Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

Megkövült lehetőség

"Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba-és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből - fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, aztán öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.

A cselédérzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: »Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsek.«"

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

- Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni - jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért - nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.

Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ - szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak - nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.

Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy "cafkájába" - aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest - hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.

Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.

"...Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis... mintha... úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami... mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is... itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel..."

Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen "mégis, mit csináljak veled?"-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

Eredeti cím: The French Lieutenant's Woman

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gy. Horváth László

Eredeti ár: 3990 Ft 

E szexi... az essexi bestia

"Az Essexi Kígyó azonban nem éri be egy gyereklány meglátogatásával. Eljön Matthew Evansfordhoz, amikor az a Jelenések könyvét lapozgatja, s hét feje és tíz szarva van, és az ő fejein a káromlásnak neve. Cracknell ajtaján dörömböl, amikor fú a keleti szél; lesi Bankst, mialatt az vitorlát foltoz és elhunyt feleségére, eltulajdonított csónakjára meg a lányára gondol, aki nem akar a szemébe nézni. Kacsingat William Ransome-ra a fene ette könyöklőről, nem hagyva neki kételyt afelől, hogy elbukott; a pap a gyülekezet megelégedésére nagy buzgalommal olvassa fel az esti imát: Kérünk téged, ó, Uram, világosítsd meg a sötétséget, s a te nagy irgalmaddal védj meg minket a veszedelmektől! Stellát enyhe láz formájában látogatja, ő azonban nem retten meg tőle, hanem dúdol neki, és szánja alantasságáért. A Garrick klub ebédlőjében Charles Ambrose a pocakjára teszi kezét, miután degeszre ette magát, és tréfásan megjegyzi asztaltársának, hogy az Essexi Kígyó mardossa."

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Legalább olyan nehéz megállni, hogy ne "e szexi kígyó"-ként hivatkozzak rá, mint nem viccelődni a Neil Gaiman-képregény címével a kötet átvétele során: a Halálomért jöttem. Nem csodálnám, ha ma estére a fumaxos fiúk bediliznének. 

(Mindig mondom, hogy a magyar nyelv nagyon vicces, bár sokan nem hiszik el nekem.)

A viccet félretéve: kellemes meglepetés - és hihetetlen megkönnyebbülés - volt, hogy nekem ez a könyv tetszett, méghozzá nagyon. Azt hiszem, erre a stílusra/történetre mondják, hogy annyira angol. Imádom az angolokat. Hangulatában a Ház a világ pereménre emlékeztetett, amit, akárcsak ezt, kevéssé méltattak a molykollégák, bezzeg az én ferde ízlésemnek bejött.

Miről szól ez a könyv?

Az égegyadta világon semmiről.

Mindenről.

Mindenről, amit mások életében jelentéktelennek gondolunk, a sajátunkban viszont monumentálisnak; az erőteljes, megrázó gyermekkori benyomásokról; milyen érzés szembesülni a világ közönyével, milyen érzés rádöbbenni, hogy a peremen kívül állsz és soha nem tartozhatsz a kiváltságosak közé; milyen érzés valami nagy dolog részesének lenni és érezni a szádban a csalódás keserű, fémes ízét, amikor napvilágra kerül a nagy titok szánalmas valója. Milyen érzés a Ráébredés öntudatlan gőgjének és annak a vágynak a kettőse, amikor hirtelen visszamásznál a gyermekkor áldott tudatlanságába. Hogy soha nem fogsz az irántad támasztott elvárásoknak megfelelni és, bár igyekszel bűntudatot csiholni a lelkedben, valójában rohadtul jól érzed magad a bőrödben.

Hogy milyen rohadtul bonyolultak az érzelmek és mennyire nem tudjuk őket kezelni.

Magyarán: néhány ember menthetetlenül összekuszálja egymás életét. Nem olyan shakespeare-i vidám vagy tragikus módon, hanem olyan érdekes hétköznapian.

