2020. március 22., vasárnap

Magaddal viszed

"- Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én, miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lila a sunyi beképzelt, de nem, te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi Sarratore gyereknek!
Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép, hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő, hát, azok aztán nagy ügyesek. Végre rájöttem, hogy a legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ előtt: Lila többre vitte, mint én."

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

/Összefüggéstelen, önismétlő elmerengés/

Bűvereje van ennek a könyvnek. Olyan, mint egy élethosszúságú, egy szuszra elmondott gyónás, monológ, befészkeli magát a fejedbe és nem ereszt, nem tudsz szabadulni tőle.
Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanata titkos gyönyörűség. Ó, nem, legalábbis nekem nem az. Elena rögeszméje, hogy Lila, a szeretett-gyűlölt nemezis-barátnője, ha nem is az egész világot, de a nápolyi lakótelepet teljes mértékben ő irányítja és boszorkányujjaival kristálygömbje felett körözve az ő sorsát is befolyásolja, mitikus erőt tulajdonít neki, a "Lilából áradó jótékony fluidumnak" nevezi; a telep mikrokozmosza, ami a szereplők szerint a világ közepe és ahol senki nem lehet több vagy más, mint aminek az itt élők elkönyvelik; a húsba hatoló érzelmi zsarolás és játszmázás, ami annyira áthatja az emberek életét, hogy észre sem veszik, tönkreteszik egymást - mind elémelyít és elönt a düh, a keserűség a tehetetlenség miatt, mégse tudom magam mögött hagyni.

Kicsoda valójában Lila? Csiszolatlan gyémánt, aki rossz családba, rossz korba született? Vézna kislány/nyúzott fiatal nő vagy filmrendezőket megbolondító végzet asszonya? Vérbeli intrikus vagy hisztérika? Született üzletasszony vagy kitartott nő, aki mindig tudja, kit kell megkörnyékezni? Rosszindulatú vagy jóságos? 
Vagy csak egy nő, aki mindenáron megpróbál kitörni a korlátai közül és kiszabadulni a járomból, amivel együtt született?

Mire lett volna szüksége Elenának (egy pszichológuson kívül)? Hogy igazán felnőjön. Hogy megtanulja, fizikailag elmenekülni óriási lépés a szabadulás felé, de a magával cipelt terhet nem hagyhatja ott a firenzei pályaudvaron. A múlt mindig visszahúz, nincs feloldozás, ez ebben a kötetben gyönyörűen bebizonyosodik - persze utólag, és főleg másokkal kapcsolatban olyan csábítóan könnyű okosnak lenni.

A karácsonyi szünetben, ahogy A kis barát postjában már elregéltem, Ferrante alulmaradt Tarttal szemben; a saját terhem alatt nyögve egyszerűen nem volt türelmem Elena (most már kimondom) hülyeségéhez, aztán a munkától való elszakadás és némi alvás sokat dobott a befogadókészségemen és - a harmadik kötettel ellentétben - sikerült belerázódnom a regény ritmusába, nem éreztem azt, hogy nincs már "kraft" a lányok történetében és a végére érve se fogyott el a lendületem.
Nehezen tudok napirendre térni afelett, hogy szó szerint egy életen keresztül a Lilával való "erkölcsileg feddhetetlen rivalizálás" a gondolatai vezérfonala, akkor is ez a mozgatórugója, ha éppen nem erre gondol - és a hihetetlenül, szinte elviselhetetlenül részletes írásmódnak köszönhetően Elena fejében élünk négy-ötszáz oldalakon keresztül. Ha van könyv(sorozat), ami szenzációhajhászás nélkül hipnotikus erejűnek mondható, akkor az a Nápolyi regények. 

Ui.: Nem akarom hasonlítgatni semmihez, de rám a Régimódi történet gyakorolt hasonló hatást, akkor se tudtam tőle elszakadni, ha rám tört az undor érzése a szereplők kicsinyességétől.

