Esküszöm, hogy nagyon kellemes volt olvasni ezt a könyvet, de az augusztusi havi zárásban még a szerző neve se jutott eszembe. Cecilie Enger (hallod, Amadea, CECILIE ENGER) kötete nem regény, hanem egyfajta öngyógyító terápia; körbejárja és elénk tárja emlékeit a radikálisan bohó édesanyjáról annak ajándéklistái alapján, amelyek a családi ház kipakolása-eladása közben kerülnek Cecilie kezébe. Miközben ő felidézi a karácsonyokat, szülinapokat, a kiemelkedő vagy éppen hétköznapi pillanatokat a családjukban, édesanyja éppen ezeket az emlékeket veszíti el az Alzheimer-kór miatt. Bús-nosztalgikus mozaiknapló némi kutatással megfejelve az ajándékozás természetéről, szerettem olvasni - némileg Az almamag ízére [post kettő] emlékeztetett annak mágiája nélkül. Ha szembejön veletek, nézzetek bele.:)
Nem igazán vonz a képregény műfaja; tudom, begyöpösödött betűfanatikus vagyok, de zavar, hogy olyan kevés bennük a szöveg, ráadásul sok rajzot inkább csúnyának, mintsem kifejezőnek vagy művészinek látok. Kivétel a Farkasok a falban, a Sandman és immár a Watchmen - benne nagy potenciált láttam (most az érdeklődésem függvényében beszélek róla), mert tudtam, hogy más, és elég sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy az extrém, kivételes, műfajmixelt gyönyörűségek legyenek a gyengéim. És a Watchmenben rengeteg utalás, képszimbolika és több oldalnyi folyamatos betűfolyam van! És alternatív! És komor és nyomasztó és intertext és jön a világvége!
A könnyebbik végét fogtam meg az ismerkedésnek, amikor a filmet tettem az első helyre - lehet, hogy nem volt jó ötlet; hihetetlenül élethűen keltették életre az eredeti világot, pár dolgot változtattak meg, de egyiket se éreztem szentségtörésnek, hiába vagyok erre nagyon érzékeny. Az olvasmányélményemnek viszont pont az élethűség lett a rákfenéje, kigolyóztam az egyenletből a felfedezés izgalmát, de ez van, én döntöttem így. Ha valaki idegenkedik a képregényektől, szerintem jó ismerkedési lehetőség a Watchmen, a gyakorlott elmét is lenyűgözi.
A pasim olyan mértékben szétvesézte - teljesen logikusan és könyörtelenül - a sorozat első részét, hogy hosszú időre elment a kedvem a folytatástól, Ilweran kölcsönkönyve hónapokig vesztegelt a könyvespolc tetején. Aztán egyszer csak megjött a Kedv, ez a szeszélyes dög és végre nekiláthattam A varázslókirálynak.
Hogy ez a Quentin milyen egy elbaszott nyomoronc! Ez nem is spleenes, hanem kóros elmebeteg. Kell a Kaland, jaj, nem, a bársonypárnáimon akarok inkább heverészni, van a kikötőben 150 hajó, de nekem az kell, ami csak a képzeletemben létezik, egy kibaszott könyvsorozatban, inkább építtetek egy kurva drága gályát, mert érzem, hogy nekem erre van szükségem. Haver, miért nem mész el egy nyárra wellness szállodába diákmunkára és a fizetésedből veszel egy videojátékot?
Rohadtul untam Quentin kalandozásait a könyv első harmadában, úgy éreztem, a könyv kilök magából, mert a történet totál érdektelen, hiába lelkendezett mellettem a mormon lány a vonaton, hogy ez milyen jó. 90%-ban Julia története miatt olvastam tovább, az ő szenvedésének volt tétje. Ez a lány harcolt azért, ami Q-nek az ölébe hullott, ő is meglátta a mágia igazi lényegét és nagy árat fizetett a tudásért. Q is - de az ő személyes érintettsége Juliáéhoz képest elenyésző. Ő végig a levegőben lebeg, mint egy unalmas színű lufi, Julia meg keményen a földhöz csapódik. Az ő szálát és Quentin egyik egzotikus helyszínét nagyon élveztem, de a végére megint ellaposodott a cselekmény, nem értettem, Grossman miért ebbe az irányba tereli a szereplőit, a motivációikat hamisnak és mondvacsináltnak éreztem. Az igazi konfliktusok elsikkadtak. Azért teszek így, mert megmondták nekem, és kész. Ki? Mikor? És te szó nélkül elfogadod, csak bólintasz, mint egy mesekönyvben?
Nehezen tudom elhinni, hogy Quentin szerencsétlenkedései új alapokra fektetik a fantasy műfaját - Miéville ténykedésének valahogy jobban tudok hinni -, de ki tudja, mit gondolnak erről a sorozatról tíz, húsz vagy ötven év múlva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése