A következő címkéjű bejegyzések mutatása: John Banville. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: John Banville. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 20., szerda

Tétova elégia

"Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülés."

John Banville: A tenger

Szeretem Banville-t; többen kiemelték az értékelésükben, hogy A tenger túl lassú, nem történik benne semmi, és végtelenül szomorú - ezek engem cseppet sem zavartak, sőt, imádtam Max Morden emlékei és gondolatai között bolyongani. Olyan volt, mint befeküdni egy tóparti szomorúfűz ágai alá, hallgatni a hullámok morajlását és a levelek halk neszezését a gyenge szélben - az jutott volna eszembe, hogy ha én már nem leszek, ez a tó és ez a fa továbbra is itt lesznek egymás mellett, és talán egy másik nő fog a füvön heverni és ugyanúgy a mulandóságon gondolkodik.
Léteznek ún. "nyaralásregények", amelyek egy vagy több nyaralás során megesett (sokszor tragikus) eseményeket ábrázolnak - ezek döntő befolyással bírnak a szereplők életére. Az ilyen kiruccanások során egyébként is elszabadulnak az indulatok,  mert kiszabadulunk a hétköznapok keretei közül, legalábbis a női magazinok pszichológia rovata szerint. Ilyen regény A katicák éve, az Áldott gyermek vagy A tenger.
"Igen, ilyennek képzeltem a felnőttkort, egyfajta hosszú indián nyárnak, a béke és nyugalom állapotának, a csendes érdektelenség állapotának, amelyben már nyoma sem maradt a gyermekkor alig elviselhető, nyers bizalmasságának, amelyben már minden talán, minden rejtély megoldódott, minden kérdés megválaszolást nyert, és a percek szinte érzékelhetetlenül szivárognak el, egyik aranyló csepp a másik után, a szinte észrevétlen végső megnyugvás felé haladva."
Max Morden a felesége halála után tér vissza abba a tengerparti üdülőbe, ahol gyerekként résztvevője és nézője volt egy egyszerre furcsa és tragikus eseménynek. A férfiban egyszerre kavarognak a gyász, a fájdalom, a régmúlt események feletti töprengés, a saját maga és családja miatt érzett szégyen és kudarc érzései, poros limlom-érzések  - kicsit olyan, mintha számot vetni érkezett volna vissza Ballylessbe, és hogy véget vessen az életének. Max nem éppen szimpatikus ember, vannak dühöt, értetlenséget kiváltó gondolatai, de hát kinek nincsenek - ettől lesz annyira emberközeli és szívszorító. Vajon mind ilyenek leszünk az ötvenes éveinkre? Akik néhány szánalmas emléken rágódnak és arra gondolnak, hogy mi értelme van-volt az életüknek, és mit kezdjenek a hátralévő idővel? Akik csalódtak saját magukban, a gyerekeikben és az életbe vetett hiten?
Ezzel az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történettel fonódik össze Banville szinte látomásos, gyönyörű prózája. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Szeretem az apró részletekkel, plasztikus hasonlatokkal-metaforákkal tűzdelt szövegeket, úgy érzem, mintha kifejezetten nekem íródtak volna, és Banville nyilvánvalóan nekem való író.

Eredeti cím: The Sea
Sorozat: Geopen Regénytár
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2009
Fordította: Pordán Ferenc
Ár: 2990 Ft

2012. március 30., péntek

A hangok hiánya

"Este volt, odakint minden fagyos és mozdulatlan, a ferde háztetőket szürkésbíborra csípte a dér, jégszilánkokként szikráztak a csorba csillagok, mintha még a csillámló kékesfekete égbolt közepén magasan trónoló hold is összement volna a hidegtől."


John Banville: Végtelenek
Értékelés: 4.9  selyemkimonó az 5-ből
Kedvenc karakter: Rex... neki van a legtöbb esze;)

Recseg a vonal.
- Mi volt ez?
Nevettem. - Biztos az istenek hallgatóznak.

Mert a görög istenek már csak ilyenek, semmit nem változtak az elmúlt évezredek alatt. Nincs miért izgulniuk, hiszen a szerelmet és a halált, az emberek legfőbb mozgatórugóit nem tapasztalják meg, ezért az emberek életét figyelik enyhén eltompult tekintettel – hiszen a halandók egyformák. Egyformán reagálnak a veszteségre, a szerelemre, a sikerre, a bánatra. A Godley család azonban - emberi mértékkel nézve - különbözik az átlagtól.
Az idős családfő, Adam (imádom a beszélő neveket) egy szélütést követően kómába esik, feleségén, Ursulán kívül senki nem hisz benne, hogy bármit érzékelne a körülötte levő világból. Pedig Adam tudatánál van, elméje hibátlanul dolgozik, az anyagi világtól elszakadva, ő az egyedüli, aki tud az istenek létezéséről. Gondolatai akadálytalanul kanyarognak, a matematikában elért eredményétől a végtelenekkel kapcsolatban az első felesége halálának okáig. Fia, az ifjabb Adam - esetlen mozgásával, lomha testével szöges ellentéte apjának, aki fekete hajával, hegyes szakállával olyan, mint egy halott fáraó - érzékien szép feleségével, Helennel érkezik a családi házba, Ardenbe.
Rajongok a furcsa, érdekes házakért, és Arden a körülötte lévő birtokkal kimagaslik közülük ódon, sötét hangulatával, a zöldes árnyalatú üvegablakokkal és a fekete-fehér csempés előterével; az egyik fürdőszoba parányi ablakából látszó erdőt és mezőt a házból kilépve nem lehet megtalálni. Mintha az istenek is szeretnék ezt a gyakorlatilag a vasúti sínre épített helyet: ott vannak az elnyűtt faburkolat mögött, a recsegő telefonvonalban, láthatatlanul borítják ránk szárnyaikat. És láthatatlanul szövik körülöttünk nemtörődöm játékuk fonalait.
A többi szereplő és kapcsolathálóik is hasonlóan jól megrajzoltak, finoman árnyaltak; Petra, a második gyermek, a késpengeszerű hajával és rágcsálókra emlékeztető arcával, akiről még az idősebb Adam is elismeri, hogy valami máshogy működik benne, mint a többi emberben. Roddy, aki színpadias mozdulataival és hercig öltözködésével inkább tűnik áruházi próbababának, mint élő embernek. A szolgálók: Ivy Blount, a bukott patríciusok leszármazottja és Duffy, a haszontalan béres. És persze az istenek, bár sajnálatos módon csak ketten látszódnak a háttérből: az, akit mi Hermésznek nevezünk, ő narrálja a történetet (roppant jó mesélő), Zeusz és a bíbor-ezüst ruhájú Maia nimfa gyermeke; és maga az istenek atyja. No meg a kecskepatájú, csavart fülű Benny Grace, akinek a közelében páni félelmet éreznek az emberek. A kutya, Rex szemszögéért külön hálás voltam.
A történet középpontjában ez a néhány ember és a közöttük feszülő bonyolult kapcsolatrendszer áll, egymáshoz való viszonyuk nincs világosan ábrázolva, szinte balladai homály kendőzi el a szemünket. A szereplőket az intuíció, sejtések, gondolatok, impressziók vezetik, nem pedig konkrét tények vagy megállapítások; nehéz megmondani, pontosan mit éreznek egymás iránt – de még ők sincsenek mindig tisztában az érzéseikkel, például Ursula úgy érzi, Helen el fogja hagyni Adamet, de a pontos okot nem képes megnevezni. Ezt az egyébként sem egyszerű helyzetet bonyolítják tovább az istenek, bár, meg kell hagyni, van érzékük a szálak bonyolításához.
Talán a leírásokért rajongtam a leginkább; ez a regény bátran megpályázhatná „A legszebb első mondat” díját. Nem hiszem, hogy sok író lenne a világon, aki „indigókéken csillogó sárfoltok”-ról lenne képes szavakat zongorázni.

Valószínűleg ez az egyik legszebb könyv, amit valaha olvastam, egyedül a befejezés rontott az összképen, mintha a víztiszta üveg felületébe egy apró homokszemcse került volna…
Magyarán, én olyan hülye vagyok, hogy még nem olvastam el A tengert.

Ui.: nekem sokkal jobban tetszik a magyar borító.


Eredeti cím: The Infinities
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pordán Ferenc
Ár: 3490 Ft