalban hazaoson, és a

könyvlapok zizegését, miközben az álmatlan Marcelle egész éjszaka olvas. Olyan ez a regény, mint egy végletekig kidolgozott festmény, ahol a ruha legkisebb gyűrődését is látjuk, némi misztikummal megbolondítva, olyannal, ami simán előfordulhat a hétköznapokban. Jól és szépen ír ez a nő, minden keserűségem ellenére imádtam olvasni, és meglepve tapasztaltam, hogy még most is mennyire hiányzik az ötezerkétszáz-ötvennégy gyöngyért vett lakás hangulata, az otthonossága.

Köszönöm szeee-nek, hogy ajánlotta. Mostanában nagyon jól járok a mások által javasolt könyvekkel, tetszik ez nekem. Nee, ne ajánljatok ötszáz remek könyvet, mert elkap a frazeológiám, mint Sir Lancelotot, és akkor megnézhetjük magunkat. De azért tovább ajánlom Nokedlinek, Nimának, Nikkincsnek és csengának.

Eredeti cím: Ha-hatunot selanu
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Fordította: Liska Erzsébet
Ár: 2200 Ft

Fecnipost megint (4.)

Jaj, hogy is kezdjem... fáradt vagyok, kicsit nyűgös, nagyon mizantróp - egy aszociálisnak csak mértékkel szabad az ajándékvásárló tömeggel vegyülnie -, és minden iránt morcosságot érzek, ami elválaszt az új és nem annyira új könyveimtől. Imádok a kanapén elnyúlva olvasni, na.
Azért röviden beszámolok a nemrég olvasott könyvekről, a Surikról és az előbb befejezett Árnyak és rémekről szeretnék normál postot írni, mert van mit, csak az agyam helyén az utóbbi napokban egy monoszkóp virít.

Alekszandr Blok: Alekszandr Blok versei
Elég sokáig olvastam ezt a vékony kötetet, ugyanis pár kivételtől eltekintve csak szakaszosan tudok verseket olvasni, egy bizonyos mennyiség után a szöveg tartalma "elmosódik" és már csak egymás után sorakozó szavakat olvasok, ilyenkor kell félretennem a verseskötetet. Bloknál ez nem kevésszer előfordult, még túl kicsi hozzá a versolvasó agyam.

Závada Péter: Ahol megszakad
A kötet Nokedli okán került a látóterembe, és a fentebb említett, együltő helyben elolvasott verseskötetek egyike. A legkedvesebbeket már kiidéztem, némi idő elteltével a tömény Budapest-élmény maradt meg leginkább, még engem is elszédített a hangulata, pedig kb. másfél éve lakom ott ingajáratban.

Philippe Lechermeier (író) - Rébecca Dautremer (illusztrátor): Nevenincs és sosemvolt hercegnők
Ennek a könyvnek már önmagában a címe és a borítója is lenyűgöző. Még nyáron akadtam az útjába, a Libriben, ahol a kedvessel bóklásztunk addig, amíg menetkészre szerelték félvad biciklimet, Szeptembert. Annyira tetszettek a rajzok és a vicces, egyáltalán nem bugyuta szöveg, hogy legszívesebben azonnal megvettem volna (Az eltűnt idő nyomábannal együtt, amit szintén megkaptam karácsonyra:). A kedves, akár a Liber Mortis esetében, ismét figyelmesen választott ajándékot.
Megtudhatjuk többek között azt, hogy a hercegnők túraelefánton (is) utazhatnak, melynek ormányán petrezselyem (is) is tárolódik, hogy a pácolt büdös zokni ugyanolyan hatékony méreg, mint az arzén, és hogy a hercegeknek nem kicsit stresszes az élete, mert a csókkal felébresztett hercegnő irgalmatlanul képen vághatja őket, amiért megzavarták édes álmát.
Fantasztikus mesekönyv (vagy mi), ajánlom mindenki figyelmébe, háromtól legalább huszonöt éves korig.

