Máglya

Dragomán György: Máglya

Egyenletesen veszem a levegőt. Négy kis levegővétel, az ötödik nagy. Érzem, hogy tágul a tüdőm, az oxigén végigszáguld az ereimen, az egész testem megborzong az érzéstől. Próbálok a szokásosnál nagyobbakat lépni. A vállamat lazán tartom, nem szabad megfeszíteni, mert megindul a savasodás és hamar elfáradok.

Halkan motoz a bambusz, ahogy közeledek a felüljáróhoz. Senkiföldjének hívom magamban. Elhagyatott, betonozatlan út, tele gödrökkel és nagy kavicsokkal, egy helyütt négyszögletes fémdarab csillog a porban, mindig vigyázok, hogy kikerüljem. Az út végén varjak lépegetnek a ritkás fűben, jobbra-balra biccentik a fejüket, miközben rám néznek. Lelassítok, lassan a zsebembe nyúlok. Ajándék kell nekik.

Ingoványos terepre tévedtem, amikor nagy merészen (és nagyjából kipihenten) leemeltem egy olyan könyvtár polcáról a Máglyát, ahol végre nem sikerkönyv (=csupán két hétre kölcsönözhető) volt - éreztem, hogy több idő kell neki -, de elegem volt az évek óta tartó néma kekeckedésből, amit az író könyveivel műveltem. Végül is egy könyv, csak nem esz meg, a csapnivaló történelmi tájékozottságom és az olvasmánylistámon csekély számban szereplő magyar írók ellenére se.

Tényleg nem evett meg, de nehezen barátkoztam össze Emmával, nem akartam kamaszlány-bőrbe bújni, nem akartam életemnek arra az időszakára emlékezni. Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány, mondja Cecilia az Öngyilkos szüzekben, amikor fensőbbségesen közlik vele, hogy ő még nincs annyi idős, hogy tudja, milyen nehéz az élet. A felnőtteknek ez nagy hibája; elfelejtik, hogy ami most piszlicsáré dolognak tűnik, tizenhárom éves korukban nekik is óriási probléma volt. A kislányok mindig nagylánynak akarnak látszani és hevesen elutasítják, ha lekislányozzák őket. A fürdőruha identitásbeli világítótorony, Hamupipőke báli ruhájának strandmegfelelője, csillogó vért a maró tekintetek ellen. Felnőttkorban (jobb esetben) csak egy csinos cucc.  Egy hat-tíz-tizenhárom-stb. idős gyereknek más a világa. A körvonala még bizonytalan, a vázát még bármi összezúzhatja; még nem alakult ki az egyéni értékrend, amely kapaszkodót adna, a kapott minták (sokszoros) felülbírálása még nem történt meg. Nagyon kemény munka és nagyon sokba kerül.

Emmának többszörösen: egyszerre küzd a saját tragédiájával és a nemzeti traumával. Hogyan tekintsen a múltra? Elveszíti a szüleit, az otthonát, mindazt, amit ismert, hogy egy idegen emberrel nézzen farkasszemet, akiről az intézet igazgatója azt mondja, a nagymamája, és akiről az anyja soha sem mesélt. Minél több szereplője van, annál többféleképpen lehet elmesélni egy történetet és Emmának van a legkevesebb első kézből való információja ahhoz, hogy átlássa a képet, de megpróbálja. Összeszorítja a száját, próbál nem sírni és úgy megőrizni a szülei emlékét, ahogy ő emlékszik rájuk, nem pedig bemocskolva a falubeliek gyűlöletétől. A nagymamáját is csak a saját szemével igyekszik nézni; bolondnak, besúgónak nevezik - a háta mögött vagy a szemébe mondva -, de ő egy magányos embert lát, aki nem mozdítja el a nagyapa tárgyait, gyűrűjével a gyúródeszkára koppint, megtanítja a háztáji mágiára és olyan kakaót főz, ami még a csontjait is átmelegíti és egész napra erőt ad. Nem hagyja, hogy elárassza az oktalan gyűlölet, a tömeg megsemmisítő, vérszomjas ereje, nem hagyja, hogy eltiporják a gyerekek az osztályteremben vagy a felnőttek az utcán.

Nagyon érdekes ez a rezignáltan magyar mágikus realizmus - nyilván egészen más, mint Márquez színes, fülledt világa -, a rögvalóság és a nagymama boszorkányságának ellentéte, erről és a könyv témájáról is oldalakat lehetne még beszélni, de még össze kell pakolnom a cuccomat és hajat kellene mosni. Az olvasmányaim közül a Homokhegy jut eszembe, ami hasonlít rá, de az is csak hangulatában. Vagy az Ingókövek, arra jellemző ez a fájdalmas, ismerős múltidézés a vibráló dolgok mögöttiségével.

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2014

Ár: 4300 Ft