Ki öli meg Evelyn Hardcastle-t?

 Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Ha létezik időutazó sorozatgyilkos, lennie kell testrabló nyomozónak is.

Az utóbbi egy-két évben alkalomadtán és rendkívül szeszélyesen vásárolok könyveket. Ezek évi pár alkalmat tesznek ki, de akkor nagy tételben vadászok és olyan könyveket is bedobálok a virtuális kosárba, amik túlmutatnak az olvasási komfortzónámon (amúgy a komfortzóna jó dolog is tud lenni). Az Evelyn Hardcastle 7 halála is egy ilyen hirtelen felindulás eredménye; a Maxim kínálatát nem érzem közel magamhoz, a magyar borító se ébresztett bennem bizodalmat, egyedül a fülszövegre támaszkodtam, amikor megrendeltem a könyvet.

Imádom a kellemes csalódásokat. Ritka élmény, de amikor bejön, annál emlékezetesebb. Stuart Turton könyve is ilyen volt.

Olyan az egész, mint egy nyomozós, egyszerre kooperatív és szemétkedő társasjáték regény formában; adott a főszereplőnk, akinek meg kell oldania egy gyilkosságot - úgy, hogy mindennap másik testben ébred; akad köztük rokkant főkomornyik, drogüzér orvos és túlsúlyos, éleseszű bankár is, ráadásul a gazdatestek szellemi és fizikai tulajdonságai hatással vannak csóró főszereplőnkre. Nem lenne társasjáték színezete a történetnek, ha a főszereplőnek nem volna egy kedves segítőtársa, a cselédlány Anna, akinek szintén megvannak a maga titkai, és ellensége, a titokzatos inas, aki a gazdatesteket akarja likvidálni. A játékmester egy pestisdoktor jelmezt viselő férfi, aki látszólag véletlenszerű, de mégis fontos pillanatokban jelenik meg és instrukciókkal próbálja ellátni a főszereplőt, de többnyire csak tovább frusztrálja. Emellett a többi szereplő is űzi a maga kis játszmáit, amelyek mintha mind egy-egy dominó lennének abban a sorban, amelynek az eldőlése minden este Evelyn halálához vezetne.

Az események az elhanyagolt, félig romos Blackheath-házban és a környező erdőben zajlanak [igen, engem már a helyszín megvett magának], a birtokot nehéz megközelíteni, mindentől távol esik. A Hardcastle család álarcosbált szervez, amely kezdettől fogva katasztrófára van ítélve - már csak azért is, mert az összejövetel napján van Thomas Hardcastle halálának 19. évfordulója, akit gyerekkorában kegyetlenül meggyilkoltak.

Blackheath olyan, mintha a régmúlt tragédia elátkozta volna és a falai között a legsötétebb emberi indulatok szabadulnak el - kapzsiság, gyűlölet, irigység, féltékenység -, és nem Evelyn az egyetlen, akinek féltenie kell az életét. Blackheath mérgező levegője/atmoszférája Aidenre is hatással van, és ahogy haladunk előre a történetben, az író egyre több kártyáját fedi fel és kiderül, hogy az akkori bűntény szálai mennyire messze ágaznak szét és milyen sok életet képes tönkretenni.

Tulajdonképpen nem egyszerű olvasmány, az elején kicsit lassan indul be, aztán elképesztően szövevényessé válik, ami miatt túlmutat a délutáni nyammogós olvasmányokon, de szerintem lehet úgy is olvasni, hogy az ember hagyja, hadd sodorja magával a történet, hiszen minket nem akar az inas felkoncolni. Habár egyre nehezebb engem lenyűgözni, szeretem hagyni, hogy megvezessenek - ha az író képes rá. Stuart Turton esetében már az elején a lovak közé dobtam a gyeplőt és szimplán csak élveztem ezt a halálos, bonyolult dans macabre-t, amit a szereplők járnak.

