Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Harleen

Stjepan Šejić: Harleen

Nemcsak az igazság vak, hanem a szerelem is.

Harley Quinn soha nem érdekelt, de amikor a kedves cca. 4-5 kiló képregényt rendelt és előzékenyen szétpakolta őket az ölemben, persze, hogy a sok kis füzetes darab közül nyögve kiszabadítottam a nagyalakú, igen impresszív borítófestménnyel bíró kötetet és nekiálltam lapozgatni, majd közösen el is olvastuk.

Nincs ezen mit köntörfalazni, Stjepan Šejić minden téren lenyűgözött.

Az illusztrációk terén beszűkült csecsemőlátásom van, ha valamit nem találok szépnek - nem feltétlenül a klasszikus "szép" fogalmára gondolok -, az nagyon sokat ront nálam az olvasás és nézegetés élményén. Itt azonban az író-illusztrátor nagyon kifejező, expresszív rajzokat készített, amelyek harmóniában állnak a szöveggel. Lenyűgöző, hogy az illusztrációk és a minimális szöveg mennyire jól megragadt a fiatal, naiv pszichiáter metamorfózisát.

Pl. Harleen tekintete szavak nélkül is mesél - igazából sokkoló látni, hogy a sebeit nyíltan megmutató, bizalmatlan és törődésre kiéhezett szemekbe hogyan költözik bele az őrület, hogyan válik Dr. Harleen Quinzellből Harley Quinn, Joker feltétlen imádója, aki szó szerint bármit megtenne érte.

Ha eltekintünk attól, hogy kitalált szereplőkről szóló történetet olvasunk - akik közül néhányan emberfeletti képességekkel bírnak, egy olyan városban, ahol az erőszak és a téboly megmérgezi az emberek lelkét - és nagyon lecsupaszítjuk, a tipikus példáját láthatjuk annak, hogyan kerül egy bizonytalan fiatal nő egy karizmatikus férfi/vezető hatása alá és milyen rombolást végez a személyiségében, hogyan veszíti el a kapcsolatát a valósággal és válik öntudatlan, engedelmes bábjává.

Harleen egyedül él Gothamben, egyetlen barátnővel, a családja hat állam távolságban van tőle, a munkahelyén megkeseríti az életét egy volt egyetemi évfolyamtársa, aki folyton emlékezteti Harleent egy múltbéli botlására, ami gennyes sebként ég a lelkében és úgy érzi, mindenki csak ezt a skarlát betűt látja rajta, pedig ígéretes fiatalnak számít a pályán. Vérbeli önbizalomhiányosként, aki úgy érzi, mindent elront, nem is akarja elhinni, amikor kiderül, hogy Bruce Wayne támogatásra érdemesnek gondolja az elméletét és finanszírozza az ezzel kapcsolatos gyakorlati kutatását - így kerül Harleen az Arkham Elmegyógyintézetbe, ahol azt tanulmányozza többek között Méregcsókon, Gyilkos Krokon, hogy az empátia hiánya - pontosabban az agy empátiáért felelős területeinek fizikai sérülése - tette-e őket veszedelmes gyilkossá és pszichopatává.

És Jokeren, akivel Harleennek már van egy személyes élménye (és sokakkal ellentétben túlélte).

Stjepan Šejić férfi létére nagyon jó megragadta a Harleenben játszódó folyamatokat, aki valószínűleg már akkor menthetetlen volt, amikor Joker a lángoló utcán fegyvert fogott a fejéhez. A szemébe nézett és vérbeli manipulátorként meglátta benne a hiányt, az éhséget, a valahová tartozás iránti sóvárgást - és a gyengeséget, ami lehetővé tette, hogy magához láncolja és elszakítsa a racionalitástól. 

Megrázó végigkövetni, ahogy Harley - az ő retrospektív narrálásában - végigmegy ezen a folyamaton, amit bármelyik hétköznapi nő is átélhet, és valószínűleg átélt már élete során. Igazából Jokernek a kisujját sem kell mozdítania, elég néhány elejtett szó, annak a vélt ígérete, hogy ebben az őrült tömeggyilkosban is érző lélek lapul (Nem viccelek... egy napon szeretném látni a mosolyod), ja, és kell egy másik név, hogy a lányban kialakulhasson egy vágykép, amit imádhat. A többit elvégzi a lány képzelete, még csak emlékezni sem kell az ígért csacskaságokra, hagyni kell, hogy főjön a levében. Kettejük közül egyértelműen Joker a nyertes az emberi lélek ismeretében.

