Nagyonkék - Beaucoup Bleu

"Ez a történet a kék színről szól, és a kék színhez hasonlóan semmi sem igaz körülötte. A kék a szépség, nem az igazság. Az »igazi kék« csak illúzió; egyszer ott van, aztán nincs. A kék mélységesen alattomos szín.
Még a mélykék is sekélyes.
Kék a dicsőség és a hatalom, egy hullám, egy részecske, egy vibráció, egy rezonancia, egy szellem, egy szenvedély, egy emlék, egy hiúság, egy metafora, egy álom.
A kék hasonlat.
A kék olyan, mint egy nő."

Christopher Moore: Te szent kék!
Értékelés: 5 szinkronizált részeg az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Pék akarok lenni a Montmartre-on, bagetteket és áfonyával töltött lepényeket sütni, miközben a nyitott ablakon behallatszik a kora hajnali madarak éneke. Mégsem, festő akarok lenni, őszi, színes faleveleket mázolni a fehér vászonra, beszívni az olajfesték és a terpentin szagát. Vagy inkább mindkettő.

Mivel ez egy valóságtól elrugaszkodott regény, figyelmen kívül hagyhatjuk a saját, valóságtól való eltávolodásomat is, miszerint reggel nyolc előtt képtelenség kiráncigálni az ágyból (ha mégis, csak a testem van jelen), nem készítettem még egyedül kelt tésztát, reménytelenül nem tudok rajzolni, és nem az 1800-as évek végén élek Párizsban, de ez már csekély részletkérdés az előbbiekhez képest.
A lényeg az, hogy Chris Moore képes volt belőlem ezeket az érzéseket kiváltani, és ezzel sikerült visszahízelegnie magát a kebelembe, ahonnan ridegen kitettem a szűrét a Love Story-s idétlenkedése miatt. A második és a harmadik rész akkora egy (illetve két) összezagyvált ötlethalmaz volt, hogy azóta nem olvastam tőle semmit, se a Prérifarkas Bluest, se A neccharisnyás papnő pajzán szigetét. A Szent kék azért láncolta magához a figyelmem, mert valahol azt írta az Agave, hogy a Biffhez hasonlítják, azt pedig nagyon szerettem olvasni. És persze a festmények miatt, úgyhogy rávetettem magam, mint a kis Lucien a nagy gondolkodók sírkövén trónoló csigákra (tényleg ezt csinálja szegény kölyök).

"Pissarro mosolya úgy lehervadt, mintha arcon találta volna egy Kongó sötét mélyéről érkezett pigmeus művészkritikus nyila."

Túlzásnak fogjátok vélni, de az első oldaltól nem voltak kétségeim, hogy ez egy nagyon fura, és valószínűleg nagyon érdekes könyv lesz - a fenti idézet onnan való, legszívesebben az egészet begépeltem volna. A későbbi fejezetek nem ennyire kéken filozofálgatóak, de... ó, a fenét a szófacsarásba, ez egy nagyon jó kis könyv volt. Imádtam olvasni.
Tényleg hasonlít a Biffhez, megmutatja, hogy ha Moore nem iszik/nem szív - vagy nem tudom, mit csinál, amikor agyalágyultabb stílusú könyveit írja -, milyen író valójában, és milyen lesz, ha egyszer megkomolyodik. Mármint annyira, hogy mindig ilyeneket írjon, és akkor én nagyon fogom őt szeretni, és minden soron következő történetét elolvasom.
Kicsit kabátkönyv volt. Szerettem a hangulatát, a megfelelő helyen megcsillantott humort, a festményeket, a valóság és a fantázia nagyszerű elegyét. Azért is szerettem, mert ez tulajdonképpen egy okos könyv, sokat lehet belőle tanulni. Ha művtöri tanár lennék, bevinném órára (és megmutatnám ezt a cikket, ha pedig angolos lennék, Welcome to Night Vale-t hallgattatnék a szerencsétlenekkel és sorozatokat néznék hallás utáni szövegértés címén), és ha nem leszek lusta, mint a föld, akkor írok egy, a regényben szereplő festményekkel telenyomott postot is.

Khm, az a helyzet, hogy nem tudok róla többet mondani. Fordulatos, vicces, intelligens festészeti fantázia-krimi, némi történelmi kilengéssel.

