Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.

Sárkányok harca

"Mi a pénz valódi meghatározása?

A pénz egy kollektív kényszerképzet. A gazdagok és a szegények közt létrejött, kimondatlan és csalárd egyezmény, amely értéktelen zálogtárgyaknak tulajdonít értéket a társadalmi biztonság káprázatáért cserébe."

Anthony Ryan: Draconis Memoria 1-3.

- Képzeld, ebben a részben az elfoglalt hajókat átnevezik, aminek eredetileg Alkusz volt a neve, Elhibázott befektetésnek, az Erőpozíciót meg Közelgő végre.

Összesen ennyit tudtam a sorozatról (meg hogy vannak benne gonosz sárkányok), de elég volt ahhoz, hogy közel zsinórban ledaráljam a több mint 1800 oldalas, nagyívű, rendkívüli kalandokkal tarkított történetet.

Nem fogok túl szép dolgot mondani: a legjobban azt szerettem ebben a trilógiában, hogy nem kellett rajta gondolkodni. Izgalmas, látványos (a lelki szemek előtt megjelenő mozi), fordulatos, több szálon fut és elég sok, mégis kellően egyedi szereplőt felvonultat ahhoz, hogy az ember ne akarjon szünetet tartani a kötetek között, de ne fájduljon meg a feje pl. a karakterek közötti bonyolult viszonyok elemezgetésében. Egyszer említettem, hogy minőségi szórakoztató regényt baromi nehéz lehet írni; Anthony Ryannek sikerült - mindent készen letesz elénk, nekünk csak élveznünk kell.

Ebben a világban a sárkányok (ill. ahogy itt nevezik: drákok) vére olyan, mint nálunk az elektromosság: nélküle minden leállna - ahogy a megfelelően kezelt és hígított koncentrációt elfogyasztani képes és ezáltal különféle extra képességekre szert tevő véráldott emberek hiányában is. A vízben élő kék drákok vérével transzkommunikációs kapcsolatot tudnak egymással létesíteni, a vörös és zöld fokozza a fizikai erőnlétet, ill. az utóbbi regeneráló és sebgyógyító hatással bír, amelyet a hétköznapi emberek esetében is lehet alkalmazni, a feketével meg puszta koncentráció révén ölni lehet, de a drákvérnek a hadiiparban, a logisztikában, meg úgy mindenben nagy szerepe van. Persze a vérhez nem úgy jutnak hozzá, hogy a drákok nagy jámboran odatotyognak, hogy ők vért akarnak adni. A bemutatott kegyetlenséget - élve kivéreztetik a szerencsétleneket - nehezményeztem, úgyhogy már az elején eldöntöttem, hogy alapvetően a sárkányokkal vagyok.

Bizonyos körökben, bizonyos emberek között szárnyra kap egy régi mendemonda: a legendás fehér sárkány, amelynek felkutatása egyszer már kudarcba fulladt, az egyetlen túlélőnek pedig (ha ugyan nem halt meg ő is) nyoma veszett. Most új expedíciót indítanak a fehér ismeretlen hatásokkal bíró, rendkívül értékes véréért, amely révén összekapcsolódik Lizanne Lethridge, a vállalati világ Különleges Ügyosztályának embere (egy szuperhős és egy terminátor kereszteződése), Clay, a kisstílű tolvaj (és lajstromozatlan véráldott) és a tengerésztiszt Hilemore sorsa.

Valójában az alapszituáció ennél jóval bonyolultabb és nem rögtön kapcsolja össze a főbb szereplők (akikhez a második kötetben egy negyedik is csatlakozik) életét - akik egyben nézőpontkarakterek is -, látszik, hogy Ryan tényleg három részben gondolkodott, nem pedig egy egykönyves ötletet nyújtott rétestésztává, és nem az oldalduzzasztásért kergeti végig a szereplőket dzsungeleken, sivatagokon, tengereken és elsüllyedt világokon. A drákokkal teli világ eredetét erőltetettnek éreztem, valahogy nem passzolt bele a történetbe, jóformán egy külön regényt érdemelt volna, de az is lehet, hogy csak elfáradtam, kellett nekem egymás után elolvasni a három részt.

Ezt leszámítva egy ügyesen megírt, szórakoztató trilógiát olvastam, amely nagyon jólesett a munkától elcsigázott elmémnek, pedig nem vagyok a fantasy műfaj avatott szakértője - sőt, örültem, hogy sikerült eltalálnom a pontos alműfaj megnevezést is (flintlock!).