Cora Seaborne szadista hajlamokkal bíró, excentrikus férje elhalálozik. Bár lénye egy részét megrázza a férfi halála, aki fiatal lány korától meghatározta az életét, megkönnyebbül és kivirágzik, igazi víg özvegy lesz - no, nem úgy. A szerző sokszor kihangsúlyozza Cora előnytelen külsejét; imád magas, erőteljes alakját férfiruhába bújtatva a sárban kotorászni holmi őskövületek után, miközben a haja szénaboglyaként trónol a feje tetején és a napsütés új szeplőket hoz ki az arcán - igazi trampli és borzasztóan élvezi, hogy végre elhajítja a csinos ruhákat. A külseje ellenére valósággal holdudvarral bír rendkívüli személyisége miatt. Rajongója-barátja a lánglelkű-zseniális sebész Luke, a "Manó", társalkodó-barátnője-gardedámja Martha, a radikális osztályharcos, akivel kölcsönösen féltékenyek Cora figyelmére. Cora fia, Francis olyan, akire manapság egy sor, deviáns viselkedésre utaló címkét aggatnának, abnormális mértékben gyűjti a kincseket és úgy tanulmányozza az emberek érthetetlen viselkedését, mint természettudós a hangyákat.

Cora tudomására jut, hogy Essexben, Anglia, ha nem a világ legunalmasabb helyén, felbukkan egy rejtélyes teremtmény, az Essexi kígyó. Habár a reménybeli őslény valószínűleg csak falusi parasztbabona, Cora Essexbe utazik, ahol megismerkedik a helyi lelkésszel és örökre megváltoztatják egymás életét.

Fájdalmas volt ám leírni, hiába ez történik, mindenféle gejl romantikus vagy pejoratív felhang nélkül. Nem tudom, Sarah Perry hogy csinálta, de olyan valósnak ható és érdekfeszítő szereplőket alkotott, hogy komoly izgalmakat éltem át olvasás közben. Úgy ábrázolja az érzéseket, hogy nincs benne semmi rózsaszín vagy alpári vonás. Régen éreztem azt - van-volt egy kisebb olvasási válságom, remélem, kivergődöm belőle -, hogy puszta örömből olvasok egy történetet, nem a rend kedvéért vagy intellektuális érdeklődésből. 

Most arról akartam egy sort okoskodni, hogy az Essexi Kígyó tulajdonképpen egy multifunkcionális metafora, de megint eltökítettem valahova a jegyzeteimet a kincset érő oldalszámokkal. Na, szóval. Mindenki kivetíti azon félelmeit, amelyekkel nem hajlandó szembenézni és könnyebb egy megfoghatatlan, ám annál szörnyűbb ellenfelet teremteni és jajgatni, Isten kígyószolgája hogyan bünteti az embereket vélt vagy valós bűneikért; ő a felelős az eltűnt csónakért, a vízbe fúlt gyermekért, a döglött kecskéért, mindenféle időjárási jelenségért és természetesen a rossz termésért. A vidéki falucska lakói a hisztériáig hergelik magukat, egyesek látni válik, másoknak álmaiban jelenik meg a titokzatos szörny esernyőre emlékeztető szárnya és nedvesen csillogó, fekete pikkelyei. (Csőre is van ám.)

Érdekes olvasni, hogyan húzza-vonja Corát és Willt, a helyi tiszteletest a kölcsönös szeretet, a vágy, az érzés, hogy ellentétes nézeteik ellenére a lelkük mélyén egymáshoz tartoznak - miközben a férfinak felesége és gyerekei vannak. A szabados Corának nem számít a hit, Will nem tud mit kezdeni a nő szabadságvágyával. Mindketten ragaszkodnak a meggyőződésükhöz és büszkeségből nem hátrálnak meg a vita elől, de hiába bántják meg egymást, valamelyikük mindig elküldi a békülést kívánó levelet.

Szó esik még a korabeli társadalmi berendezkedésről, Ragnar Lothbrokról és a vérsasról, a többi szereplő sorsa is szépen gabalyodik, miközben a szerző ügyesen elrejti, pontosan mikor is játszódik a regény, amely csalafintaságra magyarázatot ad az utószóban. Egy fordulattal és a befejezéssel nem volt kibékülve, de vonakodva hajlandó vagyok elfogadni - máskülönben Az essexi kígyó gyönyörű kis kompakt regény, valósággal lubickoltam benne, rosszabb, a hétköznapi emberekkel foglalkozó könyveket is szoktam szeretni, hát még egy ilyen remeket.

