2021. november 14., vasárnap

Csapdában vergődni - Felnőtt emberek

 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/

Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.

Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.

Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!

Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.

Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.

Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.


Eredeti cím: Voksne Mennesker

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4000 Ft


2021. november 2., kedd

A csodaszép október

 Gyönyörű, lágy aranyfénnyel és színpompás fakoronákkal búcsúztathattuk az októbert, legszívesebben egy napot nem dolgoztam volna a múlt hónapban, hogy állandóan csodálhassam az őszt teljes pompájában.

Egyszer aggódva megállapítottam, hogy már túlléptem az utóbbi években megszokott beszerzési keretet, mi lesz itt még december 31-ig? Nos, lehet, hogy semmi, mert októberben nem vettem könyvet.

Rengeteget dolgoztam, ehhez képest még úgy-ahogy olvasgattam is:


Valószínűleg nem leszek népszerű, de nekem a Bátran élni nem okozott wow-élményt. Voltak megállapítások, amelyekre bólogattam, de nekem amolyan "megúszós" könyv volt; vagy egy ordas nagy szociopata vagyok, vagy már túlhaladtam az önismeretben ezt a szintet (valószínűleg mindkettő). Hálás vagyok Ildikónak, amiért kölcsönadta, a kíváncsiságom kielégült.

A Fedőneve Hélène felemás élmény volt, a Menekülés New Yorkból - kicsit szégyellem bevallani, de borzasztóan felkészületlen voltam rá, félre kellett volna tennem pihentebb időkre, mert több novellával nem bírtam el. Nagyon szeretem Zadie Smith-t, de ez most alaposan megfeküdte a gyomromat.

Ennek örömére hagytam az agyamnak, hogy meghemperegjen a Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet penészes gombamezőin. A kifacsart állapotom mélységét jelzi, hogy rossz regény voltához képest nem fájt annyira és nagyon, nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására, de előtte muszáj volt beiktatnom valami mást; a Bérgyilkos inkognitóbant meglepően élveztem, talán ez tetszett a legjobban a sorozat darabjai közül.

A többiek októbere:

Nita - 

Katacita - aki akkora flowban van, hogy öröm olvasni

PuPilla - akivel lett egy végre egy új közös kedvencünk, bár nem könyvben

Dóri - aki szokás szerint a maximumon pörgött

2021. november 1., hétfő

A Család mindenekfelett - A keresztapa

 

Mario Puzo: A keresztapa

Nem is tudom, milyen indíttatásból emeltem le a polcról ezt a könyvet, tipikus majdegyszer-példány volt nálam; lehet, hogy tudatalatt abban reménykedtem, hogy egy könnyed, szórakoztató regény lesz, mert a várólistám ezen a téren erősen foghíjas - akármi is vezetett az elolvasásához, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam.

Sok esetben azért szeretek olvasni, mert csupán egy jó történetre vágyom, ami közhelyesen szólva elrepít egy másik világba. A keresztapa visszahozta azt az elveszettnek hitt érzést, amit tizenévesen tapasztaltam meg, amikor A három testőrt bújtam a nyári szünet alatt az elsötétített nappali szőnyegén heverve; izgatott, gyermeki rácsodálkozást, amikor az irodalom még száz meg száz mesés kaland ígéretével kecsegtetett és én éppen a legnagyszerűbb közepén tartottam és azt akartam, hogy sose érjen véget. 

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan könyv, amely cirka húsz évvel később, több mint ezerhatszáz olvasással a hátam mögött képes lesz kicsiholni belőlem ezt az érzést, de A keresztapának sikerült, pedig látom a hibáit; sokszor didaktikus, leegyszerűsítő, van pár nyesgetnivaló vadhajtása, a szereplők pedig iszonyú ostobaságokat művelnek és távoli szomszédnak sem szeretném egyiket se, nemhogy közeli ismerősnek. Viszont Puzo jó mesélő, ezért a történet elviszi a hátán Lucy Mancini műtétjét, a Don kényelmesen kerek világnézetét, Connie férjének mérhetetlen ostobaságát és Johnny Fontane szenvelgését is.

Ma ablakpucolás közben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen érthető, miért tetszett nekem annyira ez a könyv, hiszen a családregényeket mindig szerettem és zsenge könyvmolyként faltam Martina Cole alvilágban játszódó történeteit, biztosan ennek a csökevénye ez a nagy A keresztapa-imádat. Sőt, annyira nem akartam elengedni a gengszteres hangulatot, hogy elkezdtem nézni a Boardwalk Empire-t (ha már a Peaky Blindersre még mindig várni kell).

Eredeti cím: The Godfather

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 1989

Fordította: Vándor Vera

Ár: pár száz forinttól elérhető