- Anyaszült meztelenül, és valószínűleg hánytam is.
- Egészen higgadtnak látszottál. Emlékszem, hogy tudtad a nevemet, és meglehetősen látványosan tűntél el. Visszatekintve, nyilvánvaló, hogy jártál már ott korábban. Azt hiszem, számodra 1981-ben volt az első alkalom; tízéves voltam. Egyre azt hajtogattad, Jaj, istenem!, és csak bámultál rám. Meglehetősen ki voltál borulva a meztelenséged miatt, pedig én addigra már egészen természetesnek vettem, hogy megjelenik ez az öreg, pucér pasas a jövőből, és ruhát kér."
Henry DeTamble, a Deluxe Punk Könyvtáros.
Jaj, Henry, annyira sajnálom.
Nehéz lenne megmondanom, mit szeretek annyira ebben a könyvben, mi az, ami miatt hetek óta nem megy ki a fejemből, és ami miatt ugyanakkor képtelen vagyok összeütni róla egy normális blogpostot. Ennek most véget vetek, lesz, ami lesz, mert hat bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez a legrégebbi. Igazán tűrhetetlen állapot.
Régóta érlelődött bennem az elhatározás, hogy újra kellene olvasni Az időutazó feleségét. Még a blog is fiatal volt (hát még én), amikor az egyik olvasóm hatására megvettem a cipős kiadást - amit nemhogy nem lehet azóta kapni, még a kiadója is gajra ment - mennyire eltöröl-lerombol az idő bizonyos dolgokat... -, és teljesen belezúgtam.
Már nem emlékszem, miért ragadott annyira magával, csak egy-két jelenet és valami homályos életérzés maradt meg bennem, ezért kvázi olyan volt, mintha először olvasnám a történetet. Mivel gyakorlatilag hiányzott az "előtörténetünk", kicsit ideges voltam, hogyan alakul a viszonyunk. Az újraolvasás ugyanis olyan (is), mint egy számvetés vagy megmérettetés. Leltárba vetődik, mennyit változtunk mi, a jellemünk, az érzéseink, az ízlésünk. Nagyjából lehetetlen, hogy nyolc év változás nélkül teljen el, és a könyvvel együtt egy időkapszulában vészeljük át az eltelt időt. Nem lenne túl szerencsés.
Nos, milyen volt ez a könyv?
Veszettül szomorú.
Ugyan nem emlékszem az akkori érzéseimre, magamat ismerve valószínűleg le voltam nyűgözve Henry képességétől - ami már inkább tűnik átoknak vagy betegségnek, mint különleges dolognak. Irracionális, megmagyarázhatatlan, hihetetlen. Olyasmi, amit az ember akkor se hisz el, ha a a saját szemével látja. Ha pedig egyszerre két Henryt lát, arra gondol, kicsit sok volt a tegnap este elfogyasztott bor.
Ebben a regényben az időutazás nem a fantasztikumot jelenti, hanem életveszélyes problémát. Nem akarattal, egy különleges szerkezet segítségével megy végbe, nem lehet kiszámítani, Henry hova (és legfőképpen: mikorra) érkezik. A stressztől a tévéképernyő villódzásáig bármi kiválthatja, kicsit hasonlít egy epilepsziás rohamra; Henry pucéran, védtelenül találja magát egy idegen vagy ismerős helyen, egy kiadós hányás és némi sokk kíséretében. Nem tudom, mi lehet a rosszabb; egy vadidegen farmon találni magam, ahol a tulajdonos azt hiszi, hogy erotikus szándékkal kerültem a birkái közelébe, vagy századszor is végignézni, hogyan hal meg az anyám. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy ismeretlen helyen találom magam, ahonnan nem tudok kikeveredni és senkivel nem tudok kapcsolatba lépni, vagyis: elveszek. Henry helyében valószínűleg öngyilkos lennék, de ő hatéves kora óta nagyjából akklimatizálódott - később énjei és pár beavatott segítségével -, és megpróbál normális életet élni, aminek része a lopás, a hazudás, a menekülés. Törvényen kívülivé válik, magányos farkassá, aki nem válhat a falka részévé. Minden alkalommal a levegőben van a lehetőség, hogy ezúttal nincs visszaút, nem lehet, még ha összeverve és sajgó tagokkal is, kereket oldani.
Persze az is kérdés, hogy meddig. El is felejtettem, hogy Henry fut (mint az én pasim - nyolc évvel ezelőtt a fene gondolta volna, bár kaptam volna egy kisebb idegösszeomlást, ha felvázolják a későbbi életem), pedig ezen tényleg az élete múlik. Meddig lehet így élni? Mi történik, ha egyszer egy úthenger előtt materializálódik? És ha megéri az öregkort, hatvanévesen hogyan menekül el a rendőrök vagy valami idióta elől? Az emberekből ugyanis elég hamar kihozza az agressziót, ha egy pucér pasast találnak ott, ahol egy perccel azelőtt még senki nem volt.
Clare.
Amint látható, a második olvasásnál (mert nem kizárt, hogy lesz harmadik is) Henry helyzete került fókuszba, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy szerelmi történet. Ízig-vérig romantikus regény, legalábbis az a fajta, amilyennek én szeretem a romantikus regényeket.
Azt hiszem, Clare helyében is öngyilkos lennék (nagyon szomorú könyv lenne - és nagyon rövid), tekintve, hogy a futóversenyeken már előre bestresszelek, hogy a cél utáni kavarodásban nem fogom megtalálni a kedvest.
