Nagyonkék - Beaucoup Bleu

"Ez a történet a kék színről szól, és a kék színhez hasonlóan semmi sem igaz körülötte. A kék a szépség, nem az igazság. Az »igazi kék« csak illúzió; egyszer ott van, aztán nincs. A kék mélységesen alattomos szín.
Még a mélykék is sekélyes.
Kék a dicsőség és a hatalom, egy hullám, egy részecske, egy vibráció, egy rezonancia, egy szellem, egy szenvedély, egy emlék, egy hiúság, egy metafora, egy álom.
A kék hasonlat.
A kék olyan, mint egy nő."

Christopher Moore: Te szent kék!
Értékelés: 5 szinkronizált részeg az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Pék akarok lenni a Montmartre-on, bagetteket és áfonyával töltött lepényeket sütni, miközben a nyitott ablakon behallatszik a kora hajnali madarak éneke. Mégsem, festő akarok lenni, őszi, színes faleveleket mázolni a fehér vászonra, beszívni az olajfesték és a terpentin szagát. Vagy inkább mindkettő.

Mivel ez egy valóságtól elrugaszkodott regény, figyelmen kívül hagyhatjuk a saját, valóságtól való eltávolodásomat is, miszerint reggel nyolc előtt képtelenség kiráncigálni az ágyból (ha mégis, csak a testem van jelen), nem készítettem még egyedül kelt tésztát, reménytelenül nem tudok rajzolni, és nem az 1800-as évek végén élek Párizsban, de ez már csekély részletkérdés az előbbiekhez képest.
A lényeg az, hogy Chris Moore képes volt belőlem ezeket az érzéseket kiváltani, és ezzel sikerült visszahízelegnie magát a kebelembe, ahonnan ridegen kitettem a szűrét a Love Story-s idétlenkedése miatt. A második és a harmadik rész akkora egy (illetve két) összezagyvált ötlethalmaz volt, hogy azóta nem olvastam tőle semmit, se a Prérifarkas Bluest, se A neccharisnyás papnő pajzán szigetét. A Szent kék azért láncolta magához a figyelmem, mert valahol azt írta az Agave, hogy a Biffhez hasonlítják, azt pedig nagyon szerettem olvasni. És persze a festmények miatt, úgyhogy rávetettem magam, mint a kis Lucien a nagy gondolkodók sírkövén trónoló csigákra (tényleg ezt csinálja szegény kölyök).

"Pissarro mosolya úgy lehervadt, mintha arcon találta volna egy Kongó sötét mélyéről érkezett pigmeus művészkritikus nyila."

Túlzásnak fogjátok vélni, de az első oldaltól nem voltak kétségeim, hogy ez egy nagyon fura, és valószínűleg nagyon érdekes könyv lesz - a fenti idézet onnan való, legszívesebben az egészet begépeltem volna. A későbbi fejezetek nem ennyire kéken filozofálgatóak, de... ó, a fenét a szófacsarásba, ez egy nagyon jó kis könyv volt. Imádtam olvasni.
Tényleg hasonlít a Biffhez, megmutatja, hogy ha Moore nem iszik/nem szív - vagy nem tudom, mit csinál, amikor agyalágyultabb stílusú könyveit írja -, milyen író valójában, és milyen lesz, ha egyszer megkomolyodik. Mármint annyira, hogy mindig ilyeneket írjon, és akkor én nagyon fogom őt szeretni, és minden soron következő történetét elolvasom.
Kicsit kabátkönyv volt. Szerettem a hangulatát, a megfelelő helyen megcsillantott humort, a festményeket, a valóság és a fantázia nagyszerű elegyét. Azért is szerettem, mert ez tulajdonképpen egy okos könyv, sokat lehet belőle tanulni. Ha művtöri tanár lennék, bevinném órára (és megmutatnám ezt a cikket, ha pedig angolos lennék, Welcome to Night Vale-t hallgattatnék a szerencsétlenekkel és sorozatokat néznék hallás utáni szövegértés címén), és ha nem leszek lusta, mint a föld, akkor írok egy, a regényben szereplő festményekkel telenyomott postot is.

Khm, az a helyzet, hogy nem tudok róla többet mondani. Fordulatos, vicces, intelligens festészeti fantázia-krimi, némi történelmi kilengéssel.

Eredeti cím: Sacré Bleu
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3280 Ft
Az író honlapja