2021. január 31., vasárnap

Vacogós január

 Combosan indítom az évet, egyelőre egy könyvet se vettem.

Mindössze három könyvet sikerült elolvasni, de örülök, hogy a sok teendő közepette ennyi is összejött, és, ami a legfontosabb, mindet nagyon szerettem olvasni. 

A tizenharmadik történet ugye újraolvasás volt, az Afterparty az idei Várólistacsökkentés első darabja. A selyemhernyó eleven erővel húzott magához, ez a kedvenc részem a Cormoran Strike-sorozatból; ugyan egy kicsit máshogy látom, mint öt évvel ezelőtt, de változatlan élvezettel szemléltem Strike teafogyasztását (ebben biztos, hogy az asztal alá innám, Doom Barban viszont ő nyerne).

Megvolt az idei év első félbehagyott könyve is, a nagy túlélő, igazi VCs-veterán Világok őrét nem bírtam elolvasni, kb. 100 oldal után feladtam a harcot. Idegesített a stílusa és a főszereplő éretlensége, tipikusan az a könyv, aminek sajnos "lejárt a szavatossága", de legalább egy kisebb kavics legördült a bűntudat hegyéről.

A többiek januárja (mi ez a lustaság, én szoktam az utolsó havi záró lenni?:D):

PuPilla - aki már belecsapott a Várólistacsökkentésbe

Nita - akinek mindennap sikerült időt szakítania az olvasásra

Heloise - aki olvas, ír, podcastozik és még a némettanulásba is belevetette magát!

Dóri - aki lazán letolt 15 könyvet:) 

2021. január 24., vasárnap

Harleen

Stjepan Šejić: Harleen

Nemcsak az igazság vak, hanem a szerelem is.

Harley Quinn soha nem érdekelt, de amikor a kedves cca. 4-5 kiló képregényt rendelt és előzékenyen szétpakolta őket az ölemben, persze, hogy a sok kis füzetes darab közül nyögve kiszabadítottam a nagyalakú, igen impresszív borítófestménnyel bíró kötetet és nekiálltam lapozgatni, majd közösen el is olvastuk.

Nincs ezen mit köntörfalazni, Stjepan Šejić minden téren lenyűgözött.

Az illusztrációk terén beszűkült csecsemőlátásom van, ha valamit nem találok szépnek - nem feltétlenül a klasszikus "szép" fogalmára gondolok -, az nagyon sokat ront nálam az olvasás és nézegetés élményén. Itt azonban az író-illusztrátor nagyon kifejező, expresszív rajzokat készített, amelyek harmóniában állnak a szöveggel. Lenyűgöző, hogy az illusztrációk és a minimális szöveg mennyire jól megragadt a fiatal, naiv pszichiáter metamorfózisát.

Pl. Harleen tekintete szavak nélkül is mesél - igazából sokkoló látni, hogy a sebeit nyíltan megmutató, bizalmatlan és törődésre kiéhezett szemekbe hogyan költözik bele az őrület, hogyan válik Dr. Harleen Quinzellből Harley Quinn, Joker feltétlen imádója, aki szó szerint bármit megtenne érte.

Ha eltekintünk attól, hogy kitalált szereplőkről szóló történetet olvasunk - akik közül néhányan emberfeletti képességekkel bírnak, egy olyan városban, ahol az erőszak és a téboly megmérgezi az emberek lelkét - és nagyon lecsupaszítjuk, a tipikus példáját láthatjuk annak, hogyan kerül egy bizonytalan fiatal nő egy karizmatikus férfi/vezető hatása alá és milyen rombolást végez a személyiségében, hogyan veszíti el a kapcsolatát a valósággal és válik öntudatlan, engedelmes bábjává.

Harleen egyedül él Gothamben, egyetlen barátnővel, a családja hat állam távolságban van tőle, a munkahelyén megkeseríti az életét egy volt egyetemi évfolyamtársa, aki folyton emlékezteti Harleent egy múltbéli botlására, ami gennyes sebként ég a lelkében és úgy érzi, mindenki csak ezt a skarlát betűt látja rajta, pedig ígéretes fiatalnak számít a pályán. Vérbeli önbizalomhiányosként, aki úgy érzi, mindent elront, nem is akarja elhinni, amikor kiderül, hogy Bruce Wayne támogatásra érdemesnek gondolja az elméletét és finanszírozza az ezzel kapcsolatos gyakorlati kutatását - így kerül Harleen az Arkham Elmegyógyintézetbe, ahol azt tanulmányozza többek között Méregcsókon, Gyilkos Krokon, hogy az empátia hiánya - pontosabban az agy empátiáért felelős területeinek fizikai sérülése - tette-e őket veszedelmes gyilkossá és pszichopatává.

