Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

   

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.

A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.

(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)

(De ismét megtaláltam.)

A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...

Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.

Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.

Máglya

Dragomán György: Máglya

Egyenletesen veszem a levegőt. Négy kis levegővétel, az ötödik nagy. Érzem, hogy tágul a tüdőm, az oxigén végigszáguld az ereimen, az egész testem megborzong az érzéstől. Próbálok a szokásosnál nagyobbakat lépni. A vállamat lazán tartom, nem szabad megfeszíteni, mert megindul a savasodás és hamar elfáradok.

Halkan motoz a bambusz, ahogy közeledek a felüljáróhoz. Senkiföldjének hívom magamban. Elhagyatott, betonozatlan út, tele gödrökkel és nagy kavicsokkal, egy helyütt négyszögletes fémdarab csillog a porban, mindig vigyázok, hogy kikerüljem. Az út végén varjak lépegetnek a ritkás fűben, jobbra-balra biccentik a fejüket, miközben rám néznek. Lelassítok, lassan a zsebembe nyúlok. Ajándék kell nekik.

Ingoványos terepre tévedtem, amikor nagy merészen (és nagyjából kipihenten) leemeltem egy olyan könyvtár polcáról a Máglyát, ahol végre nem sikerkönyv (=csupán két hétre kölcsönözhető) volt - éreztem, hogy több idő kell neki -, de elegem volt az évek óta tartó néma kekeckedésből, amit az író könyveivel műveltem. Végül is egy könyv, csak nem esz meg, a csapnivaló történelmi tájékozottságom és az olvasmánylistámon csekély számban szereplő magyar írók ellenére se.

Tényleg nem evett meg, de nehezen barátkoztam össze Emmával, nem akartam kamaszlány-bőrbe bújni, nem akartam életemnek arra az időszakára emlékezni. Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány, mondja Cecilia az Öngyilkos szüzekben, amikor fensőbbségesen közlik vele, hogy ő még nincs annyi idős, hogy tudja, milyen nehéz az élet. A felnőtteknek ez nagy hibája; elfelejtik, hogy ami most piszlicsáré dolognak tűnik, tizenhárom éves korukban nekik is óriási probléma volt. A kislányok mindig nagylánynak akarnak látszani és hevesen elutasítják, ha lekislányozzák őket. A fürdőruha identitásbeli világítótorony, Hamupipőke báli ruhájának strandmegfelelője, csillogó vért a maró tekintetek ellen. Felnőttkorban (jobb esetben) csak egy csinos cucc.  Egy hat-tíz-tizenhárom-stb. idős gyereknek más a világa. A körvonala még bizonytalan, a vázát még bármi összezúzhatja; még nem alakult ki az egyéni értékrend, amely kapaszkodót adna, a kapott minták (sokszoros) felülbírálása még nem történt meg. Nagyon kemény munka és nagyon sokba kerül.

Emmának többszörösen: egyszerre küzd a saját tragédiájával és a nemzeti traumával. Hogyan tekintsen a múltra? Elveszíti a szüleit, az otthonát, mindazt, amit ismert, hogy egy idegen emberrel nézzen farkasszemet, akiről az intézet igazgatója azt mondja, a nagymamája, és akiről az anyja soha sem mesélt. Minél több szereplője van, annál többféleképpen lehet elmesélni egy történetet és Emmának van a legkevesebb első kézből való információja ahhoz, hogy átlássa a képet, de megpróbálja. Összeszorítja a száját, próbál nem sírni és úgy megőrizni a szülei emlékét, ahogy ő emlékszik rájuk, nem pedig bemocskolva a falubeliek gyűlöletétől. A nagymamáját is csak a saját szemével igyekszik nézni; bolondnak, besúgónak nevezik - a háta mögött vagy a szemébe mondva -, de ő egy magányos embert lát, aki nem mozdítja el a nagyapa tárgyait, gyűrűjével a gyúródeszkára koppint, megtanítja a háztáji mágiára és olyan kakaót főz, ami még a csontjait is átmelegíti és egész napra erőt ad. Nem hagyja, hogy elárassza az oktalan gyűlölet, a tömeg megsemmisítő, vérszomjas ereje, nem hagyja, hogy eltiporják a gyerekek az osztályteremben vagy a felnőttek az utcán.

Nagyon érdekes ez a rezignáltan magyar mágikus realizmus - nyilván egészen más, mint Márquez színes, fülledt világa -, a rögvalóság és a nagymama boszorkányságának ellentéte, erről és a könyv témájáról is oldalakat lehetne még beszélni, de még össze kell pakolnom a cuccomat és hajat kellene mosni. Az olvasmányaim közül a Homokhegy jut eszembe, ami hasonlít rá, de az is csak hangulatában. Vagy az Ingókövek, arra jellemző ez a fájdalmas, ismerős múltidézés a vibráló dolgok mögöttiségével.

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2014

Ár: 4300 Ft

Az asszonyok élete

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Tavaly még ezt is sikerült elolvasnom, igazán hatékony vagyok.

Valamiért abban a hitben éltem, hogy ebben a kötetben élveteg arisztokrata hölgyekről lesz szó, akik délelőtt tizenegykor kelnek ki selyembaldachinos ágyukból és a fő délutáni program a margitszigeti korzózás, miközben otthon a személyzet lázasan készül az ötfogásos, ezüstvillás vacsora előállítására. Nos, ehhez képest főleg a tisztes középosztályban kalandoztunk - abszolút nem bántam ám, mert könnyebb volt Méhelyékkel azonosulni, mint az Andrássykkal, ill. érdekeltek a múlt jelenbe ágyazódó, mindent túlélő attitűdjei, például: a spórolás! A feleség, az asszony az otthon öko-és mindenféle szisztémájának a katalizátora és működtetője (ami nagyrészt még mindig így van), ő tartja a kezében a gyeplőt és a szálakat, vezényli az alapanyagok beszerzését - akár nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva, hogy az asztalra friss és költségkímélő hús kerüljön -, ügyel a készletszint fenntartására (zár a kávéspikszisen!), kormányozza a különféle korú csemeték nevelését, sasszemmel figyeli a cselédeket és a bátor porszemeket, amelyek az Otthon vesztére akarnak törni, és mérlegképeseket megszégyenítő kettős könyvelést vezet.

Mindennek szépen, olajozottan kell működnie - és az a szép és olajozott, amit a ház úrnője annak tart, és nehezen viseli, ha ezt a mások (főleg férjurak) számára láthatatlan rendet meg akarják bolygatni. Elnézést kérek, de férfiember nem értheti azt a mélyről jövő hevületet, amikor a nők nagymosáshoz fognak, és gyakorlatilag kirántják a szerencsétlen, elcsigázott családfő alól a vánkoscihát és elzavarják a vendéglőbe ebédelni (ti. hogy ne legyen láb alatt). Mindent ki kell mosni! A kosz ott csúfolódik a ruhákon, a szőnyegen, a lepedőn! Ha már a külvilág káoszát nem tudjuk megregulázni, legalább az otthonunk felett gyakoroljunk kontrollt. Ismerős? (Nekem igen.:)

Persze nemcsak a háztartási teendőkről szól a kötet, de szükségem volt némi elkalandozós bevezetésre, mert jelenleg objektív-tájékoztató bejegyzést nem tudok magamból kipréselni.

Annak ellenére, hogy mindig tartok a non-fiction kötetektől - nem szeretek párhuzamosan több könyvet olvasni és félek, hogy az ismeretterjesztők egyhuzamban ellaposodnak -, meglepően gyorsan haladtam A budapesti úrinővel; a stílusa olvasmányos és nagyon sok egyéb érdekes dolgot is megtudhatunk - ld. Szent Antal tüze vagy Semmelweis rejtélyes és brutális halála - a fősodorhoz képest. Az úrinő háztartása mellett megismerjük, milyen volt a tárgyalt évek során a társasági élet, megtudhatjuk, hogy Blaha Lujzát a saját ebédlőasztalán műtötték meg, milyenek voltak egy törvénytelen gyerek esélyei az életben, hogyan illett a szerelmes, ill. szakítólevelet megfogalmazni stb. - a könyv valószínűleg mindent felölel, ami a nőket érintette. Szécsi Noémi azt nyilatkozta egy interjúban, hogy "Azt akartuk megmutatni a nők szerepével kapcsolatban, amiről nem beszélnek... a nők története még mindig kifejezetten elhallgatott nézőpont a magyar kultúrtörténetben." Nem akarok azzal dobálózni, hogy ez mértéktelenül sikerült, hogy hiánypótló mű (bár valószínűleg az) és mindenki éjjeliszekrényén ott a helye, mert nem ismerem a rendelkezésre álló, vonatkozó szakirodalmat és nem is olvastam mást a témában - Borgos Anna két könyve megvan, egyszer jó lenne őket is elolvasni -, ezért maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy elolvastam, az ismereteim gazdagodtak (kérdés, hogy meddig maradnak meg a fejemben) és nem zárkózom el a hasonló kötetektől.

