A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zadie Smith. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zadie Smith. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. szeptember 5., vasárnap

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.


Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.


Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.



2017. augusztus 15., kedd

Nem tudom, mit akarok

Jól bepaliztalak titeket, ugye? Magánéleti nyavalygásra számítottatok - mert más kínlódásáról mindig jó olvasni -, erre egy uncsi könyvvel találjátok szembe magatokat.
Igen, kicsit morcos vagyok, mert tegnap futás közben egy bringás heccből el akart gázolni és két tinilány vihogva fotózott le egy halott kacsát.

Nézzük inkább a könyvet.

Zadie Smith: NW

A bejegyzés címe egy találó válasz része, amelyet az egyik szereplő kislánya ad az anyja kérdésére:
"- Minek kellett a roller, ha tudod, hogy úgyse akarod használni? A gyerek nedves ajka anyja fülét súrolta: - Nem tudom, hogy mit akarok, amíg nem akarom."

Valamiért úgy éreztem, ez a mondat akár a regény tézise (mottója) is lehetne: a felnőttek ugyanígy nem tudják, akarnak-e rollerezni. Akarok magasabb szintre lépni? Mit jelent ez nekem? Akarok én családot, nagy házat, olyan karriert, amire azt mondják, "sokra vitte"? Amit akarok - vagy amit akarni vélek a társadalom általános vélekedése alapján - boldoggá tesz engem? Mi a fene az a boldogság?
(A kínai bölcsek szerint boldogság nem létezik, a megelégedettség az érzelmek abszolút pozitív csúcspontja. Tetszik.)
Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg - hol homályosan, hol tűéles pontossággal - a szereplőkben, akik, bár nagyon különböznek egymástól, két dolog közös bennük: az elvárások az összeroppanással határos módon nyomasztják őket és London északnyugati, szimplán NW-nek nevezett részén élnek. Nekem semmit nem mond (pontosabban: nem érint meg zsigerből) egy angol városrész társadalmi-etnikai összetétele és szociológiai bemutatása, de hallatlanul élvezem Zadie Smith olvasását. Olyan mozzanatokat ragad ki az emberek életéből, amelyek bántóan védtelenül mutatják meg, milyenek vagyunk, mi, emberek - mert bizonyos dolgok nyelvtől, földrésztől és társadalmi [agyonütöm magam, ha még egyszer leírom azt a szót, hogy "társadalmi"] összetételtől függetlenek.

Ami meghökkentett és kicsit elvett a regény élvezeti értékéből, az az írótól megszokott (nagyot mondok, mert ezt leszámítva csak A szépségről címűt olvastam tőle) hagyományos próza elhagyása; tulajdonképpen csak egy fejezet más - rövid, számozott töredékekből áll -, de a regény egészére jellemző az elhallgatás, a ki nem mondott dolgok jelentősége, a később értelmet nyerő félmondatok, amely emlékeim szerint A szépségről-re (jaj) nem lehet mondani, vagy kevésbé igaz rá. Nem rovom fel hibának a szerkesztési bravúrokat, csak hömpölygő szövegre készültem és a negyven fokban... nos, nem esett jól Zadie textuális szaltózását dekódolni. Ha eltekintek a nyűgösségemtől, akkor ez a regény egy sokszínű, biztos kezű, profi és élettel teli író könyve.


Eredeti cím: NW
Kiadó: Európa (nagyon szeretjük az Európát)
Kiadás éve: 2017
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3990 Ft





Ui.: A bejegyzéseim (értékeléseim? Elemzés és recenzió biztosan nem) abszolút nem szabályosak. Nem tartalmaznak világbemutatást, karakterelemzést, fülszöveget, nem térek ki a szerkesztőre, nem szellősek, nincs bennük sok kép és vásárlásra buzdító link. Cserébe nem unom el az életem írás közben. Írom, ahogy jön és ami jólesik; fülszöveget mindenki tud olvasni és úgy vélem, a szösszeneteim olvasóinak (az olvasó olvassa a könyvet bemutató olvasót!) hagyni kell felfedeznivalót, én inkább csak a kedvüket akarom felpiszkálni, tájékozatlan-gyámoltalan, kezdő olvasókkal meg nem foglalkozom, mert, ha mást nem, a józan eszét és a billentyűzetet mindenki tudja használni, és ők más megközelítést igényelnek. (Rohadt hosszú mondatokat is írok.)
Másrészt ez az irkálás legalább annyira szól a bejegyzés/értékelés szerzőjéről és annak olvasójáról, mint a bemutatott könyvről; bevallom, sok esetben nem a kötet érdekel, hanem a blogger/értékelő szabad eszmefuttatása és stílusa. A publikált, nyomtatásban megjelent író elmarad az arctalan-névtelen szerző mögött, akinek művei az illékony, virtuális hasábokon öltenek testet. Így megy ez.