Ui.: Nagyon röhögtem, amikor Cora és Will megismerkedésében felfedezni véltem a Jane Eyre epikus jelenetét, de lehet, hogy az összefüggés csak a fantáziám szüleménye.

Eredeti cím: The Essex Serpent

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2017

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Ár: 3990 Ft

Ez lesz az év meglepetéskönyve

Sarah Waters: A szobalány

(Főleg kialvatlan mese.)

Régóta piszkált ez a könyv, de vártam a beszerzésével. A fülszövege semmi különöset nem árul el, de valami bizsergett bennem (nem az ebéd). Nem tehetek róla, bolondulok a viktoriánus történetekért - ahol a véleményüket és akaratukat kinyilvánító, ergo kellemetlen nőszemélyeket mindig hisztériásnak bélyegzik és becsukják a bolondok házába, ahol mindenféle szörnyűség történik velük -, meg az ókoriakért. (A középkort ellenben ki nem állhatom.) Szóval, a fülszöveg nem ígért különösebb extrákat, de jól is tette, mert egy ponton úgy pofán csapott a könyv, hogy csak pislogtam és végigfuttattam újra meg újra az addigi eseményeket, volt-e valami utalás, egy megjegyzés, bármi, ami... hát, én nem vettem észre. Naiv olvasó vagyok, ha egy történet magába ránt, nem foglalkozom a rejtélyek megoldásával (igazából eszembe se jut), nem veszem észre a fordítói bakikat (a történet okozta kellemes lelkiállapotban megbocsátom őket), az elgépeléseket (de igen, csak kevésbé érdekelnek). Azt hiszem, ez az öregkor egyik sóvárgása: nem annyira a fiatal, fájdalom nélküli test utáni vágy, hanem a feltöltődésre és rácsodálkozásra való képesség, az újdonság, a belefeledkezés varázsa hiányzik.
Egy ilyen csavar után nehéz újra meglepni az olvasót, szerintem a vége felé kicsit sok is volt belőle, és az egyik szereplő motivációja nem volt teljesen világos, de ezen viszonylag hamar túltettem magam, mert a szereplők, a bemutatott miliő ennyi hibát elvitt a hátán (mármint, ami nekem "hiba". Lehet, hogy másnak pont ez jön be.). A regény nemcsak az években, hanem az ábrázolt hangulatban is nagyon viktoriánus; járunk a tolvajok és az aljanép mocskos, patkányoktól nyüzsgő Londonjában, egy jobb napokat látott, az időben megdermedt vidéki kúriában, ahol azon a pár emberen kívül se közel, se távol senki, és ez egyedüli programot a temetőbe és a folyóhoz tett séta alkotja. Ingerszegény, rideg környezet, ahol mintha hosszabb ideig tartana az ősz és a tél, és magához hasonlóvá formálta volna az ott élő embereket; a sivárság és az örömök hiánya keserű, az indulatukat apróságokban kiélő remetékké tette őket.

Ebben a könyvben mindenki szerepet játszik. Fúr, áskálódik, pillanatnyi szövetségeket köt (hogy aztán sutba dobja őket), és, amikor nem a saját érdekeit nézi, azon gondolkodik, a többiek miben mesterkednek, hogyan kerülje ki a csapdákat és előzze meg őket... a pénzért, a bosszúért, a társadalmi felemelkedésért. Ha eltekintünk attól, hogy ez egy izgi regény, elég szomorú, hogy ezek az emberek, még akkor is, ha szeretik a másikat, némi lelkifurdalással kísérve simán tönkreteszik egymást. De maradjunk inkább annyiban, hogy A szobalány fordulatos, hangulatos könyv. Végtére is ma már nem olyan könnyű a gazdag lányokat diliházba zárni.

Ui.: A blognak is jót tenne, ha néhányszor sikerülne fél tizenkettő előtt lefeküdni. De hát nem tehetek róla, ha egy könyv ennyire izgi (vagy úgy, mint a Makedónia oroszlánja), egyszerűen muszáj tovább olvasni. Öreg vagyok már az éjszakázáshoz, bezzeg az alvásigényem nem csökken.