Helen Oyeyemi: White is for Witching
Hanna olvasta ezt a könyvet, és rögtön elkapott a mohóság, ahogy az értékelésében elértem a különös ház említéséig. Ez volt az első papírkönyvként olvasott angol regényem, részben ezért tartott sokáig az olvasása, nehezebb volt így teljesíteni a napi penzumot, mint a gép előtt bambulva. Másrészt elég furcsa, játékos szövege van, igazából nem az én tornázó angol olvasásomnak találták ki, később kellett volna rávetnem magam, de hát a mohóság nagy úrnő.

Paul Éluard: Éluard versei
Még kb. a felénél járok, de a véleményem aligha fog változni. Eleddig ez az egyetlen verseskötet, ahol a versek nagy részénél a szavak puszta összeolvasása kész gyönyörűség, mindenkinek ezt ajánlanám első olvasásra, aki fél a versektől. Már idéztem tőle, de még jó páran követni fogják.

Ezt félbehagyjuk

A várólistám megint 271 elemű lett, hála a rengeteg ajándéknak, amit kaptam.:) Jobbnál jobbak, mindegyiket szeretném olvasni egy ideje, szóval nincs ezzel baj, de egy részem annyira szeretne látni egy száz elemű várólistát.:) Na, mindegy, ennél nagyobb bajom sose legyen, ahogy szoktam mondani.
Az ajszikat majd bemutatom legkésőbb a decemberi zárásban, de nem fogom egyenként végiglelkendezni őket nyilvánosan, mert számomra visszataszító. Megígértem magamnak, hogy karácsonykor bontom ki a postán érkezett csomagokat, de valaminek örülni kell, és a régi pótcselekvés nem múlik el nyomtalanul, azaz egy borítékban, dobozban lapuló valami olthatatlan izgatottságot kelt bennem. Igen, a csomagolópapírt tépem (de visszafogottan), és naponta többször megnézegetem a kincseim. Tehát imádom én az ajándékaimat, de a kényszeres mutogatás nem szexi.

Azonban nem erről akartam beszélni, hanem egy könyvről, amit protokollárisan félbehagyok. Libba Bray trilógiájának harmadik részéről van szó, az Az az édes, távoli harangról. 2010-ben olvastam a Lázadó angyalokat (a második részt), és akkor még kevés bajom volt a sorozattal, Gemma önző barátnői maradtak meg bennem negatívumként. Három évvel később ezek a hülye picsák rettenetesen idegesítenek, de még Gemma is, irritál a stílusa, a nyafogása és hogy egy olyan srác után eped, akit alig ismer. Ráadásul elég homályosan emlékszem arra, mi történt a korábbiakban - ilyenkor hálás vagyok az ismétlésekért -, de nincs az az isten, amiért újraolvasnám a Rettentő gyönyörűséget és a Lázadó angyalokat. Az ok ugyanaz, amiért a harmadik részt félbehagyom, pedig nem szoktam ilyet tenni; maradjon meg inkább kellemes emléknek egy másik korszakomból, ezért nem veszem ki a YA-s listából sem.
Emellett: minek kínozzam magam egy nyolcszáz oldalas tinivernyogással, ha egy hadseregnyi könyv áll rendelkezésemre? A várólistáról is leveszem A harangot, mert nem valószínű, hogy később ismét elővenném.

A salemi boszorkányok - A fátyol mögött

"Öcsém, Beezer, aki kedvesebb nálam, azt mondja, hogy az őrültség a génekben öröklődik. Öt nemzedékre visszamenő elmebajból születtünk, mondja, mintha ez jelvény lenne, amit büszkén visel, ámbár hozzáteszi, hogy én talán új szintre fejlesztettem az elmebajt."

Brunonia Barry: A csipkeolvasó
Értékelés. 5* verőpálca az 5-ből
Kedvenc karakter: Ann Chase

Towner ikertestvére halála után elmegyógyintézetbe kerül, később Kaliforniába menekül a fájó emlékek elől. De amikor Eva nagynénje, aki anyja helyett anyja volt, nyomtalanul eltűnik, Towner visszatér Salembe...