Akarok én erről diskurzust kezdeményezni?



2016. december 1., csütörtök

Átmeneti üresedés

"- Fontos megbeszélés - elmélkedett Carl, és rászánt egy pillanatot, hogy elképzelje.
 - Nem igazán... inkább csak a jövőről fog szólni, azt hiszem."

Zadie Smith: A szépségről

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Nem tudom, hol kezdjem. Harmadjára futok neki a postírásnak, de nem tudom összefogni a szavakat ahhoz, hogy kifejtsem, miért is szeretem annyira az ilyen típusú könyveket. A semmi különös, ám számomra leírhatatlanul érdekes-hétköznapi emberek nem-életéről szóló, spirálisan kígyózó érzelmekről, a féltékenységről, irigységről, az átmeneti boldogságról és a szüntelen állóháborúról szóló nem-regényeket. Nem lehetünk állandóan harcos hercegnők vagy szörnyölő, vándor hősök.

Zadie Smith regénye elvileg két családra fókuszál, de a Belsey-klán többet mocorog a mikroszkóp alatt, mint az egzisztenciálisan jobb, de ellenszenvesebb Kipps-família. Két szemlélet, két beállítottság ütközik össze, amikor a pimasz sarjak Rómeó és Júlia módjára összegabalyodnak - ami szerencsére senkinek nem okozza a halálát -, és, mire véget ér a regény, valószínűleg megállapítható, hogy egyikük sem jobb a másiknál. Azért "valószínűleg", mert a családfő Montague Kippstől és a fiától mélységesen undorodtam, ahogy általában szoktam a vallásos ájtatosság szoknyája alá bújtatott nyerészkedéstől és kapzsiságtól. Howard se példamutató ember; lapít, hazudik (rosszul), bocsánatot kér (rosszul), megcsillogtatja az elbűvölő énjét (kiválóan), de alapvetően jó ember, aki nem akar rosszat, csak 50+-os létére mélységesen össze van zavarodva. Elég rémisztő, hogy egy ember ennyi idős korában sem találja a helyét és sorozatban hülyeségeket csinál, miközben körömszakadtáig ragaszkodik a mindenki számára fárasztó elveihez.
A többi szereplő sem volt szimpatikus - de ez abszolút nem befolyásol egy könyv megítélésében -,
Zadie Smith
forrás
Zora Belsey-től gellert kapott az agyam; az a törtető, hangoskodó, valójában önbizalomhiányos és rettegő típus, amit a valóságban is ki nem állhatok. Kippsék lánya, Victoria is a félelmeit takargatja, de legalább magának nem hazudik és néhány embernek meri megmutatni a törékeny énjét. Egyedül Kikivel tudtam szimpatizálni, és az ő segítségével jöttem rá, hogy ebben a történetben mindenki mélységesen magányos, főleg Kiki, a háromgyerekes, férjezett nő. Nem volt nehéz ezt a mintázatot a valóságra is kivetíteni, mert Zadie Smith élethű helyzeteket mutat be, az apró mozdulatokig kísértetiesen ismerős képeket fest. Howard látogatása az apjánál annyira tűpontos, hogy még én is zabos lettem tőle. Annyira valódi, annyira igazi - és borzasztó. Nehezen tudom a szépség fogalmát társítani ehhez a regényhez, túl sok ronda dolog esik meg, és a felbukkanó szépség istenes kalamajkába keveri a szereplőket.