Eredeti cím: Fingersmith
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Tóth Gizella
Ár: 3990 Ft

Jane és mi

"- Nem vagyok én angyal - mondtam nevetve. - És nem is leszek, amíg meg nem halok. Én leszek, Jane Eyre. Ne várjon tőlem semmi földöntúlit, Mr. Rochester, mert azt hiába vár. Én sem várok magától semmi természetfölöttit.
- Hát mit vár tőlem?
- Azt hiszem, egy ideig - rövid ideig - ilyen marad, amilyen most. Aztán lassan lehűl, megint szeszélyes lesz és szigorú, és nekem ugyancsak igyekeznem kell, hogy magas tetszését elnyerjem. De aztán, ha összeszoktunk, talán megint kedvelni fog engem. Azt mondom: kedvelni, nem azt, hogy: szeretni. Úgy gondolom, hogy a szerelme fél év alatt, talán még rövidebb idő alatt elpárolog. Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írtak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart. Mindazonáltal azt remélem, hogy mint élettársat és mint jó barátot sohasem fog megutálni."

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Ez a bejegyzés eredetileg teljesen máshogy kezdődött - közbotrányokozás végett: A vadak ura c. nyolcvanas évekbeli fantasy filmopusszal -, írtam benne mindenről, aztán, mikor rátértem a lényegi részre, azaz a nevezetes regényre, nagy kínnal egy három soros, unalmas bekezdést tudtam magamból kiizzadni. Aztán az álomtól borzas hajjal lerogyott mellém Rochester a pasim, és elkezdtem neki mesélni a regényről. Azt már egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy miért nem azt írtam le, amit elmondtam neki.
Ó, de még mindig nem a Jane Eyre-ről van szó, úgyhogy pofa lapos, és lássuk a lényeget.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert ellentétben más, rokonítható szerzőkkel - az eredeti pep talk végig nevén nevezett és csúnyán meghurcolt egy másik írói munkásságot, az ordas összehasonlítást most megpróbálom elkerülni -, a történet bizonyos elemeit, fordulatait nem számítva a valóságot mutatja be. Nem száll alá az égből a hamis, idilli szerelem rózsaszín köde, Thornfieldet látva senki nem lát kellemetesebbnek egy ablakon morc pofával kibámuló nemes ifjoncot, a főszereplők hangsúlyozottan nem gyönyörűek, nincsenek idétlen párbeszédek, közhelyek és felszínesség.
Mi van helyette?
Egy olyan főszereplő, aki a mai nőknek is példaképe lehetne - hát még a maga korában... -, színes, aprólékos jellemrajzot kapunk Jane-ről; a nélkülözés, szeretetlenség ellenére a düh nem mérgezi meg a lelkét, még ha a nagynénje és az unokatestvérei nem is így látják, képes a szeretetre, nagylelkű és szerény. Az ingerszegény, szűk környezetben élt rövid élet ellenére bőven bír józan ésszel - pedig sokat olvasni se volt lehetősége, az ellenkezőjére emlékeztem -, a megpróbáltatások nem tették nebáncsvirággá és nyivákolás helyett két lábbal áll a földön, habár önmagával szemben nagyon kíméletlen, ebben látszik, mennyire megtaposta az élet. Habár többször kihangsúlyozzák, milyen kicsi és sápadt, elképesztően szívós. Annak ellenére, hogy mennyire állhatatos és makacs, a tiszta szívű, erős személyiségek lenyűgözik, és készséggel áll a szolgálatukba. Ezen a tulajdonságán ámuldoztam, nagyon tetszik, hogy egy fiktív karakter nem kizárólag ilyen vagy olyan, ahogy a való életben is hajlamosak vagyunk a beskatulyázásra - és szerintem semmi szégyellnivaló nincs ezen, nem behódolás vagy gerinctelenség, csak egy tulajdonság. Jane igazi összetett személyiség, nem egy naiv, ijedős 19.-i századi tipikus hősnő, ahogy egyesek próbálják ábrázolni.
Pazar, ahogy megtanítja kesztyűbe dudálni azt a pokróc imádnivaló Rochestert. Ha jól emlékszem, Jane nem egyszer említi Rochester haragját - ne feledjük, egy nevenincs nevelőnő - alkalmazott és egy gazdag, régi névvel bíró nemes áll egymással szemben -, de nem hagyja, hogy megijessze és a fejére nőjön, sőt, a közel 20 év korkülönbség ellenére Jane viselkedik józanabbul. A hozzáállása kicsit sántít, mégis egy 18-19 éves lányról van szó, akinek ez az első szerelem az életében. Érzésem szerint Charlotte Brontë ennél a pontnál túlrajzolta a főszereplőt és egy idősebb nő tapasztalatával ruházta fel - sőt, olyan tapasztalattal, amivel elvileg ő sem rendelkezett... khm.:) De bánom is én, ha ilyen parázs, csipkelődő párbeszédeket olvashatok, amiken szívből lehet vigyorogni, és egy valódi, nehézségekkel teli kapcsolatról. Igen - egy tizenkilencedik századi, viktoriánus lányregényről beszélünk, ami olyan frissnek, formabontónak érződik, hogy majd' 170 évvel a megírása után is élvezet olvasni.