Az egészben talán az a legborzasztóbb, hogy Harley hiába tudja, hogy ennek nagyon, nagyon rossz vége lesz, akarja ezt az egész őrületet. Azt hiszi, megmentheti Jokert (Jayt), ahogy minden lány hiszi A Szépség és a Szörnyeteg óta (most komolyan, létezik olyan történet ezen kívül, amiben a lány tényleg megváltja a férfit?). Az összes vágybeteljesítésre épülő YA és romantikus urban fantasy erre a hagymázas álomra épül és rettentő káros a fiatal lányokat azzal szédíteni, hogy az iskola legjobb, de önpusztító hajlamokkal bíró sráca meglája a szürke kisegérben [ki nem állhatom ezt a fajta skatulyázást...] rejlő belső értékeket és minden ármány ellenére beleszeret, természetesen életük végéig.

Tavaly december elején olvastuk ezt a képregényt, de a mai napig eszembe jut; nem hittem volna, hogy ennyire sokkoló élmény lesz és ilyen sokáig velem marad - de az igazán jó könyveknek ez az ismérve.

Eredeti cím: Harleen

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2020

Fordította: Sepsi László

Ár: 6495 Ft

Rövidkék - Képregényes kiadás

Mostanában kedvelt hétvégi program nálunk a keményfedeles, vizuális gyönyört kínáló képregények olvasása, ezekből szemezgettem.

Brian Michael Bendis: Alias 1.

Muszáj volt a Suttree olvasása közben könnyedebb-rövidebb könyveket beiktatni, mielőtt felvágom az ereimet, a kedves képregénygyűjteménye pedig ebből a szempontból (is) ideális kincsesbánya. Mivel a Netflix Marvel-sorozatai eléggé beszippantottak, gondoltam, miért ne az Alias első részével lazítsak.

Eléggé pofára estem, mert, restellem bevallani, de ugyanazt a miliőt és főszereplőt kerestem ebben a kötetben, mint a filmsorozatban, és a kettő teljesen más. Még azt is nehéz volt megszoknom, hogy Jessicának eredetileg barna haja van és jóval esendőbb, hétköznapibb személyiség, mint a Krysten Ritter által megformált karakternek - a modoráról nem is beszélve. A sorozatbeli Jessica bunkóbb, mint öt pasi együttvéve.

A képregény története is más, attól eltekintve, hogy Jessica bajba keveredik és olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Egy ideges hölgy keresi fel, aki az eltűnt húgát szeretné megtalálni. Ahogy annak egy tisztességes krimiben lennie kell, az ügy mögött jóval több van, mint ahogy első ránézésre látszik és Jessica ártatlan gyalogként olyan játszmába keveredik, amiből nem biztos, hogy ép bőrrel fog szabadulni.

Tulajdonképpen ezért utálom megnézni a könyvekből készült filmeket-sorozatokat; tudatmódosítást hajtanak végre rajtam, még utólag is képesek kiradírozni a fejemben megrajzolt képeket, előtte pedig nem fair elvárásokat támasztanak bennem az eredeti (!) művekkel szemben; valahol mélyen, tudat alatt azt akarom, hogy az adaptáció és a könyv egymásnak teljesen megfeleltethető legyen, sőt, a könyvvel szemben még igazságtalanabb vagyok, mert azt szeretném, ha plusz jelentésréteget adna a történethez, amivel képes bebizonyítani, hogy... nem is tudom, hogy jobb a filmnél? Elvárom, hogy egy marék papír és tinta élethűbb jeleneteket plántáljon a fejembe, mint egy mozgó, színes celluloid, ami tálcán kínál mindent a szemnek?

Nagyon szokatlan volt az "igazi" Jessicáról olvasni és egy olyan történetbe belehelyezkedni, ami a szuperhősködős múltjához kapcsolódik; ebben a képregényben feltűnik egy-két sztár szuperhős, a fő konfliktus is az egyikükhöz kapcsolódik - de ők annyira agyonkoptatott klisék nekem, hogy nem tudnak közel kerülni hozzám. Engem nem XY érdekelt, hanem Jessica, ezért kicsit ingerülten olvastam a történetet, ami egyébként egész jó, csak hamarabb végeztem vele, mintsem átrendezhettem volna magamban egy, már régebben kialakult képet.

Igazából nekem pont az tetszett a Netflix sorozatokban, hogy "elfeledett" hősöket állítanak a középpontba és nem olyan bombasztikusan hollyvoodiak, mint a mozifilmek, ezért szinte csalásnak éreztem, hogy Marvel Kapitány úgy jár-kel a panelek között, mintha ő egy viszonyítási pont lenne, Jessica meg csak mellékszereplő - értem én, hogy ő kevésnek érzi magát Carolhoz képest, de azért na.

Szóval nehéz kimondani, de az "Amikor a film jobb, mint a könyv", nagyon rövid, kételemes listára* feliratkozott Jessica Jones is.

* Az egyik A tökéletes trükk, a másikat sajnos elfelejtettem.