Eredeti cím: Sacré Bleu
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3280 Ft
Az író honlapja

Művészettörténet - egy másik perspektíva

Daniel Arasse: Festménytalányok
Értékelés: 4.5 szőr az 5-ből

Én valójában nagyon szeretem a festményeket - meg a képzőművészetet cakkompakk -, csak marhára nem tudok időt teremteni neki. Tudooom, ez csak kifogás, de legalább addig eljutottam, hogy a látkörömbe helyezkedett ez a könyv, és a Szandi akciójának köszönhetően magamévá tehettem.
Ha már a megszexualizálásnál járunk, el kell mondanom azt, amit Arasse egyik beszélgetőpartnere a szerző szemére vet: ő tényleg mindig "arra" gondol! Esküszöm, ez a fickó simán elérné (ill. csak elérte volna, most látom a Wikipédián, hogy Arasse 2003-ban meghalt), hogy a művtöri órákon kókadozó sihederség tágra nyílt szemekkel figyeljen, ne pedig a padra borulva bóbiskoljon, különösen az váltana ki felettébb törvénytelen röhögést, ha elárulná, hogy az "ecset" szó latinul penicillus, aminek a jelentése "kis pénisz". És ezt még fokozza!
"Bizony, uram, kis pénisz, maga Cicero mondja, ecset, kis farok, kis pénisz. Ha belegondolnak, egy nagy távlatokat nyit előttünk. Jusson eszükbe, mekkora ecsetekkel dolgozott Velázquez. Külön gyártatta őket, hosszú és vékony darabokat, nem rövid és vastag típusúakat. A rövid és vastag, az Turner volt. Fel tudják mérni, milyen lenne így a művészettörténet? Itt megállok. Mindezt csak azért mondtam, mert mindig rá kellene kérdeznünk, hogy miért van kedve festeni egy festőnek, mihez van kedve, amikor fest, és hogyan jelenik meg ez a vágy a festményeiben. Bizony mondom, a festészet egész történetét újra kellene írnunk ebből a perspektívából."

Lehet, hogy e helyt néhányan arra gondolnak, hogy micsoda közönséges fráter Daniel Arasse, ízléstelen komédiát csinál a művészetből - nem így van. Elképesztő memóriával és lexikális tudással rendelkezik - amely előtt az egyik vitapartnere csodálattal adózik -, és igen, parádézik, de sosem téveszti szem elől a művészettörténetet, csak más szemszögből nézi. És ez a látásmód szórakoztatva magyaráz, vagy magyarázva szórakoztat, ahogy tetszik, számomra sokkal nagyobb kedvcsináló volt, mint egy szimpla képleírás, igen, elképesztően populáris vagyok.
Ebből a könyvből megtudhatjuk:
- mit keres egy kutya vagy egy cica egy festményen;
- az Urbinói Vénusz egy pin-uop (vagy nem);
- mit vizslat a tekintetével oly tüzetesen a Háromkirályok imádásán Boldizsár;
- továbbá azt, hogy mi a szőr szerepe a festészetben, és még sok más mindent.

A szőrös részt beidézem:
"De mielőtt folytatnám, elmondom maguknak, hogy nekem mi jut az eszembe Magdolnáról. Meg kellene írni a szőrzet történetét a festészetben. Se többet, se kevesebbet. Hogyan mutatják meg nekünk s hogyan takarják el, ki mutatja meg és ki takarja el, satöbbi. Szép művészettörténet lenne. Jó kérdéseket tennénk fel. Például mikortól datálhatók az első szőrös festmények? Két válasz is lehetséges. Az első akkor, ha női szőrzetről beszélünk. Nem szakállas nőkről, azok legalább 450 évesek; nem, olyan női aktokra gondolok, amelyeken látszik a szőr. Szerintem az első, legalábbis az, amelyik számomra érdekes, Courbet-től a Nő a hullámok között. A modell felfelé tartja a karját, és látjuk a szőrpamacsot a hónaljában. Courbet, szokás szerint, nem óvatoskodik. A tajték, amit a nő testére öntött, olyan, mint a sperma, mint egy magömlés eredménye, s ráadásul éppen alatta szignózta a képet, vörössel. Micsoda egy alak volt ez a Courbet!
Találják ki, mi a második válasz. Kevésbé ostoba, mint látszik: a szőrös festmény mindig is létezett, leszámítva a barlangokat. Hiszen a festéshez ecsetre van szükség, és az ecset szőrből van. Ilyenből vagy olyanból, mindenesetre szőrből. Tehát minden festmény szőrös."