És Jokeren, akivel Harleennek már van egy személyes élménye (és sokakkal ellentétben túlélte).

Stjepan Šejić férfi létére nagyon jó megragadta a Harleenben játszódó folyamatokat, aki valószínűleg már akkor menthetetlen volt, amikor Joker a lángoló utcán fegyvert fogott a fejéhez. A szemébe nézett és vérbeli manipulátorként meglátta benne a hiányt, az éhséget, a valahová tartozás iránti sóvárgást - és a gyengeséget, ami lehetővé tette, hogy magához láncolja és elszakítsa a racionalitástól. 

Megrázó végigkövetni, ahogy Harley - az ő retrospektív narrálásában - végigmegy ezen a folyamaton, amit bármelyik hétköznapi nő is átélhet, és valószínűleg átélt már élete során. Igazából Jokernek a kisujját sem kell mozdítania, elég néhány elejtett szó, annak a vélt ígérete, hogy ebben az őrült tömeggyilkosban is érző lélek lapul (Nem viccelek... egy napon szeretném látni a mosolyod), ja, és kell egy másik név, hogy a lányban kialakulhasson egy vágykép, amit imádhat. A többit elvégzi a lány képzelete, még csak emlékezni sem kell az ígért csacskaságokra, hagyni kell, hogy főjön a levében. Kettejük közül egyértelműen Joker a nyertes az emberi lélek ismeretében.

Az egészben talán az a legborzasztóbb, hogy Harley hiába tudja, hogy ennek nagyon, nagyon rossz vége lesz, akarja ezt az egész őrületet. Azt hiszi, megmentheti Jokert (Jayt), ahogy minden lány hiszi A Szépség és a Szörnyeteg óta (most komolyan, létezik olyan történet ezen kívül, amiben a lány tényleg megváltja a férfit?). Az összes vágybeteljesítésre épülő YA és romantikus urban fantasy erre a hagymázas álomra épül és rettentő káros a fiatal lányokat azzal szédíteni, hogy az iskola legjobb, de önpusztító hajlamokkal bíró sráca meglája a szürke kisegérben [ki nem állhatom ezt a fajta skatulyázást...] rejlő belső értékeket és minden ármány ellenére beleszeret, természetesen életük végéig.

Tavaly december elején olvastuk ezt a képregényt, de a mai napig eszembe jut; nem hittem volna, hogy ennyire sokkoló élmény lesz és ilyen sokáig velem marad - de az igazán jó könyveknek ez az ismérve.

Eredeti cím: Harleen

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2020

Fordította: Sepsi László

Ár: 6495 Ft



2021. január 17., vasárnap

A tizenharmadik történet


Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Vannak olyan történetek, amelyek delejes erővel bírnak; kiállják az idő, a fáradtság, a teljes szétesettség próbáját is; képesek elérni, hogy a maradék három agysejtünket megerőltetve rájuk figyeljünk, és a jutalom nem marad el: némi törődésért cserébe olyan varázslatos világba kalauzolnak el minket, amelyről azt hittük, már elfelejtettük 13-14 éves korunk környékén, amikor még (a felnőttkorral ellentétben) képesek voltunk órákig belemélyedni egy regénybe, elfeledkezve a világról és benne minden sürgető tennivalóról.

Ezek a könyvek visszaadják nekünk a fiatalság, a rácsodálkozás élményét, hogy a világ egy kalandokkal teli, csodálatos hely és minden felfedeznivalója ránk vár. Sérülékeny, meggyötört elménket beburkolják, amikor felfoghatatlan veszteség ér minket, lüktető sebeinket hűs gyógyírrel látják el - senki ne mondja, hogy az olvasásnak nincs gyógyító hatása.

Egy másik világba menekülhetünk a sajátunk elől, anélkül, hogy titkos ajtót, aranykulcsot kellene keresnünk és az sem baj, ha már elmúltunk tízévesek - a könyvek nem válogatnak, világuk bárkinek feltárulkozik, aki hajlandó figyelmet szentelni nekik.

Számtalanszor említettem már - és az olvasott könyvek is megmutatták - mennyire rajongok a gótikus, viktoriánus kísértettörténetekért, régi családok régi titkaival megspékelve. Viszonylag könnyű a gyermeki énemet efféle stílusjegyekkel és tartalmi elemekkel lenyűgözni, de A tizenharmadik történet egyértelműen kiemelkedik közülük; tizenkét évvel (!) ezelőtt olvastam először és már csak homályos emlékeim voltak a tartalmáról - olyannyira, hogy a fő csavart is elfelejtettem már -, inkább csak a hangulatának halovány árnyéka maradt meg bennem.

