Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)

Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

Abban a Házban

"... Tabakinak igaza van: mi köze lehetett a Vaknak a lányok nevelőnőjéhez? Vagy talán a lányok csináltak valamit azzal a nővel?
Cigaretta után kotorászok a zsebemben. Lehajtom a fejem, hogy senki ne lássa az arckifejezésemet. Rágyújtok, és köhögésben török ki, mert rég ideje lenne már leállni a cigivel.
Hát essék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte a pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel."

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján - de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba - tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház - valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény - egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.

Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?

A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe - de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan - aki egyébként festő és rajzfilmkészítő -, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes. 

El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.

Eredeti cím: Дом, в котором…
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2012
Fordította: Soproni András
Ár: 4490 Ft (de töredékárért dobálják az ember után)

A lélek birodalma

"-... mert ön is tudja, bizonyára tudja, micsoda szédítő mennyiségű bonyodalom van ebben a házban... cselszövések, tervek, törekvések, álmok... megítélésem szerint egyik-másik tiszta őrület..."

Joyce Carol Oates: Bellefleur, avagy a családi átok
 Értékelés: 4.98 ölbenyíló kammelina* az 5-ből
 Kedvenc karakter(ek): Lea, Germaine

 Vadregényes tájon uralkodik a Bellefleur-kastély, ahogy a család is a vidéken - hosszú nemzedékek óta körbefonják a rejtélyek, hihetetlen esetek, bizarr halálozások, a győzelem és a bukás, a szerelem és a gyűlölet; van köztük zseni és őrült, költő és látnok, remete és kalandor, hívő és ateista, gyönyörű és rút. Egyetlen dolog van, ami összeköti őket; a nevük, amely egyszerre vált ki félelmet, csodálatot, irigységet, tekintélyt és haragot: ők a Bellefleurök.

 Az írónőtől még csak a Napfordulót olvastam, de a Bellefleur már azelőtt is a várólistámon toporgott, a Csökkentsd a várólistád! játék keretében pedig végre sorra került.
 Mivel JCO más könyvét még nem olvastam, elhamarkodott lenne a megállapítás, hogy a Bellefleur az életmű kakukktojása, de mivel már többen is mondták, elhiszem. Nem falhozvágós, lélekszaggatós történet, mint a Napforduló vagy - a többiek reakciója alapján - a Luxusvilág, inkább olyan... álomszerű. Hosszú, elzsongító körmondatok ringattak el olvasás közben, a valóság és képzelet határán lebegtem, mint a kis Raphael a Nyérc-tó felszínén. Nehéz szabadulni a hatása alól, szinte kábulat vett rajtam erőt, amely az oldalak előrehaladtával egyre jobban magához láncolt, ahogy a Türkiz Szoba fogadta magába Samuelt. A könyv befejezése után napokig csak ráztam a fejem, bármelyik regényt vettem elő, nem tudtak lekötni.

 "A Bellefleurök hivatalos magatartása az egészséges vidámság."

 Igazából amolyan gótikus kísértetház-őrült család-sötét titkok-sztorira számítottam - mert ez a stílus a gyengém -, nem erre a szürreális látomásra, de ez nem azt jelenti, hogy a könyv csalódást jelentett volna, bár volt néhány rész, amelyet nem tudtam hova tenni magamban (pl. A bíborszínű orchidea című fejezet). A lebegő érzést tovább erősítette a tördezett szerkezet, az idősíkváltások, Oates vidoran ugrál hatvan évet két fejezet között, ezután kicsit visszatérünk a jelenbe és lineárisan is haladunk előre, de vannak olyan fejezetek, amelyek egy tematika szerint végigveszik az egész családfát, amellyel már rögtön megvett magának az írónő, imádom a szerteágazó családfákat (Pl. a  Lovak vagy az Autók - utóbbinál kicsit megfeneklettem a regénnyel és próbáltam félretenni némi pihentetés céljából, de nem engedte). Néhány rész pedig egy-egy híres-hírhedt esetet mesél el (pl. Stanton Pym halála , A méregfiola ), és vagy végigvezeti a jelenig, vagy a többi fejezetbe szövi bele a végéig (pl. "Az innisfaili mészáros" ). A befejezés se egyértelmű lezárás, van egy érdekes kapocs a két utolsó fejezet között, egyáltalán, az egész történet ilyen, rengeteg elgondolkodtató mozzanat, esemény, szimbólum, metafora (pl. A fallal körülzárt kert) van benne, amelyek felett órák hosszat lehetne elmélkedni, vagy csak én kattantam meg a szövegtől. Pl. ilyen a nyitó fejezetben feltűnő és a fejezetnek címet adó macska, akinek Mahalálél a neve, akivel ez az egész elkezdődött.

