A főkomornyik szabadsága

"Hallani néha, hogy igazi főkomornyikot csak Angliában talál az ember. Másutt csupán szolgák vannak, akárhogy hívják is őket. Hajlok rá, hogy osztozzam ebben a meggyőződésben. Odaát a kontinensen az emberek nem alkalmasak főkomornyiknak, mert természetüknél fogva képtelenek arra az önfegyelemre, amely az angoloknak sajátjuk. A kontinensen élő emberek – és rendszerint a kelták is, ebben nyilván egyetértenek velem – általában nem tudják fegyelmezni magukat az erős érzelmi felindulás pillanataiban, így a hivatásukkal járó hűvös fölényt csak a legkevésbé megpróbáló helyzetekben tudják megőrizni."

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Meg se merem nézni, hány hónapja olvastam ezt a könyvet, annál is inkább, mert nagyon szerettem volna idejében írni róla, de vagy kedvem, vagy agykapacitásom nem volt hozzá, most meg ott vagyok, ahol a part szakad.

Nagyon szép, kifinomult a prózája - amelyet nem érzékelhetnék Kada Júlia csodálatos fordítása nélkül -, olyan hűvösen-visszafogottan angolos, amiről akkor is egy tisztes brit úriház komornyikja jutna eszünkbe, ha nem tudnánk, ki a regény főszereplője.

Stevens a ragyogó múltú - bár úgy is mondhatnánk, hogy jobb napokat látott - Darlington Hall főkormornyikja, akit a ház új, Stevens által furcsának tartott, amerikai (!) ura pár napos kirándulásra biztat, amelyhez nagyvonalúan az alkalmazottja rendelkezésére bocsátja az autóját is. Habár Stevens lelki békéjét alaposan megbolygatja az ajánlat, hosszas töprengés után elfogadja és úgy dönt, meglátogatja a ház egykori házvezetőnőjét, hogy visszacsábítsa Darlington Hall szolgálatába. Stevens gondolatai révén a múltba is visszautazik egyúttal, és kibontakozik előttünk a mai olvasó számára kétségkívül különös élete.

Miért lenne különös, merül fel a kérdés. Azok, akik olvasták Dan Simmons Terrorját, és hatszor kiverte őket a víz az éhezés, a skorbut, a leégés, a fagyási sérülések és a rengeteg egyéb borzalmas megpróbáltatás miatt, mind próbáltak választ találni arra, hogy mi az átkozott istennyiláért vállalkoztak a tengerészek erre az útra? A vezetők és a tisztek még hagyján, ott a dicsőség, az előre lépés kecsegtető reménye, és... hát, nem ők végzik a piszkos munkát, hanem az egyszerű matrózok, akik a sokszor eszement parancsoknak engedelmeskednek zokszó nélkül. Ők miért akartak az Északi-sarkra hajózni? A többség tudta, mire vállalkozik, ismerték a várható veszélyeket, az elfagyott lábujjaktól a fejük felett lebegő halál lehetőségéig, mégis felszálltak arra a hajóra és a végsőkig - a rendkívül fájdalmas végig - kitartottak.

Miért?

Lehet, hogy a mai, huszonegyedik századi ember számára, amikor az egyéni érdekek érvényesítése, az önmegvalósítás-fejlesztés hangoztatása mindennél erősebb, érthetetlen ez a szemléletmód, ahogy Stevens mindent felülíró kötelességtudata és hűsége is. Az ő szemében a szolgálat nagybetűs Hivatás, élethosszig tartó kötelesség, amely rendkívüli felelősségtudatot is igényel - ki gondolná, hogy az ezüstneműn és a főkomornyik rátermettségén (is) múlhat egy nemzetközi konferencia végkimenetele?

Stevens sokszor elgondolkodik azon, mi tesz naggyá egy komornyikot, miben áll a méltósága, rátermettsége; de, miközben végigtekint az élete eseményein és az alkalmazottak ideális létszámán vagy egy estély levezénylésén töpreng, számunkra fájdalmasan egyértelműen elsiklik a valóban fontos kérdések mellett; talán nem spoiler, hogy a saját életében döntő fontosságú pillanatokban is a szolgálatot helyezi előtérbe - és az a legfájdalmasabb, hogy kontrollált gondolkodását nem akasztja meg a kétség. Félelmetes, hogy ez a kifinomult intelligencia milyen szép kerek mókuskereket épített fel és milyen boldogan pörög benne. Ennél csak az lenne fájdalmasabb, ha ráébredne elpazarolt életére.

Eredeti cím: The remains of the Day

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Fordította: Kada Júlia

Ár: 3490 Ft