"- Ó, milyen jó magát látni és hallani! - kiáltott föl. - Milyen eredeti, milyen egészen más, mint a többi lány. El nem cserélném ezt a kis angol lányt a török szultán egész háremével!Ez a célzás a háremre megint fölbosszantott.- Én semmiképpen nem fogom a háremét helyettesíteni - mondtam-, az ilyen beszédet hallani se szeretem. Ha maga háremhölgyekről ábrándozik, akkor csak utazzék haladéktalanul Sztambulba, és fektesse rabszolganőkbe azt a készpénzt, amelyet itt, úgy látszik, nem tud ízlésének megfelelően elkölteni.- És maga mit fog csinálni azalatt, amíg én fekete szemű háremhölgyeket vásárolok?- Én elmegyek misszionáriusnak, hogy segítsek a rabszolgákat felszabadítani, többek között a maga háremhölgyeit is. Lázadást szítok a rabszolganők között, és velük együtt megbilincseljük magát, kegyetlen basa, és addig nem is engedjük szabadon, amíg írást nem ad, hogy nem zsarnokoskodik többé.- Csöppet sem bánnám, ha ki lennék magának szolgáltatva, Jane."

Az első olvasás óta hat év telt el, és a szempontjaimon erősen érződik, hogy inkább a szereplők ragadtak meg, nem a cselekmény, amit, valljuk be, nehéz lenne elfelejteni. Sajnáltam, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült belehelyezkednem a hajdani sötét, depresszív (vagy az emlékeim alapján annak vélt) hangulatba, pedig az időjárás is nekem kedvezett - az esős őszi időtől mindig Jane Eyre-olvashatnékom van-volt, hiába kerül bőven szóba a tavasz vagy a nyár. Nos, az időjárás szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult. Ettől függetlenül nagyon élveztem az olvasást - a szívélyes viszony köztem és a történet között nem tűnt el, csak átalakult. Vajon milyen lesz harmadik alkalommal?

Ui.: Tudtátok, hogy Jane-nek zöld szeme van? Úgy megbuktam volna egy szőrözős tanárnál, mint a huzat.

Ui2.: Életemben nem szenvedtem ennyit post írásával, négy napig vajúdtam vele, és még a második változat is szar lett, de nem kínlódok tovább vele. Semmi pénzért és körülhízelgésért nem lennék főállású író.

Eredeti cím: Jane Eyre
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1970 [igen, ebből direkt régi példányt akartam]
Fordította: Ruzitska Mária
Ár: pár száz forinttól elérhető

A világ alatt, a valóság mögött

"Mi van, ha az utazók olyan otthonosan mozognak a jövőben, hogy megtalálták az idő peremét, a fonál végét, ahogy az ő regényhőse is akarta? Létezik-e ilyesmi? Lesz-e vége egyszer az időnek, vagy örökké tart? Abban az esetben a vég egyenlő azzal a pillanattal, amikor az ember kihal, és élőlény sem marad a földön, mert ugyan mi az idő, ha senki sem méri, ha senki sem kárhoztatja a múlását? Az időt csak az elszáradó levél, a hegedő seb, a növekvő rákos daganat, a terjedő rozsda mutatja, no meg az ellankadó szív. Ha nincs senki, aki figyelemmel kísérné, az idő semmi, egyáltalán semmi."