Ez egy furcsa könyv.
Tele van látomásokkal, álmokkal, képekkel, emlékekkel, sokszor azt sem tudtam, igaz-e az, ami megtörtént, vagy csak a képzelet és a valóság csipkefátyla feslett fel. Az idősíkok is váltakoznak, sőt, az elbeszélő személye is.
Már maga a cím is furcsa, valójában jóslást jelent, egy adottságot, amellyel a Whitney-família - régi, titkokkal teli család, nyamm - asszonyai rendelkeznek. Ez új. Lehet jósolni teazaccból, kártyából, kristálygömbből, csirkebélből, sőt, még koponyából is, ahogy a kedvencnek nevezett Ann Chase, Salem egyik állítólagos boszorkánya teszi. Igen, arról a Salemről van szó. Virágzik is a boszorkányturizmus - és a Hawthorne-turizmus, az író dédapja a boszorkányperek bírája volt, még a hétormú házról is mesél Towner -, a regény egy pontján pedig megelevenedik a történelem, mikor a helyzet már pattanásig feszül. De nem, nem arról van szó, hogy egy csipkeolvasót boszorkánynak kiáltanak ki, ez a regény korántsem ilyen egyszerű.

A történetnek több szála van, amelyek egyszer összetalálkoznak: egyrészt Towner és a családja sorsának alakulását követhetjük nyomon, másrészt Angela Rickey-ét, egy otthonról elszökött lányét, aki koldusként él Salemben és lépten-nyomon bajba keveredik. Evához hasonlóan neki is nyoma vész, a két esettel Cal Boyntont hozzák kapcsolatba, a jelenleg calvinista [semmi köze a reformáció egyik ágához] prédikátorként működő egykori vitorlásversenyzőt. Hogy a két fő szál (és a többi mellékszál) hogy függ össze egymással, nem írom le, annak, aki olvassa, majd szépen lassan minden kibontakozik.


Jópár titokra fény derül a regény folyamán, de a pofonütő végén is maradnak megválaszolatlan kérdések. Jó regény, kicsit olyan, mint egy Arany-ballada. És, a fene egye meg, még Alice Hoffmanra is hajaz néhány helyen.
Hát lehet ezt nem imádni?

Ui.: Brunonia Barry egyébként maga is Salemben él, kutyája, Byzantium pedig szerepel a könyvben.
Ui.: Nem is én lennék, ha nem néztem volna utána a csipkeverésnek:
Egy szép magyar honlap
Hogy is néznek ki azok a verőpálcák (angol)

Mennyi minden készülhet csipkéből:
[Itt volt egy csomó kép, de lusta vagyok újakat betenni, meg a franc tudja, milyenek voltak.]

Eredeti cím: The Lace Reader
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja
A regény honlapja

A második ízlelés után

Régen gyakori volt, hogy a könyveket újraolvastam (a Bridget Jones naplóját vagy háromszor-négyszer). Később, ahogy az érdeklődési köröm egyre bővült, eltűnt ez a szokásom, ha úgy vesszük, kifejezetten káros a végtelen várólisták szerencsés tulajdonosai számára.
Ám itthon, a régi házban erőt vett rajtam az érzés, hogy újraolvassam Az almamag ízét. A regény jelen idejű eseményei nyáron történnek, én pedig tavaly és idén is nagy melegben olvastam ezt a könyvet, vagyis nyári olvasmány marad számomra - majd kiderül, jövőre is így lesz-e.
A hűvös szoba zöldes fényében ismét elmerültem a Deelwater-Lünschen család nőtagjainak életében, és persze én is ott voltam a bootshaveni házban, ahol a könyvek önkényesen változtatják helyüket a könyvszekrényben, a lányok aranyozott vagy kék tüllruhát viselnek, és azóta nem terem piros ribizli a kertben, amióta Bertha nővére, Anna tüdőgyulladásban meghalt. Éreztem a menta és a citromfű illatát, a télikert hűvösét (igen hasznos volt, miután a mi házunk átmelegedett), láttam a terhes Harrietet éjszaka a házban bolyongani és Rosmarie ezüstös szemét.

Jó volt, finom volt. Kicsit elbódultam a végére, úgyhogy most valami férfias, realistább olvasmány fog következni - a 100 történelmi tévhit mellett -, még nem tudom, mi lesz az, de ezt a két olvasmány közötti küszöbállapotot mindig élveztem az olvasásban. Hogy nem tudom, mi fog következni.