Alan Moore: Halo Jones balladája

Szegény Halót eléggé elhanyagoltuk; az utóbbi időben, a nagy karanténozás idején vicomte-tal rákaptunk a keményfedeles, nehézsúlyú képregények közösen olvasására, jellemzően hétvégente, az ebéd utáni szieszta idején. Na most, a legsúlyosabb kajakóma nem kedvezett eme színes, kicsit cyberpunkos, galaktikus kalandokban bővelkedő, karikatúraszerű rajzokban tobzódó ötletkavalkádnak, amelyet Kodaj Dániel zseniális fordítása egészít ki, magyarán tíz oldalakat bírtunk elolvasni, mielőtt beütött volna a szundi time - a heti tíz oldalas, rapszodikus olvasás semminek nem tesz jót, hát még egy minden ízében idegen történetnek. Aztán egyszer megembereltük magunkat és sikerült is felfedezni a nagyszerűségét, belerázódtunk a ritmusába és együtt fedeztük fel Halóval minden világok legjobbikait (meg a Macskavért).

A befejezése folytatással kecsegtet, de sajnos nem készült több képregény erről a hétköznapi, mégis különleges hősnőről.

És hát a patkánykirály ebben a formájában is lenyűgöző.

Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene

Ha fogadtam volna arra, hogy nekem soha nem fog tetszeni Thor-képregény, csúfosan elbuktam volna. Annyira jó volt olvasni, hogy együltő helyünkben felfaltuk és a szokásos, kajakomatikus, cidergőzös posztebéd állapotok, valamint a szapora pislogás se tudott ledönteni minket a lábunkról, ami nagyon izgalmas történetet feltételez.

Thornak (vagy inkább Thoroknak) az Istenölő után folytatott hajszája és a vele való küzdelme a kötet tárgya; Gorr a csontja velejéig gyűlöl minden isteni entitást és rögeszmés küldetésének tekinti az elpusztításukat, amit ijesztő hatékonysággal végez, még a kínzás istenét is pokoli gyötrelmeknek veti alá. Röpke pár ezer év alatt Thor többször keresztezi az útját és a mennydörgés istene többször alulmarad az Istenölővel szemben, de nem adja fel.

Meglepő módon a történet több idősíkon játszódik, alig győztem követni, éppen melyik Thort nézegetjük, a fiatal, nagyképű, még bárddal hadonászó, csupasz képű sihedert, az érettebb (de még mindig sörimádó) Bosszú Angyalát vagy az idős, megfáradt istent, aki öregkorára a saját apjává vált. Az utóbbit ábrázoló rajzok a legkidolgozottabbak, nekem ezek tetszettek a legjobban, hangsúlyos, komoly, részletes munkák, amiket öröm nézegetni.

A képregény remekül ellensúlyozza a baljós hangulatot a humoros elemekkel, a poénok jól "ülnek", nem arról van szó, hogy Thor végigidétlenkedi a történetet, aminek tényleg van mélysége és egyáltalán nem biztos, hogy rágógumiízű, kényszeredett happy end lesz a vége.

Csak azt nem bírom megemészteni, hogy Thor miért hagyott ott az egyik világon egy zörgő csontú egyszarvút. Ha azok az eltűnt istenek kibírtak 1-200 évet, igazán várhattak volna még tíz percet...

Ó, és én szeretnék lenni a kiscicák és a kókuszdiók istene (bár még sose ettem kókuszdiót).

Szemet gyönyörködtetően kegyetlen - Monstress képregénysorozat

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: - Fenevad 1. - Ébredés és Fenevad 2. - Vér

- Akkor ma mész a Háromfarkú cicáért?

- Ma megyek a Háromfarkú cicáért.

Igen, annyit tudtam erről a képregényről, hogy van benne az általunk ismertnél több farokkal rendelkező macska, persze nekem nem is kellett több, hogy elkezdjen érdekelni. Talán az még motoszkált az emlékeim között, hogy egyesek szerint nagyon szép, de a történet nem annyira jó.

Ez volt az, ami villámgyorsan felülíródott.

Marjorie Liu, az író nem faksznizik, belehajítja az olvasót a Sana Takedával kitalált világuk közepébe. Szédületes zuhanás veszi kezdetét, miután bedugjuk a fejünket az üregbe: egy meztelen, a mellkasán különös jelet viselő, tizenhét éves lány árverezésén találjuk magunkat, akinek az egyik karja könyöktől lefelé hiányzik. Ő Farkasvérű Maika, egy teljesen emberi külsővel bíró arkán.

Jó, mi?

A későbbiekben kapunk némi háttérmagyarázatot a világról, de ez édeskevés, hogy átlássuk az egészet, és Maika története még több felfedeznivalót rejt, amelyet együtt ismerünk meg a lánnyal. Maika útitársául szegődik Kippa, az ember-róka arkán és Ren, egy macska (neki két farka van), aki egyaránt képes torkot feltépni és holt lelkeket megidézni, szóval nem Disney cukiságelem-funkciót tölt be a hősnő mellett.