Félix J. Palma: Az idő térképe

Valószínűleg unalmas, hogy minden második olvasott könyvnél azzal dicsekszem, hogy sikerült egy régóta tologatott kötetet sorra kerítenem, pedig ismét ez történt - ráadásul Az idő térképe alighanem a várólistám egyik legrégebbi, mondhatni őskövület-darabja volt.
Akármilyen soká is olvastam el, utólag bekapcsolódom a sajnálkozó olvasók táborába; a regénynek lenne, ill. van két folytatása, de az Európa kiadó a négy évvel ezelőtti megjelenés után sem néz ki olyannak, mint aki szeretné tovább vinni a sorozatot, pedig igazán egyedi látásmóddal bíró, könnyed, játékos regényről van szó, ill. számomra az volt. Emellett majdnem hatszáz oldal, de egy oldalt nem unatkoztam, és szinte sajnáltam (értitek, 200 olvasatlan könyv mellett), hogy vége van a történetnek.

A fülszöveg vajmi keveset sejtet az idő szövetében szerteindázó cselekményből; a kötet valójában három részre tagolódik, és mindegyik más-más főszereplőkkel dolgozik, nem a Hasfelmetsző utáni hajkurászás teszi ki a teljes cselekményt. A sok szereplő ellenére a háttérben álló szürke eminenciás, az, aki  az egész gépezetet mozgásba hozza: H.G. Wells, aki Az időgép című regényével felbolygatja az egész tizenkilencedik századi Angliát. Kitör az időutazás-mánia, ami abban csúcsosodik ki, hogy megjelenik egy időutazó intézet, amely azt hirdeti, hogy képes bárkit elvinni 2000-be, ahol a résztvevők megtekinthetik az emberek és az öntudatra ébredt gépek epikus csatáját, pontosabban a két vezérét, ami egyszer és mindenkorra dönt az emberiség sorsa felett. A kalandban még a királynő is részt vesz - ennél trendibbé nem is válhatna az időutazás.
Szegény Bertie Wells - az ő sorsával is behatóan foglalkozik a regény - valószínűleg nem sejtette, micsoda felfordulást fog okozni a regénye; feltalálják az időutazást, találkozik az Elefántemberként elhíresült Joseph Merrickkel, Henry Jamesszel és Bram Stokerrel, akiknek a neve csak minket, olvasókat hoz lázba, maga Wells nincs túlzottan elragadtatva tőlük. De maga az elbeszélő sem, és megérkeztünk a regény legfőbb egzotikumához és személyes kedvencemhez.
Imádom a kiszólogató narrátorokat - Calvinót senki nem übereli a Ha egy téli éjszakán egy utazóban, amikor megkérdezi az első oldalakon, nem kell-e kimennem pisilni -, Palmáé pedig extrán szórakoztató, khm, mondhatni, kotnyeles; átugrik számunkra érdektelennek gondolt részeket, tapintatosan magára hagyja a hotelszoba ajtaját magukra záró szerelmeseket, totál lényegtelen, enyhén gonoszkodó részleteket hoz a tudomásunkra (mint amilyen Wells csoffadt fehér ülepe), és imádja fitogtatni, hogy ő mindent lát és hall.

"Igen, tudom, hogy a történet elején egy csodálatos időgépet ígértem, de higgyék el, nem fog elmaradni, sőt lesznek bátor felfedezők és vad bennszülött törzsek is, mint minden valamirevaló kalandregényben."

Sok érdekes eleme van a történetnek. Engem talán az ragadott meg a legjobban, ahogy Palma belemászik a szereplők fejébe és a legbensőbb gondolataikról olvashatunk, a kétségeikről, az önsajnálatukról, az apróságokról, amelyek a reményt jelentik számukra - és némelyikről mi tudjuk, hogy csak önáltatás. Andrew Harrington az időutazás gondolatába kapaszkodik, amivel megválthatja magát az évek óta mardosó bűntudattól, Derek Shackleton kapitány (a fordító kicsit ügyelhetett volna a derék Derek mulatságos egybecsengésére, bár lehet, hogy szándékos mulattatásról van szó) önmaga legendájából gyűjt erőt; Wells az írás segítségével hagyja maga mögött a gyötrelmes éveket. Róla különösen szerettem olvasni, a nehéz gyerekkoráról, az anyáról, aki mindenáron jót akar a gyerekének (avagy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve), az írói látásmódjáról.