A vége felé kicsit keserű lett a szám íze, amikor a szerzők a nők oktatását tárgyalták; igen, tudom, hogy több mint száz év alatt sokat változott a világ és az emberek életszemlélete, de szomorú volt olvasni, hogy a nőket csökkent értelmi képességűnek tartották, akik csak papagájmód megtanulnak valamit, de a jelentőségét nem fogják fel és nem képesek általa gondolkodni-fejlődni. Szar volt erről Gyulai Pál véleményét olvasni, vagy Mikszáth fokozott gúnyolódását a a Wohl nővérekről, csak azért, mert nőkről van szó, de nem akarom ezt tovább gondolni, mert a szerzők sem teszik és nem erre akarok emlékezni a kötetből.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Ár: 4290 Ft

A föld rabjai

Az utóbbi időben megcsúsztam a könyvek értékelésével, amit néha elbliccelek és bepakolom őket egy postba, pár mondatban jellemezve őket, de néhányan - a Horgonyhely, az Abban a Házban és Az elszúrt idő nyomában - annyira tetszettek, hogy megérdemlik az osztatlan figyelmet.

Moskát Anita: Horgonyhely

Sokféle könyvet szeretek. Az édes kis semmiségeket (Gavalda jobb napjain), az agykikapcsolókat (A szobalány), a kemény krimiket (Block vagy Lehane), a besorolhatatlan rétegkönyveket (Marija Morevna), a bölcsészkedőket (Mindenem), a formabontókat (Az ötödik évszak), a szép nyelvezettel bírókat (Az órák), és még sokat. Ennek az a titka vagy mije, hogy képes vagyok a maguk műfajában értékelni őket - egy könnyed, az amerikai Délen játszódó regénytől nem várok el olyan magvas gondolatokat és összetett témákat, mint Lionel Shrivertől, neki viszont nem nézem el a bullshit-megoldásokat. A hatásos folytatás az lenne, hogy "de a kedvenceim...", ám rájöttem, nem tudnék egy, általam érvényesnek gondolt kategóriát elsőnek kinevezni, úgyhogy maradjunk annál, hogy a falhozvágós, élveboncolós, okos, kíméletlenül szembesítő könyvek megkülönböztetett figyelmet szoktak tőlem kapni. Az ember sokáig emlékszik arra, hogy egy halom telenyomtatott papír azt az érzést váltotta ki belőle, hogy rozsdás kampókkal tépkedik a beleit.

Ó, igen. Az irodalom nem kedves hely. Ki lehet párnázni puha kis vacokká boldog befejezésekkel, ahol senki nem hal meg és mindenki szeret mindenkit, de nem ezért lesz az emberiség egyik legnagyobb teljesítménye-eredménye. 

A Horgonyhely világa nem kellemes hely. A terhes nők és a hajón született emberek kivételével mindenki ahhoz a helyhez van láncolva, ahol világra jött, és csak bizonyos távolságot képesek megtenni. Ebben a világban a terhes és fogamzóképes nők kezében összpontosul a hatalom, a férfiak alávetettek, a csecsemők nem kívánt melléktermékek - de nem szabad azt hinni, hogy egy vérgőzös-feminista, elvakult könyvről van szó; nem akarok izé lenni, de Moskát Anita annál sokkal okosabb és élesebb szemmel bíró ember ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon ilyesmi a fejében. Ebben a könyvben nincs jó és rossz oldal, a nők és a férfiak nem sorolhatók be egyik kategóriába sem - amelyekről tudjuk, hogy valójában csak a mi fantáziánkban léteznek -, de még csak a klasszik szürke sincs a fekete és a fehér helyett, ugyanis mindenki hoz erősen vitatható döntéseket, amelyeket az olvasók habitusuktól függően (ha akarják) gondolhatják jónak vagy rossznak.

A Horgonyhely ún. matekozós regény; a világa nincs szélesebb kontextusba helyezve, nincsenek hosszas, leíró részek a helyhez kötöttség okáról, minden információ bele van dolgozva a cselekménybe, és ahogy haladunk előre, úgy bomlik ki a lelki szemeink, a képzeletünk előtt ez a furcsa, kegyetlen világ. Nem tudom, Anita mennyit dolgozott (azon kívül, hogy sokat) ezen a könyvön, de sokkal átgondoltabbnak látom, mint a Bábel fiait, jobban egyben van, kompaktabb. A társadalom felépítése logikus és végiggondolt; olvasás közben felmerült bennem néhány kérdés pár aprósággal kapcsolatban, az egyik most is bennem motoszkál - októberben olvastam, egy nagyon feszült időszakban, ezért nincs meg minden részlet a fejemben -, de nem akarok leégni mindenki előtt és az eseményeket tekintve tényleg lényegtelen apróságról van szó.

A megjelenése óta érdekelt a Horgonyhely, de... hát, be voltam fosva, hogy gyomorforgató részek lesznek benne, kitör rajtam mindenféle képzelt fájdalom, mint amikor a medika az anorexiáról olvas, rosszat álmodom (kuss, a Bábel fiairól is álmodtam), de semmi bajom nem volt, nekem ez egy unikális, nagyon-nagyon érdekes, egyedi történet volt, aminek kapcsán el lehet mélázni az emberi természetről, a döntések mögötti érzelmi és értelmi motivációkról, és ezek itt gyönyörűen vannak levezetve.

Ui.: Nem kellene ebbe belemennem, de a könyv értékeléseiben felbukkan az összes olvasói baklövés. Igen, szerintem ez létező jelenség, ami olvasott és ennek megfelelően tájékozott-értelmes embereknél nem bukkan fel. Mindenkit érhet meglepetés, mindenkit megcsalhat a radarja, mindenki találkozhat rossz szakaszban egy könyvvel; ebbe a mondatba mindenki képzelje bele az összes PC-mentegetőzést, de vannak nonszensz dolgok - nemcsak a Horgonyhelynél, hanem általában véve. Ide tartozik a szimpatikus szereplők hiánya, mint vélt hiányosság vagy negatívum; a borító csábító szépsége mint a vásárlás-olvasás egyedüli indoka - nézd már meg, mi van ezen a borítón; az, hogy ez egy ellenszenves, depresszív világ, ahol soha senki nem mosolyog; a világ nem egyedi (!), a nők nem képesek a könyvben leírt tettekre stb. 

Sok, a könyv (vagy bármilyen könyv) nemtetszését indokló érvet el tudok fogadni, de néhányon nem ártana elgondolkodni (ezért is olvassuk őket), mint amit Jonathan Strahan SFF-válogatásánál is írtam az "ezek nem is a legjobb novellák"-nyöszörgés kapcsán. Ez a... nőj már fel, bameg-kategória. És nem azért mondom, mert Anitával rajolni szoktunk, évente kb. két szót beszélek vele és már elmúltam 12, de tanuljon már meg mindenki olvasni.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2015

Ár: 3490 Ft

"A gyönyör hiányának írója"

"»Az író feladata nem annyira az, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy feltegye a kérdést. De kell lennie feltett kérdésnek. Nekem úgy tetszik, hogy ez nagyon jó választóvonal az igaz és a hamis író között.«"

Katherine Mansfield Beauchamp

Olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni neki
Forrás

Eme fenséges bejegyzésben ömlesztve írok Mohay Béla: Katherine Mansfield világa c. életrajzi kötetéről és Mansfield: Elbeszélések azon novelláiról, amelyek az Egy csésze teában nem szerepelnek, mert a drága Katherine megérdemli.

