Ahol az ég és a föld összeér

"Gracie ugyanis arra lett figyelmes az elmúlt évben, hogy fekete parázsként izzik benne a gyűlölet, a megveszekedett gyűlölet a város lakói, a szomszédai, a családja, a barátai iránt, akik lelkesen élik mindennapjaikat, és a békés, normális élet látszata érdekében nem vesznek tudomást arról, hogy a városban minden borzalmas, szörnyűséges hazugságokra épül. Képesek voltak feladni a családtagjaik boldogságát, valamint kockára tenni a testi épségüket, sőt, saját maguk is önként lemondtak minderről, cserébe azért, hogy meglegyen a nyugalomban elfogyasztott reggeli kávé a vendéglőben, a fehérre mázolt, takaros házikó, a gondosan öntözött gyep és a drága, csillogó-villogó autó a garázsban."

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy néz ki, hogy bizonyos, nálam a tinédzserkor hajnalán népszerű műfajok mostanában divatosak, mint mondjuk a gyilokszerű stratégiai játékokra hajazó krimik/thrillerek (Holtodiglan) és a thrillerbe oltott sci-fi-horror kereszteződések, mint a Horzsolások. Nem biztos, hogy a műfaji meghatározásaim helytállóak, azt viszont biztosan tudom, hogy az ilyesféle regények nem a patinás nosztalgia gyönyörébe burkolják a történetet, hanem a mocsármély, áthatolhatatlan unalom ködébe. Magyarán: nekem ezeket a poénokat már százszor lelőtték, rengeteg ócska és kevésbé ócska borzongós (vagy borzongatni vágyó) kötetet olvastam, kb. tizenhárom és tizenhat éves korom között, amikor zsinórban faltam a könyveket. Nem figyeltem olyan finom dolgokra, mint nemzetiségek, nemek egyensúlya, a műfajok aránya is hidegen hagyott, egész életműveket daráltam le. És 95%-ban az anyám könyvei tették ki az olvasmánylistámat (ő pedig szeretett borzongani, emiatt egy csomó horrorfilmet is láttam zsenge koromban), mert még nem alakult a saját ízlésem és gőzöm nem volt, mire van igényem, csak olvasni akartam. Kieg.megj.: olyan voltam, mint az angol királynő Bennett könyvének első felében.:)
Az emlékek miatt kicsit elkap a nosztalgia szele, de egyáltalán nem vágyom egy Jackie Collins vagy egy Dean R. Koontz újrázásra. Mert... elmúlt. És, hát, izé, valljuk be, gagyi.
Nekem a Horzsolások is gagyi volt - de ez a kisebbik gond. Unalmas volt. Ahogy a dicsérő értékelések is írják, Bennett, mint egy ószeres [ezt én mondom] összeszedte a létező összes klisét és megpróbálta egybegyúrni, ill. valami újat kihozni belőle. Volt, akinek ez tetszett és tényleg újszerűen hatott, de nekem nem. Annyira nem, hogy jóformán megundorodtam az olvasástól. Hatszáz oldal, az isten szerelmére.

[Igen, azért olvastam el, mert hangulatos képekkel társították néhány blogon, plusz olyan emberek szerették ezt a könyvet, akiknek adok a véleményére, de a keserű valóság rádöbbentett, hogy mindenben nem egyezhet az ízlésünk. Hogy miért olvastam végig? Mert reménykedtem benne, hogy legalább egy közepes élményt ki tudok hozni belőle és hogy az akciódúsnak mondott második fele felráz egy kicsit - és ha már végigkínlódtál 300 oldalt, nem hagyod félbe.]

Próbálok valami pozitív mozzanatot felidézni, hogy ne földbe döngölős post legyen, mert azt nem szeretem és utálok más kárára nevetni. Az utolsó pár oldal, ami RJB társadalomkritikájának esszenciája, egész jó volt. Felfogtam én az üzenetet, de ez a körítés... ne már. Próbáltam a hangulatba kapaszkodni, mint az utolsó reményszálba, de hiába a rózsaszín hold, vörös égbolt, hang nélkül cikázó villámok, titkokkal teli, tökéletesnek tűnő kisváros, nem tudtam megragadni. Szerintem iszonyatosan túlírt és nem, nem szép. Olyan, mintha Bennett szerelmes lenne a billentyűzet kopogásába, az utolsó padlódeszkáig feltérképezteti velünk Mona házát.
Jaj, itt van Mona, a kiégett, alkesz, vándorló exzsaru, akit darabokra szaggatott egy tragédia, szörnyű gyerekkora volt, ő a kisvárosba érkező idegen, és talán nem spoilerezek, ha elárulom, hogy ő a rejtély kulcsa, olyan ember, aki más, mint a többi. Sajnos eme rengeteg toposz mellé befért még, hogy rettenetesen butácska. Rendőr létére elég nehezen fedezi fel az összefüggéseket, az ominózus villámcsapásos megjegyzést pedig igazán kihúzhatta volna egy jóérzésű szerkesztő. Basszus, benne ül egy kislány a kádban, pancsolás közben belecsap a villám, hát persze, hogy nem esik baja, kedves Mona, csak kifolyik a szeme és lifeg a hús a csontjairól, de amúgy szuperál, és az HBO-t is fogja.
És ezek a hatásvadász, gyomorforgatónak szánt jelenetek, az elhagyatott kutatólabor a hegy tetején - hidegen hagytak, de ez már gusztus dolga. Jobban örültem volna, ha Mona szimplán megijed a sötétbe vesző lépcsőn, ahol tkp. nincs semmi, csak az ő homályba vesző félelmei. Ez a lépcsős jelenet volt az egyedüli, amitől kicsit megborzongtam, a többire sajnos csak fásultan néztem.
Sokan emlegették, mennyire megváltozik a stílus a regény második felében - érdekesképpen ezen nem akadtam fenn, mert a történet első fele sem bírt lenyűgözni. Itt átváltunk amcsi akcióra, a szálak összeérnek meg minden, Mona pedig egy női John McClane lesz, fehér atléta helyett sortban; káromkodik, lövöldözik és még humorizálni is van ideje, sőt, mintha az esze is megjönne. Legalább ő az előnyére változott. És nagyon szurkoltam, hogy a befejezés egy momentumánál RJB ellenálljon a giccsfaktor vonzásának, és hálistennek ezt megtette.

Hörr. Igazán próbáltam megszeretni a Hortyogásokat Horzsolásokat, de az istennek nem akartunk egymásra hangolódni. Olyan érzés volt, mint egy lagymatagon böködő mutatóujj mint újraolvasni valamelyik tinikori Dean R. Koontz-könyvemet, csak már tudatában vagyok, mi a (számomra) jó és rossz könyv. Ez sajnos az utóbbi volt.
Ui.: Nem véletlenül emlegettem ezt a szerzőt; a stílus nekem inkább őt idézte fel, mintsem Kinget, pedig Bennett még a zárójeles kurzív mondatokat is átvette. Emlegetik továbbá Lovecraftot is, de őt nem olvastam - és igazából nem is szeretnék, mert nem hiszem, hogy tetszene -, úgyhogy vele kapcsolatban nincs összehasonlítási alapom.

Eredeti cím: American Elsewhere
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Huszár András
Ár: 4280 Ft