A 100 történelmi tévhit mellett ez volt a másik non-fiction, amit mostanában olvastam, és ennek is élveztem az olvasását, bár az utolsó kép, az Udvarhölgyek fejezete kicsit nehezen csúszott le, lehet azért, mert "elfáradtam" az olvasásában, de már be akartam fejezni a könyvet.

Eredeti cím: On n'y voit rien
Kapcsolódó kötet: Festménytörténetek (előzmény)
Kiadó: Typotex [egyébként nagyon szimpatikus kezd nekem lenni ez a kiadó]
Fordította: Seláf Levente
Ár: 3200 Ft

"Neki a szépség az volt, ami a hívőnek az Isten."

"- Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint a kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából lelki vívódások és gyötrelmek között. És nem adatott meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszhangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell."

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Értékelés: 3.7 költött gazember az 5-ből

Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Az egyik oldalon az áll, hogy tetszett a történet - eddig ahány festővel, festészettel kapcsolatos történetet olvastam, valamennyi kedvemre való volt -, a másikon pedig az, hogy rettenetesen irritált az elbeszélő személye és stílusa.
Az első tizenvalahány oldalon szenvedtem és arra gondoltam, hogy visszateszem a polcra ezt a könyvet, mit locsog a narrátor itt összevissza, lássuk már, hogyan lesz egy londoni tőzsdésből festő Tahiti szigetén. Éjszaka kialudhattam a türelmetlenségem, mert másnap már könnyen haladtam, de az élmény nem volt maradéktalanul tökéletes...
Ennek a legfőbb oka az, hogy a történet nagyon töredékes, az elbeszélő egy kívülálló szemével meséli el Gauguin, azaz Charles Strickland történetét, pontosabban: elmeséli nekünk, amit erről az emberről és a környezetéről tud, a saját aprólékos megfigyeléseit, a másokkal folytatott párbeszédeit, mintha egy fantáziával dúsított jegyzőkönyvet olvasnánk. Zavart, hogy nem láttam a fontos momentumokat, mert arra számítottam, hogy Strickland vagy egy hozzá közel álló ember lesz a narrátor.
Nem mintha bárki is közel állt volna Stricklandhez. Mogorva emberkerülő, aki fikarcnyit sem törődik senkivel - többek között saját magával sem. Mindegy, hogy mit eszik, milyen ruha van rajta, milyen kényelmes az a szék, amelyen ül, milyen a fekhelye, a lakása (már ha van). Egyetlen dolog érdekli: a festés. Mert festenie kell, olyan, mint mechanikus gépezet, vagy mint egy bábu, amelyet durván, szeszélyesen rángat a mozgatója. "Álomban élt, és a valóság nem jelentett számára semmit." - és tényleg ilyennek tűnik.

Szerettem, hogy az elbeszélő éles vonásokkal rajzolja meg az embereket - ebben hasonlít a Hattyútolvajokra (továbbá abban is, hogy itt is majdnem megrongálnak egy festmény késsel), amelynek szintén a festészet a tárgya; mégis, az aprólékos leírások, bemutatások mások, mint Kostovánál, kevésbé érzékenyek - valószínűleg azért, mert nem egy nő írta őket. :)

"Végső benyomásom az volt, hogy Strickland hallatlan erőfeszítéssel próbált kifejezni egy bizonyos lelkiállapotot, és szerintem ebben az erőfeszítésben kellett keresni a magyarázatát annak, ami engem annyira elképesztett. Világos, hogy a formának és színnek egészen különleges jelentősége volt az ő számára. Elviselhetetlen, parancsoló kényszerűség hajtotta, hogy kifejezzen valamit, amit érez, és pusztán ez a szándék vezette az alkotásban. Pillanatnyi habozás nélkül egyszerűsített vagy torzított, ha ezzel közelebb jutott ahhoz az ismeretlen valamihez, amit keresett. Tények nála nem számítottak, mert a lényegtelen, apró események tömege alatt olyasmi után kutatott, aminek éppen az ő szempontjából van jelentősége. Mintha a világegyetem lelkét érezte volna magában, s azt akarta volna kifejezni. Bár a képek zavarba hoztak, és egészen megrökönyödtem tőlük, nem tudtam közönyös maradni a belőlük áradó, viharzó érzésekkel szemben; és isten tudja, miért, olyan érzés ébredt bennem, amilyenre sosem hittem volna magamat képesnek Stricklanddel kapcsolatban: mélységes részvét fogott el iránta."