Ui.: tök jó dolog amúgy az újraolvasás, csak szívtam magamba az élményeket, nem kattogott az agyam, nem írtam fel szép idézeteket, egy sort sem jegyzeteltem - ezt is szeretem, de néha jólesik szimplán csak olvasni.

Ui2.: másodjára sajnos még inkább feltűnt, mennyire kellett volna ennek a könyvnek egy jó szerkesztő.

Angyalok Városa

A régi post és kommentjei itt olvashatóak.

***

"Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket."

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
Értékelés: 4.8 szúinvázió az 5-ből
Kedvenc karakter: don Basilio:)

Barcelona, húszas évek. Történetünk hőse a fiatal író-újságíró, David Martín, akit amekkora tehetséggel áldott meg az ég, olyan fukarul bánt-bánik vele az élet egyéb területein. Egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap a félelmetes titokzatos Andreas Corellitől: teremtsen számára egy új vallást könyv formájában, mindezt csillagászati összegért. David végül elvállalja a feladatot, és ezzel egy históriába keveredik, amire legvadabb álmaiban sem gondolt...

Óriási elvárás nehezedik az ember szívére Zafón következő műve iránt, miután elolvasta A szél árnyékát. És én direkt vigyáztam: megvártam, amíg véget ér a purgatóriumidény, pedig vizsgaidőszakban olyan fájó szívvel sóvárogtam a kötet után, hogy csoda, hogy a könyv utánam nem mászott magától. Babonásan féltem tőle, hogy a favorit után csalódást fogok érezni. Nos....
...Nem mondhatnám, hogy a történet csalódást okozott, de sokakkal ellentétben számomra nem szárnyalja túl A szél árnyékát. Ne kérdezzétek, mert nem tudom, miért.

Nem igaz - szerintem - hogy Zafón megírta még egyszer a fent említett könyvet. Ez a világ... más. Sokkalta depresszívebb, baljós, reményvesztett, olyan sötét, mint egy csillagtalan téli éjszaka egy elhagyott házban, hogy stílusosak legyünk. (Talán nem véletlen Stephen King ajánlója.) Ezek a "sötét elemek" már A szél árnyékában is megvannak a háttértörténet részeként, itt azonban teljesen előtérbe helyeződnek, ez a könyv maga a sötét múltbeli történet - és ami mögötte van, az már egyenesen hátborzongató. Nekem egyből olyan hangulatom lett tőle, hogy ez a nyomorult időjárás adta a másikat, pont illik a regény hangulatához. Az viszont igaz, hogy összefügg Zafón előző könyvével, felbukkannak benne ismerős elemek, de nem lövöm le a poént, mert csak a könyv vége felé derül ki, ki, merre, mint és hogyan.

Érdekes szerepet kap a hit fogalma, jó sokat értekeznek róla, szerencsére nem elrugaszkodott stílusban és mértékben, érdekes jellemzője a történetnek, miben hisznek az emberek, mivel lehet akkora tömegeket megmozgatni, hogy valami - bármi - egy vallás alapjává váljon, ami milliók életének válik a részévé.
Szerencsére a humor is szerepet kap ebben a komor mesében, Martín és Isabella kettőse kész komédiát alkot, és itt tűnik szembe valami: hogy lesz ebből a szégyenlős kamaszfiúból, akit a regény elején megismerünk, ez a vagány, hányaveti férfi, akinek a kisujjában van az egész szakma? Hiszen bámulatos átalakuláson megy keresztül, elég csupán arra gondolni, hogy 10 évesen kimaradt az iskolából, mégis elképesztően művelt ember lett, Vidal, don Basilio és hmm, egy bizonyos személy áldásos tevékenységének hatása alatt.
De akárhogy csűröm-csavarom, akkor is el kell mondanom: annak ellenére, hogy ez egy nagyon jó könyv, eléggé odab*ssza az embert a földhöz, ha kellően átengedi magát neki, nálam sajnos csak második helyezett lehet. Ez van.