Eredeti cím: The Waking Fire (Az ébredő tűz); The Legion of Flame (A láng légiója); The Empire of Ashes (A hamu birodalma)

Sorozat: Draconis Memoria 1-3.

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2016; 2017; 2018

Fordította: Matolcsy Kálmán

Ár: 5495 Ft; 5495 Ft; 5995 Ft

Eleanor Oliphant meglepődik

"- Akkor majd hamarosan találkozunk, ugye? - köszönt el. - Vigyázz magadra!

 Úgy hangzott, mintha mindkét állítást tényleg komolyan gondolta volna: hogy valóban hamarosan   találkozunk, és hogy szeretné, ha vigyáznék magamra. Melegséget éreztem, olyan kellemes, fényes  érzést, amit a forró tea nyújt egy hideg reggelen.

- Te is vigyázz magadra, Raymond! - feleltem, és komolyan gondoltam."

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Eleanor Oliphant különös nő. Látszólag teljesen átlagos: tíz éve dolgozik egy grafikai cég pénzügyi osztályán napi nyolc órában. Ebédidőben kiugrik egy éppen akciós szendvicsért. Beosztja a pénzét, figyel a kiadásaira. Öltözködésében a praktikumot követi. A Tescóban szeret vásárolni, ahol alkalomadtán meglepi magát néhány új könyvvel. 

Meg három liter vodkával.

Eleanor Oliphant, miután pénteken bezárja maga mögött a lakása ajtaját, egészen a hétfői munkakezdésig nem szólal meg. Elfogyasztja a Tescóban vásárolt mirelit pizzát, az aktuális adag vodkát és próbálja kitörölni az emlékeit. Próbál együtt lélegezni az őt körülölelő magánnyal.

Eleanor Oliphanttól senki nem kérdezi meg, hogy van.

Eleanor Oliphantot csak a mérőóra-leolvasó és a szociális segélyszolgálat munkatársa látogatja meg.

Eleanor Oliphantnak nincsenek barátai.

Még csak egy macskája se.

De ez egyáltalán nem baj. Eleanor Oliphant tökéletesen jól funkcionál egyedül. Nincsenek botor érzelmi szükségletei. Nincs szüksége senkire.

Csak anyuka van, akivel óramű pontossággal, hetente egyszer beszél telefonon, amitől a lelkét kitöltő űr még feketébb lesz.

Aki szerint Eleanor egy rakás értelmetlenül elpazarolt szövet.

Sejteni lehet, hogy ez a regény nem egy átlagos introvertált-történet. Persze, változás van, mert különben nem született volna meg ez a könyv, de (szerencsére) Gail Honeyman ügyesebb-eredetibb szerző annál, minthogy belesétáljon a csábító, boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak befejezés utcájába.

Ez nem egy átlagos introvertált történet, amelyben a Szerelem megszabadítja a főszereplőt a béklyóitól. Ez egy súlyosan, többszörösen bántalmazott gyerek, ill. nő története.

Eleanor életébe egy új munkatárs hoz változást, aki minden szempontból irritálja őt, de Raymond látszólag nem veszi a lapot, és makacsul kedvesen viselkedik vele, hiába az a kollégái napi unaloműző szórakozása, hogy őt kifigurázzák. A másik tényező, ami kibillenti dermedt állapotából, az, hogy... szerelmes lesz.

Vigyázat, mondtam, hogy ez a történet nem a Szerelem mindent megváltoztató erejéről szól! Eleanornak (vajon hányszor fogom még leírni a nevét?...) nagyon sok változáson és felismerésen kell átesnie ahhoz, hogy fellélegezhessen és esélyt adhasson magának arra, hogy normális (=hellyel-közzel boldog) életet élhessen.

Meglepő számára, hogy egy anya nem csak agresszor lehet.

Meglepő, hogy a családtagok szeretik egymást.

Meglepő, hogy léteznek emberek, akik kedvelik őt.

Meglepő, hogy nem csak azért kedvesek vele, hogy utána belerúgjanak.

Meglepő, hogy értékes ember lehet.

Furcsa érzés volt egy ilyen súlyos témát ilyen könnyű formában olvasni; ez a regény olvasmányos, érdekes, az ember izgul, hogy mi történik a főszereplővel és észre sem veszi, mennyire drukkol neki, hogy sikerüljön maga mögött hagynia a fájdalmas múltat, anyukát, a szeretetlenség érzését. Komoly, erőteljes esszenciája van a könyvnek, de a stílusa nem érfelvágós és a "könnyedsége" - igazából nem jó szó ez rá, de per pillanat nem találok jobb szót rá - ellenére nem válik komolytalanná vagy hiteltelenné. Nehéz efféle tartalmas, de nem nehezen emészthető (ez meg nem elegáns kifejezés) történeteket találni.