Maikában egy öntudattal bíró szörnyeteg rejtőzik. Mind a lány, mind a fenevad ösztönös gyűlölettel vegyes értetlenséggel támad a másikra ebben a sérülékeny testben, mind a ketten a saját válaszaikat akarják, és hiába vannak közös ellenségeik, a halál széléig harcolnak egymással.

Ez nem egy finomkodóan kedves történet, hiába gondolhatnánk ezt a borítók alapján. A szépség szertefoszlik és feltárul a mögötte rejtőző iszonyat; a hegyes, vérre éhező fogak, a húst tépő karmok, a testek erőszakos mozgalmassága.

Vér. Rengeteg vér. A vér, ami értékes, a vér, amit nem lehet irányítani, ami mindenkit pórázon rángat.

Emberevő boszorkányok, rémisztő csontkísértetek, ragadozó szirének, félig állat-, félig embertestű teremtmények jelennek meg a lapokon, istenek roppant szellemei, amelyek kitakarják a csillagokat.

Úgy kegyetlen ez a történet, ahogy csak az anyák lehetnek a lányaikkal. Történet egy lányról, aki nem tudja, kicsoda valójában, túl az anyja által teremtett ideákon - amelyek vagy hazugságok, vagy nem -, akinek még holtában is meg akar felelni. A szeretet és a gyűlölet úgy viaskodik benne, ahogy ő próbálja megzabolászni a benne lakó szörnyeteget. Nem ezt tesszük-e mindnyájan? És mi marad belőlünk, amikor azt hisszük, a válaszokkal kiűztük magunkból a démonokat? Vajon mit talál Maika az út végén?

Kép innen

A nőiesen stilizált rajzok erőteljes kontrasztot alkotnak a történettel, de éppen ez teszi az egészet fantasztikussá (alpárian prózai párhuzam: mint amikor a kiömlő olajfolt szivárványát csodáljuk). Olyan elképesztő vizuális orgia tárul a szemünk elé, hogy azt sajnáljuk, nincs több - mármint szemünk -, mert képtelenség ezt a mindenséget befogadni, miközben valahogy illene kialakítani legalább egy hipotézist magunkban, hogy mi is történik ezeken a gyönyörű képeken. Én, a megrögzött szövegfixált elbűvölten bámultam Maika ruhájának szirommintáit, az öregistenek karján kíváncsian néző szemeket, és még nem jutottam el az első oldalig.

Akinek van rá lehetősége, lessen bele, biztos, hogy a nem képregényfanatikus olvasókat is magával fogja ragadni ez a sorozat.

Eredeti cím: Monstress - Awakening; Monstress - Blood

Sorozat: Monstress

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kleinheincz Csilla

Ár: 4990 Ft / db

A pokolból

"A törvények olyanok, mint a pókháló, mert ha valami jelentéktelen és gyenge esik beléjük, azt megfogják, ám ha valami nagy és erős esik beléjük, az széttépi a hálót, és megszökik."

(Anakharszisz)

Alan Moore - Eddie Campbell: From Hell - A pokolból

Sir William Withey Gull.

Walter Sickert.

Montague Druitt.

Albert Viktor Edward herceg.

Aleister Crowley.

Nicholas Hawksmoor.

Sir Arthur Conan Doyle.

Adolf Hitler.

Oscar Wilde.

William Butler Yeats.

Robert Louis Stevenson.

William Blake.

Viktória királynő.

Raszputyin.

Olga Tchkersoffal.

Az Arany Hajnal.

A szabadkőművesek.

Kleopátra tűje.

Az Ohrana.

Az illuminátusok.

Egy orvos.

Egy festő.

Egy hentes.

Egy bába.

A zsidók.

Juwes.

Hasfelmetsző Jack két évszázad rejtélye és botránya, és mindenki benne akar lenni/benne volt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban. Viktória királynő elhunyt férjén, Albert hercegen kívül szinte mindenkit meggyanúsítottak azzal, hogy ő volt a Hasfelmetsző, akit pedig nem, önként jelentkezett. Na, jó, Aleister Crowley-t nem, mert a gyilkosságok idején még csak tizenhárom éves volt.

Már említettem, hogy nem vagyok képregényrajongó, de mostanában sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek, amelyek túlmutatnak a rikítóan ripacs rajzokkal túlzsúfolt kis füzeteken (amelyeknek szintén megvan a maga értéke, és nem csak az, hogy istenien büdösek). Meggyőződésem, hogy az általam körülrajongott darabok a hozzám hasonló ingatag szkeptikusokat is elbűvölnék, A pokolból pedig különösen.