Nevermore
Itt látható a kép és innen is vettem.

Egyvalamit viszont utáltam a narrátorral kapcsolatban: a közhelyeit. Úgy szórja az alapigazságnak szánt megállapításait, mint papagáj a magvakat, a nőkről szólók kiakasztottak: nem, a nőknek nem a szerelem körül forog az egész élete, te tejfölösszájú pojáca, és ha azt hiszed, hogy egy nő nem lehet művész, akkor most Berthe Morrisot odamasíroz, és jól... jól eltángál sodrófával, ha már ragaszkodsz az előítéleteidhez.

"Az új evangélium régi volt, mikor Ninive nagysága tetőpontján ragyogott."  

Huhh. Meglehet, rosszkor vettem elő a könyvet - pedig elég régóta szólongatott szegény -, azért ítélem meg ilyen szigorúan, de nekem kevésbé tetszett, mint A színes fátyol. Az összbenyomásom viszont pozitív, a fent említett negatívumok csak olvasás közben zavartak, a történet szórványossága, az elbeszélő személye már

feloldódott a múltban.
 Maughamtól még a Karácsony Párizsban és a Téli utazás című könyvek vannak a birtokomban, majd ők is sorra kerülnek (remélhetőleg nem tíz év múlva), kíváncsi leszek, hogyan alakul tovább a viszonyom ezzel az íróval.

Ui.: egy kicsit szentségtörő megállapítás: szerintem a fordításra ráférne egy kis frissítés, néha megakasztott az olvasás lendületében.

Eredeti cím: The Moon and Sixpence
Kiadó: Kulturtrade
Kiadás éve: 
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Ár: kb. 500 Ft-tól [én ennyiért vettem]
Gauguin életrajza a Wikipédián - már ebből is látszik, hogy a regény csak részben épít a festő életére

Halott virágok illata

Előszó: ezt a könyvet hónapokkal ezelőtt olvastam, a postot több részletben írtam meg - utálom ezt, szeretem egy szuszra ráncba szedni a gondolataimat, különben oda az iromány általam valósnak vélt egysége. Azaz: mérges vagyok, amiért erről a szeretett regényről nem tudtam normálisan írni idő-és energiahiány miatt.

"Leültem Robert nyikorgó székébe. Tudatában voltam, főképp ahogy a réten játszadozó, sötét fürtű kislányt néztem, szép ruhácskájában és kalapjában, hogy nem volna szabad tovább egyedül hagynom Ingridet lent a járókéban. A padlásnak egyetlen sarka volt még üres, a mennyezet egy rézsút futó darabja, amit Robert nem festett le. Ám a többi felületet szinte szétrobbantották a tobozodó színek, az érett szépség s a nő túláradó jelenléte. A festőállványokon lévő, félig kész vásznak is őt ábrzáolták: az egyiken sötét, csak félig megfestett kelmébe burkolva - köpney volt vagy vállkendő talán - az arca árnyékban, a szemében... mi is?, szerelem?, rettegés? Egyenesen rám nézett, én pedig elfordítottam a fejem. A másik kép még félelmetesebb volt. A nő arca mellett egy másik arc volt: egy halott nő feje bukott élettelenül a vállára. A halott nő haja ősz volt, a ruházata hasonló az élőéhez, s a homloka közepén seb vöröslött - egyetlen apró, mély, sötét lyuk, ami valahogy még iszonytatóbb volt, mint egy egy szörnyű, véres vágás lett volna. Ekkor láttam először ezt a képet.
Egy hosszú percig mozduln sem tudtam. A padlás, a képek - tudtam, hogy soha ilyen nagyszerű mű nem került még ki Robert ecsetje alól. Transzcendens, koncentrált munka volt, egyúttal robbanásig feszülő szenvedély lüktetett benne, s a szenvedély megfékezésének vad vágya."

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Értékelés: 5* ecsetvonás az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Van egy olyan furcsa szokásom, hogy szeretem figyelni az embereket. Sokuk nem kelti fel az érdeklődésem, a tekintetem átsiklik rajtuk, de néhányan annyira... érdekesnek tűnnek, ill. egy részlet, a teleírt, szamárfüles jegyzetfüzetük, a hajszínük, ahogy a napfény körülrajzolja az arcélüket. Eme dilikém miatt szerettem olvasni a Hattyútolvajokat - ugyanolyan részletes leírásokkal van tele, mint amilyenek az én képzeletemben visszhangoznak.