Eredeti cím: Storia della bambina perduta
Sorozat: Nápolyi regények 4.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Verseghi Anna
Ár: 4490 Ft

2020. március 15., vasárnap

Felfelé szállnak a parázs szikrái

Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Sweterlitsch [kíváncsi vagyok, hányszor írhatják el a nevét] előző könyvével, a Letűnt világokkal a múltba, az Angyalok poklával a jövőbe repít minket - egy rettenetesen lelketlen, elidegenítő, cyberpunkszagú jövőbe, ahol nagyon, nagyon nem szeretnék élni.
Magányos a könyv főhőse, Dominic, aki a pittsburghi atomkatasztrófában elveszítette várandós feleségét, és magányosak leszünk mi is olvasás közben. Nincsenek valódi kötődések, őszinte kapcsolatok abban a világban, ahol nyilvánosan végeznek ki bűnözőket, a gyilkosságok áldozatai valóságshow-szereplőkké válnak, ahol az emberek éhesek a gyönyörű lányok megcsonkított testének minden négyzetcentiméterére (lehetőleg minél nagyobb felbontásban), nincs intimszféra, nincs magánélet, minden eladható, mindenki kurva próbababa, amiket habozás nélkül a szemétdombra hajítanak, amint találnak egy újabbat, ragyogóbbat.

Elveszett lelkekként bolyongunk Dominickal az Archívumban, Pittsburgh interaktív szellemvárosában, sok más látogatóval együtt, akik képtelenek elszakadni a múlttól. Dominicot a munkája is az Archívumhoz köti, a Pittsburgh megsemmisüléséhez kapcsolódó haláleseteket vizsgálja, a történet idején a fiatal Hannah Massey-ét, akinek furcsa módon minden jelét törölni akarják az Archívumból.

A béndzsa felvezetésem alapján egy jövőben játszódó, klasszikus vonalvezetésű krimire lehetne asszociálni, de valójában ez egy hiperaktív drogos utazás egy disztópia mélyére, paranoid cyberpunk thriller vargabetűkkel, egy súlyosan deepressziós ember önkínzó emlékein tapodva.
"- A kattintási arányomat nyolcvanhárom százalékra vitte fel az adatfolyamokban, ami kibaszottul hihetetlen. A Chanel és a Dior már érdeklődött felőlem a cégnél. Minden olyan gyorsan történik.
 - Azt hittem, téged a költészet érdekel - vetem közbe. - Nemrég írtál rám, hogy javasoljak verseket.
 - Az, hogy az ember lányát megnézik, nem jelenti azt, hogy buta is - válaszolja. - Egyébként kiolvastam azt az Adelmo Salomar-könyvet, amit te ajánlottál. Soha nem voltam túlságosan oda a szürrealizmusért, az automatikus írásért meg az ilyesmikért. Engem sokkal jobban érdekel a vallomásos költészet, ez a szürrealizmus kicsit szemfényvesztésnek tűnik nekem.
- Salomar a chilei forradalomról írt. Az ottani költőknek meg kellett találniuk a módját, hogy az írásaik átmenjenek a cenzúrán, ezért a helyzetükhöz igazították a szürrealizmust. »Ma éjjel egy ezernyi galamb által felfalt kígyó hangján írok.« Felszabadítási teológia.
- Hát, mindenesetre, a költészet halhatatlan, de a szépséget ezernyi galamb falja fel - nyugtázza Twiggy. - Rengeteg időm lesz még a chilei szürrealizmus tanulmányozására akkor, amikor már senki sem akarja, hogy az ő ruháját viseljem."
Nekem totál ismeretlen szerző volt Tom Sweterlitsch, pedig a könyvek fülszövegei alapján sejthettem volna, hogy nekem való; ez a regénye is egy műfaj-és ötletbomba, aminek minden összetevője megfelelő mértékben van jelen. Hihetetlenül erős a képisége, szinte erőszakos, nagyon jól átadja, milyen lehet az Adware-en (az okostelefonok agyba ültetett implantátum-testvére, a behelyezéséhez le kell venni a koponyatetőt, ami hétköznapi rutinműveletnek számít) keresztül látni a világot. Azonos súlyban van jelen ennek a kifacsart világnak a bemutatása, Dominic nyomozása és az ő saját története, ami viszont változatlan évszázadok óta; a gyászoló házastárs, akit tűzként égetnek a ballépései, minden rossz szó, amit kiejtett a száján és a bűntudat, amiért nem becsült meg minden egyes pillanatot, amit a feleségével tölthetett.