Forrás

Ez a könyv túlmutat a (közértelemben vett) képregényzsáner keretein és a szerzők elkövették azt a briliáns trükköt, hogy a szövegfanatikus regényimádók imádott darabja, a féltégla, csupa betű könyv korlátait is szétrúgja. Nem az elhagyott, égett füvű határmezsgyén áll, hanem a művészi alkotókemencében egyesült a művészi erejű képek és a látnoki szöveg démonikus ereje, kettejük szintézise pedig egy műfajt hozott létre - nekem legalábbis mindenképpen újat.

Vájtfülű, harcedzett könyvmolyoknak (és itt ki nem az?) talán nem kell mondanom, hogy ez a történet jóval többről szól, mint amit az abszintbódulatban fetrengő Johnny Depp és a szendén pislogó Heather Graham nyújtani tud. Harmincnyolc oldalnyi függelék (Alan Moore, aki többször megcsillogtatja humorát, attól félt, hogy hosszabb lesz, mint maga a képregény) fűz magyarázatot és ad forrásmegjelölést a fejezetekhez, bár többször olvashatjuk azt, hogy az adott elemet fogalma sincs, hol olvasta, de valahol ott van a körülötte lévő omladozó könyvkupacokban (így hangzik minden filológus rémálma). A hézagok kitöltésére alkalmazott kohéziós elemek persze fiktívek, ekkora időtávból lehetetlen rekonstruálni az események pontos sorrendjét, ráadásul úgy, hogy rengeteg a

Nicholas Hawksmoor spitalfieldsi temploma
Forrás

kérdőjel, a "ripperológusok"nézőpontjai több ponton eltérnek és a lakosság sem könnyítette meg a nyomozás munkáját, amely több szinten akadályoztatva volt. A Függelékben kimerítő alapossággal olvashatunk a forrásokban szereplő véleményekről, az ügy melyik szereplője mit mondott, ott volt-e (vagy lehetett-e) valamelyik tetthelyen vagy boncoláson, látták-e az egyik áldozaton új fekete főkötőt stb., és a szerzők azévi vagy egy-két évvel későbbi térképek alapján dolgoztak. Ezt a korhű vázt egészítik ki a művészi fantázia elemei, egy folyó falán lévő gyomorforgató rézkarc, egy látszólag különálló felső-ausztriai jelenet, különféle metafizikus eszmefuttatások és jelenségek, amelyek szédületesen túlmutatnak egy gyilkossági nyomozáson és az ember feje zsongani kezd a lehetséges összefüggésektől, talánoktól és miértektől.

Ki volt Hasfelmetsző Jack? Nem tudjuk, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Rossz hír, hogy Alan Moore se tudja, csupán felvázolja a saját hipotézisét, amelyet nem véletlenül nevez "trükkös áltörténelemnek".

De talán érdemes az ő megközelítéséről szemlélni ezt az ügyet:

"A gyilkosság, ez a térben és időben történő emberi esemény egy képzeletbeli mezőt képez, amelyet sem egyik, sem másik nem korlátoz. Értelme és formája van, megoldása nincs. A kvantumbizonytalanság, amely képtelen meghatározni egy részecske helyét és természetét, megköveteli, hogy a részecske minden lehetséges állapotát, vagyis szuperpozícióját feltérképezzük.... Jack egy szuperpozíció."

Eredeti cím: From Hell

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely

Kiadás éve: 2019

Fordította: Bayer Antal

Ár: 7990 Ft

Rövidkék

Még el vagyok maradva pár "semmilyen", feledhető könyv értékelésével, amelyeket nem szeretnék hosszan ragozni, emellett a csekély íráskészségemet még kb. egy hónapig más, nagyobbrészt dögletesen unalmas feladatba kell csatornáznom, azaz ennek köszönhető a nagyfokú pangás.