A "miért is ne"-alapon megvett Egy csésze tea óriási kedvenccé nőtte ki magát - azért óriásivá, mert ritkán fordul elő, hogy rögtön el akarom olvasni az összes könyvét egy szerzőnek. Almamag tippjének hála rövid időn belül sikerült szert tennem a kicsiny életmű összes darabjára, amely két vaskos kötetet számlál, az Elbeszéléseket - az Egy csésze tea teljes tartalma megtalálható ebben - és a Naplók, leveleket, bár nem tudom, Angolországban összekapartak-e még valamit a hagyatékból.

A megismerés iránti vágyam bekebelezte Mohay Béla kötetét is. Az Írók világa sorozatból korábban csak Virginia Woolfról olvastam; ahhoz hasonlóan a Mansfieldről szóló kötet is informatív, alapos munka, szépen egyensúlyoz a magánéleti vonatkozások és az írói pályafutás faramuci kettőssége között - mert Mansfieldről lenne mit pletykálni.

Az írásai alapján csendes, visszafogott nőnek képzeltem el, aki inkább szemlélődő, mintsem cselekvő típus - nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy karizmatikus középiskolai [pontosabban egy átmeneti iskoláról van szó, amely afféle előszoba volt a nők egyetemi tanulmányaihoz] tanárának

Karikatúra
Forrás

köszönhetően megismerkedik Oscar Wilde műveivel és célja lesz a nyárspolgári értékrend rombolása - talán mondanom se kell, hogy a szülei természetesen ezt képviselték. Rossz tanuló volt, borzalmas helyesírással, szeszélyes és beképzelt természetű, aki váltig ragaszkodott a nézeteihez és nem alkalmazkodott senkihez - például inkább lemondott egy programot, ha nem teljesen az ő szája íze szerint alakult a terv. Akaratos, de elbűvölő volt azokkal, akik alávetették magukat a szeszélyeinek - mint élethosszig jó barátnője, vagy inkább szolgálója, Ida Baker -, megcsillantotta kivételes intelligenciáját és megfigyelőkészségét, élménnyé varázsolta az együttlétet. A feltűnés iránti vágyát állítólag a családi szeretet hiánya alakította ki benne, de a gyermekkor kisebb súllyal esik latba Mohay könyvében, mint a Katherine-t ért művészi hatások, ezért maradjunk az erős feltételezésnél a bizonyosság helyett, egyébként sem tartom igazságosnak, hogy ennyire megszűrt információk alapján ítéljek meg egy embert, ráadásul Katherine férje erősen megszerkesztette Mansfield írói hagyatékát. Ja, és a személyisége mellett az is meglepő volt számomra, hogy tehetséges csellista volt, sokáig inkább zenész akart lenni, mintsem író.

VW levele KM-hez
Forrás

Virginia Woolffal nemcsak kortársak voltak, hanem ismerték is egymást, barátnőknek azonban nem lehetett őket nevezni; a kötet alapján nekem úgy tűnt, Mansfield nem volt valami jó barátja egyik ismerősének sem, mindenki kapott a gúnyolódás és a rosszindulat mérgezett tüskéiből, az öccsét, Leslie-t kivéve (és saját magát). Woolf: Éjre nap c. kötetéről írt kritikájában "azt sugallja, hogy a még 100 évvel ezelőtt élt Jane Austen regényei is korszerűbbek, mint Woolfnak e műve" és a szemére veti, hogy úgy tesz, mintha az első világháború meg se történt volna. A férjének egyenesen "lelki hazugságnak" nevezi a regényt. Virginia Woolf Mansfieldhez hasonlóan roppant érzékeny természetű volt, de sértődése ellenére ő vette fel újra a kapcsolatot Katherine-nel, aki a következő találkozásukkor meglehetősen ridegen viselkedett vele, és az iránta tanúsított figyelem (beteglátogatás, karácsonyi ajándék) ellenére sem viszonozta a szívélyességet. Lehet, hogy az úri körökkel, irodalmi társasággal szembeni tartózkodás miatt viselkedett fennhéjázóan és gőgösen. Ha Katherine Mansfield valóban ilyen volt, nemigen kedveltem volna. Woolf első benyomásai sem voltak pozitívak róla, közönségesnek és gátlástalannak találta, de, ha sikerült feloldódnia, úgy találta, "olyan intelligens és kifürkészhetetlen lesz, hogy érdemes vele barátkozni".

"Életszemlélete már-már társadalomszemléletté szélesedhetne ki, ha szűk és egy körben mozgó élményvilága, a bezártságérzete és bizonytalan helyzete nem kényszerítené arra, hogy szüntelenül önmagával foglalkozzék. Roppantul érdekes vagyok magamnak. ... Hála az égnek, hogy jelenleg, bár utálatos vagyok, senkibe sem vagyok szerelmes, magamat kivéve."

Nehezen, több hónapos kihagyásokkal írt és nehezen alakult ki a stílusa is, talán ezért olyan soványka az életműve. Tulajdonképpen a művészi felfogása is olyan hullámzó, mint az emberekhez való hozzáállása, és már a könyv közepe után kezdtem unni ezt a... bizonytalanságot. Lehet, hogy a művészi lét, lehet, hogy a tbc hibája, de olyan érzés volt róla olvasni, mint egy tinédzserről, aki azt hiszi magáról, legalább tizenkétféle témában feltalálta a spanyolviaszt. Más non-fictionnél nem nagyon tapasztaltam ezt. Hatott rá a szecesszió, a feminista mozgalom, Wordsworth, Csehov - az ő hatása elég erőteljes. Érdekes, hogy engem a közepesnek tartott művei is elbűvöltek, ugyanazt az éleslátást és fanyar, gúnyos humort látom bennük, mint a legjobbakban. Magyarán: az író igen, az ember nem - furcsa, hogy mennyire más képet alkottam meg magamban a novellák alapján, mint amilyen az életrajz és a kortársak beszámolói alapján kirajzolódik.

Az Elbeszélésekből csak azokat olvastam el, amelyek nem szerepelnek az Egy csésze teában. Ahhozkissé hosszúra nyúlni -, csupán pár mondattal jellemezve őket.

Katherine még a bélyegén is mufurc
Forrás

képest, hogy augusztusban (jézusom...) olvastam ezt a kötetet, a legtöbb novella esszenciája megmaradt az emlékezetemben. Vannak köztük erősek, kissé gyengék és olyanok, amelyekben látom az értéket, de valamiért idegenkedem tőlük. A postban csak a számomra kedveseket emelem ki - és még így is lehet, hogy át kell tennem őket önálló bejegyzésbe, kezd kissé hosszúra nyúlni.

Mansfield nem ábrázol világrengető dolgokat - vagyis de; az általa bemutatott jelenségek, kisebb-nagyobb mozzanatok a kívülállók számára jelentéktelennek tűnnek, de az érintettek (nagyrészt hétköznapi emberek) életét, lelki nyugalmát alaposan felforgatják. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbb írás minimum nyugtalanító; a depresszív hangvételtől a hitetlenkedő, csontig hatoló borzalomig terjed a skála, és nem fest hízelgő képet az emberekről. A magány, amely az írónő életében is meghatározó volt, kulcsszerepet kap az írásokban.

A Rosabel elfárad az első elbeszélés. Tulajdonképpen semmi különös, egy szegény kis kalaposlány ábrándozása, mégis szépen érzékelteti a társadalmi rétegek közötti szakadékot.

A Rettenetesen-Fáradt-Gyermek nagyon erős, Mansfield a Shirley Jackson-stílusát villantja meg benne, azaz lehangoló, kemény írás, akárcsak A boltosasszony. Az idegen a házastársi bizalmatlanságot és egyensúly hiányát mutatja be, a Parker mama élete leginkább a többiek iránt tanúsított emberi érzéketlenséget és azt, hogy mennyire nehéz egy fájdalmas szituációra valódi érzelmi érettséggel és tapintattal reagálni. A nős férfi meséje, Az eszményi család a családon belüli magányt, elszigeteltséget állítja középpontba - nemhogy idegenekkel nem törődünk, a saját szeretteinkre sem fordítunk elegendő figyelmet. Kérdezhetnénk, miből áll valójában ez a figyelem vagy szeretet - elég-e, ha kedvesen megdorgáljuk az idős családfőt, hogy többet kellene pihennie? Van-e mögötte valódi féltés, vagy csak a megszokás dolgozik bennünk? Mikor kezdünk el távolodni egymástól?