Eredeti cím: The ​7½ Deaths of Evelyn Hardcastle

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2020

Fordította: Őri Péter

Ár: 3800 Ft

 

A bolygó zsidó és a hableány

"Minden eleven csoda közül a farkasemberre voltam a leginkább kíváncsi... neve Raymond Morris volt; jó családból származott, a virginiai Richmondból. Ez a jó család a padláson tartotta, hogy megvédelmezze, és egyben gondoskodjon arról, hogy hogy nem okoz kárt a család hírnevének.... Mr. Morris egyszer bizalmasan elmondta nekem, hogy élete nagy részében őszintén hitte, megvan mindene, annak ellenére, hogy a négy fal közé volt zárva... Bár sohasem érezte bőrén az esőt, olvasmányaiból tudta, hogy milyen; ugyanígy volt ismerete a végtelen tengerről, az aranyló prériről, a szerelem gyönyöreiről. Azt mondta, egészen addig hitte azt, hogy ez a világ tökéletesen elég neki, míg el nem olvasta a Jane Eyre-t. Akkor megváltozott a véleménye. Ahogy mohón olvasta a regényt, érezte, hogy világa kizökken helyéből. Hirtelen rájött, hogy az ember megbolondulhat, ha el van zárva a többi embertől, és azon kapta magát, hogy beleszeretett Mrs. Rochesterbe, abba a karakterbe, akit mindenki a könyv gonosztevőjének tekintett. Azon az éjszakán, amikor kiolvasta a könyvet, kimászott az ablakon. Életében először érezte, ahogy az eső a bőrére hull."

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Amikor felfedeztem, hogy a Maxim kiadó Könyvfesztiválra (ill. Könyvhétre, mert elcsúszott a megjelenés) megjelenteti egy újabb Hoffman-regényt, magával ragadott az extázis. Minden könyvét imádtam, a hibáikkal együtt, azon kevés írók egyike, akiknél azt érzem, mintha direkt nekem írnának.

Sokáig halogattam a Gyönyörű titkok múzeumáról szóló postot, mert nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele. Egyértelmű, hogy valami hiányzott, az, ami belőlem rajongást vált ki. Mintha Alice Hoffman nehéz időszakon ment volna keresztül és a fájdalmát a könyvébe foglalta volna. Ez az írónő legkevésbé nőies könyvet, sőt, egyáltalán nem az. Hiányzik belőle a háztáji mágia, a finoman nőies, vagy éppen asszonyian bölcs rafináltság, boszorkányság. Szomorúság, magány, fájdalom, düh, elvágyódás, tehetetlenség - csupa negatív érzelem uralja a történetet. A két főszereplőben, Eddie-ben és Coralie-ban - miközben az életük homlokegyenest különbözőnek látszik - rengeteg közös vonás van. Mindketten számkivetettek, az életük céltalanul csordogál, olyanok, mint két partra vetett hal. De egy tragédia és egy eltűnés miatt találkoznak, és a két hal eszeveszettül elkezd csapkodni, mert rájönnek, hogy az élet talán még tartogat nekik valamit, amiért érdemes küzdeni.

"Nem tettem le a magammal cipelt gyűlöletet."

Nem, ez nem egy romantikus regény; habár Hoffman korábbi műveiben a szerelem központi téma volt, itt háttérbe szorul a szerelmi szál. Úgy látom, hogy a két legutóbbi könyvénél - sőt, ahogy elnézem, a legújabbnál, a The Marriage of Opposite-nál is* - az írónő figyelme nemcsak a szereplők konfliktusaira és kapcsolatrendszerére fókuszál, hanem az adott korra, környezetre is kiterjed - már csak azért is, mert mindkettő a múltban játszódik; a Galambok őrizői az ókori Maszada ostroma idején, a Gyönyörű titkok a huszadik század elején, New York ébredésekor, amikor a Városnak még van élővilága, mocsarai, pisztrángok buliznak a folyóban, de az urbanizáció már kezdi kiszorítani a természetet. Emiatt is belengi a történetet az elmúlás, a fájó nosztalgia hangulata - én is vágyakozni kezdtem valami után, amit nem ismerhettem.
Az emberi gyűlölet, az emberben lakó állat is hangsúlyosabb - a legjobb példa erre Coralie apja, Sardie professzor, aki hamarabb lenne képes gyengéd lenni egy torz ebihalhoz, mint egy érző lényhez, főleg a saját lányához. Gyomorforgató, ahogy vele bánik, hiába tesz meg Coralie mindent a kedvéért, egy csepp szeretetet nem mutat iránta, és valószínűleg nem is érez ilyesmit. Coralie a belső vívódása során felnő - látja, érzi, hogy az apja gondolkodásmódja, tettei nem helyesek, de gyermeki énje, amelyet a professzor formált, tiltakozik a lázadás ellen.

