A lélek birodalma

"-... mert ön is tudja, bizonyára tudja, micsoda szédítő mennyiségű bonyodalom van ebben a házban... cselszövések, tervek, törekvések, álmok... megítélésem szerint egyik-másik tiszta őrület..."

Joyce Carol Oates: Bellefleur, avagy a családi átok
 Értékelés: 4.98 ölbenyíló kammelina* az 5-ből
 Kedvenc karakter(ek): Lea, Germaine

 Vadregényes tájon uralkodik a Bellefleur-kastély, ahogy a család is a vidéken - hosszú nemzedékek óta körbefonják a rejtélyek, hihetetlen esetek, bizarr halálozások, a győzelem és a bukás, a szerelem és a gyűlölet; van köztük zseni és őrült, költő és látnok, remete és kalandor, hívő és ateista, gyönyörű és rút. Egyetlen dolog van, ami összeköti őket; a nevük, amely egyszerre vált ki félelmet, csodálatot, irigységet, tekintélyt és haragot: ők a Bellefleurök.

 Az írónőtől még csak a Napfordulót olvastam, de a Bellefleur már azelőtt is a várólistámon toporgott, a Csökkentsd a várólistád! játék keretében pedig végre sorra került.
 Mivel JCO más könyvét még nem olvastam, elhamarkodott lenne a megállapítás, hogy a Bellefleur az életmű kakukktojása, de mivel már többen is mondták, elhiszem. Nem falhozvágós, lélekszaggatós történet, mint a Napforduló vagy - a többiek reakciója alapján - a Luxusvilág, inkább olyan... álomszerű. Hosszú, elzsongító körmondatok ringattak el olvasás közben, a valóság és képzelet határán lebegtem, mint a kis Raphael a Nyérc-tó felszínén. Nehéz szabadulni a hatása alól, szinte kábulat vett rajtam erőt, amely az oldalak előrehaladtával egyre jobban magához láncolt, ahogy a Türkiz Szoba fogadta magába Samuelt. A könyv befejezése után napokig csak ráztam a fejem, bármelyik regényt vettem elő, nem tudtak lekötni.

 "A Bellefleurök hivatalos magatartása az egészséges vidámság."

 Igazából amolyan gótikus kísértetház-őrült család-sötét titkok-sztorira számítottam - mert ez a stílus a gyengém -, nem erre a szürreális látomásra, de ez nem azt jelenti, hogy a könyv csalódást jelentett volna, bár volt néhány rész, amelyet nem tudtam hova tenni magamban (pl. A bíborszínű orchidea című fejezet). A lebegő érzést tovább erősítette a tördezett szerkezet, az idősíkváltások, Oates vidoran ugrál hatvan évet két fejezet között, ezután kicsit visszatérünk a jelenbe és lineárisan is haladunk előre, de vannak olyan fejezetek, amelyek egy tematika szerint végigveszik az egész családfát, amellyel már rögtön megvett magának az írónő, imádom a szerteágazó családfákat (Pl. a  Lovak vagy az Autók - utóbbinál kicsit megfeneklettem a regénnyel és próbáltam félretenni némi pihentetés céljából, de nem engedte). Néhány rész pedig egy-egy híres-hírhedt esetet mesél el (pl. Stanton Pym halála , A méregfiola ), és vagy végigvezeti a jelenig, vagy a többi fejezetbe szövi bele a végéig (pl. "Az innisfaili mészáros" ). A befejezés se egyértelmű lezárás, van egy érdekes kapocs a két utolsó fejezet között, egyáltalán, az egész történet ilyen, rengeteg elgondolkodtató mozzanat, esemény, szimbólum, metafora (pl. A fallal körülzárt kert) van benne, amelyek felett órák hosszat lehetne elmélkedni, vagy csak én kattantam meg a szövegtől. Pl. ilyen a nyitó fejezetben feltűnő és a fejezetnek címet adó macska, akinek Mahalálél a neve, akivel ez az egész elkezdődött.

 "Megbocsátasz azoknak, akik vétkeztek ellened? kérdezte a lelkész. Igen, mondta Germaine. És halkan hozzátette: Mivel mind meghaltak."

 Nagyon különleges élményt nyújtott számomra ez a regény, és érzem, hogy most, miközben lapozgatom, ismét hív magához... Oates figyelmeztet az ellentmondásaira, amelyek ezt a furcsa hatást keltik: "Ez a regény a képzelet műve, ezért a képzelet törvényeinek kell engedelmeskednie, egyszerre alázatosan és merészen... Bellefleur sajátos világ, a lélek birodalma, de létezik - és ott, a lélekben törvényei szentek és tökéletesen logikusak."
 Mert az állkapcsok felfalnak, az állkapcsokat felfalják.

A könyv megtalálható az antikvarium.hu kínálatában is.

 Ui.: igazán megérdemelne egy új kiadást, a lila betűs-keretes és rózsaszín hátteres cím meg az összefércelt borítók méltatlanok a könyvhöz.