A bárónő húga a fenti deprimáló görbe tükrök ellentettje; fanyar, gúnyos humora a befejezésben fityiszt mutat bizonyos embereknek, egy számukra roppant kellemetlen következtetést vet fel. A záró elbeszélés, A kanári még egyszer megfacsarja az olvasó szívét, hogy emlékeztesse az élet szomorúságára - valami, ami becses nekünk, az egyik pillanatban még van és boldoggá tesz, a következőben pedig már nincs, és a hiányt nem lehet betölteni. Szembe tudunk nézni a veszteséggel? Képesek vagyunk elviselni a veszteség elkerülhetetlen közeledését?

Rövidkék

Még el vagyok maradva pár "semmilyen", feledhető könyv értékelésével, amelyeket nem szeretnék hosszan ragozni, emellett a csekély íráskészségemet még kb. egy hónapig más, nagyobbrészt dögletesen unalmas feladatba kell csatornáznom, azaz ennek köszönhető a nagyfokú pangás.

Saul Bellow: Sammler bolygója

"Pompás öregember vagy, Arthur bácsi", mondja az egyik szereplő, és ezzel a mondattal sikerült megfogalmaznia a regény esszenciáját; főszereplőnk és elbeszélőnk az idős Arthur Sammler, holokauszttúlélő, lengyel zsidó, oxfordi úriember, akinek a háború elsöpörte az életét, és öregkorára az unokaöccse (aki valójában nem is az unokaöccse) bőkezű kegyelemkenyerén él habókos lányával, Shulával.
A regényben tulajdonképpen nem történik semmi különös; egy hétköznapi - tudjuk, mennyire hamis ez a szó; a maga valójában senki nem hétköznapi - ember szemlélődését, gondolatait ismerjük meg a körülötte lévő, őrültnek és logikátlannak tűnő világról, és Sammlernek aztán vannak gondolatai az élet minden aspektusáról. Nem adja magát könnyen az öreg.:) Régen éreztem (talán a Felvonások között volt az utolsó?) azt egy könyv kapcsán, hogy nehéz olvasmány, hogy alaposan össze kell kapjam magam, ha lépést akarok tartani az öreggel. Sajnos voltak olyan eszmefuttatásai, amik elhömpölyögtek mellettem, de többségében szerettem olvasni Sammler belső monológját, főleg a lányához kapcsolódóakat - döbbenetes, hogy egy ember mennyiféleképpen képes látni a gyermekét; bántó élességgel látja az összes hibáját (a testieket és a lelkieket egyaránt), szenvtelenül felméri a vonzerejét és az észbeli képességeit; megállapítja, milyen ostobaságokat művel, ennek ellenére mindent megtesz érte - mert a lánya.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Ezt döbbenetesen elfelejtettem, azon apró logisztikai hibából, hogy olvasás után visszaszolgáltattam a kötetet jogos tulajdonosának, azaz nem raktam fel az értékelésre váró kupac tetejére (kupac, az sajnos mindig van). De talán a regény is ludas a felejtés dolgában; annak ellenére, hogy milyen korrekt, szépen összerakott iparosmunka - a vízköpők egyenesen zseniálisak -, valami hiányzott ahhoz, hogy érdekeljen a szereplők sorsa, a történet végkimenetele. A szenvedély. A kraft, a lélek, nevezzük, aminek akarjuk. Fogalmam sincs, pont a lényeg miért hiányzik ebből a könyvből (nem, nem a címe miatt!), mert ezt leszámítva tök jó... és kemény egy bekezdést sikerült róla összehoznom.

Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái

- Hát ez milyen halálcukiság! -visítottam magamban, amikor a soproni antikvárium-könyvesboltban hókon csapott Ámor a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatával. Legszívesebben hármat is elhoztam volna, de a szuvenír úgy a legjobb, ha egy van belőle, úgyhogy rá esett a választásom. Szép, igényes könyvecske, ami már terjedelménél fogva sem adhat teljes képet az illatszerekről, de nem is akar. Kapunk pár érdekességet az ókorból, szemelvényeket a 19. századi és a 20-30-as évek parfümdivatjáról, szemet gyönyörködtet képekkel körítve. Annyira gyönyörűek és ötletesek voltak a korabeli üvegcsék, vagy háromszor végiglapoztam a könyvecskét és vérzett a szívem, hogy ma már nem gyártanak ilyesmiket. Még a reklámplakátok is szépségesek voltak!
Az utolsó részben pedig egy ismeretlen szerző esetét olvashatjuk a roppant takarékos asszonykáról... tudjátok, a nők meg a drogéria. A két tétel eredménye minden, csak nem takarékos.:)

Sarah Andersen: Puha boldog puffancs [nem vagyok hajlandó minden szót nagy kezdőbetűvel írni]

A boldogság netovábbja volt, hogy Sarah képkockái (majdnem "képkocái" lett belőle...) kellően megnevetették a magyar közönséget ahhoz, hogy az idei Könyvfesztiválra megjelenhessen a folytatás, simogatnivaló, szőrös szövetszerű borítóval. Ez a kötet szerintem sokkal ütősebbre sikeredett, nőknél "visítva röhögős"- kategória lehet, legalábbis azoknál, akik elismerik, hogy szoktak néha bénázni vagy szőrös lábbal ejtőkézni otthon. A kísérőszövegek viszont nem adtak hozzá az élményhez, legalábbis nekem, de talán segíthet az eléggé introvertált fiataloknak Sarah pár tanulsága abban, hogy könnyebben teremtsenek kapcsolatot másokkal. Persze nálam a macskás sztori tarolt - ők bárkit képesek meghódítani.:)

A napfény íze

"... Mert azt hitte, hogy ez alatt a város alatt van egy másik város, az alatt meg egy következő, és így tovább, és ha beszakad alatta az aknafedél, akkor megállás nélkül zuhan egészen a legutolsóig.
Ez csak a kellő óvatosság, jelentette ki a Papa.
Édesem, csak egy pokol van, és mi abban élünk, mosolygott Luda."

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár

Elég rosszul alakult a viszonyunk szegény könyvvel; az maradt meg bennem, hogy más stílusú, mint Kőrösi korábbi kötetei, ezért sokáig parkoltattam a polcon, majd megbizonyosodtam, hogy tényleg így van - már amennyire egy könyv, a Milyen egy női mell? alapján szabad összehasonlítgatni -, de ettől még kijöhettünk volna jól a dologból. Sajnos olvasás közben nagyon zaklatott voltam és alig tudtam figyelni a  másikhoz képest kevésbé szép, míves szövegre, ami mintha szintén azt szerette volna, hogy gyorsan haladjunk; közérthetőbb, nem a lassan ízlelgetős fajta, mint a másik regényé. Mindez együtt eredményezte azt, hogy ha rá gondolok, az jut eszembe, hogy elszalasztott lehetőség.

A karaktereknek se volt nagy terük kibontakozni, kivéve az orosz változatban szereplő Ludát és az édesanyját. Az ő történetüket jobban élveztem, mint a Magyar Sándorokat, de a tabló-jelleg rajtuk is éreztette a hatását, a sok szenvedés, viszontagság marad meg bennem az életükből. Luda esetében már az is eszembe jutott, hogy ennyi veszteséget, kudarcot nem lehet ép elmével túlélni.

"Mondogatta is, hogy ők, a magyarok ilyenek: mindennél jobban szeretik a szabadságot, s ugyan hajlandóak sokáig türelemmel tűrni, de ha megsértik a jogaikat, felforr bennük a kuruc vér.Hűha. Mi forr fel benned, Károly?A kuruc vér.Hát, barátom, ha ilyenek voltak a kurucok, mint te, akkor még a tábori zenekart se tudták megalapítani, nemhogy a Habsburgokat legyőzhették volna!Nem csoda, ha nektek csupa elvesztett háborúból és tragikus csatából áll a történelmetek.Hiszen még az ágyból való felkeléssel se tudsz megbirkózni, akkor milyen lenne egy országos felkelés?"