A Gyönyörű titkok múzeuma tulajdonképpen szép regény. Elképesztő a bevándorlók és a gyárakban robotolók között uralkodó szegénység, a nyomor, az ezzel kéz a kézben járó kapzsiság, az egyszerre épülő és pusztuló város, a főszereplők drámája, de Hoffman olyan szépen ír (és ezt Bozai Ágota olyan szépen adja vissza), hogy mindezek ellenére nem lehet nem gyönyörködni az alkonyi tájban vagy Eddie fényképeiben. Hálistennek az írónő nem vesztette el az itt főleg tájleírásban megmutatkozó képességét, csak kevésbé dominánsan mutatkozik meg. Valószínűleg ez volt az, ami hiányzott, ez hajtott afelé, hogy újraolvassam az Átkozott boszorkákat - nekem volt egy űr a Gyönyörű titkokban, amit ki kellett töltenem. Miután végére értem az újraolvasásnak, helyreállt az egyensúly. Nem bánom, hogy Alice Hoffman ezúttal másféle regényt írt, sőt, örülök, hogy képes megújulni, változni, de nekem a kisvárosi elégia marad a szívem csücske.

Eredeti cím: The Museum of Extraordinary Things
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft

Flavia de Luce és a túrós halálpite

Egy megjegyzés: a post címe nem spoileres.

"Az egyik pillanatban az arca olyan volt, mint a középkori térképeken a szeleket megszemélyesítő figurák fölfújt arca, a következőben pedig beesett, mint egy lókereskedőé."

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A megjelenése óta roppant kíváncsi voltam erre a regényre. Régi kastély, lökött(nek tűnő) család, kémia - igen, én vagyok az a nemnormális, aki bölcsész létére imádta a kémiát -, méregkeverés és egy gyilkosság - hatásos összeállításnak tűnt.
Jóformán az az egy problémám volt, hogy a szerző nagyon mellélőtt Flavia életkorával; egy tizenegy éves kislányról van szó, de néhány, erre vonatkozó szótól eltekintve semmi nem utal rá, hogy csupán egy kiskamasz. Nem korát meghazudtolóan okos és talpraesett, hanem egy felnőtt, akinek tévedésből elírták a korát. Ha az érettsége csupán abban nyilvánul meg, hogy mérgeket kotyvaszt (és néha robbant) egyik rég halott őse laboratóriumában, elfogadtam volna a koraérettségét. De nem, Flavia felnőtt ember - pontosabban az egyetlen felnőtt ember a környezetében. Apja, az exezredes egész nap a dolgozószobájában kuksol és a bélyeggyűjteményét nézegeti, az egyik nővére ki se dugja az orrát a könyveiből, a másik álló nap zongorázik vagy a tükörképét bámulja. Természetesen a három lány konstans módon szívatja egymást, de azon nagyon megütődtem, hogy az apa fikarcnyit sem foglalkozik velük. Biztos az öregedés miatt van, de egyes ifjúsági regények felnőtt szereplői (pl. Adrian Mole kedves szülei) totál kiakasztanak. Amikor néhány éve újra olvastam gyerekkorom kedvenc regényét, G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! c. pöttyös könyvét, ugyanez volt a helyzet. Flavia tényszerűen és minden fájdalom (?) nélkül kijelenti, hogy nem szereti senki. De, ott van Dogger, a kertész, aki a háborútól idegileg teljesen kikészült, rohamai és emlékezetkiesései vannak. És persze Flavia az, aki folyamatosan nyugtatgatja a férfit, és nem, egyszer sem ijed meg vagy szalad el sikítva egy felnőttért.
Ráadásul belekeveredik egy szövevényes bűnténybe, és mivel ő a főszereplő, nem kerül ki az események sodrásából, sőt, nyakába kapja a piskótáit, és nyomozni kezd. A történet a klasszikus krimimintát követi, és a végét tekintve jutottam el odáig, hogy nagyon erőltetett, egy tizenegy éves gyerek nem így viselkedik, és a felnőttek sem így viselkednek vele. A testvéreit kivéve mindenki úgy tekint rá, mintha egy legalább 18-20 éves nő volna - még a rendőrfelügyelő is.
Nagyon sajnálom, hogy ennyire hiteltelen volt a dolog, mert ezt leszámítva szabványos, kellemes krimit olvashattam, nagyon angol hangulattal, teázással és keksszel, meg egy Gladys nevű biciklivel. A gyerekkoromban látott Harriet, a kémre emlékeztet a regény, csak itt jóval nagyobb a tét, mint egy ellopott napló. Nem bántam meg, hogy elolvastam, direkt egy fáradtabb időszakra tartogattam, amikor jólesik egy-egy lazább könyvet olvasni. Viszont nem valószínű, hogy a folytatásokra benevezek.