 "Megbocsátasz azoknak, akik vétkeztek ellened? kérdezte a lelkész. Igen, mondta Germaine. És halkan hozzátette: Mivel mind meghaltak."

 Nagyon különleges élményt nyújtott számomra ez a regény, és érzem, hogy most, miközben lapozgatom, ismét hív magához... Oates figyelmeztet az ellentmondásaira, amelyek ezt a furcsa hatást keltik: "Ez a regény a képzelet műve, ezért a képzelet törvényeinek kell engedelmeskednie, egyszerre alázatosan és merészen... Bellefleur sajátos világ, a lélek birodalma, de létezik - és ott, a lélekben törvényei szentek és tökéletesen logikusak."
 Mert az állkapcsok felfalnak, az állkapcsokat felfalják.

A könyv megtalálható az antikvarium.hu kínálatában is.

 Ui.: igazán megérdemelne egy új kiadást, a lila betűs-keretes és rózsaszín hátteres cím meg az összefércelt borítók méltatlanok a könyvhöz.

Eredeti cím: Bellefleur
 Kiadó: Árkádia
 Kiadás éve: 1986
 Fordította: Szilágyi Tibor
 Ár: kb. 500 Ft-tól








 _______
 * ez egyébként egy virág, de a kereső nem adott ki semmit.

Az idő labirintusa

"Figyelj, Hosinókám, minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz."

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Értékelés: 124356 postakürtszerenád az 5-ből
Kedvenc karakter: Ósima

Eláruljak neked valamit? A saját hülyeségeiddel kötöd gúzsba magadat, ahogy már nemegyszer megmondták - mondta nekem a könyv. A folyosón ülünk egymással szemben, dacosan nézek a vaskos kötetre. Ez persze nem igaz, mert soha nem ücsörögtem a folyosón, a Kafkával vitázva, de, mint tudjuk, a világon minden metafora, úgyhogy a diskurzus mindhárom eleme - én, a könyv, a közlekedő - is lehetünk metaforák.

Hosszú állóháború végére értünk, én és a Kafka. Húzta egymást a dacosságom, a könyv totemizáltsága, a kifogások és a számtalan rigolyám. Tudtam, hogy ennek oka van, és a regényt kinyitva a sejtésem beigazolódott; egy bizarr világban találtam magam, lekörözte Csodaországot, Tündérföldet, de attól tartottam, még Austeren is túltesz - szerintem ők ketten, meg talán Pelevin a közös levelezésükben megbeszélik, mi módon készítsék ki az olvasók idegeit -, és csak fent említett dacosságom tartott vissza, hogy az első százvalahány oldalon elhajítsam a könyvet. Konkrét kérdés fogalmazódott meg bennem:
mi a tököm ez?

Nos, ha ez mágikus realizmus, akkor elárulom, hogy a japánok teljesen máshogy csinálják, mint a dél-amerikaiak, nekik ez nagyon drámaian megy: szerelem, halál, féktelen dorbézolás, halálos indulatok, amelyek visszafordíthatatlan eseményeket indítanak el. A japánok valószínűleg kiröhögik őket, illetve finoman elmosolyodnak és megcsóválják a fejüket. Ó, kérem, csak semmi teatralitás, lehet ezt olyan leheletfinoman is csinálni, hogy senki nem pusztul bele, legalábbis nem operaénekesnő módjára. A tetteket, eseményeket az Űr, Ami Összeköt [kicsit agyamra ment az Endymion felemelkedése, de nagyon találó párhuzamnak érzem] láthatatlan áramlatai irányítják, amiket valaki valamikor megzavart és ezzel kicsorbította az eleve elrendeltség sarkát.

"A szavak az idő ölében alszanak."

Kb. százharminc oldal után feladtam a fogcsikorgató ellenállást, jól van, cseszd meg, szedd szét az agyam, és

azt vettem észre, hogy jól érzem magam Murakami fantazmagóriabirodalmában. Nem biztos, hogy értem, de legalább kezdem megszokni. És ha nekem valami tetszik, akkor kevésbé izgatom magam azon, hogy értem-e minden rezzenését. Ez nem japán mágikus realizmus, hanem murakamizmus! Itt még "az egyenes is görbének látszik", minden szó pontosan a helyére van téve és megvan a maga szerepel. Az egész könyv egy összefüggés-és metaforapalota, csak győzzünk benne barangolni.

Ui.: ja, amúgy tetszett. De azt a macskás részt nehezen fogom megbocsátani.

Eredeti cím: Umibe no Kafuka
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2008
Fordította: Erdős György
Eredeti ár: 2990 Ft