Ha akarnék, kicsit kötözködhetnék, hogy 30 évnyi dermedtség után kicsit túl gyorsan zajlanak az események, hogy Raymond túl tökéletes Eleanor kiegyensúlyozásához, hogy hirtelen csupa olyan ember lép be az életébe, aki pont megfelelően (azaz nagyon) kedves hozzá, de túlságosan élveztem ezt a történetet ahhoz, hogy hibákat rójak fel neki, főleg, miután meglepnie is sikerült.

Tulajdonképpen en bloc nagyon kellemes meglepetés volt ez a regény, köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta.:)

Ui.: Volt egy mozzanat, ami hétköznapi, nem bántalmazós jelenség, de szíven ütött:

"Szóval tényleg így működik a sikeres beilleszkedés? Komolyan ennyire egyszerű? Fel kell kenni egy kis rúzst, elmenni a fodrászhoz, és új cuccokat hordani? Valakinek könyvet kellene írnia erről, de legalábbis egy ismertető füzetet, és terjeszteni ezeket a tudnivalókat. Ma egyetlen nap alatt több figyelmet kaptam tőlük (pontosabban nem rosszindulatú, hanem kedves figyelmet), mint a megelőző évek során összesen."

Igen. Sajnos sok embernek ez (pontosabban ennyi) kell. Olyanok, mint a kiscsirkék: a tőlük különbözőt kicsipkedik maguk közül.

Eredeti cím: Eleanor Oliphant is Completely Fine

Kiadó: Ventus Libro

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szalai Virág

Ár: 3600 Ft

Na, akkor gondolkodjunk...

(Régi post)

"Ha egy orvos a bűn útjára lép, király lesz a gyilkosok között."

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai
Értékelés: 4.7 tányérka az 5-ből
Kedvenc karakter: Holmes, naná

Sherlock Holmes híres londoni nyomozó, akihez a leghajmeresztőbb esetekkel fordulnak a kétségbeesett emberek, akik sokszor úgy érzik, számukra nincs menekvés. Holmes viszont a szívélyes meghallgatás után nem esik pánikba, hanem elgondolkodva hátradől kedvenc karosszékében, szájába veszi valamelyik pipáját, és némi gondolkodás után megtalálja a titok nyitját.

Régi hiányosságaim egyikét pótoltam, miközben a Baker Street-i lakásban ücsörögtem Watsonékkal, a jó doktorral totál hülyének éreztük magunkat, amiért kukkot sem értettünk az aktuális esetből, de az idő előrehaladtával egyre okosabb lettünk, bár a deduktív képességeink valószínűleg sohasem fognak olyan fokra emelkedni, mint a zseniális detektívé, aki vadászkutyaként lohol a nyomok nyomában.

Eredetileg nem is hiánypótlás végett kezdtem neki a könyv olvasásának, hanem az Oxford Bookworms könnyített Sherlock Holmes-kiadványán nyámmogtam, és kíváncsi lettem, milyenek a történetek teljes egészükben, minden apró részlettel körítve. Agatha Christie-vel ellentétben itt sikerült szert tennem némi sikerélményre, de csak néhány részletet sikerült kibogoznom, nem pedig a teljes bűntényt. Kedvencem A pettyes pánt, A Vérbükkös tanya és Az öt narancsmag volt, az első azért, mert annyira elképesztőnek találtam a megoldást, a Vérbükkös az enyhe gótikus beütéséért, Az öt narancsmag pedig a témája miatt.

Elképesztő fazon ez a Holmes, tuti, hogy van egy plusz agya, mert nem elég, hogy olyannyira képes figyelni a részletekre, mint tíz nő együttvéve, és ezekből bámulatos következtetéseket von le, hanem elképesztő lexikális tudással is rendelkezik, mestere az álcázásnak, a taktikázásnak, ja, és még vegyi kísérleteket is folytat, azonkívül tehetséges zenész. Tipikusan olyan zseni, aki a testi egészségét alárendeli a géniuszának, mint a párizsi Operaház fantomja [Susan Kay könyvéből kiindulva].