"Ám a lány váratlan fordulattal körbeperdült, és egy mosolyt küldött felém, kicsit tűnődő, személytelen, mégis egyértelmű mosolyt, amelybe mintha némi cinkosság is vegyült volna velem: egy társsal, aki gyanúgy közelről szereti kémlelni a képeket, s aztán elálldogálni az egész látványa előtt. A lány arca nyílt volt, amit csak kiemelt a festetlensége, az ajka halvány, a szeme színe megállapíthatatlan, a bőre világos és kicsit rózsás a haj vöröse mellett, a kulcscsont vonalában futó bőr nyakláncon kerámiagyöngyök, amelyekben akár pergamen imatekercsek is lehettek volna. Fehér pamutblúza alatt telt keblek feszültek a kissé szögletes testen. A tartása egyenes volt, bár nem olyan finom, mint egy táncosnőé, inkább mint egy lovasé, akinek a kecsességében jó adag óvatosság is van. Aztán, hogy közeledett felé az idős házaspár, odébb lépett: Thomas, Manet, középkorú idegen, isten veletek!"

A történész szintén aprólékos regény volt, tetszik Kostovában, hogy mennyire beleássa magát a kiválasztott témába. De az előző könyvével, A történésszel ellentétben az unalomnak egy halovány érzete sem legyintett meg, azt hiszem, a festős, misztikum nélküli történet jobban áll az írónőnek.
Két szálon fut a történet: az egyik a tizenkilencedik században játszódik, amelyben megismerjük a fiatal festőnőt, Béatrice de Clervalt és az ő (akkoriban) szokatlan szerelmi történetét. Beatrice göndör fürtjeit néha szívesen megtépkedtem volna, úristen, döntse már el ez a nő, hogy mit akar! Kicsit nehezen hittem el róla, hogy fülig szerelmes, ha visszatetszést keltett benne a férfi öregedő teste.
A másik történetszál sokkal változatosabb volt, több nézőponton keresztül követhetjük az események kibontakozását, és azt, hogy kapcsolódik a Beatrice által írt levelekhez. A fő mesélő Andrew Marlow, aki szintén festő, de polgári foglalkozását tekintve pszichiáter. A kollégájától vesz át egy érdekes esetet produkáló embert: Robert Oliver, a közepesen híres művész késsel nekitámad egy festménynek. Logikus magyarázat és a férfi segítsége híján Marlow kutatni kezd és hamarosan teljesen belekeveredik az ügybe.
Egyszerre volt vicces és kicsit lehangoló, bizonyos dolgokban mennyire hasonlítok erre az emberre. Ugyanolyan intenzitással képesek elbűvölni vagy taszítani az emberek, túlbonyolítok bizonyos dolgokat - és ha ez a tulajdonságom ugyanolyan idegesítő néha, mint amilyennek én találtam néha Marlow-ét, akkor sürgősen moderálnom kell magam - és túlérzékeny vagyok. Meg túl empatikus, ami ritka idegesítő. Legalábbis néha.
A regény központi alakja számomra Robert Oliver volt. Tehetséges, karizmatikus ember, igazi bűbájos, aki szinte hipnotizálja az embereket, de talán éppen ebben rejlik a mentális sérülékenység, amely a könyv bonyodalmát okozza.

"Sok mindenre kezdtem emlékezni Robert Oliverről, ahogy ott álltam, elég közel ahhoz, hogy lássam, amit csinál, de nem annyira közel, hogy túlbuzgónak tessen. Emlékeztem a formához való szenvedélyes ragaszkodására, hangja meggyőző erejére, amellyel azt fejtegeti, hogy első a kép geometriája, és amíg meg nem fogtuk, ne is törődjünk mással, a testtartására, ahogy a sarkára nehezedve hátradől, és időről időre megvizsgálja a munkáját, majd újra fölé hajol. Robert mindenkivel kialatított valami kapcsolatot; most még inkább elvarázsolt hanyag fesztelensége, mellyel egy csapásra otthonos légkört tudott teremteni maga körül, hogy az ember őgy érezte, nem tanórán van, hanem vacsoravendégként ül az étkezőasztalánál. Ellenállhatatlan volt, a többi hallgató is azonnal a hatása alá került, odaadó tekintettel gyűltek a vászna köré. Mutatott néhány látószöget és formát, amit a látkép kirajzolhat a vásznon, aztán felvázolta az általa kiválasztott látkép formáit, majd felrakott egy is színt, leginkább égetett umbrát, egy mélybarna alapszínt."