Ui.: a könyvben elég sok az elgépelés, és az idézeteknél kategorikusan elhagyták a lábjegyzetet.

Eredeti cím: The Sweetness at the Bottom of  the Pie
Sorozat: Dream válogatás
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft

Az imádnivaló és lehetetlenül szórakoztató Bernadette Fox

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?
[Értékelés: 5 himbálódzó üvegszörny az 5-ből]
Kedvenc karakter: a fent megnevezett becses személy

Nem, nincs idézet, és a jegyzetlapon az üvegszörnyön kívül kétfajta pingvin neve és egy másik szó szerepel. Nem írtam semmit és nem gondoltam semmire, csak olvastam, magamba szívtam a betűket, a seattle-i esőt (meg a szúnyogok hülyeségét, elfér a többi mellett), a Déli-sark, bocsánat, az Antarktisz hidegét. Instant gyógytapasz volt nekem ez a regény, belebújtam két napra és nem voltam hajlandó mással törődni.
Senki nem mondta nekem, hogy ez tulajdonképpen levél és/vagy e-mail regény, imádom az ilyeneket. Meg imádom Bernadette-et, akinek legalább annyi hibája van, mint jó tulajdonsága, szép sállal fogja hátra a haját, és ötven éves, nem huszonöt, harminckettő, hanem ötven. Több ötvenes nőt akarok főszereplőként látni.

A fülszöveg alapján azt hittem, ez egy vidám könyv lesz. Hát, nem az. Illetve, a hangulata nekem végig az volt, pedig csak úgy sorakoznak benne a szomorú jelenségek. Itt van mindjárt Bernadette, aki imádja a lányát, Bee-t, de olyan terhet cipel magával, amit egyedül nem tud feldolgozni. Következik Audrey Griffin, akit csak utálni lehet a sznobériája, szűklátókörűsége és az akut hülyesége miatt. Bernadette férje nem véletlenül temetkezik a munkába, de nem analizálgatom az egész bandát, mert nektek - ha el szeretnétek olvasni a könyvet - nem marad semmi felfedeznivaló.
Ó, a Kis-Trianon, azt mennyire imádtam. Nekem is kell egy, bár nem szükséges lakókocsinak lennie. Le merem fogadni, hogy ennek az említésénél katacita is vigyorgott.:)

Hm, mit írjak még... hm, nem tudok mit. Igen, ez egy szar post, de nem akartam egy szó nélkül elmenni emellett a szórakoztató könyv mellett. Annyira jólesett a Kafka a tengerparton után! Tipikus lazító, csajos könyv; amikor átkozottul eleged van a világból és eresztesz egy kád forró vizet magad mellé készítesz egy adag fagyit, vidd magaddal ezt a regényt. Legalább olyan jól fog esni, mint a fürdő.