Nagyon élveztem a nyomozást és az agytornát, csak muszáj szünetet tartanom a történetek között, mert a hasonló vonások miatt könnyen elmegy tőlük a kedvem, így egy időre magára hagyom Holmest és Dr. Watsont, aki egyébként a rejtélyek narrátora. Mondtam én, hogy kezdenek ismét teret hódítani nálam a krimik, remélhetőleg majd betámadom Maigret-t, a skandinávokat, Miss Marple-t és azokat, akiket még illene ismerni (tanácsadást szívesen fogadok). Ja, Poe-tól is szeretném elolvasni A Morgue utcai kettős gyilkosságot többek között, és nem bírtam magammal, megrendeltem A sátán kutyáját, mert annyira bezsongtam a fülszövegétől.


Eredeti cím: The Adventures of Sherlock Holmes
Sorozat: Sherlock Holmes 1.
Kiadó: Ifjúsági Lap-és Könyvkiadó Vállalat

Kiadás éve: 1987
Fordította: Boronkay Zsuzsa, Nikowitz Oszkár, Takácsy Gizella
Ár: kb. 1500 Ft-tól elérhető az antikváriumokban

"A láp démoni varázsa"

"Kedves Holmes!

Remélem, korábbi leveleim és a táviratok percnyi pontossággal tájékoztatták mindarról, ami itt, az isten háta mögött egyáltalán említést érdemelt. Minél tovább él ezen a vidéken valaki, annál jobban hatása alá kerül a láp kietlen hangulatának, sőt - merem mondani - démoni varázsának. Telepedj meg csak rajta, s máris elszakadtál modern angol civilizációnktól! Amit viszont cserébe kaptál érte: lépten-nyomon fölfedezheted magad körül a történelem előtti ember lakóhelyeit és munkájának nyomait. Bármerre indulsz, mindenünnen eléd bukkannak az elfeledett ősember házai, temetkezőhelyei, és azok a hatalmas kőoszlopok, amelyek sokak szerint templomaiból maradtak ránk. Egyetlen pillantást kell csak vetni a kopár domboldalakon szerteszét heverő, szürke kőkunyhókra, s a szemlélő máris az ősidőkben érezheti magát.(...)"

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Amikor felszállok a vonatra, végre nyugodtan elfészkelődöm és kinézek az ablakon a kora esti, esőtől csillogó tájra, mindig eszembe jut, hogy már megint nem hoztam magammal Sherlock Holmes-kötetet. A Félelem völgye és más elbeszélések idején történt, hogy a vonatozás, a borús időjárás és Holmes kalandjai összekapcsolódtak bennem - ami, valljuk be, a történeteket ismerve nem meglepő.
Szerencsére legutóbb eszembe jutott a Sherlock-impresszió, de rám jellemző, nyakatekert módon nem a vonaton olvastam el, hanem esténként, lámpafény mellett. A borzongástól vagy a félelemtől igen messze jártam, de sokkal kellemesebb hangulatot körítettem hozzá, mintha verőfényes napsütésben kezdtem volna neki.
A vadromantikus lelkem odáig volt a ködben úszó komor lápvidékért, a veszélyes ingoványért, a zord tájon hallható üvöltések rejtélyes eredetéért - tényleg egy izzó szemű, pokoli teremtmény hangja száll a sziklák felett, amely a Baskerville család átkát jelenti? Vagy csupán kóbor kutya? Az ingoványban lassan elsüllyedő póni? Egy ijedt madár, rejtőzködő ember, netán egy kísértő, kárhozott lélek?
A rejtélyt nem találtam olyan csavarosnak, mint néhány másik novelláét, de az elbeszélésmód bőven kárpótolta a plusz apróságokat. Szegény, drága Watson, lehet, hogy nem olyan zseniális elme, mint Holmes, de zseniális elbeszélő.:)

Az a bajom a krimikkel, hogy érdemben nem tudok hosszan írni róluk, ráadásul sok szerző körülbelül egyenletes teljesítményt nyújt, ahogy Conan Doyle is. Kellemes agylazító olvasmány nehéz időszakokra vagy fajsúlyosabb könyvek előtt-után.

Ui.: az azonos című Sherlock-epizódot jóval a könyv olvasása előtt láttam - teljesen átformálták a történetet, de semmi bajom a szabadon értelmezéssel, ha az eredmény tetszetős, és ez az volt, meg az egész Sherlock.