Saul Bellow: Sammler bolygója

"Pompás öregember vagy, Arthur bácsi", mondja az egyik szereplő, és ezzel a mondattal sikerült megfogalmaznia a regény esszenciáját; főszereplőnk és elbeszélőnk az idős Arthur Sammler, holokauszttúlélő, lengyel zsidó, oxfordi úriember, akinek a háború elsöpörte az életét, és öregkorára az unokaöccse (aki valójában nem is az unokaöccse) bőkezű kegyelemkenyerén él habókos lányával, Shulával.
A regényben tulajdonképpen nem történik semmi különös; egy hétköznapi - tudjuk, mennyire hamis ez a szó; a maga valójában senki nem hétköznapi - ember szemlélődését, gondolatait ismerjük meg a körülötte lévő, őrültnek és logikátlannak tűnő világról, és Sammlernek aztán vannak gondolatai az élet minden aspektusáról. Nem adja magát könnyen az öreg.:) Régen éreztem (talán a Felvonások között volt az utolsó?) azt egy könyv kapcsán, hogy nehéz olvasmány, hogy alaposan össze kell kapjam magam, ha lépést akarok tartani az öreggel. Sajnos voltak olyan eszmefuttatásai, amik elhömpölyögtek mellettem, de többségében szerettem olvasni Sammler belső monológját, főleg a lányához kapcsolódóakat - döbbenetes, hogy egy ember mennyiféleképpen képes látni a gyermekét; bántó élességgel látja az összes hibáját (a testieket és a lelkieket egyaránt), szenvtelenül felméri a vonzerejét és az észbeli képességeit; megállapítja, milyen ostobaságokat művel, ennek ellenére mindent megtesz érte - mert a lánya.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Ezt döbbenetesen elfelejtettem, azon apró logisztikai hibából, hogy olvasás után visszaszolgáltattam a kötetet jogos tulajdonosának, azaz nem raktam fel az értékelésre váró kupac tetejére (kupac, az sajnos mindig van). De talán a regény is ludas a felejtés dolgában; annak ellenére, hogy milyen korrekt, szépen összerakott iparosmunka - a vízköpők egyenesen zseniálisak -, valami hiányzott ahhoz, hogy érdekeljen a szereplők sorsa, a történet végkimenetele. A szenvedély. A kraft, a lélek, nevezzük, aminek akarjuk. Fogalmam sincs, pont a lényeg miért hiányzik ebből a könyvből (nem, nem a címe miatt!), mert ezt leszámítva tök jó... és kemény egy bekezdést sikerült róla összehoznom.

Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái

- Hát ez milyen halálcukiság! -visítottam magamban, amikor a soproni antikvárium-könyvesboltban hókon csapott Ámor a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatával. Legszívesebben hármat is elhoztam volna, de a szuvenír úgy a legjobb, ha egy van belőle, úgyhogy rá esett a választásom. Szép, igényes könyvecske, ami már terjedelménél fogva sem adhat teljes képet az illatszerekről, de nem is akar. Kapunk pár érdekességet az ókorból, szemelvényeket a 19. századi és a 20-30-as évek parfümdivatjáról, szemet gyönyörködtet képekkel körítve. Annyira gyönyörűek és ötletesek voltak a korabeli üvegcsék, vagy háromszor végiglapoztam a könyvecskét és vérzett a szívem, hogy ma már nem gyártanak ilyesmiket. Még a reklámplakátok is szépségesek voltak!
Az utolsó részben pedig egy ismeretlen szerző esetét olvashatjuk a roppant takarékos asszonykáról... tudjátok, a nők meg a drogéria. A két tétel eredménye minden, csak nem takarékos.:)

Sarah Andersen: Puha boldog puffancs [nem vagyok hajlandó minden szót nagy kezdőbetűvel írni]

A boldogság netovábbja volt, hogy Sarah képkockái (majdnem "képkocái" lett belőle...) kellően megnevetették a magyar közönséget ahhoz, hogy az idei Könyvfesztiválra megjelenhessen a folytatás, simogatnivaló, szőrös szövetszerű borítóval. Ez a kötet szerintem sokkal ütősebbre sikeredett, nőknél "visítva röhögős"- kategória lehet, legalábbis azoknál, akik elismerik, hogy szoktak néha bénázni vagy szőrös lábbal ejtőkézni otthon. A kísérőszövegek viszont nem adtak hozzá az élményhez, legalábbis nekem, de talán segíthet az eléggé introvertált fiataloknak Sarah pár tanulsága abban, hogy könnyebben teremtsenek kapcsolatot másokkal. Persze nálam a macskás sztori tarolt - ők bárkit képesek meghódítani.:)

Rövidkék

Ugyan a képregényeket már megemlítettem a legutóbbi zárásban, de nem akartam, hogy a harmadik könyv egyedül díszelegjen a sorban.

Juan Diaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad - Árnyak között

Persze, hogy kíváncsi voltam erre a képregényre, hiszen noir cicakrimi bármikor jöhet. Nem vagyok képregényrajongó, de a szép rajzokat, festményeket szeretem, ebben a kötetben pedig bőven van mit nézegetni - ami azért is jó, mert a történet nagyon egyszerű. Ennek ellenére nem vagyok csalódott, talán az alacsony elvárások miatt, talán a műfaj miatt - a képregényekben messze nem olyan magas az ingerküszöböm, mint a regények, novellák esetében.
(Kettőt lehet találni, ki volt az, aki gügyögve dörzsölgette a macska orrát a borítón.)

