Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?

Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.

A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 3980 Ft

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

Az egyik KOBOSZ GLAMURt észlelt MAGOP közben (van értelme)

"– Képes gyíkká változtatni az embereket? – tért a lényegre Tristan. 

– Természetesen. Milyen ostoba kérdés. 

– És vissza is tudja változtatni? – érdeklődtem. 

– Ha van kedvem – felelte Erzsébet lekezelően."

Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Dilinyós Okkultisták Domicíliuma.

Démonidéző Orgyilkos Dojo.

Dolgos Dagadékok Osztálya.

Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya?

Tulajdonképpen a D.O.D.O. az az időutazó-társaságos könyv, amit nagyon sokan próbálnak (jól) megírni, nagyon sokaknak beletörik a bicskája, és az olvasók nagyon szeretnének egy jó regényt olvasni a különféle korokba utazó, galibákba keveredő emberekről, akik két bevetés között élénk szociális kapcsolatban állnak egymással. A Stephenson-Galland párosnak ez sikerült, bár, gondolom, aki meglátja Neal Stephenson nevét egy borítón, eszébe se jut, hogy az adott könyv rossz lehet - Nicole Gallandról szégyenszemre még nem hallottam.

Szóval a D.O.D.O - utoljára írom le a betűszót, utána másolni fogom... - izgalmas, vicces (gigantikus szopóroller mint kedvenc kifejezés), kellően és sci-fisen tudományos, a technikai részletek nem csupán háttérdíszletként szolgálnak a főszereplők enyelgéséhez (amiből kevés van és egyáltalán nem baj). Nem utolsósorban van magyar vonatkozása, magyar boszival - bocsánat, MÜÖNnal - és magyar mondatokkal, emiatt nekünk különösen dédelgetett kedvenc lehet. Vannak benne továbbá vikingek, mágikus fonalgombolyagok, mindenféle high-tech kütyü és holt nyelv, sok tea*, néhány macska és áthúzott szavak garmadája.

Különlegessége, hogy a regény különböző D.O.D.O.-belső dokumentumokból tevődik össze; belső jelentések, vizsgálati naplók, online levélváltások, jegyzőkönyvek, utasítások, naplórészletek alapján rajzolódik ki a történet íve. A gerincét az egyik főszereplő, a nyelvzseni Melisande Stokes Diakrónikája adja, akit dodonautaként 1851 júliusában rekedt, a londoni Kensington negyedben ismerünk meg - kényelmetlen bálnacsontos fűzőben és a 21. századi edzetlen orrnak iszonyatos bűzben. A Diakrónikából a szemünk előtt rajzolódik ki egy titkos osztály kialakulása, amely kezdetben pár főt és egy szűk, lepukkant irodát jelent, majd egy gigantikus, több országra (és korra...) kiterjedő szervezetet több száz emberrel. A D.O.D.O.-nál a munkaköri leírás része a sumer köznyelv gyakorlása (valódi sumertől), az egykezes kard használata, a könnyed csapatépítést pedig a mezítlábas futást jelenti téli reggelen - hasznos, ha feldühödött falusiak elől kell menekülnöd csont pucéran a 17. században. Magyarán, az antropológia nem extrém sport, de az időutazás igen.

Kicsivel több mint 600 oldal, sokáig is olvastam munka meg egyebek miatt, de a végére érve sajnáltam, hogy ennyi volt, kész, vége, kikerültem a D.O.D.O.-ból a hideg, barátságtalan világba, mi lesz velem nélküle? Egyelőre a sivár szellemi pusztaságban tengődöm, de alighanem kénytelen leszek valami D.O.D.O.-tól homlokegyenest különböző könyvet olvasni, hogy összeszedjem magam.

* A Rebecca által főzött lapsang souchongot csak különösen elvetemülteknek ajánlom. Füstölt-sózott disznóhús szaga és íze van. Ugyanitt 25 gr eladó belőle.

Eredeti cím: The Rise and Fall of D.O.D.O.