A különböző alternatív valóságokkal, tényekkel való játszadozás tetszett, de összességében a Szívlekvár (ez a cím...) számomra sajnos feledhető. Ahogy az értékeléseket nézem, az utolsó regénye, Az ítéletidő még megosztóbb, ezért a régebbi írásai között fogok keresgélni, hogy elmúljon a bizonytalanságom.

Ui.: A borító förtelmes, úgy érzem, Kőrösi jobb helyen volt a Jelenkornál, mint a Librinél.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2014
Ár: 3990 Ft (de szinte mindig szerepel akcióban)

Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

"Piros meg sárga rózsák feseltek épp, a nagy virágágy üveggolyós karói izzón tüzelték vissza tarkai színeikkel a déli nap hevét, a kertkapu felől malacok sivítoztak éhesen az ólban, és szállt az érett málna erjedt aromája, s a szemétdomb fülleteg, meleg párái reszkettek enyhe hullámokban a forró levegővel."

Kaffka Margit: Színek és évek

Nőnek lenni szar, szar volt és szar is marad.

Nagyon döcögősen indult a kapcsolatunk Pórtelky Magdával; az "idős" (ötvenéves) asszony a zsebkendőnyi kertjében üldögélve tekint vissza az életére, egy hihetetlenül szép leírásokkal tarkított, merengő, elmélázó, lassúdad gondolatfolyam keretében. Nagyon, nagyon sok türelemre volt szükségem, hogy felvegyem a narrátor tempóját, aztán egy reggel nekiveselkedtem és túljutottam a holtponton. Számomra az volt a titka, hogy nagyobb falatokban fogyasztottam; ez nem olyan regény, amiből a metrón pár megálló alatt elolvasunk egy fejezetet, aztán majd este folytatjuk. Ha adunk neki időt, egy eleven, színes-szagos világ bontakozik ki előttünk, korhű, hiteles forrásból, avagy jé, milyen érdekes világ volt Magyarországon, nem haltam bele az unalomba.

Magda ahhoz a generációhoz tartozik, amihez az én korosztályom a jelenben; már nem gyerekként, de még nem felnőttként ketté töri örökölt világát, szokásait a változás. Divatjamúlt jelenség, a múlt poros, funkciótlan kísértete lesz a polgáriasodó dzsentrivilágban, ahol neki kellene lefektetnie a szabályokat magának és az utána jövő generációknak. Gondolom, sok olvasó felrója Magdának, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit, hanem szedje össze magát, de abban a bizonytalan körvonalú pillangóbáb-formában, amiben ő van, nem könnyű szarvasbogárrá változni - pláne nőként. Az egész életét megkeseríti, hogy mindenkori helyzete a férfiaktól és/vagy a családtól függ, nem tud a saját lábára állni, de illusztris, vendégkényeztető háziasszonyként, vidéki úrilány-feleségként prímán megállja a helyét - nincs mit tenni, ez az ő "csavarmenete", úgy is mondhatnánk, hogy az ő képességei csak ebben a körben tudnak kibontakozni.
Ne higgyétek, hogy Magda nincs tudatában a korlátainak és a kiszolgáltatott helyzetének, nem szenvelgő, selyemruhás primadonna, még meg is lepett a nők helyzetéről alkotott haladó szellemű meglátásaival. Nagyra becsültem benne, hogy a saját lányait arra tanította, hogy törjenek ki a pillangóbábból, mindent megtett azért, hogy tanulhassanak és függetlenek legyenek. Magda típusa a mai napig létezik; mindannyian ismerünk olyan nőket, akiket alaposan elnyűtt az élet és magukat nem kímélve azt tartják szem előtt, hogy az ő gyerekeiknek jobb lehetőségeket biztosítsanak, miközben ők benn ragadnak egy tönkrement házasságban, ahol az egykori szerelem hamvaiból már csak a gyűlölködés szikrázik fel. Ez a probléma persze nem korszaktól vagy társadalmi osztálytól függ, mindig létezett (és létezni is fog), iszonyú tudatosság szükséges ahhoz, hogy egy kapcsolat 21-30 éven át ép maradjon, de most nem ez a téma.

Eddig csak Magdáról beszéltem, Margitról - állítólag az anyjáról mintázta a hősnőjét - nem. Nagyon szerettem a stílusát, annyira idegen, annyira más, mint én vagy az általam preferált könyvek, hogy szinte egzotikusnak hatott. A hangneme kicsit öregasszonyos, kicsit nagyasszonyosan dámás, de nem idegesítően, és a hangulata fantasztikus, áthatja az aranyos fényű, az elmúlástól patinás nosztalgia.

Klisé, de előbb-utóbb biztosan fogok még Kaffka Margittól olvasni - még mindig sikertelenül próbálkozom azzal, hogy több magyar szerzőt építsek be az olvasmánylistámba -, csak vegyem rá magam.

Kiadó: Osiris
Sorozat: Milleniumi Könyvtár
Ár: eredetileg 500 Ft volt, én 600-ért jutottam hozzá a ceruzás bevésés alapján:)

Arkangyal éjjel

"- Narancslevet kérsz bele? - tettem az asztal közepére a vodkásüveget.
 Bori megrázta a fejét, és bontogatni kezdte a kupakot.
- Az jó, mert azt nem vettem - közöltem. - De mentateát kaphatsz mellé.
- Az a te mániád, nem az enyém - mondta, és már töltött is. - Fogadjunk, hogy egy sorozatból szedted az ötletet."

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Kíváncsi lennék, hogy mit fognak kezdeni azon olvasók, akik a főhős szimpatikus volta alapján ítélnek meg a könyveket, egy olyan főszereplővel, aki feszültséglevezetésként lábakat és kulcscsontokat tör. Néha tévedésből is. Mellesleg 190 centi és nő, de ez nem kellene, hogy számítson.:)
Amikor Ilweran mesélte, hogy az Arkangyal a Kenzie-Gennarót idézte fel benne - hangsúlyozom, idézte fel, nem hasonlít -, nagyon lelkes lettem, de elég hamar elfelejtettem a szabad asszociációt, mert nekem nyomokban se idézte fel Lehane sorozatát, bár Kenzie kétségkívül elfogadná az Arkangyal hősnőjét utóhátvédnek Bubba mellé. Az ő lakása köré legalább nincs telepítve aknamező.

((Úgyse hiszitek el, hogy harmadjára futok neki ennek a postnak. Olyan szintű kék halál van az agyamban alváshiány, idegeskedés és egyebek miatt, hogy képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, elcsépelt töredékekre esik szét minden szöveg a fejemben, de lesz, ami lesz, most már leszámolok ezzel az ihlettenséggel, mégis mit képzel magáról...))