Mark Millar: Logan - Kíméletlen jövő

Marvel-rajongó aztán végképp nem vagyok. A legtöbb rajz nem tetszik, nem szeretem a világmegváltó, valójában csip-csup problémákat, a kinyírhatatlan, de örökké problémákkal küszködő, általában önbíráskodó szuperhősöket. A Kíméletlen jövőt a fenntartásaim ellenére azért olvastam el, mert elfelejtettem bedobni egy második könyvet az utazótáskába, a kedves pedig nagylelkűen felajánlotta a nehezen megkaparintott kincset (soha nem voltam egy óra leforgása alatt négy újságosnál).
A rendkívül szerteágazó, vargabetűk garmadájával bíró Marvel-univerzumot kevéssé ismerem, a szerzőket még annyira se. Vicomte elmesélte, hogy Mark Millar ki nem állhatja Hulkot, és Rozsomák az abszolút, tényleg halhatatlan szuperhős nála. A magyarázatot utólag kértem, ezért erősen kiguvadt a szemem, amikor egy vérgőzös tetű Bruce Bannerről olvashattam. Egy fúúúj-kategóriásról. Az események egy része is fúúúj, egy másik része hihetetlen. A cselekmény elég felemás; az elején felvázolt reménytelen, posztapokaliptikus világ tetszett, aztán az utána következő, filmekből ismert akciódús, bénán megoldott road-movie nem. És komolyan... dinók?
Sajnos nekem felejthető élmény volt, baromira örülök, hogy a filmkészítők nem erre a képregényre alapoztak.

Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Egyfajta bátorságpróba volt számomra - évek óta kerülgettem ezt a kis könyvet, ami nagyon érdekelt, de nem bírom elviselni az állatkínzást, ezért tisztes távolságot tartottam Az öregtől.
Szerencsére az állatok bántásáról nincs részletes bemutatás, de ettől függetlenül sem igazán tetszett a könyv, abba a halmazba került, amit el lehet olvasni, de ha kimarad, nem veszítek sokat, vagy semmit se. Nem szeretem a fekete-fehér ellentéteket és a didaktikusságot. A fehér ember gonosz, minden gondolata a fosztogatás és a rombolás körül forog, az őslakos mindentudó, hipertoleráns bölcs, aki egy ujjal sem nyúl az anyatermészethez. Értem én, hogy elég nagy százalékban léteznek ilyen emberek, de ez túl sarkos vélemény. Van mit még mérhetetlen emberi butaság és előítélet, elnyomás, félelem a másik embertől, élethosszig tartó keserűség, és persze az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, lassan, szótagolva, egy magas padnál állva, mint egy középkori szerzetes reinkarnációja, a műfogsorát zsebkendőbe göngyölve, de őt se igazán kedveltem, valami hiányzott, hogy átbillenjen a mérleg nyelve a "tetszett"-serpenyő felé.

Rövidke post

Sajnos előfordul velem, hogy a fáradtság okozta agykiégés olyan olvasmányokkal találkozik, amelyek lehetnek jók is, de nem indítják meg a szófosó gépet szólavinát bennem, azaz megint egy kupacos post következik.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Esküszöm, hogy nagyon kellemes volt olvasni ezt a könyvet, de az augusztusi havi zárásban még a szerző neve se jutott eszembe. Cecilie Enger (hallod, Amadea, CECILIE ENGER) kötete nem regény, hanem egyfajta öngyógyító terápia; körbejárja és elénk tárja emlékeit a radikálisan bohó édesanyjáról annak ajándéklistái alapján, amelyek a családi ház kipakolása-eladása közben kerülnek Cecilie kezébe. Miközben ő felidézi a karácsonyokat, szülinapokat, a kiemelkedő vagy éppen hétköznapi pillanatokat a családjukban, édesanyja éppen ezeket az emlékeket veszíti el az Alzheimer-kór miatt. Bús-nosztalgikus mozaiknapló némi kutatással megfejelve az ajándékozás természetéről, szerettem olvasni - némileg Az almamag ízére [post kettő] emlékeztetett annak mágiája nélkül. Ha szembejön veletek, nézzetek bele.:)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen - Az őrzők

Nem igazán vonz a képregény műfaja; tudom, begyöpösödött betűfanatikus vagyok, de zavar, hogy olyan kevés bennük a szöveg, ráadásul sok rajzot inkább csúnyának, mintsem kifejezőnek vagy művészinek látok. Kivétel a Farkasok a falban, a Sandman és immár a Watchmen - benne nagy potenciált láttam (most az érdeklődésem függvényében beszélek róla), mert tudtam, hogy más, és elég sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy az extrém, kivételes, műfajmixelt gyönyörűségek legyenek a gyengéim. És a Watchmenben rengeteg utalás, képszimbolika és több oldalnyi folyamatos betűfolyam van! És alternatív! És komor és nyomasztó és intertext és jön a világvége!
A könnyebbik végét fogtam meg az ismerkedésnek, amikor a filmet tettem az első helyre - lehet, hogy nem volt jó ötlet; hihetetlenül élethűen keltették életre az eredeti világot, pár dolgot változtattak meg, de egyiket se éreztem szentségtörésnek, hiába vagyok erre nagyon érzékeny. Az olvasmányélményemnek viszont pont az élethűség lett a rákfenéje, kigolyóztam az egyenletből a felfedezés izgalmát, de ez van, én döntöttem így. Ha valaki idegenkedik a képregényektől, szerintem jó ismerkedési lehetőség a Watchmen, a gyakorlott elmét is lenyűgözi.