Ez egy szuper regény, de ha a lelkem mélyére nézek, nem szerettem olvasni, ill. egy ponton túl rettenetesen elcsigázott, nem bírtam el a súlyát a saját problémáim mellett, és a cyberpunkot se szeretem, még ha ilyen elegánsan is van beépítve a történetbe. A Letűnt világok inkább az én könyvem volt, mindig jobban szerettem a múltat, mint a jövőt - de ez már egy másik történet.

Ui.: Kíváncsi lennék, miért kapott a könyv ordítóan nyolcvanas évekre hajazó magyar címet, komolyan, mintha Wilbur Smith fejéből rángatták volna elő.

Eredeti cím: Tomorrow and Tomorrow
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2019
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 4280 Ft

2020. március 7., szombat

Gun love - A fegyverek szava

Jennifer Clement: Gun love

Elsőként muszáj leszögeznem, hogy nagyon hálás vagyok a kiadónak, amiért nem adtak a kötetnek valami gyatra magyar címet, aminek köze nincs a tartalomhoz - elhiszem, hogy sokaknak nem tetszenek az angol vagy egyéb idegennyelvű megoldások, de sok esetben képtelenség fordításban visszaadni az eredeti cím frappáns voltát.

Ezt a könyvet csakis azért vettem meg - nem teljes áron, hanem antikváriumban -, mert Black Venus lelkesítően írt róla. Jó vélemények, alacsony ár, maga volt a megtestesült csábítás.
A nyitány erős: elbeszélőnk a 14-15 éves Pearl, aki egy floridai lakókocsiparkban él (de nem lakókocsiban, hanem egy személyautóban) az anyjával, aki a közeli veteránkórházban dolgozik takarítónőként. A szél odahordja a közeli szeméttelep bűzét, a szennyezett patak partján kétfejű krokodil születik, a parkban mindennapos a pisztolylövés hangja és virágzik a fegyver-és drogkereskedelem.
Pearl anyja ezüstkanállal a szájában született úrilány, aki 17 évesen, néhány hónappal a vizsgái előtt megszökött otthonról és az újszülött Pearllel a karjában megjelent a lakókocsiparkban. Nem mondhatni, hogy Margot megtanult ezt-azt az életről; igazi keményvonalas álmodozó, aki három méterrel a föld felett lebeg és minden, hangyányi realitásérzékkel megáldott embert önként elkövetett hajtépésre késztet. Pearl születése előtt ellopott a szülői házból ezt-azt, amiről úgy gondolta, a gyerekének szüksége lehet: a nagymama selyemsifon esküvői ruháját, egy elefántcsontból faragott hajót, néhány limoges-i porcelántányért, ezüst evőeszközöket, gyémánt-és rubinköves ékszert - a kisebb halom értékes tárgyat a kocsi csomagtartójában tartják gondosan becsomagolva.
Értitek, diétás kólán és elkeverhető tejporon élnek egy roncs autóban, Raidet lélegeznek be, mert állandóan ellepik őket a szúnyogok és penészedik az autó, Pearlnek nincs születési bizonyítványa, a csomagtartóban meg több száz dollár értékű cucc lapul. Margot megtanítja a lányának, hogyan kell megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamisítványtól, milyen sorrendben kell felvenni az evőeszközöket, de amikor megjelennek a rendőrök, hogy megkérdezzék, ugyan miért élnek egy autóban, Margot annyit képes kinyögni, hogy nem bűn hajléktalannak lenni és sírva fakad.