Az Arkangyal hősnője (nekem) merőben szokatlan, ritkán olvastam női elbeszélőtől ilyen szikár, kíméletlen gondolatokat, aki ráadásul névtelen. El se hinném, mennyit számít egy szimpla keresztnév - olyan távolságot és egyszersmind közelséget  teremt olvasó és szereplő között, ami szokatlan kíváncsiságot eredményez, akárcsak a Manderley-ház feminim, félénk narrátora, a második Mrs. de Winter esetében, de hopp, itt még holmi asszonynév sem merül fel, csak egy állítólag rosszul mondott név.
Először nem tudtam elhelyezni a főhőst a szereplő-panoptikumomban, de mire lement pár nyolc napon túl gyógyuló testi sértés, lekardoztam a prekoncepcióimat és hagytam, hogy hasson rám a történet, aztán szépen összecsiszolódtunk. Érdekes volt egy tőlem ennyire különböző ember fejében lenni, végiggondolni ugyanazokat a problémákat, a lehetséges megoldásokat - a tettes(ek) kitotózásába, kézre kerítésébe még nekem is belefájdult a fejem. Tudom, hogy mindannyiótoknak elege van már, de nem bírom elégszer elmondani, mennyire örülök, hogy az írónő kilépett a(z általam is kedvelt) Dávid Veron cukiskatulyából és kézen fogta a sötétséget - mert ehhez képest Az arany cimbalom is könnyed vidámkodás. Bizonyos részei felháborítóak, tűzre lobbannak az ember erei a haragtól, hogy létezhetnek ilyen faszszopó kis tetvek, mint Zoli és Csaba, vagy Dömös. Grrrr. Baráth Kati ügyesen keverte a lapokat, úgy illeszti bele a családon belüli erőszak, a nőkkel szembeni visszaélés témáját a regénybe, hogy nem hat túlzón vagy erőltetetten. Meglepő visszacsatolások is vannak, pl. Gina esete. Eszembe jutott, hogy az, hogy a főszereplő alaposan helybenhagyott negyvenhárom szemétládát, mennyiben segít a bántalmazott feleségnek, gyereknek? Dömösné élete mennyiben lesz könnyebb a férj elintézése után? Igaz, a főszereplő kereken kimondja, nem köpenyes igazságosztó, csak így adja ki a dühét - és legalább olyanon tölti ki, aki tényleg megérdemli, nem a haver fejét veri bucira némi italozgatás után.
A jelentéktelen, apró részletek valamiért mindig megfognak a könyvekben, otthonosabbá teszik számomra a történetet, így voltam most a főhős futásával, a palack behűtött vízzel, a rémálom utáni teaiszogatással és a mindenkit non-stop gyűlölő sarki boltosig, bár fel nem tudom fogni, hogy lehet gyorson - nem, nem vagyok hajlandó gírosznak írni, ahogy a regényben szerepel - és vérszegény borsófőzeléken élni, amikor valaki 10 km-t fut naponta, illegális bokszterembe jár és éjszakai extrémsportot is folytat, de ez már az én étvágyam hülyeségem. A 70 kilót is kicsit keveslem ekkora termethez és erőhöz, de most már befogom.:)

Az Arkangyal jól sikerült, névmegjegyzős, agyalós krimi, férfi olvasóknak is abszolút fogyasztható - eszem ágában nem lenne "női kriminek" tituálni. Jól működnek és egyensúlyban vannak a témái, mert persze a főszereplő ide vezető útját, mozgatórugóit is megismerjük. A befejezésben elhangzó "Veszélyt jelentesz rá"-tipikus szófordulaton, melynek tárgya ezúttal egy férfi, hangosan felröhögtem, annyira vicces ellenkező előjellel ilyet olvasni, méghozzá úgy, hogy... hát, tényleg így van. A főhős valóban kemény - nem tökös-mégis-nőcis-módon, nem nagyszájún, hanem az agressziót éppen visszafogó, kicsit maszkulin módon.

Ui.: A végén bevetett csavarhúzó nekem kicsit hihetetlen volt, és a borítót-címet továbbra se szeretem, egy félhomályos utcaképet egy kapualjban meghúzódó árnyalakkal jobban el tudnék képzelni, de ez megint az én bajom.
Ui2.: A Kitten Masters tényleg létezik?!

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016
Ár: 3480 Ft
A szerző blogja

Az ifjúság szele; Darabokban

Kicsit belehúztam az olvasásba, de hétvégén szeretnék sok mindent kipipálni egy - amúgy végtelen hosszúságú - listán, ezért gyorsan lezavarom a könnyebbik részét, két rövid véleményt két rövid könyvről.
(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár

                     ******************************************

"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.

Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz

2:1 magyar

Az egyik könyvnél nagyon elhúzódott az írás, és ezzel arányban fakultak az emlékek, a másikról meg csak pár mondatban tudok beszámolni.

Szabó Magda: Régimódi történet

Akik jól ismerik az életművet, valószínűleg nem ezt javasolták volna, hogy felújítsam az ismeretségem Szabó Magdával; nagyon sok idő - több mint tíz év - telt el azóta, hogy a Für Elise-t olvastam, de olyan nagy hatással volt rám, hogy makacsul ragaszkodtam a párjának tekintett Régimódi történethez.
Nem tudom, mi az, ami SzM írói hangjában annyira megfog, hogy faljam a sorokat, még a szokatlanul hosszú fülszöveget is úgy olvastam, mintha egy lebilincselő regény része lenne. A hangneme lendületesen tanáros - könnyű lehetett jegyzetelni és tanulni -,és néhol öregasszonyos (a köveket postán kérem). A történet rettenetesen tömény, és, bevallom, a legelején lévő környezeti jellemzőknél arra gondoltam, ha ez végig ilyen lesz, én visszateszem a polcra, eszem ágában sincs 500+ oldalon keresztül földrajzkönyvet olvasgatni.
Elég keserű ez a történet, de cseppet sem régimódi - sajnos. Az emberek, a családtagok nemzedékektől függetlenül ugyanígy képesek egymás életét és lelkét megnyomorítani és tönkre tenni. Felejtés, megbocsátás nincs. Sokáig nem vitt rá a lélek, hogy írjak erről a könyvről - túl ismerősek voltak a felvázolt érzelmek és helyzetek. Mindig elkeserít, hogy az emberek érzelmileg mennyire visszamaradottak, mennyire képtelenek túllépni a saját sérüléseiken - ill. mennyire képtelenek arra, hogy a saját sérüléseik miatt ne okozzanak életre szóló traumákat a következő generációknak. És ezt nemcsak tudattalanul, hanem a hibát totálisan felismerve teszik. Miért okozzak fájdalmat egy szerettemnek? Miért jó az, ha ő ugyanúgy mázsányi terhet cipel egész életében, mint én? Ettől a saját fájdalmam nem fog enyhülni. Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ebben a történetben oly mértékben művelik ezt a szereplők, hogy csak ilyen dühös kifakadásra telik tőlem.
Egy másik dolog, ami émelyítően ismerős volt: a másik családdal fennálló, engesztelhetetlen neheztelés és gyűlölet. Tovább tetézni a feszültséget és mindenáron szétzúzni a törékeny békét. Mit tehet arról egy kisgyerek, hogy kik a szülei és azoknak mi a neve?
Soha el nem múló fájdalmam, hogy az anyám azt mondta, gyűlöli bennem az apám vérét.

Bizonyos értelemben nagyon megrázó és fájdalmas volt nekem ez a könyv. Szabó Magda néha azt érzékelteti, végzetes sorsszerűség játszott közre az anyai nagyszülei találkozásában, amiben én nem hiszek. De, még ha így is volt, emberileg lehetett volna úgy alakítani, hogy ne egy görög tragédiára hasonlítson.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Evezzünk egy kicsit könnyedebb vizekre.:) Sokáig berzenkedtem ettől a regénytől, a Dávid Veron-sorozat kópiájának gondoltam, de éppen benn volt a könyvtárban és a kalapos hölgy rám kacsintott, hogy ismerkedjünk meg uzsonna alatt, úgyhogy szerény hajlékomba invitáltam.
Nem tudok róla sokat mondani; a várakozásaimhoz képest meglehetősen szórakoztató, korrekt mű. Olvastatta magát, a cselekmény gördülékeny volt, általában cuki. Mili néha idegesített, de ezen hamar túllendültem, hála egy-egy fordulatnak. Piros pontot azzal szerzett nálam a regény, hogy nem rózsaszín vattacukorfelhőbe burkolózó lezárása volt, hiába, én már csak ilyen pesszimista dög vagyok. Az utánzat-érzés nem múlt el teljesen, mert vannak átfedések, de ez elég sok krimire elmondható, másrészt a Leányrablás érzésem szerint inkább fiatalabbaknak íródott, más a helyszín és Mili helyzete, kalandjai is különböznek Dávid Veronétól, habár mindketten elég kíváncsiak.:)
Valószínűleg a folytatást, A Rudnay-gyilkosságokat is elolvasom, ha egy könnyed, kortárs magyar krimire vágyom.

Három könyvről röviden

Az egyikük nagyon régi olvasmány, a másik rossz volt, a harmadik elment vadászni jó, de rövid...

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje
Ezt jól elmismásoltam, még tavaly olvastam, de a nagy költözéses-karácsonyos-vendéglátós hajtásban nem volt ihletem meg időm írni róla. Eléggé megfakult az emléke, leginkább a rácsodálkozás maradt meg belőle, ahogy a szerző összeszőtte a szálakat. Meg hogy elfogyott a nagy becsben tartott tea, és soha többé nem lesz ilyen. Borzalom.
Jaj, és Aritomo történetének vége! Tetszik, ha egy szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mi pedig rágódhatunk rajta, vajon mi történt, és miért ez lett a következménye.
A keserűséget, a haragot tényleg el kell engedni, mert felzabál és végtelenül magányossá tesz. Szép, szomorú könyv, még az én túlontúl európai beállítottságomnak se volt elérhetetlenül keleties.