Ha nagyobb távlatból tekintünk a regényre, akkor ez egy kapcsolat története. Egy kapcsolaté, aprócska hibával, ami nem kevés fűszerezést ad neki. Hihetetlenül fura lehet, ha valaki hatévesen megismeri a lelki társát, aki akkor még egy fura bácsi. Később már "csak Henry" lesz, aki olyan természetes része Clare életének, mint a szülei vagy a testvérei. De Henry részéről is furcsa lehet, amikor a felnőtt Clare mellől visszaugrik az időben, hogy francia igéket vagy szorzótáblát segítsen tanulni, vagy éppen a serdülő lány csábítási kísérleteinek álljon ellen. És aki féltékeny a feleségére.:)
Romantikus, biztonságos - ugyanakkor kicsit frusztráló is lehet ismerni a jövőt. Az pedig egyenesen falbaverősen frusztráló, amikor a két ember a valós időben találkozik, és Henry mákszemnyit nem ismeri Clare-t, ő viszont úgy ragyog, hogy a másik könyvtáros mindennek elgondolja szegény fickót. Ami nem kicsit helytálló, mert Henryt mindennek lehet mondani, de szentnek, annak nem. Amellett, hogy felőrli a barátnőit, még alkoholista is, amit kicsit hajlamos vagyok megbocsátani az időutazás miatt.
Azt hiszem, ez az egyetlen regény a világirodalomban, ami képes velem megetetni, hogy a szerelem megváltoztathat egy férfit.
Azt már le se merem írni, hogy a végén majdnem elpityeredtem, hiába tudtam, hogyan lesz vége. Ha úgy tetszik, nyolc év elteltével sokkal személyesebb élménnyé vált ezt a könyvet olvasni.
Eredeti cím: The Time Traveler's Wife
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 2980 Ft
Elég sok év távlatából olvastam én is anno újra a könyvet és nagyon féltem, hogy nem lesz ugyanaz. Persze hogy nem lett, hisz ahogy írod az évek rengeteget formálnak rajtunk, az ízlésünkön, de sokkal mélyebben átéltem valahogy az egészet. És én a második olvasásnál értettem meg a címét, nekem akkor vált ez inkább jobban Claire történetévé mint Henryévé. Amúgy, bár tudtam mi a vége, újfent kijöttek a végén a könnyeim. És az még hozzá tartozik ehhez a könyvhöz, hogy ez volt az, amikor elkezdtem blogokat olvasgatni és ezt pont a te posztod miatt vettem meg. Nagyon örülök, hogy így tettem és hogy ez a kiadás, a cipős van meg nekem is. Szóval köszönöm! :)
VálaszTörlésÉrdekes, nekem még mindig inkább a kettejük története, mintsem Clare-é.:)
VálaszTörlésÓ, örülök.:)) Nincs mit, nagyon szívesen!
Tök jó hogy írtál róla ;)
VálaszTörlésÉn is rég olvastam, nekem elsősorban az maradt meg, mennyire dühös voltam Claire-re... Most meg, visszagondolva az jut eszembe, mennyire dühös lehetnék Henry-re amiatt a vég miatt. Lehet újra kéne olvasni hogy ezeket tisztázzam magamban.
Bár igazából esélyesebb hogy előveszem a Highgate temető ikreit :)
:)
VálaszTörlésMiért voltál rá dühös?
Nem tudom, a helyében haragudnék-e Henryre. Jobb-e a tudatlanság, mint a tudás... de van egy olyan érzésem, hogy Clare az agya egyik hátsó zugában tudta, hogyan végződik a történetük.
Én azt is újraolvastam idén, olyan jólesett.:) Sztem vedd elő mindkettőt előbb-utóbb.
SPOILEREK!!!
VálaszTörlésAmiért annyira ragaszkodott a gyerekhez - úgy is, hogy pontosan tudta, örökölni fogja henry képességét és azt is, ez mivel jár. Nálam ez túl van egy határon, szerintem értelmes ember nem tenné ki tudatosan ilyennek a gyerekét a saját vágyai miatt :(
Arra gondolok, hogy ha nem mondja el neki, hogy találkoznak még, lehet hogy Claire tovább tudott volna lépni. (vagy nem, persze... sosem tudni...) de így arra kárhoztatta, hogy egész életében azt az újabb találkozást várja. Ami szép-szép, meg romantikus, de valójában szerintem kegyetlen.
SPOILER!!!!
VálaszTörlésNem tudom, hogyan működik ez a nőknél (és vajon mindenkinél ez van, csak csak bizonyos nőknél - ha mindenki így megőrül egy gyerek miatt, akkor kezdhetek rettegni), de Clare olyan, mintha megőrülne, a gyerek lesz a rögeszméje. Nekem az volt a furcsa, hogy nem akar örökbe fogadni, pedig, ha ésszel belegondolunk, rengeteg szenvedéstől megkímélhették volna magukat. De, asszem, itt az észérvek végképp csődöt mondanak.
Ha jól emlékszem, Clare-ben fel sem merül, hogy mi van, ha a gyerek is olyan szerencsétlenül kiszolgáltatott lesz, mint Henry. Abba se gondol bele, hogy ő is belehalhatott volna a vetélésekbe.
De az is lehet, hogy tudta, hogy Henry nem éri meg a békés öregkort, és akart belőle egy kis emlékdarabot - bár a gyereknek is ugyanolyan esélye van a hirtelen és/vagy erőszakos halálra, úgyhogy ez zsákutca.
Igen, kegyetlen, de valószínűleg úgy is reménykedett volna, hacsak Henry nem hazudik neki.