Eredeti cím: The Hound of  the Baskervilles
Sorozat: Delfin könyvek
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1966
Fordította: Árkos Antal
Illusztrálta: Szecskó Tamás
Ár: ha jól emlékszem, 3-400 Ft volt

Arany és vér

"A vízvezeték fekete szál volt az éjszaka szövetében, de mögötte volt, és Pantera nem hányta el magát, nem vesztette el az uralmát a hólyagja fölött, nem üvöltött hangosan rémületében, amikor végigmászott a hosszú betonvályúban, amelyet olyan kőoszlopok tartottak, hogy szemre talán még azt sem bírták volna ki, ha egy rühes kecske hozzájuk dörgöli a hátát."

M.C. Scott: Róma - A király eljövetele
Értékelés: 4.9 mozaikminta az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Én biztosan üvöltöttem volna, mint egy sakál (és a többiek ekkor lehajítanak, hogy legalább ne buktassam le őket), az se kizárt, hogy bepisilek, szóval inkább vessenek két éhes (de akkor már nagyon éhes) tigris elé. Vagy mégsem. Őszintén örülök, hogy nem kerültem kényelmes kis XXI. századi életem során ilyen döntési helyzetbe, amikor még a keresztre feszítés veszélye sem fenyeget, de hát nem vagyok én sem ókori szuperkém, se berber vadász, se harcos hercegnő.

Igazán örülök, hogy az Agave kiadja M.C. Scott Róma-sorozatát, de miután befejeztem az 596 oldalas első részt, a napokban pedig a 444 oldalnyi másodikat, gondolatban mérgesen grimaszoltam az írónőre, és megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye egy szövegszerkesztő nélküli világról. De nem venném el tőle a billentyűzetet se, mert a terjedelme ellenére gyorsan lehet vele haladni - ezzel a résszel pedig különösen gyorsan végeztem, mert elég izgalmasra sikerült, ráadásul hülyére aggódtam magam a berber vadásznő, Iksahra gepárdjáért.
Spoiler miatt nem beszélhetek az izgalom okáról, csak annyit tudok mondani, hogy Szaulosz, aki ezúttal Jeruzsálemet és a hébereket akarja elpusztítani, hogy az általa preferált jóslat beteljesüljön, megint iszonyatosan feldühített, nem igaz, hogy ez a simaképű hólyag hogy törtet előre, és hogy ennyi ember zokszó nélkül elhiszi a hazugságait.
A cselekmény bonyolultabb volt A római kéménél, szó szerint mindenki követ mindenkit, és még azt is megtudhatjuk, hogyan lehet fél tucat páncélinget, kardot és egy gepárdot becsempészni egy sánta öszvéren egy lezárt városba. A jellemábrázolásnál úgy éreztem, kicsit megszaladt az írónő keze, mindenki veszélyes, ügyes harcos, még a tizennégy éves hercegkisasszony is, akit egy Agamemnón (!) nevű rabszolga tanított titokban. Ehhez kapcsolódik a túlzásba vitt patetikus hangnem (például: "Szemöldöke egyenes vonalát egy isteni kéz rajzolta meg."), ami illik a történethez, de az én ízlésemnek kicsit sok volt.

Nehezen tudok sorozatok részeiről érdemben (és főleg hosszan) írni, erről se. Érdekes, izgalmas történetfolyam, ahol Seneca kémfőnök, a Tarsusi (Szent) Pál a tanítványa, akinek elborul az elméje, és a nyomába ered Sebastos Pantera, a Britanniában szolgált, élt és tévedésből megfeszített kém, imádnivaló. Erről jut eszembe, hogy el kellene olvasni Saylortól a Birodalmat, a Gordianus-sorozatot folytatni és elkezdeni McCullough Róma-sorozatát is, meg valahol ott van Suetonius munkája is. Nem, Plutarkhosz nincs, á, dehogy.

Valószínűleg jövő ilyenkorra jön a harmadik kötet, melynek beszédes címe: The Eagle of the Twelfth. Egyébként ez a sorozat négy részes lesz?

Ui.: Külön tetszett a Maszadával kapcsolatos rész, szeretem, ha a csekélyke történelmi tudásom egységes egészet alkot, és erről az erődről van némi információm, a Galambok őrizőinek hála.
Ui2.. a Boudicát is el akarom olvasni, nagyszerű. Cirka kétezer oldal, egyem a szíved, kedves Manda.