A bemutatott miliő a regény legnagyobb erőssége és egyben gyengesége; nagyon érzékletesen van bemutatva a lakókocsipark élete, az írónő képes elhitetni, hogy létezik és olyan az itt élő emberekről olvasni, mint körüljárni egy bizarr állatkertben. Margot az egésznek a kerékkötője, képtelenség, hogy ez a nő tizennégy évig kibírja egy ilyen helyen és nem, ez a szomszédság nem az egymást étolajjal kisegítő, pitével bekopogtató fajta. Margot egy éjszakai pille, aki önként és dalolva vágódik neki a villanykörtének, pusztán azért, mert az a villanykörtének jó. Margot, akinek zongoratanára, shetlandi pónija volt és fehér kesztyűben járt templomba, amíg volt otthona, nem tud tizenhét évesen egy fürdőkádban egyedül világra hozni egy kisbabát, és drogosok, őrültek és fegyverkereskedők között felnevelni.
 Pearl identitászavara válik a központi témává (ráadásul Pearl hivatalosan nem is létezik): az anyja nem árulta el neki, ki az apja, nem tudja az anyai nagyszülők nevét és címét, a Margot által átadott értékek és a környezet közötti kontraszt pedig olyan éles, hogy a kislány nem tudja (nem is tudhatja), mihez igazodjon. Pearl nem buta lány, de nem is olyan tudatos, hogy képes legyen elszakadni ettől a világtól, és a múlt mindig készen áll, hogy visszarántson magába.
Valahogy elbírta az irrealitás halmazát a történet, aztán egy ponton szétesett a koncepció, mintha az írónő maga se tudta volna, milyen irányba akarja terelni Pearlt. Egy kulcsjelenet súlytalanná vált és az utána kialakult helyzet is... nehezen tudom elmagyarázni, de érdektelenné vált, elvesztett engem, mint olvasót, mintha Jennifer Clement is félszívvel írta volna már, Corazón viselkedése nem volt hiteles és felesleges volt a Selena-imádatát ennyire előtérbe tolni. Elfolyt a semmibe az egész történet, a művészinek szánt belső monológok pedig kétségbeesett közbeszúrásoknak tűntek, amik a semmit takargatták.

Nem bánom, hogy elolvastam, mert a regény első felének nagyon erős volt a hangulata, teljesen magába szippantott, de az elég árulkodó, hogy a képzeletem inkább szőtt magának egy érzése szerint erősebb folytatást, mint amilyen a lapokon szerepelt.

Eredeti cím: Gun Love
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2018
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3300 Ft

2020. március 3., kedd

Februári zárás

Továbbra is visszafogott, szolid eleganciával haladok előre az évben.

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Habár Machado novellájától a legutóbbi Strahan-válogatásban nem voltam maradéktalanul elégedett, ahhoz eléggé felcsigázott a fülszöveg, hogy előrendeljem ezt a kötetet, aminek a borítója természetesen szélsőséges reakciókat váltott ki. Csak azon húztam fel magam, hogy egyesek szerint a nő terhesnek néz ki rajta. A női magazinok agyonretusált képei a férfiakra is káros hatással vannak.
Az Angyalok pokla molyos vétel volt, ezer éve nem vettem így könyvet, de 1500 Ft-ért kaparinthattam meg egy gyönyörű állapotban lévő példányt (volt pár csalódásom, ezért duplán jólesett ez a vásárlásélmény), persze, hogy nem hagytam ki a lehetőséget. Tom Sweterlitsch másik könyve, a Letűnt világok nagyon tetszett, a molyos eladóm szerint ez még annál is jobb egy kicsivel, remélem, én is így fogom gondolni.


Ian McDonald: Luna – Ordashold Hillary Jordan: Mudbound Truman Capote: Hidegvérrel Garth Ennis: John Constantine, Hellblazer: Káros szenvedélyek

Kemény hónap volt a február, az olvasásokon is látszik, de legalább mind jó volt; továbbra is imádom McDonald holdbeli fantáziatúltengését, a Mundbound - Sárfészek nagyon kellemes meglepetés volt, annyira, hogy már írtam is róla, sőt, a Hidegvérrelről is, ha éppen nem a Holdon voltam, akkor az amerikai Délen csatangoltam (a feldarabolásom, lelövésem kockázata nélkül). A Hellblazert tegnap olvastuk el, közösen hajlongva a kislámpa fényénél. Természetesen más, mint a Constantine, a démonvadász film, cserébe sokkal cinikusabb. Nem ez lesz a kedvenc képregényem, de örültem, hogy elolvastuk.

A többiek februárja:
Nikkincs

2020. március 1., vasárnap

Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...
Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.
Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.
Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.
A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.
Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.
Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.
Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.
Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood
Sorozat: Európa zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1985
Fordította: Szíjgyártó László
Ár: pár száz forinttól elérhető