2022. augusztus 28., vasárnap

Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft


Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft


2022. augusztus 7., vasárnap

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.



2022. augusztus 3., szerda

A júliusi zárás

 Júliusban nem vettem könyvet, az agyam amúgy is rövidzárlatos volt a forróságtól és a zuhanyozáson és a citromos sör-jégkrém kombón kívül nem sok minden érdekelt. A visszatérőt is képes voltam azért megnézni, hogy gondolatban fázhassak egy kicsit.


                                                                    

Hat könyvet olvastam el, örülök, hogy az olvasással zöld ágra vergődtem és már tudok a könyvekre koncentrálni.

Egész jó könyveket olvastam júliusban, mindegyikről szeretnék egy kicsit bővebben írni. A Fehér virágok az, ami abszolút rajongás tárgya lett, annyira, hogy még a könyvtárba se vittem vissza, szeretném még egy kicsit a kanapé tetején nézegetni. E. Lockhart és Rose Tremain ebben a körben nem bűvölt el annyira, de szerettem a könyveiket olvasni, és kipipálhatok még egy új skandináv szerzőt - mostanában tetszenek ezek a szikár prózák és valahogy jólesik méteres hóról olvasni -, Per Pettersont, mi a fenéért tartottam én tőle? Ez a fickó azt gondolja, amit leír, semmi tettetés, pont annyi betűt dob a papírra, amennyit kell, a többit mögé lehet látni.

Az Örökbecsű limlommal egy kicsit kínlódtam. Olyan volt, mint leülni a konyhában beszélgetni egy kávé mellett, ill. hallgatni, ahogy Ulickaja mesél, amit alapvetően nagyon élveztem, de bizonyos témák kevéssé érdekeltek, ill. néhány gondolattól felszaladt a szemöldököm, de hát az író nem azért van, hogy folyton nekünk tetsző mondatokat vessen papírra, ő is ember, saját véleménnyel, világnézettel, rengeteg élménnyel és kb. minden téren többet tud felmutatni, mint én, és nemcsak a koránál fogva, szóval nincs tisztem kritizálni őt.

A többiek júliusa:

Dóri - aki továbbra is leány a gáton, nem tudom, mit szed, de nekem is kell:D

Katacita

Nita

PuPilla



2022. augusztus 1., hétfő

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.