Svenja Leiber: Sipino
Nagyon rövid olvasmány, gyakorlatilag egy délután alatt el lehet olvasni, de ha megveszek, se tudom megmondani, miről szólt. A cselekmény, a mondanivaló úgy lóg a semmiben, mint a szereplői, akik kiléptek az életükből, hogy az átmeneti pihenőhelyen, Sipinóban ragadjanak örökre. Annak ellenére, hogy orosz környezetben játszódik, nem hittem volna, hogy ennyire depresszív lesz, az elején majdnem visszatettem a polcra, de várólistacsökkentős, úgyhogy végigküzdöttem magam rajta. A hangulata nagyon erős, rengeteg teát  (meg töményt) isznak, de a céltalan fájdalomkeltésnek nem vagyok a híve.

Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön
Cuki a címe, a külseje, és láthatólag nekem rakták ki a könyvtári Újdonságok állványára. Egy nap alatt végig lehet benne szaladni, voltak tetszetős és kevésbé szimpatikus írásai. Nem filóztam rajtuk sokat, lapoztam a következőre - eszméletlen sok magyaros kaját zabálnak benne -, amolyan instant élvezetként szolgáltak.
A kedvencem talán ez volt:

Lila ruhás boszorkány, varázsszőnyegen 

Tudom, hogy az úgynevezett felvilágosult emberek célpontja leszek, kiröhögnek, nekem ront a tévé, a sajtó, de állok elébe. Akkor is az a véleményem, hogy a középkor sokkal őszintébb volt, mint ez a sötét, pénzéhes 21. század. A középkorban kertelés nélkül beismerték, hogy boszorkányok pedig vannak. Ez rendben. De ha akkor voltak, mára hová lettek? Megszűntek, mint a mandulagyulladás? Vagy jó útra tértek? Dehogy szűntek, dehogy tértek. Most is itt élnek közöttünk. Bizonyíték rá a szomszédasszonyom, az elvirágzott, cipócsöcsű Vikszléder Bözsi. Képes ráhasalni egy szelet rántott húsra, repked rajta a ház felett, mint egy varázsszőnyegen. Ma reggel is láttam, kérem! Lágy esésű lila ruhát viselt, fogta a szalagos fehér kalapját, hogy le ne repüljön a szélben. Integetett, aztán huss!

Sömmi.

"... és az András gazda is erősen felbőszítette magát, hogy az ő tanyáján senki se hepciáskodjék vele, mert reá uszítja a kutyákat, itt ő parancsol, senki más, és az Ördög füleiből most fekete füst csapott fel, fenyegetőzött, öklét rázta, valósággal őrjöngött, és az András gazda hirtelen a háta mögé nyúlt a fásládába, és megragadott egy nagyobb darab keményfát, és azzal úgy koponyán verte az Ördögöt a két szarva között, hogy az félájultan zuhant hátra a székről, és az András gazda még belerúgott  néhányszor a bagariacsizmája orrával a földön heverő Ördögbe, aztán megragadta a patájánál fogva, és a padlón húzta ki a házból, egyenesen a kút felé, é a kutyák őrülten csaholtak, és az Ördög kábultan nyöszörgött, hogy megbánja ezt még az András gazda, mert ő bosszút áll, lássa meg, rettenetes bosszút áll rajta, és a Sándor lelke akkor is az övé lesz, ha törik, ha szakad, mire az András gazda megtorpant.
»Milyen Sándor? Az mög ki?« - kérdezte az András gazdag csodálkozva.
»Te, büdös paraszt, hát a fiad, az a Sándor. A Rózsa Sándor« - mondta kábultan az Ördög.
»Az én fiam? Lúfaszt! Hogy is né, a kurva ördögit! Az András lösz, mint az atyja!« - mondta az András gazda.
Azzal fogta az Ördögöt, nagyot nyögve felemelte, mert olyan nehéz volt a Sátán, mint az ólommadár, és az András gazda belehajította a kútba, és még hallotta, ahogyan zuhan az Ördög, és a teste neki-nekicsapódik a kút oldalának, és végül megvárta az András gazda, míg hall lentről egy nagy csobbanást.
»Itt az ideje, hogy hazatalálj a Pokol fenekére« - mondta az András gazda a kútba nézve, és, mint aki jól végezte dolgát, levette a láncról a kutyákat és visszament a házba, és a tisztaszobában az ágyon az Örzse dajkálta a gyermeket: »Sanyikám, Sanyi gazdám, Sanyi bácsim«, gügyögte a cseppségnek, és akkor az András gazda úgy gondolta, ezzel már nincsen mit csinálni, eldöntetett, meg aztán végül is oly mindegy, ha Sándor, hát Sándor, még ha az Ördög keresztelte is annak, hát legyen akkor Sándor, és akkor majd a második fiú lesz Bandi, egyszer az életben lehet az Ördögnek meg az asszonynak is igaza."

Cserna-Szabó András: Sömmi.

Jó párszor újraolvastam a fenti idézetet, ami a kedvenc jelenetem a könyvből - melynek alcíme: Kisromán, oltári aranyos -, az egyik gyerekkori kedvencemet, az Indul a bakterházat juttatta eszembe.
[Vajon megpöködnek egyesek, vagy hülyének gondolnak, mert aranyosnak tituláltam az alcímet és Rideg Sándor fenetudjamilyenazaktuálismegítélése-könyvével hoztam párhuzamba?]
Kicsit sajnáltam, hogy ez a paraszti humort felvillantó hangvétel elenyészik a későbbiekben, és az "ördögi eastern" vérgőzös, kegyetlen hangulata váltja fel, de ezzel együtt is jólesett olvasni Rózsa Sándor történetét hű csatlósa, Veszelka Imre tolmácsolásában. És talán a Cserna-Szabóval való ismerkedéshez is jó alanyt választottam.
Veszelka Imrus szórakoztató, de kissé megbízhatatlan narrátor, továbbá nem átall fantasztikus elemekkel teleszőni elbeszélését - naná, hogy Kossuth; az az utolsó jelenet vele! -, amelyet a szegedi Páva vendéglő előtt, idős, vak koldusként ad nekünk elő. A történet Rózsa Sándor születésével indul és kicsivel a halála után fejeződik be, mert, ahogy az lenni szokott, közben a narrátor életét is megismerjük; nem tudom, mennyi benne az írói fantázia által hozzátoldott meskete, de - ahogy Az arany cimbalom olvasása közben is - ismét megállapítottam, hogy irgalmatlanul nehéz lehetett egy viszonylag normális, védett életet kialakítani és a békés öregkort megélni. Szegény Veszelka, az eredetileg szeplőtelenül tiszta szívű parasztlegény villámgyorsan az üldözöttek és számkivetettek között találja magát, ahonnan az igazmondás már nem szabadíthatja ki. Szó szerint belebotlik Rózsa Sándorba, és a jámbor ifjú rögtön a betyár mellé szegődik, akinek kezdeti célja valaminő Robin Hood-féle igazságszolgáltatás volt, de, ahogy mondani szokás, az ördög nem alszik, ez a fajta meg, aki nem átall Ferenc Józsefnek meg Mária Lujzának álcázni magát, nehezen tesz le az általa kiszemelt szaftos lélekről - a kísértésnek pedig nehéz ellenállni.

Üdítő volt olvasni a repertoáromtól élesen elütő kisrománt - szeretnék minél több ilyet, ha 2016 már a spontán örömolvasás éve -, Sömmit ajánlok mindenkinek.