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kodaj Dániel

Ár: 5495 Ft (megéri, meg úgyis lesz karácsonyi akció)

A világ alatt, a valóság mögött

"Mi van, ha az utazók olyan otthonosan mozognak a jövőben, hogy megtalálták az idő peremét, a fonál végét, ahogy az ő regényhőse is akarta? Létezik-e ilyesmi? Lesz-e vége egyszer az időnek, vagy örökké tart? Abban az esetben a vég egyenlő azzal a pillanattal, amikor az ember kihal, és élőlény sem marad a földön, mert ugyan mi az idő, ha senki sem méri, ha senki sem kárhoztatja a múlását? Az időt csak az elszáradó levél, a hegedő seb, a növekvő rákos daganat, a terjedő rozsda mutatja, no meg az ellankadó szív. Ha nincs senki, aki figyelemmel kísérné, az idő semmi, egyáltalán semmi."

Félix J. Palma: Az idő térképe

Valószínűleg unalmas, hogy minden második olvasott könyvnél azzal dicsekszem, hogy sikerült egy régóta tologatott kötetet sorra kerítenem, pedig ismét ez történt - ráadásul Az idő térképe alighanem a várólistám egyik legrégebbi, mondhatni őskövület-darabja volt.
Akármilyen soká is olvastam el, utólag bekapcsolódom a sajnálkozó olvasók táborába; a regénynek lenne, ill. van két folytatása, de az Európa kiadó a négy évvel ezelőtti megjelenés után sem néz ki olyannak, mint aki szeretné tovább vinni a sorozatot, pedig igazán egyedi látásmóddal bíró, könnyed, játékos regényről van szó, ill. számomra az volt. Emellett majdnem hatszáz oldal, de egy oldalt nem unatkoztam, és szinte sajnáltam (értitek, 200 olvasatlan könyv mellett), hogy vége van a történetnek.

A fülszöveg vajmi keveset sejtet az idő szövetében szerteindázó cselekményből; a kötet valójában három részre tagolódik, és mindegyik más-más főszereplőkkel dolgozik, nem a Hasfelmetsző utáni hajkurászás teszi ki a teljes cselekményt. A sok szereplő ellenére a háttérben álló szürke eminenciás, az, aki  az egész gépezetet mozgásba hozza: H.G. Wells, aki Az időgép című regényével felbolygatja az egész tizenkilencedik századi Angliát. Kitör az időutazás-mánia, ami abban csúcsosodik ki, hogy megjelenik egy időutazó intézet, amely azt hirdeti, hogy képes bárkit elvinni 2000-be, ahol a résztvevők megtekinthetik az emberek és az öntudatra ébredt gépek epikus csatáját, pontosabban a két vezérét, ami egyszer és mindenkorra dönt az emberiség sorsa felett. A kalandban még a királynő is részt vesz - ennél trendibbé nem is válhatna az időutazás.
Szegény Bertie Wells - az ő sorsával is behatóan foglalkozik a regény - valószínűleg nem sejtette, micsoda felfordulást fog okozni a regénye; feltalálják az időutazást, találkozik az Elefántemberként elhíresült Joseph Merrickkel, Henry Jamesszel és Bram Stokerrel, akiknek a neve csak minket, olvasókat hoz lázba, maga Wells nincs túlzottan elragadtatva tőlük. De maga az elbeszélő sem, és megérkeztünk a regény legfőbb egzotikumához és személyes kedvencemhez.
Imádom a kiszólogató narrátorokat - Calvinót senki nem übereli a Ha egy téli éjszakán egy utazóban, amikor megkérdezi az első oldalakon, nem kell-e kimennem pisilni -, Palmáé pedig extrán szórakoztató, khm, mondhatni, kotnyeles; átugrik számunkra érdektelennek gondolt részeket, tapintatosan magára hagyja a hotelszoba ajtaját magukra záró szerelmeseket, totál lényegtelen, enyhén gonoszkodó részleteket hoz a tudomásunkra (mint amilyen Wells csoffadt fehér ülepe), és imádja fitogtatni, hogy ő mindent lát és hall.

"Igen, tudom, hogy a történet elején egy csodálatos időgépet ígértem, de higgyék el, nem fog elmaradni, sőt lesznek bátor felfedezők és vad bennszülött törzsek is, mint minden valamirevaló kalandregényben."