Ui.: És vajh' mi a ménkű ütött az Ulpiusba, hogy ez egyszer sikerült összehoznia egy egész normális borítót, tán félt a feldühödött Zafón-rajongók hadától, vagy mi? Mindenesetre dögnehéz lett, alig bírtam a térdemen megtartani evés közben.

Ui2.: Nagyításért katt a képre (bazinagy), hálás köszönet érte Julinak, csak ő képes ilyen szépségeket találni. Ja, és kettőt lehet találni, minek gondoltam:)

 

Eredeti cím: El juego del ángel

Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 2.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3990 Ft (az áráról nem is beszélve...)

Az író honlapja

Könyvek varázsa

A Nitától kapott A mennyország fogságában című könyvet olvasom és ennek rendkívüli örömére bemásolom a két másik Zafón-regény régi postját, mert a nemrég olvasattakról még nincs időm írni.

,, -... Ha akarja, még az illatát is felidézem magának. Olyan volt, mint a levenduláé, csak egy kicsit édeskésebb. Mint a frissen sült kalács illata...
- És ez a frissen sült kalács azt állította, hogy az én menyasszonyom?"

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Értékelés: 5*** könyv az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

A tízéves Danielt egy napon édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol mindenki "találkozik" azzal a regénnyel, amiről úgy érzi, mintha rá várt volna, mint amit neki írtak, ami róla szól. Daniel egy Julián Carax nevű író A szél árnyékacímű regényét "választja ki". Kincsének hamar híre megy, ugyanis az író regényeihez lehetetlen hozzájutni, mert egy összeégett arcú, démoni egyén felkutatja és hamuvá porlasztja valamennyit, lett légyen az bárhol. Természetesen az ördögi figura fülébe is eljut Daniel szerencséje, és megkörnyékezi a fiút, adja el neki a regényt. Daniel érdeklődését felpiszkálja a Caraxot körüllengő titokzatosság, és nyomozni kezd a rejtélyes író után, s ezzel szövevényes, hihetetlen események középpontjában találja magát, amik nem teljesen veszélytelenek....

Mindezt azért írtam le ilyen részletesen (amellett, hogy képtelenség két mondatban összefoglalni és felkelteni az érdeklődést), hogy valamennyire felvázoljam a regény egyediségét. Ez a fajta - már ha lehet itt fajtáról beszélni - könyv (jelenség) az, ami hollóritka. És, habár szokatlanul hosszú bevezetőt írtam hozzá, mégsem sikerült tökéletesen érzékeltetnem azt a műfaji sokszínűséget, amivel szembetalálja magát a gyanútlan olvasó. Egyszerre rém-romantikus-kaland-és bűnügyi regény. Pl. van itt nekünk kísértetház, vagy a szülők akaratát és a társadalmi különbségeket átívelő/legyőző szerelem. Ez a regény kész művészet, hihetetlenül finoman megmunkált, máshogy nem tudom megfogalmazni. Emellett felfesti az események történelmi hátterét és korának Barcelonáját. Ahogy a fenti idézet mutatja, a szerző humornak sincs híján, sőt, az aranyköpéseknek sem. Ennek a műnek a megkomponálásához iszonyú egyensúlyérzék kellett, ennyi mindent egyszerre mozgatni és megfelelően adagolni (ebbe már jó sokan belebuktak, pl. Laurell Hamilton is). Kevés könyvre mondom azt, hogy OLVASSÁTOK EL, de ez egy ilyen regény. Fogalmatok sincs, mit veszítetek vele, ha kihagyjátok.

Eredeti cím: La sombra del viento
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2004
Fordította: Vajdics Anikó, 2004
Ár: 2980 Ft

www.lasombradelviento.net
http://www.carlosruizzafon.com/

A feledés kertje

"Akkoriban kezdődött, hogy a fenti könyvszekrények könyvei kezdtek átrendeződni. Ez néhány havonta előfordult.  A könyvek egyszerre csak máshol álltak, mint előtte, és minden alkalommal úgy tűnt, hogy nem önkényesen történik a dolog, hanem meghatározott minta szerint. Olykor úgy tűnt, hogy a könyvek formája vagy a könyvborítók voltak az elrendezés kiindulópontjai, máskor azt láttuk, hogy azoknak a szerzőknek, akik egymás mellé kerültek, mondanivalójuk volt egymás számára, megint máskor pedig éppen azok a szerzők álltak egymás mellett, akik gyűlölték és megvetették egymást."

