Ha egy nyári délután egy olvasó

"Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról, igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük - ezrével és ezrével - a Könyvek Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok néznek veled farkasszemet: Azok a Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek, Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott Így Mintha Te Is."

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Napfényes délután van. Te, kedves Olvasónő, a kanapén üldögélsz, elmélkedéseid gyakori helyszínén - neked, sokakkal ellentétben, nem elég csupán egy fotel, nagyobb alkalmatosságra van szükséged, hogy kényelmesen kinyújtóztathasd a lábaid, mert, mint tudjuk, a lábmegemelés az irodalom élvezetének első feltétele -, és azon gondolkozol, melyik könyvbe kezdj bele. Körülötted számolatlanul sorakoznak a kötetek. Gondosan végigveszed és mérlegeled őket, de általában az isteni szikra-típusú döntések válnak be nálad, amikor csak úgy eszedbe jut egy regény. Az Acéllal is milyen jól jártál.
Calvino, igen. Nemrég belefutottál egy idézetbe, utána meg sokba, és azok alapján a Ha egy téli éjszakán egy utazó igazán remek szórakozásnak tűnik, pedig te úgy félsz tőle. Totemizált alapmű és posztmodern, de egy életed, egy halálod, belelesel. Aztán legfeljebb visszarakod a többi közé. Senkinek nem kell megtudnia, különben is, kinek mi köze hozzá, hogy éppen mit olvasol? És férfi szerző, olasz, meg várólistacsökkentős, amely játékkal eléggé megfeneklettél, ideje újra belelendülni.

Kényelmesen elfészkeled magad, hátad mögött a kemény díszpárna, amit mindig háttámasznak használsz olvasás során. És kisvártatva mélyen a párnába süppedsz a megilletődöttségtől, a könyv fölött csak az összevont, vékony szemöldököd látszik. Ez a könyv beszél hozzád! Igen, kiszól, hozzád, az Olvasónőhöz! Még azt is megkérdezi, nem kell-e pisilned, mielőtt megkezded az olvasást! Egy pillanatra elgondolkozol, megrázod a fejed, és elszántan masírozni kezdesz ebben a szöveglabirintusban.
Mindig is sejtetted, hogy ez a Calvino cseles egy fazon. Nagyon szereted a Láthatatlan városokat tőle, imádod a gyönyörű mondatait, még ha a mondanivaló (ha ugyan van olyan) homályos is a számodra. De ez teljesen más. Úgy érzed, az Író kajánul vigyorog, ráadásul direkt trükközik. Tíz (vagy tizenegy?) regényt zsúfolt ebbe a 319 oldalas könyvbe - mire legyűröd a frissen kezdett könyveknél érzett elveszettség-érzést, és nagyjából betájolod magad a történetben, ő rútul kiszakít belőle, pedig éppen kezdett érdekes lenni! Ráadásul a regények közé ékelődik egy másfajta regény, amelyben a kissé ügyefogyott Olvasó ezek után a regények után nyomoz, mit nyomoz, szenvedélyesen kergeti őket, közben a makrancos Olvasónőt (aki nem te vagy) próbálja meghódítani.
Egy ponton - amikor közlik veled, hogy körülbelül harminc oldalt olvastál el eddig, és riadtan állapítod meg, hogy éppen a harmincegyedik oldalon tartasz - a valóság szövete megkérdőjeleződik számodra. Hol vagyok én, kérdezed magadtól, bekerültem a könyvbe? Vagy a könyv került ki a valóságba? Egyáltalán, ki beszél hozzád? A főszereplő? A szerző? Én? Ki az az én?!
A kanapé, az még mindig valóságos. Amíg nem olvasol (nem hitted volna, hogy ez ilyen skizoid tevékenység is lehet) kék kanapén olvasó nőről, addig nem lehet baj. Szerencsére ilyen nem kerül elő, úgyhogy kicsit megnyugodva olvasol tovább, további regényekbe ugrasz fejest, követed a szerencsétlen, megzavarodott Olvasót, aki rövid időre még rács mögé is kerül a hobbija miatt. Eszedbe jut az egyik kedvenc regényed, aminek semmi köze ehhez (pontosabban ezekhez), de a megbabrált narráció rokonná teszik őket, és te

szereted a szokatlan párosításokat.

A vége, az imádnivaló visszacsatolás, orron fricskázás. Valami ilyesmire számítottál. Hoppá, nem írtad le, melyik regénnyel vontál párhuzamot, de talán jobb is így, még a botor olvasók helytelen következtetésekre ragadtatják magukat és bajba kerülnek. Elégedetten megnyomod a "Közzététel" gombot, megfogod a következő olvasmányod, kimész pisilni, kényelmesen elhelyezkedsz a kanapén, a hátad nekidöntöd a kemény díszpárnának, és...

Eredeti cím: Se una notte d'inverno un viaggiatorre
Sorozat: Italo Calvino életműve
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Ár: 3400 Ft 

Álmok városai

"A városok és az emlékezet I.

 Elindulván arra és három napon át kelet felé haladva, az utazó Diomirában találja magát, a városban, ahol hatvan ezüstkupola magasodik, minden isten szobra bronzba öntve, az utcák ónnal kikövezve, a színház kristályból épült, az egyik torony tetején pedig minden reggel aranykakas énekel. Mind e sok szépséget ismeri már az utazó, mert más városokban is láthatta. Ennek a városnak azonban az a sajátossága, hogy aki egy szeptemberi estén érkezik ide, amikor a napok már rövidülnek, és a pecsenyesütő boltok ajtaja fölött egyszerre gyullad fel valamennyi színes lámpa, valamelyik erkélyről női hang sikolt:: uh! - azt elfogja az irigység mindazok iránt, akik most azt hiszik, átéltek már ilyen estét, mint ez, és hogy akkor boldogok voltak."