Sok érdekes eleme van a történetnek. Engem talán az ragadott meg a legjobban, ahogy Palma belemászik a szereplők fejébe és a legbensőbb gondolataikról olvashatunk, a kétségeikről, az önsajnálatukról, az apróságokról, amelyek a reményt jelentik számukra - és némelyikről mi tudjuk, hogy csak önáltatás. Andrew Harrington az időutazás gondolatába kapaszkodik, amivel megválthatja magát az évek óta mardosó bűntudattól, Derek Shackleton kapitány (a fordító kicsit ügyelhetett volna a derék Derek mulatságos egybecsengésére, bár lehet, hogy szándékos mulattatásról van szó) önmaga legendájából gyűjt erőt; Wells az írás segítségével hagyja maga mögött a gyötrelmes éveket. Róla különösen szerettem olvasni, a nehéz gyerekkoráról, az anyáról, aki mindenáron jót akar a gyerekének (avagy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve), az írói látásmódjáról.

A végére hagytam [igazából sokat tudnék locsogni az ilyen-olyan finom jellemvonásokról, de mindjárt lefejelem az asztalt az álmosságtól, úgyhogy lépjünk tovább] egy nagyon fontos momentumot: az emberi hiszékenységet. Elképesztő, milyen bizalmatlanok és naivak vagyunk egyúttal, mennyire hinni akarunk - akár a csodákban, akár az emberekben vagy akár a saját vágyainkban, amikről azt hisszük, valóra válthatóak. A kotnyeles, és egyúttal ravasz elbeszélő folyamatosan átejti a történet résztvevőit (ez a racionális, sziklaszilárd logikus gondolkodással megvert H.G. Wells esetében különösen vicces), és gyaníthatóan velünk, nyájas olvasókkal is ezt teszi, regényszinten legalább egyszer. Komplex, sokrétű regény, levélregény, tudományos románc, kalandregény, sci-fi a viktoriánus korba ágyazva, itt-ott posztmodern felhangokkal. Amint látható, a műfajmixek szerelmeseinek is felkeltheti érdeklődését.
Ui.: Szóba kerül a festő Walter Sickert, akit a krimiszerző Patricia Cornwell saját kutatásai alapján (amely Egy gyilkos arcképe címmel olvasható) a Hasfelmetszőként azonosít, valamint Sir Arthur Conan Doyle esete a tündérekkel, amiről cseri írt régebben karcot.
[Zzzzzzz.... zzzzzzzzzzzz..... - Amadea alszik.]

Eredeti cím: El mapa del tiempo 
Sorozat: Viktoriánus trilógia 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3900 Ft (a Szandinál még mindig nagyon olcsó)

Egy kapcsolat története

"Ott szoktam játszani, mert egyedül lehettem, és azt hittem, senki sem tudja, hogy ott vagyok. Egy szép napon, amikor elsős voltam, hazamentem az iskolából, kimentem a tisztásra, és ott voltál te.
 - Anyaszült meztelenül, és valószínűleg hánytam is.
 - Egészen higgadtnak látszottál. Emlékszem, hogy tudtad a nevemet, és meglehetősen látványosan tűntél el. Visszatekintve, nyilvánvaló, hogy jártál már ott korábban. Azt hiszem, számodra 1981-ben volt az első alkalom; tízéves voltam. Egyre azt hajtogattad, Jaj, istenem!, és csak bámultál rám. Meglehetősen ki voltál borulva a meztelenséged miatt, pedig én addigra már egészen természetesnek vettem, hogy megjelenik ez az öreg, pucér pasas a jövőből, és ruhát kér."

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry DeTamble, a Deluxe Punk Könyvtáros.
Jaj, Henry, annyira sajnálom.

Nehéz lenne megmondanom, mit szeretek annyira ebben a könyvben, mi az, ami miatt hetek óta nem megy ki a fejemből, és ami miatt ugyanakkor képtelen vagyok összeütni róla egy normális blogpostot. Ennek most véget vetek, lesz, ami lesz, mert hat bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez a legrégebbi. Igazán tűrhetetlen állapot.
Régóta érlelődött bennem az elhatározás, hogy újra kellene olvasni Az időutazó feleségét. Még a blog is fiatal volt (hát még én), amikor az egyik olvasóm hatására megvettem a cipős kiadást - amit nemhogy nem lehet azóta kapni, még a kiadója is gajra ment - mennyire eltöröl-lerombol az idő bizonyos dolgokat... -, és teljesen belezúgtam.
Már nem emlékszem, miért ragadott annyira magával, csak egy-két jelenet és valami homályos életérzés maradt meg bennem, ezért kvázi olyan volt, mintha először olvasnám a történetet. Mivel gyakorlatilag hiányzott az "előtörténetünk", kicsit ideges voltam, hogyan alakul a viszonyunk. Az újraolvasás ugyanis olyan (is), mint egy számvetés vagy megmérettetés. Leltárba vetődik, mennyit változtunk mi, a jellemünk, az érzéseink, az ízlésünk. Nagyjából lehetetlen, hogy nyolc év változás nélkül teljen el, és a könyvvel együtt egy időkapszulában vészeljük át az eltelt időt. Nem lenne túl szerencsés.