Katharina Hagena: Az almamag íze
Értékelés: 4.5 fanimfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Harriet


Minden ezzel a néhány mondattal kezdődött: "Anna nagynéném tizenhat évesen halt meg tüdőgyulladásban, melyből a megszakadt szíve miatt, és mert a penicillint még nem fedezték fel, nem tudták meggyógyítani. Egy júliusi késő délutánon hunyt el. Amikor aztán Anna húga, Bertha sírva kirohant a kertbe, látta, hogy Anna utolsó hörgő lélegzetvételével valamennyi vörös ribiszke fehérré változott."

Az ilyen mondatok azok, amelyek olvastán felüvölt az agyamban az a bizonyos sziréna, miszerint sikerült jó könyvet kifognom. Korábban jónéhány postban idéztem ebből a regényből, szépséges képekkel illusztrálva, úgyhogy nemigen okozok meglepetést a tetszési indexszel, de rend a lelke mindennek, és ez a történet megérdemli az önálló bejegyzést.

A regény középpontjában a Lünschen-Deelwater család és a nagyszülők bootshaveni háza áll, amely az események fő színtere,  a múlt emlékei beépülnek a fekete-fehér padlócsempébe, az üvegház helyébe, a régi kelengyésládákba, a báli ruhákba, amelyekben Irisék játszottak a ház kertjében – tehát, aki szereti az ódon házakat szerepeltető regényeket, valószínűleg kedvtelve fogja ízlelgetni a regény leírásait, ezt azért hangsúlyozom, mert a fülszöveg  semmit nem sejtet ebből az általam csak "házi mágiá"-nak vagy "konyhakerti boszorkányság"-nak nevezett jellegzetességből – mágikus realizmusnak szerintem túlzás nevezni –, csupán egy családi titok-felderítős könyvnek tűnik, ahol a legfiatalabb leszármazott rányitja az ajtót a szekrényben rejtőző csontvázakra, vagyis abban a hitben éltem, hogy Katherine Webb: Örökség c. művének kistestvére került a kezembe.

A házi mágia mellett a regény meghatározó motívuma a gyermekkori bűnök, mélyre ásott titkok jelenléte – amelyeket a szereplők igyekeznek kitörölni emlékezetükből, de szellemeik ott motoszkálnak a szemük mögött, az agyuk hátsó részében, tulajdonképpen ezek határozzák meg egész életüket. Az írónő inkább a regény vége felé helyezi erre a súlypontot, elég lassú a felvezetése, sok mindent helyez a történetbe, a múlt történései során ismerjük meg a családot, a nagyszülőktől kezdve.
Itt van Hinnerk, akiben a ridegség jól megfér a versköltéssel és unokái viszonylagos szeretetével; felesége, Bertha szerintem nagyon magányos asszony, akinek kevés jutott az élet öröméből, nála jelenik meg a felejtés motívuma, amely „az emlékezés egyik formája”. A három lányukról szóló részeket kedveltem a legjobban; Christának, a korcsolyázónőnek – akinek a neve úgy hangzik, mint „a korcsolyatalp csikorgása a jégen” – sikerült a leginkább mintaszerű életet kialakítania egy férjjel és gyerekkel, Irisszel, aki a történet narrátora.
Meglepő módon Harriet volt közülük a kedvencem, olyan lány, nő ő, aki bizonyos élethelyzetekben behunyja a szemét és „elrepül”, nem akar szembenézni a problémákkal; így születik meg egy meggondolatlan kapcsolat eredményeként Rosmarie. Inga a legtitokzatosabb a három nővér közül, szépsége valamennyi férfi fejét elcsavarja, ennek ellenére nincs családja – ugyanis szikrák pattannak ki az ujjaiból, aki hozzáér, kisebb áramütést szenved.
A harmadik generációról is részletes tablót kapunk, kivéve Irist, akinek nem túl pozitív az énképe: szavaiból kiderül a két idősebb lány szövetsége iránti féltékenység – ám, ahogy lenni szokott, kisebb hatalmi harcok dúlnak ebben a barátságban is –, és a Rosmarie halála miatti bűntudat. Unokatestvére, a rézvörös hajú, sellőszemű lány már tinédzserkorában impulzív személyiség, nem kevés feszültséget generál maga körül. Barátnőjével, Mirával, a furcsa fekete-fehér lánnyal – aki kizárólag fekete ruhát hord, fekete ételeket eszik, fekete zenét hallgat és fekete a rúzsa is – való kapcsolata a külső szemlélő számára végig rejtély marad, a miértek és hogyanok nagyrészt a múlt homályába vésznek.