Eredeti cím: Where'd You Go, Bernadette?
Kiadó: Maxim 
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

A kezdet és a vég, a szajha és a szent*

"Aznap éjjel a megölt rómaiak vére a felhőkbe párállott és esőként hullt alá. A véreső követte harcosainkat sátraikba, patakokban zúdult alá. Embereinek megrettentek és el akartak futni, de Ben Ya'ir parancsban tiltotta meg a menekülést. Képes volt uralkodni harcosain; a rabszolga a saját szemével látta, ahogy Ben Ya'ir a tekintetével uralkodott. Bátran kijelentette, hogy a véreső nem átok, hanem ígéret. Ezzel a jövővel kell szembenéznünk, ahogy végül minden embernek szembe kell néznie a halállal. Tehetik ezt gyáván és Isten híveként is. Övék a választás.
(...)
Reggel, amikor eloszlott a sötétség, az égből hullott vér tűzvirágfákká változott."

Alice Hoffman: Galambok őrizői
Értékelés: 5* tűzvirágfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Shirah

Bármilyen hihetetlenül hangzik, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Tudtam, hogy ez a regény más, mint az eddig általam olvasott Hoffman-művek, de vágytam arra a leheletfinom mágikus realizmusra, ami inkább már konyhakerti boszorkányság vagy háztáji mágia.
Nos, a Galambok őrizői nagyon, nagyon nem ilyen. Egyszerre simogat és vért fakaszt, örömet és fájdalmat okoz, harmóniát és zaklatottságot. Olyan ősien női regény, benne van a nők ezer arca, mindazon miriád érzelem és indulat, amely őket vezérli, a bimbózó szépség nyughatatlansága, a bölcs asszonyi belenyugvás, a szerelmes tombolása, az anya szívfájdalma. Fájdalmasan gyönyörű történet. Nem hittem volna, hogy Alice Hoffman képes fájdalmat okozni nekem, de ezzel a könyvével számosszor megtette. És nagyon remélem, hogy még sokszor megsebez.

Miután jól előttem a muníciómat, megpróbálom elmondani, mi is ez a borzalmas szépség.
Az írónő jócskán kilépett a komfortzónájából [hangsúlyozom, hogy csak a négy, magyarul megjelent regényt olvastam ezen kívül, amikor összegzősdit játszom, csak ezekről a könyvekről beszélek], az eddigi megszokott környezetből, az amerikai kisvárosból áthelyezte a történetet az ókori Izraelbe. Négy nő életét ismerjük meg négy éven keresztül, váltott nézőpontok szerint. Valamennyien a társadalom peremén egyensúlyoznak, akiket egy hajszál választ el a kitaszítástól (vagy éppen a halálra kövezéstől, máglyán elégetéstől). Mind olyanok, mint a megperzselt fa, úgy ég a lelkük, akár a tűz, és nem tudni, nem emészti-e el őket végleg. Fájdalmukat csont és vér táplálja, a saját testük táplálja a félelmet, a haragot, a fájdalmat, a bosszúvágyat.

"Ahogy növekedtem, nagyon sűrűn eszembe jutott, milyen lenne az életem, ha olyan apám lenne, aki nem fordul el láttomra, aki azt mondja, hogy szép vagyok, bár hajam színe a lángvörös furcsa árnyalata, és bőrömön földszínű szeplők vannak, mintha sáros lennék. Egyszer hallottam, ahogy apám egy másik férfinak azt mondja, ezek a foltok anyám véréből maradtak. Próbáltam kikaparni őket, körömmel vájtam bőrömbe, vér serkedt saját húsomból, de bátyám meglátta a vörös szegélyű szeplőket karomon, lábamon, és megtiltotta, hogy ezt tegyem. Azt mondta, egészen biztos, hogy a szeplők az égből hullott csillagport nyomai."
Yaelt látjuk először, ahogy a bátyja hívja, Yayát, az orgyilkos vérben született lányát. Édesanyja belehal a szülésbe, apja pedig képtelen elviselni a látványát, úgy bánik vele, mint egy megtűrt kutyával. Amíg az ő gondolatait olvastam, azt hittem, szétfeszít az a kín, ami ezt a láncra vert oroszlánt pusztítja. Valamennyi főszereplővel kegyetlen kézzel bánik az élet, de úgy éreztem, Yael az, aki a legjobban szenved. Nagyon szűk helyet szabtak ki neki és nem kevés lelkierő kell ahhoz, hogy szétverje a köré épített falakat.

