Ősszel mindig eszembe jutnak bizonyos könyvek, mint amilyen a Jane Eyre vagy Niffenegger regénye. Idén annyira felerősödött bennem a késztetés, hogy visszatérjek ebbe a történetbe - amit igazából soha nem hagytam el -, hogy újra elolvastam. Az újraolvasás jó dolog, lehet a finomságokra figyelni, ízlelgetni a történetet, jövőre rendszeressé szeretném tenni.
Többek között az is jó benne, hogy már nincs jelen az ismerkedés feszültsége. Az idegenektől tartunk, mert a pár felületes benyomás még nem elegendő a teljes viszonyrendszer megállapításához. Ha azonban csak néhány év telt el, mindketten tudjuk, hányadán állunk egymással, mondhatni, összeszokott páros vagyunk. Viszont sok idő múlva - amely általában rengeteg változást foglal magába - izgatottan nézünk a találkozás elébe; mennyit változtam, mennyire mást mond nekem a könyv, milyen, korábban nüansznyi aspektusai kerülnek előtérbe, mint amilyen Beagle lesz jövőre.
A Highgate esetében [továbbra sem tudok megbarátkozni a magyar címmel] a második eset állt fenn, tudtam, mit várhatok tőle, ezért is vágytam vissza hozzá. Nagyon erős atmoszférája van, és hiába vonul fel benne minden évszak, nekem menthetetlenül a borongós, ködös arcú ősz kötődik hozzá, a hideg, temetői hangulat, az esőtől csillogó, ázott falevelek, az elmúlás nyomasztó, eltántoríthatatlan hangulata, ami árnyékot vet a nyüzsgő életre.
Tulajdonképpen beteg dolog egy ilyen hangulatú regényt szeretni, és mindenkit figyelmeztetek, maga a történet elég bizarr, egyáltalán nem olyan, mint Az időutazó felesége [nem mintha tisztán emlékeznék rá - ezt is újra kellene olvasni...]. Az eleje egész normálisan indul, aztán egyre vadabbra fordulnak az események. Egy tényre nem is emlékeztem, annyira megdöbbentett, hogy az újdonság erejével hatott rám (avagy a szenilitás előnye). Hogy mi volt az a tulajdonsága a történetnek, ami a korábbi olvasáshoz képest kidomborodott? A mocsok. A végtelen, aljas, undorító mocskosság, ami az embereket jellemzi. Ez a könyv utazás az éjszaka mélyére, a lélek legsötétebb bugyraiba. Olvasás közben ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez a regény tulajdonképpen nagyon elcseszett emberekről szól, és nem bírnak kivergődni az elcseszett életükből. Miről szól még? A függésről. Ezt ismerem - talán mert magam is elcseszett ember vagyok, aki próbál normális életet élni -, Niffenegger émelyítő pontossággal ír a póráz két végéről, arról a fajta függésről, ami csak tragédiával oldódik fel.
Most jutott eszembe, hogy Niffenegger egy pontig tükör módjára ugyanúgy az ember rothadó arcát mutatja meg, mint Rowling vagy Shriver, csak ő sokkal inkább bizarr és kattant, mint a másik két író. (Tudom, hogy még Franzent is ide lehet pakolni, de tőle még nem olvastam.) Bármennyire szeretek efféle élveboncolós könyveket olvasni, a végére érve nemcsak az egész emberiséget, de magamat is megutálom. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Vautravers-házban annyira más események zajlanának le, hogy ha mások játszanák a főszerepeket.
Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy ha a könyv émelyítő és bizarr, mi a fenét eszek rajta? Mármint ezeken kívül?, kérdezek vissza. Szeretem azt, hogy a szereplők hétköznapiak, emberiek a maguk tökéletlen, megpróbálok jót-tenni-de-rosszul-sül el - módján, olyan érzés róluk olvasni, mintha velük élnék 421 oldalon keresztül. Szeretem az aprólékos leírásokat róluk és a környezetükről, mint Julia és Valentina reggeli rutinja még otthon, Amerikában, vagy ez a jelenet:
"Martin kinyitotta a száját, habozott, aztán megkérdezte:
- Dohányzik?
- Igen - felelte Julia. Martin arca felderült. Felállt az asztaltól, és egy csomag cigarettával meg egy öngyújtóval jött vissza. Kirázott a csomagból egy cigarettát, és odakínálta Juliának. A lány elvette, a szájába tette, hagyta, hogy a férfi tüzet adjon, és rögtön heves köhögőroham tört rá. Martin felugrott, hozott Juliának egy pohár vizet.
- Mi a csoda volt ez? - kérdezte Julia, amikor végre meg tudott szólalni.
- Gauloises. Filter nélküli - elnézést. Nem akartam megölni.
Julia átadta Martinnak az égő cigarettát.
- Tessék, én majd csak a kilehelt füstjét szívom.
Martin nagyot szippantott, és kifújta a füstöt. Julia arra gondolt, hogy még soha, senkinek az arcán nem látott ilyen nyers gyönyört. Ekkor megértette, hogy ez a férfi hogyan volt képes meghódítani és feleségül venni egy lányt: Csak így nézett rá. Julia azt kívánta, bárcsak rá nézne így valaki. Aztán összezavarodott."