Van azonban egy nagy problémája ennek a misztikus hangulatú családregénynek: sok helyütt úgymond töredezettek a mondatok, főleg a könyv elején, nem alkotnak kerek, egész szöveget, ezáltal a történet is döcögőssé válik, az első oldalon pedig, ahol az ominózus, magával ragadó két mondat szerepel, kilencszer fordul elő a „ribiszke” szó. Annyira zavartak ezek a kezdeti hibák, hogy azon tűnődtem, miképp fogom végigrágni ezt a könyvet. Szerencsére ez a probléma később erősen csökken, de a jelen eseményeit követő szálban rendre előkerül, de ez a probléma senkit ne tántorítson el a regénytől, megértettük egymást?

Ettől eltekintve nagyon a szívemhez nőtt a történet, még másnaposságot is okozott – azaz hiába kezdtem bele egy új kötetbe, még jó ideig Bertháék házában bolyongtam. 

Ja, és sokkal szebb borítót érdemelt volna, nem ezt a naftalinszagú nagymamásat.

Ui.: ide tűzöm az idézetes-képes postok linkjeit.

Az első mondatok

A bootshaveni ház

Az átmenet

A kert télen

Eredeti cím: Der Geschmack von Apfelkernen
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: B. Szabó Károly, versek: Tótfalusi István
Ár: 2300 Ft

Szertefoszlott remények

"- ... Az nem járja, hogy egy farmer felesége ne tudjon lovagolni. És nincs is mitől félnie. Olyan, mintha csak egy széken ülne.
 - De a székek nem szaladgálnak összevissza! És nem is rúgkapálnak! - érvelt Catherine.
 - A székek nem. De nem is viszik el önt A-ból B-be feleannyi idő alatt, mint egy kocsi - kuncogott Hutch."

