Minden emlék a mélyben

"Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?" 

Silvia Avallone: Egy barátság története

Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.

Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre - olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.

De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.

Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.

(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)

Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.

 Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.  

Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.

Eredeti cím: Un' amicizia

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Lukácsi Margit

Ár: 4500 Ft

Tematikus post - Álfalhozvágós könyvek

Kezd kialakulni nálam egy abszolút abnormális kategória: a komfortos falhozvágós könyveké, amelyeket imádok, lendületesen olvasok végig a legkisebb lelki fájdalom nélkül.

"Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t."

Silvia Avallone: Acél
Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)

***

"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."

Bartis Attila: A nyugalom
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.

Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.

***

[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]

Jonathan Franzen: Javítások
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt nő ember vagyok-e, és amikor idáig jutottam, még magamból is elegem lett, nemcsak Albertékből.
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.

Annafrancesca nem játszik

"Futottak a zsúfolt strandon, szembe-szembe fordultak, úgy nézték egymást, megfogták egymás kezét. Tudták, hogy a természet az ő oldalukon áll, tudták, micsoda erőt jelent. Bizonyos közegben ugyanis egy lánynál csak a szépség számít. És ha nyomi vagy, akkor neked lőttek. Ha a fiúk nem írják föl az udvarban az oszlopokra a neved, és nem dugdosnak neked üzeneteket az ajtórés alá, senki sem vagy. Tizenhárom évesen legszívesebben meghalnál.
(...)
Abban, ahogyan Anna és Francesca futott, karokba, mosolyokba, teniszlabdákba ütközve, félig kioldódott bikinifelsőben, volt valami kihívó. És aki csak nézte őket, az irigyelte azt a mellet, azt a feneket, a szemérmetlen mosolyt, mely azt üzente: én létezem."

Silvia Avallone: Acél

Egy reggel azzal a gondoltam ültem fel az ágyban, hogy az Acélt akarom olvasni.
Ez persze nem igaz, mert reggel csupán automata tevékenységeket tudok végrehajtani (légzés, pisilés és a teáscsésze megfogása, miután gondosan a kezembe adják), de az hülyébben hangzik, hogy egyszer csak felbukkant a gondolataim között egy új, mégpedig az, hogy az Acélt akarom olvasni - pedig így történt. Roppant mód örültem a késztetésnek, szegény könyvet csekély két éve halogatom a várható durvasága miatt.

Lehet, hogy a lelkesültség az oka, de egyáltalán nem viselt meg se a történet atmoszférája, se az események, ennél jóval depresszív hangulat kell, hogy a falhoz csapjon. Sokan értékelték (kisebb vagy nagyobb) csalódásként, nekem viszont nagyon tetszett, éjszaka, fáradtan simán bepusziltam belőle száz oldalt, és bambán meredtem a hajnali egyet mutató óra könyörtelen számlapjára. Mint a régi szép időkben.

Toscana egyáltalán nem napsütötte részén járunk, Piombinóban, a Sztálingrád utcai lakótelepen. Tengerre néző panorámát a munkásembereknek is! A lakások már kora reggel izzó kemencévé változnak, a lépcsőházban egy kislány pisil, az ajtók mögül a tévé, a főzés zaja és kiabálás hallatszik. Tulajdonképpen ismerősek lehetnek az emberek; negyvenéves korukra elszürkült, nyűtt arcú és dagadt lábú asszonyok, fémipari munkások, akik a nyolcórás műszak után felöntenek a garatra, és kicsit meglendül a kezük. Tizen-huszonéves kölykök, akiket hajt a fiatalság nyers szépsége, hogy aztán olyanok legyenek, mint a tulajdon szüleik.

"Valójában egy kívülálló el nem képzelheti, mi van odabenn. Az ember tudja, lefogadja, hogy a Lucchiniban, odabent, a gyár zsigereiben emberhús mozog - lábak, karok, fejek. Tudja, mégsem lesz képes soha felmérni ezt az óriási erőfeszítést. Egy kívülálló nem értheti, mit jelent tonnaszám átalakítani az anyagot. A létező legkeményebb anyagot. És azt sem tudja elképzelni, milyen eszméletlen mennyiségű szexnaptár és meztelen nőket ábrázoló poszter borítja mindenütt a falakat."

A hullámok lágyan ringatják a szeméttel, hínárral teli partot - abszolút nem exkluzív hely ez, mint a szemben lévő Elba szigete, ami az itt élőknek olyan, mint egy másik világ, ahová soha nem juthatnak el. Mégis, a Sztálingrád utca gyerekeinek ez a piszkos strand maga a Paradicsom. Ilyen Anna és Francesca is, a két tizenhárom éves barátnő, a barna és a szőke, a szőke és a barna. Egymás derekán nyugvó karral sétálnak a parton, sóintarziás testük már mutatja a felnőtté válás jeleit. Furcsa ez az életkor, valami múlóban van, valami jön, ami kinek tragédia, kinek türelmetlen, ám diadalittas várakozás. Anna és Francesca nemsokára tizennégy évesek lesznek, és hisznek benne, hogy akkor a világ örökre megváltozik. Annyira gyerekek még - azt hiszik, ez csak velük történik meg, ez a csoda, ami nekem, az olvasónak inkább tűnt küszöbön álló katasztrófának, mint örömnek. Van abban valami, amit fezer írt az értékelésében - olyan, mintha Avallone utálná ezeket az embereket, a felszínes, kicsit állatias létüket, ahogy mind ugyanazt a körforgást élik meg újra és újra. Lehet, hogy Francescáék se lesznek kivételek - pár év múlva teherbe esnek, abbahagyják az iskolát, szatyrot cipelnek reggelente a piacról, és fiatal, ruganyos testüket elkoptatja a gyerekük. Talán mindenki elfelejti őket.
Az Acél nagyon jól ábrázolja annak a fontosságát, hogy... azt, na, hogy legyen egy viszonylag épeszű ember a gyerek(ek) közelében. Anna, bármennyire is flegma, menő csaj, kap egy másik nézőpontot az anyjától - aki minden ellenére beleragadt ebbe a posványba, mert szereti a semmirekellő, bajkeverő férjét -, tudja, hogy nemcsak Piombinóból áll a világ, hogy a drogozás káros, és, ami a legfontosabb, vannak tervei és jövőképe. Francescának nincs, mert az apja folyamatosan veri, az anyja meg nem csinál semmit, mert gúzsba kötik az álszent, falusi "normák". Francescának csak Anna van, az egyetlen biztos pont az életében, és a ragyogó szépsége, ami szinte vonzza azt, hogy pusztítsák el. Olyan, mintha egy szép háznak nem lenne alapja, és az első szél romba dönthetné.

Nem tudom pontosan, mi etette velem ennyire a történetet. Talán az, hogy valami mélyen ismerős volt benne, pedig én is nyomi voltam, mint Lisa. Könnyen lehet, hogy egyszer újraolvasom, most is, amikor gépeltem be az idézeteket, magával rántott a szöveg, észre se vettem, és elolvastam pár oldalt.
Egyébként picit szájbarágós, a szerkesztő helyében kihúztam volna pár mondatot, de ha nem az első, hanem a harmadik regénye lenne, akkor is elégedett lennék vele.

Eredeti cím: Acciaio
Kiadó: Európa
Kiadás éve:  2011
Fordította: Lukácsi Margit
Ár: 2900 Ft (most sokkal olcsóbb a Szandi akciójában)