Nos, milyen volt ez a könyv?
Veszettül szomorú.
Ugyan nem emlékszem az akkori érzéseimre, magamat ismerve valószínűleg le voltam nyűgözve Henry képességétől - ami már inkább tűnik átoknak vagy betegségnek, mint különleges dolognak. Irracionális, megmagyarázhatatlan, hihetetlen. Olyasmi, amit az ember akkor se hisz el, ha a a saját szemével látja. Ha pedig egyszerre két Henryt lát, arra gondol, kicsit sok volt a tegnap este elfogyasztott bor.
Ebben a regényben az időutazás nem a fantasztikumot jelenti, hanem életveszélyes problémát. Nem akarattal, egy különleges szerkezet segítségével megy végbe, nem lehet kiszámítani, Henry hova (és legfőképpen: mikorra) érkezik. A stressztől a tévéképernyő villódzásáig bármi kiválthatja, kicsit hasonlít egy epilepsziás rohamra; Henry pucéran, védtelenül találja magát egy idegen vagy ismerős helyen, egy kiadós hányás és némi sokk kíséretében. Nem tudom, mi lehet a rosszabb; egy vadidegen farmon találni magam, ahol a tulajdonos azt hiszi, hogy erotikus szándékkal kerültem a birkái közelébe, vagy századszor is végignézni, hogyan hal meg az anyám. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy ismeretlen helyen találom magam, ahonnan nem tudok kikeveredni és senkivel nem tudok kapcsolatba lépni, vagyis: elveszek. Henry helyében valószínűleg öngyilkos lennék, de ő hatéves kora óta nagyjából akklimatizálódott - később énjei és pár beavatott segítségével -, és megpróbál normális életet élni, aminek része a lopás, a hazudás, a menekülés. Törvényen kívülivé válik, magányos farkassá, aki nem válhat a falka részévé. Minden alkalommal a levegőben van a lehetőség, hogy ezúttal nincs visszaút, nem lehet, még ha összeverve és sajgó tagokkal is, kereket oldani.
Persze az is kérdés, hogy meddig. El is felejtettem, hogy Henry fut (mint az én pasim - nyolc évvel ezelőtt a fene gondolta volna, bár kaptam volna egy kisebb idegösszeomlást, ha felvázolják a későbbi életem), pedig ezen tényleg az élete múlik. Meddig lehet így élni? Mi történik, ha egyszer egy úthenger előtt materializálódik? És ha megéri az öregkort, hatvanévesen hogyan menekül el a rendőrök vagy valami idióta elől? Az emberekből ugyanis elég hamar kihozza az agressziót, ha egy pucér pasast találnak ott, ahol egy perccel azelőtt még senki nem volt.