A végére hagytam [igazából sokat tudnék locsogni az ilyen-olyan finom jellemvonásokról, de mindjárt lefejelem az asztalt az álmosságtól, úgyhogy lépjünk tovább] egy nagyon fontos momentumot: az emberi hiszékenységet. Elképesztő, milyen bizalmatlanok és naivak vagyunk egyúttal, mennyire hinni akarunk - akár a csodákban, akár az emberekben vagy akár a saját vágyainkban, amikről azt hisszük, valóra válthatóak. A kotnyeles, és egyúttal ravasz elbeszélő folyamatosan átejti a történet résztvevőit (ez a racionális, sziklaszilárd logikus gondolkodással megvert H.G. Wells esetében különösen vicces), és gyaníthatóan velünk, nyájas olvasókkal is ezt teszi, regényszinten legalább egyszer. Komplex, sokrétű regény, levélregény, tudományos románc, kalandregény, sci-fi a viktoriánus korba ágyazva, itt-ott posztmodern felhangokkal. Amint látható, a műfajmixek szerelmeseinek is felkeltheti érdeklődését.
Ui.: Szóba kerül a festő Walter Sickert, akit a krimiszerző Patricia Cornwell saját kutatásai alapján (amely Egy gyilkos arcképe címmel olvasható) a Hasfelmetszőként azonosít, valamint Sir Arthur Conan Doyle esete a tündérekkel, amiről cseri írt régebben karcot.
[Zzzzzzz.... zzzzzzzzzzzz..... - Amadea alszik.]

Eredeti cím: El mapa del tiempo 
Sorozat: Viktoriánus trilógia 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3900 Ft (a Szandinál még mindig nagyon olcsó)

Álviktoriánus nyűglődés

"A férfi enyhe magnéziumpor-illatot árasztott, s ez még jobban felizgatta a lányt."

Philippe Boulle: Különös beavatás

Látjátok, ezért nem szabad évekre elegendő könyvet összehörcsögölni! Ez egy lejárt szavatosságú várólistás regény, kétségtelen tény. Ahogy Nima bölcsen megállapította, néhány évvel ezelőtt - mondjuk az Anita Blake meg ilyesmik idején - legalább minimális mértékben tetszett volna, de ma már csak néhány unalmas órát szerzett nekem, meg némi hajtépést (lásd első mondat).

Csak röviden foglalom össze, mert utálok rossz könyveket hosszan taglalni:
Főhősünk Regina, a modern szellemű fiatal lány a viktoriánus Angliában, apja a gerinces, igazságos, lányát talpraesettségre nevelő ezredes, anyja a szép, törékeny, beteges Emma. Már ez a három karakter is iszonyatosan sablonos; a korát meghaladó nő annyi regényben szerepel, hogy üdítő történet híján szörnyen unalmas, az apa karaktere mindig szigorú, de következetes (aki később lezüllik, jellemzően alkoholista vagy ópiumfüggő lesz), az anya pedig mindig, de mindig az ágyat nyomja a cselekményidő 90%-ában, vagy elhalálozik.
Jelen esetben az utóbbi történik, és Lady Emma borzasztó, titokzatos halála indítja el az eseményeket, ill. válik azok mozgatórugójává. Szegény Reginát ugyanis végig azon gyötrődik, mi történt az édesanyjával - és a fülszövegek alapján a két másik kötetben is ezt teszi -, és az igazság érdekében képes a végsőkig elmenni, ami az álmait, testi épségét, jó hírét, ja, meg az életét is veszélybe sodorja.
A történet ennek megfelelően bonyolódik, van benne ármány és szerelem, üldözés és hátborzongattatás, titokzatos szimbólumok, összeesküvés, titokzatos társaságok. Ahogy A Vörös Halál karneváljában, itt is minden vámpír ősöreg, gyönyörű, szuperveszélyes és atomkúl. Oké, van néhány randa dög, de ők is menők a maguk módján.
Hatásvadász és erőltetetten viktoriánus rémjelenetekben tobzódunk, pedig ez volt az utolsó reményem - korábban már említettem, hogy meglehetősen igénytelen olvasó vagyok; ha egy könyv elszórakoztat a maga bugyuta módján vagy elringat a hangulatával, hajlandó vagyok elnézni a hibáit. Ilyen pl. a Déli álmok vagy a Longbourn árnyékában - egyik se a világirodalom remeke, mégis szerettem őket.
Sajnos a Különös beavatás a kellemes hangulatot se hozta, ellenben felsorakoztatott néhány öncélúan undorító jelenetet, ami nem tudom, hogy a világhoz kapcsolódó követelmény vagy Boulle személyes perverziójáról van szó. A megítélés szempontjából mindegy is: üdvözlöm az idei év eddigi legrosszabb olvasmányát.