A másik két nézőpontkarakter Robert két szerelme, az exfelesége, Kate, és a tanítványa/szeretője, Mary. Habár az ő elbeszélésükre is jellemző a részletesség, a jellemük nagyon különböző, és ez volt a másik dolog, ami elvarázsolt ebben a könyvben; Kostova allegóriaként használja a festészetet, annyira beleélte magát, hogy könnyen elhinném róla, hogy ő is festő. Kate-et jobban kedveltem, elveszett, bizonytalan fiatal nőként ismerjük meg, akiből csöndes, erős nő válik a tkp. szörnyű házasság alatt. Mary történetét is szerettem olvasni, de emberként nem kedveltem, van benne valami pökhendi fensőbbség, ami taszít, és ami nagyon vicces dolog, hogy ez totálisan eltűnt Robert mellett, ahogy belehabarodott, ezt írtam róla a füzetembe: "Istenem, Mary, ne koslass már ennyire utána" - igen, tudom, mennyire más zakkant szerelmesnek lenni és ezt a zakkantul szerelmes embert kívülről látni.

Berthe Morisot: La Psyche - részbenaz impresszionista festőnő alakja ihlette Béatrice figuráját

Annyira belehabarodtam ebbe a könyvbe, hogy rákerestem Béatrice nevére - Kostova annyira élénken festette meg (hehe) az alakját, hogy félig-meddig elhittem, valós személy volt. Nos, nem, több impresszionista festőnő életéből, munkásságból alkotta meg az írónő. Kicsit fáj a szívem, hogy nem létezik a Hattyútolvajok című festmény vagy Robert Oliver képei, a leírások alapján biztosra veszem, hogy elementáris erejű képek lennének. Hiányukban be kell érnem a valós impresszionistákkal, jaj, de rossz munkákat fogok majd nézegetni.:)

Ez a könyv tényleg a festészet és a szerelem regénye, ahogy Nima írta. Az idei év egyik legjobb olvasmánya

volt számomra, úgy tűnik, a várólistacsökkentős játék mindig meghálálja a szorgalmam. Azoknak ajánlom a könyvet, akik nem aludtak el vagy nem tépték a hajukat az idézetektől, de még azoknak is ajánlatos némi türelmes hangulat hozzá, akikben megcsiklandozott valamit - a végére picit türelmetlen lettem, talán ezért éreztem úgy, hogy Kostova kicsit elkapkodta a befejezést, például Mary olyan döntést hoz, ami szöges ellentétben áll a jellemével.

Itt egy idézet a végére is. Képet nem csatolok hozzá, öröm elképzelni ezt az egyszerű, mégis hangulatos jelenetet:

"Másnapra vastag hótakaró borítja a tájat. A fiatalasszonyreggel megbeszéli a szakácsnővel a napi menüt, küld egy üzenetet a varrónőnek, aztán kimegy a házból a kertbe. Szeretné megfigyelni a sövényt, a kerti padit. Amikor becsukja maga után a hátsó ajtót, és kilép a friss porhóba, mindenről megfeledkezik, még a ruhájába rejtett levélről is. A fa, amit a ház régi lakói ültettek még vagy tíz évvel ezelőtt, ünnepi fehérbe öltözött; az egyik falon egy kismadár ül, havas tollai felborzolva. A fűzős csizma karimájára hógyűrű rakódik, ahogy a téli álmukat alvó virágágyások, a csupasz bokrok közt lépked. Átváltozott a világ. Eszébe jutnak az öccsei, még amikor gyerekek voltak: az emeleti ablakból nézte őket, ahogy boldogan hemperegnek a hóban, hadonásznak-kalimpálnak kezükkel-lábukkal, csépelik egymást, a nagy birkózásban már gyapjúkabátjuk és hosszú kötött harisnyájuk is tiszta fehér lett. De tényleg fehér volt?"

Eredeti cím: The Swan Thieves
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Siklós Márta
Ár: 3990 Ft
A regény nagyon szép honlapja