Eredeti cím: Rome - The Coming of the King
Sorozat: Róma 2.
Kiadó: Agave könyvek
Fordította: F. Nagy Piroska
Ár: 3480 Ft
Az írónő honlapja

A bennünk rejlő fájdalom

"- Ha meghalok - kezdi Mair, Caroline arcába nézve, még mindig a vállába vájt ujjakkal -, és a papád újból megházasodna, az új feleség megpróbálja elvenni az ékszereimet - hajol közelebb a mama. - Azt akarom, hogy te kapd meg. Hallod? Mindet. Ez itt mind a tiéd. Nem szabad megengedned, hogy az övé legyen. Vagy valamelyik nénikédé. Megértetted?
 Caroline bólint. Nem egészen érti a dolgot.
 (...)
 A munkából hazatérő How ott találja lányát az asztal mellett, előtte nyitott iskolai könyveivel. A konyhában dermesztő a hideg. Caroline ajka szinte kék, annyira fázik.
 - Mi történt, édesem? Nem ég a kályhában a tűz? Hol van a mama?
 - Most dugja el az ékszereit az új feleséged elől."

Maggie O'Farrell: A köztünk lévő távolság
Értékelés: 4.87 akármi az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Evie, Pearl

Érdekes volt a könyvvel való kapcsolatom, rögtön úgy kezdődött, hogy én erre bizony nem vagyok kíváncsi - ritka szerencsétlen választás volt a homokos tengerpart és az Elle ajánlása -, biztos valami rózsaszín chick-lit, ebből a műfajból pedig évekkel ezelőtt kinőttem. Aztán láttam a Molyon, hogy cseri olvassa, mindegyik szemem kimeredt meglepetésemben, aztán még inkább, amikor négy és fél csillagra értékelte - az, hogy az Együtt lehetnénkhez hasonlította a könyvet, megpecsételte a dolgot: olthatatlan kíváncsiság ébredt bennem a regény iránt.
Totálisan kellemes csalódás volt, annak ellenére, hogy van benne szerelmi szál, de a többivel egyformán hangsúlyos, csak a végén válik ki közülük, amiatt vontam le pár pontot, szükségtelen volt ennyire elhúzni a befejezést.
Azt szerettem a legjobban ebben a könyvben, hogy a családi, lelki problémák könnyedén vannak tálalva, mégis érezzük a súlyukat, nagyon kedveltem a stílusát. Két család három generációjának életébe pillanthatunk bele, mozaikszerűen villannak fel a szemünk előtt az emlékek, különféle történések, némelyeknek köze van a fő sodorhoz - azaz Jake és Stella saját és közös történetéhez -, mások csupán a szereplőkről adnak tájékoztatást. Természetesen a fentebb említettek családját ismerjük meg; a post elején lévő idézet tisztességes képet ad Mairről, Jake nagyanyjáról, aki szűk, korlátokkal teli világában egyetlen élvezetet talál: a főzést és az evést, ám utóbbit csak titokban műveli, mintha bűnös szenvedélyről lenne szó. Lánya, Caroline kései gyerek és teljesen más, mint a bátyjai, Mair nem tud mit kezdeni vele. A tökéletes lázadó példája, elutasítja az anyja főztjét, majd elszökik otthonról, hogy kiszabaduljon szűk kalickájából. A nyughatatlan vándorlás gyümölcse lesz Jake, aki Kínában nő fel, Hongkong az otthona, az élete azonban olyan fordulatot vesz, amely Angliába kényszeríti.
Bevallom, Stella családi krónikájára már nem emlékszem ilyen részletesen, Domenico és Valeria az olasz bevándorlók minden gondjával megküzdenek, és néhány problémájukat még az unokáik is hordozzák. Stella ebből a szempontból pont olyan, mint Jake, idegenek a saját hazájukban, és valaki erősen körülhatárolja az életüket, a nő esetében ez Nina, a nővére. Olyan testvéri kapcsolat ez, amely zárt közösséget alkot és egyben elszigeteli őket más emberektől, olyannyira, hogy szövetségük gúzsba köti őket, illetve Nina az, aki a húga minden önálló törekvését lerombolja. Ez a kapcsolat volt számomra a legérdekesebb, bár nem tudtam megérteni egyik testvér viselkedését sem, és persze ez sem ilyen egyoldalú, a vége felé sokat árnyalódik a kép.

Összességében nagyon álmos vagyok és most befejezem ezt a postot, Maggie O'Farrell többi könyve pedig ment a kívánságlistára, de hogy mikor fogom őket elolvasni, azt nem tudom.

Eredeti cím. The Distance Between Us
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kiss Marianne
Ár: 2490 Ft
Az írónő honlapja