Katherine Webb: Örökség
Értékelés: 4.3albínó miliő az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Imádom a nagy, régi, ódon házakat (és az őket körülvevő miliőt), a porlepte, antik bútorokat, a sok néma szobát, a feketén, üresen ásító kandallókat, az ezüstkeretes, szépiaszín fényképeket, az évszázados leveleket, amelyek egy letűnt korba és egy-egy másik életbe engednek bepillantást. Még a sarkokban lévő pókhálókat is szeretem, amelyek magukba fonják a falak között történt tragédiákat, örömöket, haragot és szerelmet, és azt a rengeteg titkot, melyek az ilyen regények sajátjai. Imádok régi emléktárgyak után kutatni – főleg ha rejtekhelyekről kerülnek elő –, legyen az ezüst hajkefe, patinás gyűrű, elegáns sétapálca, cigarettatárca, bármi, így nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb sort kerítek Katherine Webb könyvére.
A történet középpontjában a Calcott család nőtagjai állnak: Caroline, a lánya, Meredith és az ő unokái, Erica és Beth. A két szálon futó cselekmény fokozatosan mutatja be a sorsukat; az egyik szál főszereplője a század elején tizennyolc éves Caroline, ez a félénk teremtés, aki szülei halála óta akut szeretethiányban szenved és rangon aluli házasságot köt egy marhatenyésztő földbirtokossal. Nem, nem hozományvadászatról és a gyenge női nem kihasználásáról van szó, Corin Massey őrülten szereti az ezüstösen szürke szemű arisztokrata hölgyet, de eléggé szívtam a fogam és egyetértettem a besavanyodott, sznob nénikével, Bathildával: ez a házasság és az általa nyújtott pusztai élet a semmi közepén nem egy New York-i úrinőnek való, ezt minden nő világosan látja, aki túlélte az első szerelem kataklizmáját.
Caroline azonban ekkor éli át ezt az érzelmi hullámvasutat, amelynek következtében a személyisége gyökeres változásokon megy keresztül. Megdöbbentő élmény volt olvasni, hogyan válik egy félénk, tapasztalatlan, ám kedves és alapvetően jó természetű fiatal lányból megkeseredett, szinte eszelős úrnő, akiben a fájdalom és a sok csalódás az idők folyamán olyan gyűlöletté kövesedett, amely nemcsak testét-lelkét, hanem a környezetét is megmérgezte.
Mi a Calcott-örökség? A gyűlölet, és a bűntudat, amely mindannyiukat felemészti. Ez öröklődik generációról generációra, vélt vagy valós bűnökkel sújtva őket. Erica, Caroline fiatalabb dédunokája meg akarja szakítani ezt a láncolatot, ezért tér vissza Storton Manorba, a család rezidenciájára, amely Meredith halála után az ő tulajdonukba kerül - ha állandó lakhelyként tartózkodnak a házban, különben a vagyont jótékony célokra fordítják. A két dédunokának is megvan a maga keresztje: gyerekkorukban nyomtalanul eltűnt rosszindulatú unokatestvérük, Henry. A gyereket égre-földre keresték, de soha nem került elő. Erica - aki az eset idején nyolcéves volt - érzi, hogy valami titok lappang a háttérben, amelynek néhány részlete megbújik az emlékezetében. Ez a titok az, mely nővérét depresszióba, majd öngyilkossági kísérletbe hajszolta, ő azonban nem hajlandó semmit mondani arról, mi történt Henry-vel. Ezért Erica úgy dönt, afféle terápiás céllal hazaviszi nővérét Storton Manorba, ám ahogy fogy az idő, egyre inkább úgy érzi, kicsúszik a rejtély a kezei közül, az emlékek pedig éppolyan nyomasztóan tornyosulnak föléjük, mint maga a ház.

A két szál közül Caroline történetét szerettem jobban, érthetetlen módon sokkal gördülékenyebb volt a stílusa, mint az Erica által narrált részeknek, abban a rövid, sokszor oda nem illő mondatok megtörték a szöveg egységét, és a fordítás helyenként furcsa volt, mint például itt: "szeme szélesre tárva" (419.o.). Ettől függetlenül kezeltem azt, hogy magát Ericát nem nagyon szerettem, sokszor úgy éreztem, még mindig az a kislány irányítja, akit annakidején a nagyobbak kihagytak a játékból. Ennek ellenére szurkoltam neki, hogy felgöngyölítse azt a régi ügyet, de nem gyakorlatias nyomozásról van szó, sokkal inkább gondolkodásról és emlékek kereséséről. Lassú folyamatról van szó, a mozaikdarabkák apránként kerülnek egymás mellé, párhuzamosan ismerjük meg Caroline titkát, amely a jelenbe vezet, és Henry eltűnésének megoldását.

És mindezt belengi az a titokzatos hangulat, ami az ilyen stílusú regényekre jellemző: sötét, nyomasztó atmoszféra, a titkok fullasztó csöndjével. Igazából ezért voltam kíváncsi erre a könyvre, régen olvastam ebből a műfajból, és ezt az elvárásomat közepesen teljesítette is a történet, mert hiába tetszett a hangulata - meg az, hogy végre megint rajzolhattam családfát -, igazából nem fogott meg annyira, ha nagyon rangsorolni akarnék, azt mondanám, a Felszáll a köd alatt áll egy fokkal. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok az írónő új regényére, a Homályra, a fülszöveg nagyon érdekesen hangzik. 

Eredeti cím: The Legacy

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2011

Fordította: Tóth Bernadett

Ár: 3800 Ft

Az írónőről