Maszada erődje. Forrás: mult-kor.hu

"A férjem mindhárom fajta pék volt egyben; jámbor és sokat imádkozó, de nagyon érdekelte a tészta kelésének misztériuma, a csoda, ahogy a víz és búza keveréke életre kel a kezében. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vándorok gyakran a kovászos illat nyomán találtak rá pékségünkre a faluban; a dús illatot követték, ami az éheseket vezette. Férjem minden reggel meghagyott egy adag tésztát; azt mondta, Adonai tiszteletére. Cserébe áldásai elértek Istenhez, és megadatott nekünk minden, amit ezen a világon akarunk."
Revka más. Ismeri az árnyékokat, beszéli a csend nyelvét, érzékenységét szúrós zsémbesség alá rejti. A bűne elemészti őt, ha nem kap feloldozást - és ezt egyedül önmagától kaphatja meg. Róla sokkal könnyebb volt olvasnom, mert a külvilág előtt páncélt visel és még az olvasók előtt is ritkán ereszti szabadjára azt, ami benne munkálkodik.


"Irigyek voltak, mert akárhová ment Aziza, a férfiak mindig megfordultak utána, mert a haja éjszínű volt, mosolya bájos, bár ő nem beszélt volna róluk olyan gyűlölettel, ahogy ők beszéltek róla. (...)
- Vigyázz a boszorkány lányával - figyelmeztetett Naomi. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy barátnőre vágyom. - És meg ne próbáld megérinteni. A sheydeknek szárnyuk van.
Azt is mondta,  hogy Aziza szárnya hollófekete, és úgy hírlik, énekével jelenti be a Halál Angyalának érkezését. Valahányszor harcosaink elhagyják az erődöt, ott ül Heródes falán, és ezüstszín szemével nézi a tájat."
A következő Aziza, a vas és tűz leánya, akit sheydnek neveznek, ember és angyal gyermekének. Neki is az útkeresés nehezebb verziója jutott, mint Yaelnek, mivel néhányszor átírták a sorsát, de az ő eleme a vas, nem könnyű megtörni.

"Azt mondják, a mágiát gyakorló nő boszorkány, és hogy minden boszorkány a földből veszi erejét. Élt egyszer egy nagy bölcs, aki azt tanácsolta, hogy a boszorkányt fel kell emelni, így meg lehet fosztani erejétől, tehetetlenné lesz. De az ilyesmi rám nem lenne hatással. Az én erőm vízben lakozik, tehetségemet a víz tartja a felszínen. Azon a napon, amikor a Nílusban úsztam, és tintakék mélyén megláttam sorsomat, anyám azt mondta, nekem saját hatalmam, erőm lesz; pontosan úgy, mint ahogy neki. De egyben figyelmeztetett: ha valaha túl messzi földre utazom, távol a víztől, elvesztem erőmet és vele életemet. Ezt mindig észben kell tartanom; nem szabad megadnom magamat a vágynak, mert az asszonyok a vágyba fulladnak bele."
Shirah, Aziza anyja igazi hoffman-i nőalak, a moábita varázslónő, a víz szülötte. Szörnyű terhet cipel magával, amelyet jóslatok, a végzet és a balsejtelem szőtt. Nála éreztem azt, hogy valami feltartóztathatatlanul közeleg, és nem lehet megállítani. Talán meg volt írva, Ámen Ámen Szelá. Az ő végzete a szerelem.

És most érzem úgy, hogy kifogytam. Számomra erőteljes élmény volt, nem volt könnyű olvasni, megélni, és most mindezt felidézni. Alice Hoffman csodálatos író, és nagyon remélem, hogy a kiadó nem felejti el őt.

Ui.: a kiadás nagyon jó minőségű, öröm volt az illatos lapok közé bújni, és Bozai Ágota olyan fordító, akinek jól áll Hoffman stílusa.
Ui2.: két cikk az erőddel kapcsolatban.

Eredeti cím: The Dovekeepers
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja

_______________
* A cím Antoinette May: Pilátus felesége c. regényéből származik.