Clare.
Amint látható, a második olvasásnál (mert nem kizárt, hogy lesz harmadik is) Henry helyzete került fókuszba, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy szerelmi történet. Ízig-vérig romantikus regény, legalábbis az a fajta, amilyennek én szeretem a romantikus regényeket.
Azt hiszem, Clare helyében is öngyilkos lennék (nagyon szomorú könyv lenne - és nagyon rövid), tekintve, hogy a futóversenyeken már előre bestresszelek, hogy a cél utáni kavarodásban nem fogom megtalálni a kedvest.
Ha nagyobb távlatból tekintünk a regényre, akkor ez egy kapcsolat története. Egy kapcsolaté, aprócska hibával, ami nem kevés fűszerezést ad neki. Hihetetlenül fura lehet, ha valaki hatévesen megismeri a lelki társát, aki akkor még egy fura bácsi. Később már "csak Henry" lesz, aki olyan természetes része Clare életének, mint a szülei vagy a testvérei. De Henry részéről is furcsa lehet, amikor a felnőtt Clare mellől visszaugrik az időben, hogy francia igéket vagy szorzótáblát segítsen tanulni, vagy éppen a serdülő lány csábítási kísérleteinek álljon ellen. És aki féltékeny a feleségére.:)
Romantikus, biztonságos - ugyanakkor kicsit frusztráló is lehet ismerni a jövőt. Az pedig egyenesen falbaverősen frusztráló, amikor a két ember a valós időben találkozik, és Henry mákszemnyit nem ismeri Clare-t, ő viszont úgy ragyog, hogy a másik könyvtáros mindennek elgondolja szegény fickót. Ami nem kicsit helytálló, mert Henryt mindennek lehet mondani, de szentnek, annak nem. Amellett, hogy felőrli a barátnőit, még alkoholista is, amit kicsit hajlamos vagyok megbocsátani az időutazás miatt.
Azt hiszem, ez az egyetlen regény a világirodalomban, ami képes velem megetetni, hogy a szerelem megváltoztathat egy férfit.

Azt már le se merem írni, hogy a végén majdnem elpityeredtem, hiába tudtam, hogyan lesz vége. Ha úgy tetszik, nyolc év elteltével sokkal személyesebb élménnyé vált ezt a könyvet olvasni.

Eredeti cím: The Time Traveler's Wife
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 2980 Ft

Gyilkosságok csillagképe

"Oda sem figyelve veszi fel a vékony gallyakat, oda sem figyelve tördeli őket egyre kisebbre, míg végül már nem lehet tovább aprítani őket. Semmit sem lehet a végtelenségig bontani. Az atomot szét lehet hasítani, de nem lehet eltüntetni. A dolgok megmaradnak. Az emberre ragadnak akkor is, ha összetörtek. Mint a Tojás Tóbiás. És eljön az a pont, ahol igenis össze kell szedni a darabokat. Vagy ott kell hagyni az egészet. Vissza sem nézni. A király lovai meg basszák meg."

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos.
Tudom, hogy már mindenki unja ezt a figyelemfelkeltő reklámszlogent, de midőn először hallottam, ennek a két szónak jóformán varázsereje volt. A kiadóban ültem, amikor Hanna kiejtette a száján ezt a két szót - nagyon jól ért ahhoz, hogy ilyen rövidke jellemzéssel az egekig tornássza az érdeklődésem -, és azóta, majdnem két éve várok arra, hogy megjelenjen ez a könyv, amiről semmi mást nem tudok, csak a szerző nevét és azt, hogy időutazó sorozatgyilkos van benne.

Beukestól még csak a a cyberpunk világégést, a Moxylandet olvastam, ami műfajánál fogva nem került közel hozzám, divatosan kifejezve kívül esik a komfortzónám mozgatható kerítésén - nem, odáig nem lehet tágítani, mert összeomlik az egész tákolmány. Vannak ilyen könyvek: értem (legalábbis érteni vélem), eljut az agyamig a mondanivalója, de lelki alapon nem birizgál meg.
A Tündöklő lányok megbirizgált - vagy inkább az elevenembe vágott.

Azt hiszem, ez is a női könyvek közé tartozik; nem a rózsaszín bugyogós lányregényekre vagy a kemény-mégis esendő-csajos, lightos urban fantasykre gondolok, hanem a falhozvágós, a lélekig rezonáló történetekre, amit - feminizmus ide, sovinizmus oda - csak a nők képesek átérezni. Persze a férfiaknak is tetszhetnek ezek a regények, de aligha lesz számukra húsba vágó élmény.
Beukes ezúttal sem pepecsel, belenyomja az arcunkat a... (tudjátok, mibe). Gyors, sodró, lendületes, általában jelen idejű szövege és a képek plasztikussága egy színes, intenzív és impulzív élményt ad - továbbá nagyon durvát. Hencegtem magamnak, hogy meg se fog kottyanni a zsengekori thriller-és horrorélmények miatt, és egészen addig így gondoltam, amíg el nem értem egy bizonyos részig. Mert az egy dolog, hogy éktelenül dühös leszek egy olyan eltaposnivaló féregtől, mint Harper Curtis, de amikor mondhatni premier plánban, 4D-s élményben vetíti az agyamba az író egy lány kibelezését, nem tudtam, hogy sírni fogok vagy hányni, esetleg a kettőt egyszerre. A reggeli buszon, tíz perccel munka előtt. Kurvaélet, hogy be nem megyek egy erdőbe kutyát sétáltatni.