Tipikusan őszi-téli könyv, amikor az ember Margarethez hasonlóan bekucorodik a kedvenc helyére egy könyvvel meg egy takaróval és a sötétség mogorva pillantásaitól kísérve bevackolódik valami történetbe.

Igazából semmi különös nincs ebben a könyvben; az ingerszegény, elzárt életet élő könyvesboltos-életrajzíró Margaret Lea, aki édesapja boltjában rég halott írók műveinek szenteli az életét, meghívást kap a titokzatos, ünnepelt kortárs szerző Vida Wintertől, hogy írja meg az életrajzát. Margaret habozik, mert a 19. századi elbeszélők állnak az érdeklődése középpontjában, a híres Vida Wintertől egyetlen könyvet sem olvasott és nem is érdekelte a megkereséséig.

Vida Winter azonban birtokában van az igazán jó írók varázserejének; Margaretnek nem hízeleg, hogy az újságírók hadait kitalált történetekkel traktáló Miss Winter őt kéri fel életrajzírójának, de a neki írt levél szavai beveszik magukat a gondolatai közé (elmondom magának az igazat) és addig piszkálják, amíg zsinórban el nem olvassa az összes megjelent könyvét és immár frissen megtért VW-függőként készen áll, hogy elinduljon a titkok ösvényén. Vida Winter ravasz nő; pontosan tudja, hogy mivel akaszthat horgonyt az ismeretlen nő lelkébe, amivel magához húzhatja és a bűvkörébe vonhatja.

Mert persze nem egy egyszerű élettörténetről van szó; az élet a fantáziadúsabb íróknál is csavarosabb, keserédesebb történeteket alakít ki, és mindenkinek megvan a sajátja, amit magával cipel.

Nagyon profán hasonlat, de olyan érzés volt ismét elmélyedni ebben a regényben, mint belemerülni egy kád meleg vízbe egy átfagyoskodott nap után, és nagyon örültem neki, hogy ennyi idő elteltével ugyanúgy magába tudott szippantani.

A regény nem fejthette volna ki a hatását Szaffkó Péter fordítása nélkül.

Eredeti cím: The Thirteenth Tale

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2006

Eredeti ár: 3500 Ft






2021. január 10., vasárnap

Felix Austria

"És milyen aljas természetem van! Ahelyett, hogy elszöktem volna a világ végére - kolostorba vagy cselédnek, vagy elszegődtem volna társalkodónőnek egy idős hölgy mellé -, a végtelenségig tűröm ezeket a megaláztatásokat, emésztem a fájdalmamat, és meghúzom magam egy sarokban, mint egy százszor megvert kutya, aki a gazda kezét nyalogatja. De hogy mehetnék el? Hogy hagyjam el Adelát? Hiszen elpusztul nélkülem! Gyámoltalan és gyenge, állandóan vérszegény, migréntől szenved, még lágy tojást sem tud főzni magának, kimúlik, kiszárad, vagy, ami a legvalószínűbb, nem tudja elintézni még a legegyszerűbb dolgokat sem, borzasztó kárt tesz magában, vagy tragikus katasztrófát idéz elő: felgyújtja a házat, leforrázza magát, baltával levágja a kezét, és elvérzik. Vagy egyszerűen elsorvad, annyira hiányzom neki." 

Szofija Andruhovics: Felix Austria

Háh, csak 2 évig várakoztattam szegény könyvet a polcon, sokakhoz képest még hamar sorra került a tavalyi Várólistacsökkentés keretében.

A történet narrátora Sztefa, egy fiatal, árva nő, akit kisgyerekként könyörületességből befogadott a helyi orvos és annak lányával, Adelával együtt nevelkedik. Furcsa kapcsolat alakul ki közöttük; nem testvéri meghittség, de nem is a távolságtartó úrnő-szolgálólány viszony, hanem ezek különös keveréke, elképesztő mértékű beteges függőséggel, sérelmekkel, civakodással tetézve. Sztefa Adela férjhezmenetele után is szolgálja, sőt, elkíséri őt a nászútjára is. Nem egyszerű ennek a hajadon nőnek a fejében lenni; annyi megkövesedett féltékenység és folyamatosan táplált gyűlölet van benne, mint egyes sokat megélt öregasszonyokban, akiktől mindent elvett az élet. Sztefa azonban még fiatal. És makacs. Életét az őt megmentő Anger doktor (vélt) utolsó szavainak rendeli alá: "Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám: szolgálnod kell Adelát."