Ui.: Annak, hogy végre rávettem magam az olvasására, egyetlen pozitív hozadéka volt: leszedhettem a várólistáról a másik két kötetet.

Eredeti cím: A Morbid Initiation
Sorozat: Viktoriánus vámpír 1.; Vampire The Masquerade
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2005
Fordította: Orosz Kata
Ár: 1990 Ft

Mesék labirintusa

"... a vadgesztenyék szúrós zekéjükben büszkén trónoltak a hideg ágak ujja hegyén."

Kate Morton: Az elfeledett kert

Annak ellenére, mennyire szerettem a Felszáll a köd titkokkal teli, szépiaszín hangulatát - mintha régi, megsárgult fotográfiákat nézegetnék -, elég sokáig vártam az írónő másik könyvével, holott azóta a Távoli órák is megjelent (amit idén szeretnék beszerezni). De végre elérkezett az ő ideje, a Rém hangosan és irtó közel horzsolásai után pont olyan nyüszögős hangulatban voltam, amihez tökéletesen passzolt Kate Morton gyengéd női írásmódja. Szívből remélem, hogy soha nem növöm ki.

A regény, bármennyire is hangulatosan, kicsit lassan indul be. A kezdeti, egyszerűnek látszó történet úgy bomlik ki, mint egy sokszirmú virág, hogy végül bonyolult mintázatot alkosson.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor kezdett csavarossá válni a történet és egyre sűrűbben váltakoztak az idősíkok és a nézőpontok - nem véletlenül írtam, hogy remélem, soha nem növöm ki Mortont. Cassandra élete a nagyanyja múltja iránti nyomozást kivéve színtiszta lányregény, a hősnő távoli, ismeretlen helyre utazik, ahol jelentős változások következnek be a sorsában. Ez a szál érdekelt a legkevésbé, bár Cass gyerekkorának volt egy nosztalgikus színezetű hangulata. Mindig a múlt vonzott, és jellemző módon itt is a régi események érdekeltek - hiszen innen indult minden, és annyira érdekes, hogy az utókor a fennmaradt emlékek alapján mennyire más képet vázol fel. A történelmet a győztesek írják.

Rose Mountrachet és Eliza Makepeace ideje teljesen más, úgy érzem, Kate Morton teljesen elemében érezte magát. A nagy, komor, főnemesi ház, a szélfútta vidék, a tengeri levegő, a titokzatos öböl, a látóhatáron feltűnő fekete hajó, a labirintus és ami mögötte rejtőzik. A fallal körülzárt kert szimbóluma, a mágikus almafa, a tündérmesék nagyon is komoly háttere volt az, ami elbűvölt. És a leheletfinom utalások, Frances Hodgson Burnett, hehe. A Dickenst idéző London. Minden emberi nyomorúság ellenére valósággal lubickoltam ebben a közegben, és élveztem, ahogy az írónő szépen, elegánsan összekötötte a szálakat.

Ui.: a fordításra ráfért volna még egy alapos átfésülés... utálom ezt, de a tenyeret nem összecsattintjuk, hanem összecsapjuk, a fű zöldje max. egy atomrészeg embernek józan, az a bizonyos "lélekegyedül" meg engem is az őrületbe kergetett. És tényleg van olyan, hogy "szőke beton"?!

Ui2.: a szekretárius mellett labirintusgondnok is akarok lenni.

Eredeti cím: The Forgotten Garden

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2011

Fordította: Borbás Mária

Ár: 3500 Ft

Az írónő honlapja