"Teljesen megbabonázva simítja végig az ujjával a csillagokat összekötő vonalat. Nagy Göncöl. Kis Göncöl. Nagymedve. Az Orion az övével és a kardjával. De éppígy lehetne bármi más is, ha máshogy kötnék össze a vonalakat. És egyáltalán ki a megmondhatója, hogy az ott egy medve vagy egy harcos? Őt aztán egyikre sem emlékezteti. Azért vannak mintázatok, mert az emberek keresik a rendszert. Kétségbeesetten törekszenek a rendre, mert nem képesek szembenézni azzal az iszonyattal, hogy minden csak véletlen lehet."

Van egy szereplő a regényben - Harperen, a gyilkossági kísérletet egyedüliként túlélő Kirbyn és Danen, az újságírón kívül -, aki némán, baljósan meghúzódik a háttérben, mégis minden szálat ő mozgat. Ez a Ház, csak így, egyszerűen, amely segítségével a sorozatgyilkos Harper sétákat tehet a múltba és a jövőbe. Gyengéim a szinte személyiséggel bíró házakat tartalmazó regények, de ritkábban találkozom gonosz entitású házakkal, inkább a varázslatos, alapvetően jóindulatú épületek a gyakoribbak. A Ház nem ilyen. Saját akarata van, Harper jóformán dróton rángatott eszköz - a Ház legalább annyira ki akarja oltani a ragyogással bíró lányok életét, mint a torz lelkű férfi.
Az időutazás mikéntje nem derül ki, de az írónő szépen összeölti a különböző szálakat a regény végén, bezárja a hurkot, amire én csak bólogatni tudtam. Igen, ez így jó, ezt a mesét - aminek egy része sajnos nem mese - hajlandó vagyok elhinni.

Eredeti cím: The Shining Girls
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 3000 Ft

Puncsmámor és macskadémon

"- Minden tag nyújt valamit a Társaságnak, amitől erősebé válik a szervezet - folytatta Mr. George, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - És Mr. Giordano képességei rendkívül sokszínűek.
 - Kétségtelenül - mondtam. - Hol találhatnánk még egy férfit, aki önállóan fel tud ragasztani a körmére egy strassz kövecskét?"

Kerstin Gier: Zafírkék
Értékelés: 4.2 kecskerím az 5-ből
Kedvenc karakter: Leslie

Azért is utálom a sorozatokat, mert mire eljutok a következő részig, az első könyv finom momentumai finoman törlődnek a memóriámból, még ezen egyszerű történetnél is jelentékeny fehér foltok jelentkeztek. Ez történt (többek között) az Időtlen szerelem sorozattal is, amelyet magamban csak Idétlen szerelemnek hívok, és hát tényleg az, na.
A helyzetet nehezíti, hogy többnyire nagyon fáradt voltam, amikor a regényt olvastam - azaz este tízkor már olyan álmos voltam, hogy majd' eldőltem, ami szerintem utoljára hatévesen fordult velem elő, és annyira vacogott a fogam, hogy csak betakarózva tudtam olvasni, vagy inkább az olvasást mímelni. Elolvastam a sorokat, az értelmüket felfogtam, de másnap nem emlékeztem semmire, szegény Zafírkék így nem hagyott bennem mély nyomot. De ennél alkalmasabb olvasmányt aligha találtam volna erre a zombiidőszakra, szórakoztatott Gwen esetlensége és állandó hisztizése - mint mondtam, nagyon fáradt voltam, sőt vagyok -, Gideon arroganciája, Charlotte és Glenda néni ostoba gőgje. Bírom a Montrose családot a régi házában, a komornyikjával, a bolondos Maddy nénivel, a kekszekkel, a kandallókkal, és Madame Rossinit a csodás ruháival. Tehát hozta a várt hangulatot, és ennél több elvárásom nem is volt.