Nem tudom, mennyire sikerült lelkendező postot összehozni, amilyet fezer várt, ill. mennyire sikerült érzékeltetni, miért szeretem ezt a könyvet. Egészen meghitt, privát viszonyom van vele, talán azért, mert kb. mindenki utálja.:) Itt a vége, fuss el véle.
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft
Igazi szerelmi vallomást írtál ehhez a könyvhöz. A szereplőkre már nem igazán emlékszem, vagyis talán mintha az egyik ikerlány nagyobb rohadék lett volna, illetve Elspeth volt még az, akire nem igazán gondolok most ellágyuló szívvel, de ennyi, amire emlékszem. :) Van bennem egyfajta vágy, hogy újraolvassam, de sajna ez a könyv is azok közé tartozik, amit egy nem annyira jó időszakhoz kapcsol az agyam, ezért nem tudom, jó lenne-e ez nekem.
VálaszTörlésEz a borító... illetve ezek a hajak :D
Köszi, igyekeztem.:) (Érzésem szerint inkább összecsapott lett, de csak megmondanátok, ha rossz lett a post.:)
VálaszTörlésNekem is nagyjából ennyi emlékem maradt meg a könyvből, meg a hangulata. Most kiderült, hogy kb. mindenki egy nagy rohadék.
Az emlékek felülírhatók, de teljesen érthető, ha egy rossz időszak miatt nem akarsz újra elővenni egy könyvet. Nekem is van ilyen, meg olyan is, aminek a teljes cselekménye fehér volt az agyamban.
Ettől a poszttől kicsit ideges lettem, mert élénken él bennem a könyv (nemrég írtam én is róla), és én dühös voltam a Highgate temetőre. Vagyis nem a temetőre, mert azokat a részeket imádtam, hanem az ikrekre, meg Elspethre, Ediere, Robertre. Ez az egész egy beteg regény, de sosem zavar az ha valami illetve valakik betegek (mert nálam nincs nagyobb rajongója az ilyeneknek), hanem egyszerűen ez a könyv számomra nagyon unalmas volt, mégha tök jó leírások is voltak benne. Kétségkívül jó hangulatteremtő a könyv, de engem a megőrjítés hangulatba kergetett. És nem a pozitív fajtába. Nah meg a borító, ez mi a szar? (már elnézést? :D)
VálaszTörlésMeghoztad a kedvem az újraolvasáshoz, mert már nem is emlékszem erre a könyvre, amúgy nem tudom mi van velem, de az elmúlt 1-2 év olvasmányaiból csak nagyon keveset tudnék úgy felidézni, hogy élénken emlékszem rá milyen benyomásaim voltak a történetről, vagy hogy milyen érzések kavarogtak bennem olvasás közben. Ezen sürgősen változtatnom kell :)
VálaszTörlésMeg érdekes amit az elcseszettségről írsz, én is nyomorultul elcseszettnek érzem magam sokszor, mindaddig a pillanatig amíg fel nem ismerem egy barátban/kollégában/rokonban/ismerősben hogy ő még nálam is sokkal-sokkal elcseszettebb, és ilyenkor megbékélek magammal.
Lehet rámférne egy csernusdoktor :)
Nekem Te csináltál kedvet akkor is, meg most is. :)
VálaszTörlésEgyáltalán nem tűnik összecsapottnak, úgyhogy ne is mondj ilyeneket:)
VálaszTörlésBízom benne, hogy felülírhatók, csak ne lennék ilyen nyomi hangulat-függő. A zenékhez kötődő emlékeket már felül tudom írni (ráadásul szelektíven, szóval csak a rosszakat, ha úgy akarom:D), úgyhogy talán a könyveknél is van esély.
zakkant: ezzel nem tudok mit kezdeni, ha nem tetszett, ez van, mindig azt mondom, hogy nem kell rajta problémázni. Nekem se tetszik a borító, szegény Niffeneggert képtelenek találni a kiadók. A legújabb Az időutazó felesége borító is szar, illetve giccses. A cipős a legjobb, meglepő módon az Ulpius hozta össze.
VálaszTörlésMillabell: ez velem is előfordul, lehet, hogy túl sokat olvasunk, ezért próbálok lassabban olvasni, hogy több maradjon az apró benyomás, emlék, ilyesmi. A múlt héten szembe jött velem egy cím: A kéz, amely először fogta az enyémet. Tudtam, hogy olvastam ezt a könyvet, de azt se tudtam, ki írta és miről szól.
Beagle-t is azért akarom újraolvasni, mert pl. az Egy csendes zuggal kapcsolatban semmire nem emlékszem. Temető, szomorkás, szép, de ennyi.
Ez néha engem is megnyugvással tölt el, de sztem ez csak amolyan álnyugtatás. Lehet, hogy az illető pont ugyanezt gondolja rólunk.:D Mondtam már, hogy kezdek paranoid lenni?
Neem, Csernyus szerintem nem kell neked.:)
Liliane: örülök.:)
katacita: köszi, már kezdek paranoiás is lenni.:D
Állítólag a negatív emlékek erősebben belénk vésődnek, talán ez az oka. De ha zenéknél működik, akkor előbb-utóbb könyveknél is fog.