"- Kérlek! Ez nem Amerika! Asziszed, ez Amerika? Ez játékváros! Én ezen a földön születtem, nekem elhiheted. Mész Roxburybe, mész Bronxba, akkor látod Amerikát. Az utca. - Levi, te nem Bronxban laksz - magyarázta Zora ráérősen -, te Wellingtonban laksz. Az Arundelbe jársz. A neved bele van vasalva az alsóneműdbe. - Nem tudom, hogy én utca vagyok-e... - elmélkedett Howard. - Még mindig egészséges vagyok, van hajam, herém, szemem, satöbbi. Príma herém van. Igaz, hogy fölötte állok a szubnormális értelmi szintnek - de, ismétlem, tele vagyok tűzzel és trutymóval. - Ne!
 - Apu - mondta Zora -, lécci, ne mondj ilyet, hogy trutymó. Soha. - Nem lehetek utca? - Nem. Miért kell neked mindig mindenből viccet csinálnod? - Én csak utca akarok lenni. - Anyu! Szólj neki, hogy hagyja abba! - Lehetek testvér. Ellenőrizzétek! - Azzal Howard elkezdett mindenféle izomszakasztó kézmozdulatot és testtartást produkálni. Kiki visított, és eltakarta a szemét. - Anyu! Én isten bizony hazamegyek, ha még egy másodpercig csinálja ezt, isten bizony...Levi reménytelenül próbálta eltakarni a csuklyájával perifériás látásának azt a szeletét, amelyben Howard makacsul kitartott. Ez bizonyosan egy másodperccel az előtt történt, hogy Howard recitálni kezdte az egyetlen rapszámot, amelyre emlékezett. Rejtélyes módon erre az egyetlen sorra emlékezett a dalszövegek tömegéből, amelyeket Levi naphosszat dünnyögött: - A gatyámban gyorstüzelő löveg van - kezdte Howard. A család megbotránkozott sikongatásban tört ki. - Mert nekem a farkamban is eszem van!
- Na most elég! Elmentem.
Levi flegmán előreügetett, és elbújt a park kapuján behömpölygő tömegben. Mind nevettek, még Jerome is, és Kikinek jólesett látni, ahogy nevet. Howard mindig vicces volt. Mikor először találkoztak, már akkor azt gondolta róla, hogy az a fajta apa lesz, aki meg tudja majd nevettetni a gyerekeit."

Szóval, nagyon igazmondó, élethű, de nem megy át önmarcangolásba, olvasás után nem úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek a mocskos járdára, Smith meghagyja nekünk a következtetéseket és a lelkiismeret néma hangjait, kezdjünk vele, amit akarunk - maradhatunk annál, hogy egy jó kis könyvet olvastunk, de mi egyáltalán nem ilyenek vagyunk (hát persze), vagy elismerhetjük, hogy mi is így botorkálunk; megbotolva-elvágódva, de többnyire makacsul kapaszkodva.

A fordítás mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nekem alapvetően nincs gondom Sóvágó Katalin munkáival, általában kevés farkasordító hiba marad a fordításaiban - vagy a történet jótékony homálya elrejti őket előlem -, de ez botrányos volt. Rögtön pofán vág azzal, hogy "Köszönetmondás", annyira rondán néz ki, hogy majdnem elvette a kedvem a könyvtől. Sajnos a történet elején elég sok bicegő mondat van, a Belsey-ház leírása iszonyatos, pedig látni a szépségét. Szerencsére később normalizálódik a helyzet (csak a "füligszáj mosoly"-t és a "tátott szem"-et tudnám feledni) - a szlengbe nem fogok belekötni, mert azt úgyse lehet átültetni egy másik nyelvre -, de előfordulnak olyanok, hogy "nem akarok részes lenni ebben", bántóan kiugranak a szövegből ezek a sántikáló kifejezések, mondatok, kizökkentettek az olvasásból. Nem akarok ebben részt venni, nem akarok ebben résztvevő lenni, én ebben nem veszek részt, én ebből nem vállalok részt, annyi variáció létezik rá, nem igaz, hogy pár betűt nem bírt a szerkesztő vagy a korrektor arrébb pöccinteni. És Tulp doktornak mióta "anatómialeckéje" van, "Tulp doktor anatómiája" helyett?

Ui.: nagyon szeretem az ún. "városjáró" könyveket, amelyek hétköznapi, csip-csup dolgokat írnak le a városokról, ahol játszódnak. Ez is ilyen.

Eredeti cím: On Beauty
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2900 Ft, de A Nagy Nyári Szandi Akcióban pár száz forintért hozzá lehet jutni