Sztefa ennek megfelelően cselekszik; csecsemőként bánik a kor elkényeztetett kisasszony-követelményeinek megfelelő Adelával, fürdeti, fésüli a haját, cseréli az éjjeliedényét, illóolajokkal dörzsöli be a halántékát, ha a nagyságos asszonynak kibírhatatlan migrénje támad rengeteg tennivalója közepette. Száját összeszorítva, sérelmeit fénylő kitüntetésként büszkén viselve tűri a megaláztatásokat, emberfeletti erővel mos, főz, takarít hajnaltól késő estig.

Adelával képtelenek elszakadni egymástól, de együttélni sem nagyon tudnak, folyamatosan mérgezik egymás körül a levegőt, ami a regény végére éri el a tetőpontját.

Szofija Andruhovics nem elégszik meg ennek az érdekes (bár az olvasó számára is fojtogató) kapcsolatnak az érzékletes bemutatásával, hanem hasonlóan részletes, színes-szagos képet fest Sztaniszlaviv városáról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idején igazi olvasztótégely; lengyelek, ukránok, huculok, németek, zsidók, mindenfajta népcsoport keveredik benne, és rengeteg féle étel, amiktől rendre összefutott a nyál a számban, nem csoda, hogy Sztefa főztjének a csodájára járnak, szétkönyörögtem volna magam egy általa sütött képviselőfánkért.

Ahogy haladunk előre, a feszültség egyre nő; belép (vagy inkább visszalép) a nők életébe egy erőteljes kisugárzású pap, felbukkan egy különös kisfiú és egy ördögi illuzionista, egy jóképű henteslegény és egy pár harisnya is nem várt bonyodalmakat okoz. A vége felé kapkodtam a fejem, az addig komótosan csordogáló történet elkezdett vágtatni és egy nagyon nem olvasóbarát befejezéssel ért véget.

A Felix Austria feszült, érzelmekkel telített regény. Nem tökéletesen kiegyensúlyozott, de lekötötte az általában elkalandozó figyelmem, amire egyre kevesebb könyv képes.

Eredeti cím:

Kiadó: Typotex

Kiadás éve: 2017

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Ár: 3200 Ft (kiárusításokon pár száz forintért lehet kapni)


2021. január 1., péntek

Évzárás 2020

Milyen év volt 2020? Ha egy kördiagramon ábrázolnánk, alighanem körömhegynyi vastagságú lenne azoknak a szelete, akik boldog vagy elégedett évet zárhatnak. Én sem tartoznék közéjük, nemcsak a vírus miatt.

Könyves szempontból elég döcögős évet tudhatok magam mögött, de amikor orrig ér a szartenger, a hobbik szorulnak az utolsó utáni helyre. Nem bírtam koncentrálni, nem tudtam elmélyedni a történetekben ebben a roppant feszült évben, csak a legerősebbek tudtak áttörni azon a betonfalon, ami körém épült. Az igazán jó könyveknek ez (is) a fokmérője; a legmélyebb apátiából is képesek kirángatni, az internet minden csodája eltörpül mellettük és az sem zavar, hogy másnap hajnalban a szokásosnál is kimerültebbnek érzem magam.

Szerintem tavaly értem el az egyéni rekordomat, összesen 30 könyvet szereztem be, amiből csak 12-t olvastam még el, de ami késik, nem múlik. Nálam a nagyszámú beszerzés egyértelműen pótcselekvés volt, ill. megvan az a roppant hülye szokásom, hogy egy hobbinál hamar elérem a mániákus szintet, utána elvesztem iránta az érdeklődésem és némi szünet után az imádat beáll egy normál szintre. Kicsit kimerítő kivárni ezt a szakaszt, de ez legyen a legnagyobb baj.

Összesen 64 könyvet olvastam el, ami nem sok, de még mindig jobb, mint amire számítottam. A jó hír, hogy viszonylag sok emlékezetes könyvet olvastam és egyre se tudnám mondani, hogy olvashatatlanul rossz volt. Van abban valami, hogy a kevesebb több - a kisszámú olvasmány jobban belopja magát az emlékek közé, nem folynak össze annyira a történetek, mint évi 100 olvasmány esetében.