Lev Grossman: A varázslókirály

A pasim olyan mértékben szétvesézte - teljesen logikusan és könyörtelenül - a sorozat első részét, hogy hosszú időre elment a kedvem a folytatástól, Ilweran kölcsönkönyve hónapokig vesztegelt a könyvespolc tetején. Aztán egyszer csak megjött a Kedv, ez a szeszélyes dög és végre nekiláthattam A varázslókirálynak.
Hogy ez a Quentin milyen egy elbaszott nyomoronc! Ez nem is spleenes, hanem kóros elmebeteg. Kell a Kaland, jaj, nem, a bársonypárnáimon akarok inkább heverészni, van a kikötőben 150 hajó, de nekem az kell, ami csak a képzeletemben létezik, egy kibaszott könyvsorozatban, inkább építtetek egy kurva drága gályát, mert érzem, hogy nekem erre van szükségem. Haver, miért nem mész el egy nyárra wellness szállodába diákmunkára és a fizetésedből veszel egy videojátékot?
Rohadtul untam Quentin kalandozásait a könyv első harmadában, úgy éreztem, a könyv kilök magából, mert a történet totál érdektelen, hiába lelkendezett mellettem a mormon lány a vonaton, hogy ez milyen jó. 90%-ban Julia története miatt olvastam tovább, az ő szenvedésének volt tétje. Ez a lány harcolt azért, ami Q-nek az ölébe hullott, ő is meglátta a mágia igazi lényegét és nagy árat fizetett a tudásért. Q is - de az ő személyes érintettsége Juliáéhoz képest elenyésző. Ő végig a levegőben lebeg, mint egy unalmas színű lufi, Julia meg keményen a földhöz csapódik. Az ő szálát és Quentin egyik egzotikus helyszínét nagyon élveztem, de a végére megint ellaposodott a cselekmény, nem értettem, Grossman miért ebbe az irányba tereli a szereplőit, a motivációikat hamisnak és mondvacsináltnak éreztem. Az igazi konfliktusok elsikkadtak. Azért teszek így, mert megmondták nekem, és kész. Ki? Mikor? És te szó nélkül elfogadod, csak bólintasz, mint egy mesekönyvben?
Nehezen tudom elhinni, hogy Quentin szerencsétlenkedései új alapokra fektetik a fantasy műfaját - Miéville ténykedésének valahogy jobban tudok hinni -, de ki tudja, mit gondolnak erről a sorozatról tíz, húsz vagy ötven év múlva.

Hang és téboly

"Az álmoknak a pokolban nincs hatalmuk."

Neil Gaiman: Sandman - Az álmok fejedelme - Prelűdök és noktürnök

Értékelés: 4 szövegbuborék az 5-ből

Kedvenc karakter: Halál (tök morbid, de így van)

1926-ban járunk, Angliában. Az okkultizmussal foglalkozó Dr. Roderick Burgess meg akarja idézni a Végtelenek egyikét, Halált, hogy csapdába ejtse, de a varázslatba hiba csúszik, és helyette Sandman kerül a mágus fogságába.

Régóta kerülgettem macskamód Gaiman legendás sorozatát. Egy félelmem volt: hogy hülye vagyok a képregényekhez, hogy nem az én stílusom. És igazam lett. Dög vagyok, de jó párszor eszembe jutott, mennyire imádnám én ezt normál regény formájában (jól van, na, Dave McKean illusztrációival megbolondítva, mert a borítóképeket nagyon csíptem).

Hogy pontosan mi volt a baj, azt én se tudom meghatározni, nem láttam magam előtt a történetet - ami egy képregény esetében kész röhej, de jobban nem tudom elmondani -, és hangulatilag sem tudott megragadni. Imádtam az intertextualitását, a mitológiai utalásokat, és maga a történet is tetszett, de... nem érintette meg a lelkem, hogy ilyen csöpögősen fogalmazzak. Az se segített rajta, hogy kutyafuttában kellett elolvasnom a könyvtári határidő miatt.

Az enyhe csalódástól függetlenül folytatni fogom a sorozatot, csak nem a közeljövőben - egy időre letiltom magam a könyvtárról (is), hogy az itthoni kupacokat csökkentsem.




Eredeti cím: The Sandman 1. - Preludes and Nocturnes
Sorozat: Sandman 1.
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2009
Fordította: Totth Benedek
Ár: 4480 Ft
Az író honlapja