Italo Calvino: Láthatatlan városok
Értékelés: 5* fenomenálisság az 5-ből
Kedvenc karakterek. a városok, igen


Képtelen vagyok kifejezni azt a megkönnyebbülést, amely akkor fogott el, amikor kinyitottam ezt a könyvet és megláttam az első mondatot - több mint öt sor, és Amadea nagyon szereti a nagyon bővített mondatokat, és a nagyon bővített mondatok is szeretik őt -, a maradék szellemi épségem, amit zselévé konvertált A démon jele és Az eltört teáspohár, valósággal ujjongott. Igen, ez az, ez kell most nekünk, a mágia fátyla, a filozórikus mondanivaló, a bölcsesség, a szent világiasság, a profán szentség, igen, igen!
Nagyon hálás vagyok a kedvesnek - de ezt sose vallanám be neki -, amiért ezt a könyvet (is) hozta magával a nyaralásra, én pedig azóta is verem a fejem a falba, hogy sikerült így mellényúlnom, holott a fentebb említett két gazságot elvileg szeretnem kellett volna, de ez egy másik történet, illetve kettő. Néztem ezt a vékony, sárga címet az éjjeliszekrényen, és arra gondoltam, milyenek lehetnek ezek a láthatatlan városok? Álmaimban a képzelet égbe törő kőtornyokat, lombcsipkés oszlopokat, rokokó kerteket, vakító fehér sétányokat, illatoktól-szagoktól terhes levegőjű piacokat, kikötőket, bronzszín palotákat rajzolt elém és egyre jobban mocorgott bennem a késztetés, hogy legalább belekukkantsak ebbe a könyvbe. Ehhez tudni kell, hogy vannak olyan szerzők, akiket figyelek [ez nem olyan éjszaka, amikor normális postokat írok delíriumszerű állapotban]. A figyelemnek nincs semmi jele, általában nem teszem őket várólistára, nem jelölöm jegyzetben, csak ott üldögélnek a látóterem peremén és várnak. Várunk, ők és én, hogy úgy érezzem, megértem rájuk, és Italo Calvino az egyik ilyen figyelt szerzőm volt, mint annakidején Rushdie. Tényleg, ha már Rushdie, elárulom, hogy még párba is tudom állítani a Láthatatlan városokat és A firenzei varázslónőt (basszus, ideje lenne már másik Rushdie-t is olvasnom, hogy ne csak ezzel az eggyel villogjak), és nemcsak azért, mert mindkettőben egy nagy hantás utazó próbál lyukat beszélni egy nagy uralkodó feneketlen hasába, hanem mert úgy érzem, egy stílushosszon rezegnek ők ketten, egy olyan stílushosszon, amit én nagyon szeretek, amivel én nagyon azonosnak érzem magam, bármilyen hülyén hangzik is ez.
Hol vannak ezek a városok? Talán a sakkfigurák lépéseiben és magában a játszmában rejtőznek, talán a szomszéd utcában vannak elbújva, vagy egy kilométerre nyugatra, a föld alatt hat lábnyira, az emberek szemében, a te szívedben, a kedvesed lélegzetében, a gyermeked lelkében. A városok mindenütt ott vannak és sehol sincsenek, bennünk vannak és a világon kívül, mindenkinek máshol, mert ahányfélék az emberek, annyifélék a városok is. Vannak folyamatos városok, rejtett és karcsú városok, az emlékezet, a vágy és a cserék városai. A városok olyanok, mint a nők, nem hiába hívják őket Zoénak, Isidórának, Tamarának vagy Oliviának. Olyanok, akár a szeretők, különbözőek, mégis ugyanolyanok.

És hogy én melyik városban laknék? Azt hiszem, Smeraldinában. Amíg tovább nem utazom.

"Smeraldinában, a vízre épült városban csatornák hálózatát és utcák hálózatát találjuk, egymásra helyezve, egymást átmetszve. Hogy egyik helyről a másikra menj, mindig választhatsz a szárazföldi vagy a csónakút között; és mivel Smeraldinában a két pont közötti legrövidebb távolság nem egyenes, hanem kacskaringós kanyarulatokba szerteágazó cikcakkvonal, minden járókelő előtt nem csupán két út nyílik, hanem rengeteg, és számuk még növekszik, ha valaki a csónakon átkeléseket és a szárazföldi átszállásokat váltogatja. Így Smeraldina lakót nem fenyegeti a naponta ugyanazon utcákon járkálás unalma. És ez még nem minden: az útvonalak hálózata nem egyazon rétegen helyezkedik el, hanem kis lépcsők, karzatok, szamárhát hajlatú hidak, függőutak hullámos terepét követi... Több kényszerűség nehezedik a titkos és kalandos életekre itt, mint másutt. Smeraldinában a macskák, a tolvajok, a titkos szeretők magasabb és meg-megszakadó utakon közlekednek, egyik tetőről a másikra, tetőteraszról erkélyre ugorva, az ereszeket kötéltáncosléptekkel kerülgetve..."

Eredeti cím: Le Città invisibili 
Kiadó: Kozmosz Fantasztikus könyvek / Európa könyvkiadó
Kiadás éve: 1980 / 2012
Fordította: Karsai Lucia
Ár: pár száz forint / 2900 Ft