Ők voltak a legjobbak:
 Donna Tartt: A kis barát - 2019. végén kezdtem el és már akkor tudtam, hogy 2020 legjobb olvasmánya lesz, ez nem volt kérdés;
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok - alaposan meglepett ez az időutazós műfajmix, élveztem minden sorát;
Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról - olyan gyönyörűen fonja egybe a szavakat, hogy az már gyógyító hatással bír a lélekre, persze a briliáns fordítás nélkül nem lenne lehetséges;
Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek - roppant olvasmányos, mégis erős regény a második világháború utáni Délen;
Truman Capote: Hidegvérrel - az ikonikus tényregény engem is lebilincselt. Iszonú részletes, de imádtam minden sorát. Esküszöm, hogy nem tudatosan szedtem össze a déli államokban játszó könyveket, ettől függetlenül szerepelnek ebben a toplistában - nem tudok kibújni a bőrömből, na.:)
Siri Hustvedt: Amit szerettem - elringatott ez a hétköznapi történet hétköznapi New York-i emberekről, meglepően jólesett olvasni;
Ken Liu: A papírsereglet - imádatom tárgya lett ez a novelláskötet, nemcsak az év, hanem életem egyik legemlékezetesebb olvasmánya lesz;
Donna Tartt: Az Aranypinty - hát igen, Donna Tartt jön, lát és győz. Senki nem tud úgy történetet mesélni, ahogy ő, az apró részletektől a nagy egészig összefog mindent, számomra delejes stílusban; 
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére - a kellemesen szórakoztató regény, ami nem az irodalomtörténet jeles darabja, de annyira jólesik elmerülni benne, mint egy kád meleg vízben;
Sarah Waters: A kis idegen - ó, a gótikus/viktoriánus hangulatú kísértettörténetek a régi házakkal könyvmolyságom kezdete óta a kedvenc csemegéim, ez is közéjük tartozik;
Stjepan Šejić: Harleen - olyan gyanútlanul lapoztam bele ebbe a képregénybe, ahogy Harley sétált be az Arkham Elmegyógyintézet kapuján. Elég megterhelő olvasmány volt egy bizonyos női viselkedésmintáról, komor hangulatú, nagyon szép rajzokkal.
Madeline Miller: Kirké - véletlenül lefelejtettem a sebtiben gépelt vázlatból, pedig mennyire szerettem! A legjobb értelemben véve női történet, érzékeny, de nem csöpögős ábrázolással. Nagyon bírom az újraértelmezett történelmi, mitológiai alakokat, MM izgalmas, hihető történetet kerekített Kirké köré.

A jó hír az, hogy olyan igazán agyszaggató, szemétre való könyvet nem olvastam. Csalódtam Michael Cunningham: Jellegzetes napok és Lionel Shriver: A Mandible család c. könyvében, Harry Dresden rettenetesen fárasztott a Teliholdkórban és Zafón A köd hercegével, Rohinton Mistry többször élve felboncolt az India, India olvasása közben, köpködtem A bukott angyalok házára, hogy milyen béna és dühítően nem tudtam átérezni A dombok halvány képét, de egyiket se akartam a szoba sarkába hajítani.

Több könyvet újraolvastam; Sarah Andersen még mindig megnevettet a Macskapásztorral és a Puha, boldog puffanccsal, Blacksad még mindig nagyon komor és cool. Sajnos a Vándorünnepre egyáltalán nem tudtam figyelni, ezért kénytelen leszek majd harmadjára is elővenni, hogy Hemingwayjel ücsöröghessek a párizsi kávéházakban. Az Amy és Isabelle ugyanúgy lebilincselt, mint évekkel ezelőtt, és A sündisznó eleganciája sem veszített régi fényéből. Jó érzés, hogy bizonyos könyvek kiállják az idő próbáját - és van, aki nem, mint Anita Blake - és bármikor visszamenekülhetek hozzájuk. Folyamatosan beszélnek hozzám a meghatározó olvasmányok - most is egy ilyennel boldogítom magam -, szeretnék, ha újra találkoznánk és én szépen beosztva elő is veszem majd őket. Akárcsak az alvásnak, az olvasásnak is tényleg van gyógyító ereje. Csak azt nem tudom, mit csinálok, amikor elfogynak.:D

A zűrzavaros 2020-ban is teljesítettem a Várólistacsökkentést, összesen 15 könyvet olvastam el. Több idei kedvencet köszönhetek a játéknak; a Mesélj nekik csatárokról, királyokról és elefántokrólt, az Amit szerettemet, A papírsereglet és más történeteket, de nagyon jó volt Az idő gyermekei (pókok!), a Monokróm és a Felix Austria is, az utóbbi kettőt régóta aszaltam a polcon, teljesen érdemtelenül.

A VCs-t leszámítva semmilyen tematikát nem követtem az idei olvasásokban, nem is bírtam volna, és a mániás szakasz elmúltával már nem szeretek annyit szöszölni ezzel a hobbival, mint régen, de nagyon remélem, hogy az olvasás nem fog kikopni az életemből.

A többiek 2020-a:

Dóri

Nima

Ilweran

Nita

Heloise

PuPilla

Shizoo