Eredeti cím: Bellefleur
 Kiadó: Árkádia
 Kiadás éve: 1986
 Fordította: Szilágyi Tibor
 Ár: kb. 500 Ft-tól








 _______
 * ez egyébként egy virág, de a kereső nem adott ki semmit.

A pusztítás anatómiája

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Tipikusan olyan könyvről van szó az életemben, amiről tudom, hogy illene elolvasni, meg is van a családi könyvtárban, mégis az idők végezetéig tologatom - ha nincs Nita, aki közös kis játékunkban ezt a regényt ajánlja nekem. Az idők végezetéig hálás leszek érte.
A metrón ültem, amikor befejeztem az olvasását. Becsuktam a könyvet, bámultam ki a feketeségbe, és arra gondoltam, nem igaz. Nem hiszem el. Pedig tudtam, hogy ez lesz, egyre jobban szorongva olvastam a sorokat, fogytak a lapok, a végzet egyre jobban látszott és egyre nagyobbra nőtt, és mind tudtuk, hogy elkerülhetetlen. Ez egy görög tragédia - olyan könyv, aminek nem lehet más vége, különben hiteltelenné és nevetségessé válik. Tudjátok, mint a Romeo és Júlia [valószínűleg elmondtam már ezerszer, de imádom a szokatlan párosításokat]; tökmindegy, hányszor látom vagy hányszor olvasom, mindig abban reménykedek, hogy más lesz a befejezése. Mégis, milyen röhejes lenne, ha a szerelmesek ellovagolnának a naplementébe?! Ha így is lenne, rövid úton tönkremenne a kapcsolatuk, hiányozna az otthonuk, vádaskodnának, egymást hibáztatnák és a többi. Olyan szerelem ez, ami csak a halálban teljesedhet ki.

Ez a regény is ilyen, habár nem kakaskodó veronai fiatalokat láthatunk, hanem Randle Patrick McMurphy borzas, vörös üstökét, a vállán virító tetoválásokat, ahogy a bálnás alsógatyájában parádézik az elmeosztályon. Látjuk továbbá a Főnéni feszes kis .mosolyát, sziklatömbhöz hasonlatos testét, a fehér haragját és érezzük, hogy a pokolba kerültünk. Az Üzemben minden pontos, fegyelmezett ütemben zajlik, a drótok láthatatlanul futnak az emberek idegvégződéseibe. A Főnéni ül üvegbirodalmában, mozgatja a kapcsolókat, és a bábuk életre kelnek. Az új bábuk hamar beállnak a sorba, mert hamar megtanulják a rendet, kivéve ezt az egyet. Összekuszálja a drótokat, felborítja a szép, tiszta, ropogós rendet, bepiszkolja a fehérségét. A feszültség azonnali és állandó, addig növekszik, míg mindenkit elér. A bálvány rendíthetetlen, fénye egyre ragyogóbb, és ellenáll. De a Főnéni türelmes. Türelmes és kivár, amíg repedések jelennek meg a bálvány testén és megkopik a fénye.
Ez a könyv folyamatosan osztja a pofonokat. Olyan ismerős volt a légkör, hogy megcsapott a fertőtlenítő szaga, újra a csempékkel burkolt folyosókon járkáltam, hallottam a belső udvaron szünet nélkül ordító őrültet. Istenem, elegem van ebből a pokolból. Ezért is ért arculcsapásként, hogy sokan önként vannak itt. Nem hittem volna, hogy a világ félelmetesebb lehet a Főnéninél és a Rezgetőnél, de remélem, soha nem fogom megérteni. Ráadásul a legtöbb bentlakónak nincs semmi baja, amihez elmeosztály, elektrosokk, piros tabletták kellenének. Pláne nem Miss Ratched, a porcelán babamosolyával, ami miatt lassan mindenkiből kiszáll az élet, aki a közelében van. Kicsit meg kell őrülni ehhez a könyvhöz, meg kell mártózni a jeges vízben, távolságtartással nem lehet olvasni, de nem is hagyja. Itt mindenki őrült, az orvosoktól és ápolóktól kezdve az olvasóig.

Hetekig a gondolataim között forgott a történet, a szokásosnál tovább és intenzívebben zajlott az "emésztése". Éreztem, hogy valami még hiányzik a teljes képhez, és sok nap kellett ahhoz, hogy a kép kitisztuljon és a lényeg felszínre kerüljön. Nem írom le, mert lehet, hogy némileg spoileres, de ez volt az, ami a könyvhöz szögezett és ami miatt örökre velem marad a Száll a kakukk fészkére. Csak azért nem sirattam meg, mert nem maradt rá könnyem.
Az idei év első kedvence lesz.

Eredeti cím: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Kiadó: Árkádia
Kiadás éve: 1988
Fordította: Bartos Tibor
Eredeti ár: 66 Ft