Xemerius viszont néha sok volt nekem, azt pedig nem hiszem el, hogy Gwen nem ismeri a "retikül" szót, ellenben a spinéttel. Ja, és nem szeretnék ekkora szünetet hagyni a Smaragdzöld előtt.

Ui.. mint sok más YA-ból, ebből is lesz film, ami meredeken nem érdekel.


Eredeti cím: Saphirblau
Sorozat: Időtlen szerelem 2., Vörös Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Ugrás a múltba

Szeretnéd a szakmai gyakorlatod a középkori Oxfordban tölteni? Jelentkezz a történettudományi szakra!

Connie Willis: Ítélet könyve
Értékelés: 2.8 bubó az 5-ből
Kedvenc karakter: Colin

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, elsősorban az időutazás miatt, de olyan keserveset csalódtam, mint... mint amikor Pistike beleharap a péksütibe, és rádöbben, hogy nem meggyes táskát kapott, hanem mákosat. És ki nem állhatja a mákot.
Akárhogy gondolkozom, egy jó szót nem tudok írni a történetről. Nem idegesített fel annyira, hogy páros lábbal ugráljak rajta - képletesen és átvitt értelemben egyaránt, bár csak a tankönyveket teszem ki fizikai megpróbáltatásoknak -, de jelentékeny mértékű értetlenkedés várható a postban.
Kezdjük ott, hogy hiába 500 oldal a könyv, a történések kb. az oldalszám felét teszik ki, elég röviden össze lehet foglalni, kik és mit csinálnak, valamint mit akarnak. Mr. Dunworthy és Kivrin, a tanár időutazó tanítványa több, ill. egy személlyel akar mindenáron beszélni, de ezt folyamatosan megakadályozzák. Rengetegszer a felesleges és az ismétlő elem, Connie Willis hétköznapi, ám a cselekmény szempontjából érdektelen részletekkel, mellékhajszálerekkel halmozott el engem. Kedves Connie, elárulom, nem érdekel, hogy Mary bevásárlószatyrát ki és hányszor állítja fel, felőlem meg is lovasíthatták volna, bár jobb, hogy mindig szem előtt volt, valószínűleg plusz ötven oldalt jelentett volna.
A szereplők érdektelenek voltak számomra, Dunworthy kifejezetten idegesített, a Kivrin iránti mérhetetlen aggódása miatt szinte azt vártam, kiderül, hogy ők valójában apa és lánya. A 2054-ben játszódó szál volt a rosszabbik, valóságos zenebona szólt a fejemben a harangjátékosok miatt (sose heverem ki az Ó, Jézus, te Világ Interfésze címet, még ha szándékos túlzás is, ráadásul a zenészek totál érdektelenek, csak nagy hangsúlyt kapott pici mellékszereplők). Olyan érzésem volt, mintha az összes, elvileg érett gondolkodású, felelősségteljes ember kicsit megkergült volna, az egyetlen, aki képes normálisan gondolkodni, egy tizenhárom éves gyerek, Colin, akivel mellesleg senki nem törődik, ellenben mindenki ugráltatja.
Kivrin szála egy fokkal jobb, bár erre sem jellemző a fordulatosság, de a középkori élettel kapcsolatos részletekről jó volt olvasni, vannak koszos kezek és arcok, szuvas fogak, ellentétben az ekkor játszódó filmek többségével.:) Sajnos az időutazás mikéntjéről kevés szó esik, ennél a motívumnál lett volna szükség az írónő elaprózó szöszölésére, tök izgi lehet egy olyan egyetemre járni, amely elrepíthet a múltba, még ha el is kell szenvedni egy sor fájdalmas védőoltást, meg kell tanulni ófranciául és kézzel kell ruhát festeni a hitelesség érdekében.

Sajnos magával a kiadással kapcsolatban is voltak problémáim, tele van hibával, elütésekkel, betűfelcseréléssel, a "fölmarta" ige pedig nagyon sokszor előfordul, a nevezetes szatyortól a köpenyig mindent így szereznek meg. A borító ellenben nagyon tetszik, elég sokat nézegettem olvasás közben.:)

Eredeti cím: Doomsday Book
Sorozat: Oxfordi időutazók 1.
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Sohár Anikó
Ár: 3990 Ft
A szerzőről a Wikipédián