A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lengyel. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lengyel. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. október 25., kedd

Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)


Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

2017. október 9., hétfő

A Ködös Időszak olvasmányai

Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.
Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.
A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.
Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.
De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.

Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.
Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2

Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.
Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.
Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.
Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel
A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete

A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.
Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!


2013. augusztus 27., kedd

Homokhegy

"Ha megcsinálják a járdákat, majd fákat ültetnek, fűmagot vetnek, egész szép lesz. A fák kiszívják a bánatát, a bánat bekerül a lombjukba, és lehull ősszel. Megcsókolhatod az Úristen lábát, hogy ilyen ügyes urad van, hajtogatja az anyja. Te olyan kétbalkezes és picsogós vagy, a fiú meg mint a gyertyaszál, örülj neki, te lány, és tedd el a sírást rosszabb időkre."

Joanna Bator: Homokhegy
Értékelés: 4.74  izémizé az 5-ből
Kedvenc karakter: Gólya, a matekprof, a megmentő - kis híján elbőgtem magam, amikor arról ír, hogy a világ legjobb érzése volt, hogy a sebes kismacska éjszaka a nyakába feküdt és fülébe szuszogva aludt

Utálok postokkal elmaradni, de ennek a történetnek még ülepednie kellett, aztán szegény elfelejtődött, sőt, már vissza is kellett volna vinnem a könyvtárba. És az ilyen, utolólagos tűzoltás-féle postokat is utálom, de mindenképpen össze akarok kaparni valamit erről a regényről - nem, egy ideig nem olvasom újra, nem volt vidám menet -, mert megérdemli.

Megküzdöttünk egymással, ő meg én. Amikor kinyitottam a könyvet és elkezdtem olvasni, olyan volt, mintha kivágódott volna egy ajtó, és megcsapott a nyolcvanas évek avas olaj-és linóleumszaga. Ne kérdezzétek, hogy hoztam össze ezt a képet, ha eszembe jut Joanna Bator műve, ez az első érzetem vele kapcsolatban.
Annyira rosszkedvű lettem az elejétől, hogy arra gondoltam, félbehagyom, nem is jó könyv ez, egy rakás, elcseszett, kisebbnél is kisebb ember próbál boldogulni Lengyelországban egy új lakótelepen, a nevektől eltekintve akár Magyarországon is játszódhatott volna a történet. Suskolás, seggnyalás, ha ügyeskedsz, úgy-ahogy elboldogulsz, nejlonblúz, kispolszki, Isaura, rosszindulat, kicsinyesség. Az a fajta közeg, ami úgy lepi el az embert, mint az olaj a víz felszínét, képtelen vagy áttörni a szivárványszínű réteget. Mindenkit megfertőz ez a mentalitás, minden ártatlan lelket, megtöri, ledarálja és olyanná teszi, mint a többiek.
Szerencsére kicsit megbillen a mozdíthatatlannak tűnő mérleg nyelve. Megszületik Dominika - mindig van valaki, aki más, olyan ez a lány, mint szép virág a tarack meg a többi franctudjamianeve gaz között. Képes-e Dominika kitörni innen, vagy őt is felfalja a Homokhegy otrombasága? Meg tudja-e váltani magát?

Nemcsak Dominikát ismerjük meg, a regény a nagyanyja sorsától startol, igen, ez egy családregény, ahol a három generáció nőtagjai állnak a középpontban, nem a túlfűtött, déli, mágikus-realista stílusban, hanem egy fakószőke, bölcsőcsípőjű, rideg kontextusban. Picinyke mágikus realizmus itt is van, nagyon hálás voltam Joanna Batornak, hogy legalább ennyivel tompította a dolgok élét - mint amikor a régi fajta zuhanyzó éles sarkába pont nem vágod bele a lábad, tudjátok, ami olyan kicsi, barna-fehér négyszögekkel van kirakva.

"Rengeteget hímzett az anyós, és Basieńka is dudorászva hímzett, és négy szomszédasszony is hímzett Biały Kamieńben, hat meg Szczawienkóban, a megrendelések úgy záporoztak, mint a hulló falevél. A nők fehér fonalat sodortak felfejtett pulóverekből, kacsapehelyből, hóból és papírból, gyermekláncfűből és albínó nyulakból, pókhálóból és ősz hajszálakból. A keresztelőnek szánt kissapkákra, pelerinekre és kiscipőkre való fehér fonál egész Wałbrzychot behálózta, jó pár bányász botlott bele, amikor fagyos hajnalokon néhány pohár után hazafelé tartottak, és képtelenek voltak kiszabadulni, halálra gabalyodtak."

Habár egy család tagjairól van szó, annyira különböznek és annyira távol állnak egymástól - az írónő a regény végére mégis közelebb táncoltatja őket egymáshoz, és akkor elértem az olvasói extázist, igen, igen, sikerüljön már, jujj, te ilyet is tudsz, milyen zseniális vagy, Joanna, rájöttem, hogy szeretem a regényed, köszönöm.

Ui.. nem tudom, hogy Bator-e a lengyel Ulickaja, úgy emlékszem, hogy Ulickaja egy fokkal gyengédebben bánik az olvasójával, de lehet, hogy nem, már régen olvastam. Hm, folytatni kellene.

Eredeti cím: Piaskowa góra
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2011
Fordította: Hemann Péter
Ár: 3490 Ft