Ui.: Tudom, hogy lapos poén volt, de nem bírtam kihagyni.
Ui2.: Mértéktelenül jólesik a lelkemnek, hogy a cím után ott egy pont, olyan szomorú, hogy szegények általában lebegnek a semmiben. Gyerekkoromban minden vignettára, dolgozatra tettem egy pontot az "a" végére, hiába magyarázták, hogy "De kis B., nem az a-dik osztályba jársz, hanem az a-ba", mondtam én, hogy tudom, de olyan megnyugtató, hogy lezárhatom a sort egy ponttal.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Ár: 2990 Ft

A hang és a téboly

"»Ha megjelenéséhez stílushasonlatot keresek, legközelebbi példaként a trecento sienai mestereit említhetem: minden pillanatban szögletes volt és elegáns, méltóságteljes és választékos, törékenységét árnyalatnyi reneszánsz nagyság övezte - Raffaello és Correggio édessége és lágysága nélkül. Viselkedésében a legkülönösebb módon keveredett az emelkedettség és az esetlenség. Képzeljünk el egy Simone Martini-madonnát, amint éppen elhessenti az angyalt, hogy végre cigarettát sodorhasson magának, vagy négy mérföldes hegyi túrára induljon...«"
(Quentin Bell leírása nagynénjéről)

Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa

Régóta húztam ennek a könyvnek (a 2016-os év első könyvének) az értékelését - meg is lett a böjtje, a részletgazdag ismeret fele (juj) kihullott a fejemből, legalábbis érzésre. K - küzdelmes vajúdás lesz, nem túl impozáns eredménnyel.

Aki életrajzra számít, az inkább Alexandra Harris: Virginia Woolfját lapozza fel, hasonlóan részletes és érdekfeszítő, kicsit úgy érzem, egymás ikerpárja a két könyv. Bécsy Ágnes az életrajzi elemeket csak akkor használja fel, ha feltétlenül szükséges; az ő elemzésének tárgya tényleg VW világa, az őt ért hatások, benyomások kincsestára, műveinek részletes ismertetése, a kritikához való hozzáállása - és a kritika hozzáállása őhozzá -, kézikönyv, kulcs az írónő regényeihez. Biztos, hogy mankóként elő fogom kapni, amint ráveszem magam, hogy ismét Virginia Woolfot olvassak.

"A reggeli óra másfajta olvasást kíván. Ez nem a fosztogatás és a turkálás ideje, a félig csukott szemmel sikló hajóutaké. Most olyasmi kell, ami körülrajzolt és tiszta,úgy metszették, hogy felfogja a fényt, kemény, mint a drágakő vagy a szikla, benne az emberi tapasztalás pecsétje, és mégis, akár a tiszta drágakő, őrzi a tüzet, mely a szívünkben hol fennen lobog, hol hamvába roskad."

Talán hihetetlennek tűnik, de akkoriban, a későviktoriánus korban Virginia - és vele a bohém Bloomsbury-kör - viselkedése, világlátása és később a művei is lázadók voltak; kezdve onnan, hogy kötetlen vitaesteket tartottak, a keresztnevükön szólították egymást, azon keresztül, hogy Virginia egy nincstelen zsidóval kötött házasságot, hogy nő létére komolyan foglalkozott az írással, és nem nőiesen érzékeny, zaklatott érzelmekkel kitömködött levélregényeket írogatott, odáig, hogy felrúga az angol regény látszatrealizmusát. Olyannak tűnik ez a nő, mint aki szivacsként magába szívott minden információt, érzést, amit önmaga és a körülötte lévőkön keresztül tapasztalt, aztán szépen elrendezte a maga alkotta fogalmi rendszerben. Jó érzés volt olvasni, mik alakították a stílusát (mintha egy lépéssel előtte járnék, haha), mint az orosz realista nagyregény, a posztimpresszionista festészet és William James tudatfolyam-technikája (na, Virginia, ezt, ha akarnád, se tudnád letagadni) stb.
Lehet, hogy hülyeség volt a Virginia Woolf világát a regényei előtt olvasni, de önsorsrontó módon imádok cikkcakkban haladni. Bécsy ezt alaposan megtorolta: úgy vág bele a regényértelmezés sűrűjébe, mint egy konyhásnéni húsosan rengő karja, az agyam majd' szétrobbant, mert régen olvastam szakszöveget. Valósággal fellélegeztem, amikor kicsinyég könnyebb területre értünk, mondjuk a szilárd/ferde torony vagy a VW egész életén végigbillegő lepke motívum újabb állomásához.
Roppant büszke voltam magam és fellélegeztem, amikor befejeztem a könyvet. Valamiért előtört belőlem a késztetés, hogy idén több életrajzot, elemzést, naplót, irodalomhoz kapcsolódó non-fictiont olvassak, Bécsy ideális, elkötelezett kezdésnek tűnt a projekthez. Valószínűleg kevesen fogják elolvasni ezt a késő esti habogást [mármint a postot, nem a kötetet], de aki idáig eljutott, azt valószínűleg érdekli Virginia Woolf (netán rettenetesen unatkozik), és neki(k) meleg szívvel ajánlom ezt az alapos elemzést, ami biztos bázistudást biztosít Woolf megértéséhez és átérzéséhez.

Kiadó: Európa
Sorozat: Írók világa
Kiadás éve:1980
Ár: kb. 1500 Ft-tól elérhető
  

A két picike egyben

Nemrég volt egy olyan kétségbeesett húzásom, hogy rövid (nagyon rövid) könyveket fogok olvasni, hogy a karácsonyi bulira, mikor is öt könyvvel leszek gazdagabb, a tetszetős 70-es számra csökkenjen a makacs szám. Mint tudjuk, nem sikerült, de gőzerővel beindult az évvégi leszaromalistákat-hozzáállás, és az agyam is bemondta az unalmast.
De ez a két csekélység mindent megtett, hogy a segítségemre legyen - azaz, tetszettek -, és legalább egy igazi előnye volt a habzsolásnak; két, a várólistán régóta parkoló könyvet vettem a kezembe.

Tersánszky Józsi Jenő: Illatos levélkék
Édes kis semmiség, vagy három éve vettem a Könyvudvarban, biztos azért, mert cuki és olcsó volt. Bah, akkor még sok felesleges könyvet szereztem be, mint mondjuk ezt - nincs vele semmi baj, sok időt se igényelt, de nem kell feleslegesen hizlalni a várólistát, gyarapodik az amúgy is.
A történet: egy színész - a kor elvárásainak megfelelően daliás, szoknyabolond, ám gavallér művész úr, Zürössy Sándor (nevünkben a sorsunk...) rövid, ám szenvedélyes és az életére alaposan kiható liezonba kezd egy vidéki kiskirály szépséges leányával, aki egy másik vidéki kiskirály menyasszonya.
Persze van dráma, izgalom, szerelem meg főleg, de lehet nélküle élni.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Ez már más tészta, rövid, gyors fejesugrás a pokolba. Mert mi a pokol, ha az nem, hogy valaki kilenc évesen meghal?
Ám a poklot is vidám hellyé lehet tenni, ha nagyon akarjuk, és ha van kéznél egy Rózsa mami, az egykori világbajnok szabadfogású birkózó, jelenleg nagyszájú kórházi segítő és botcsinálta pszichológus. Rózsa mami az egyetlen felnőtt, aki nem menekül Oszkár közeléből - ebbe a helyzetbe inkább be gondoljatok bele -, hanem megpróbálja túlélhetővé tenni a hátralévő rövid idejét; sőt, szórakoztatóvá. Az általa kitalált játék segítségével Oszkár átélheti a serdülőkort, az első szerelmet, a kamaszok lázadását a szülőkkel szemben, a házasságot, az élet nagy mérföldköveit.
Ha jól emlékszem, egy gyerekszemszögből íródott könyv volt az, aminek ütemesen sikerült a falhoz csapkodnia (Én nem félek). Ez így is marad, mert, akárcsak a Szólít a szörny vagy az Előttem az élet, nagyon jó könyv, szívszorító, szemet könnybe lábasztó, nekem általában kiérződik valami hamis hang a narrációból. Oszkár gondolatait sem sikerült egy kilenc éveshez társítanom (nem mintha olyan sok kilenc évest ismernék), de ettől eltekintve ez egy fajsúlyos, nagyon jó kisregény, idővel a szerző többi könyvével is szeretnék megismerkedni.


Ui.: Be fogtok pisilni a röhögéstől; felfedeztem, hogy A budapesti kém ugyan megvan nekem, de a várólistámon nem szerepel. A két lépésnyi előnyből így kell egyet villámgyorsan elveszíteni.