Elindulván arra és három napon át kelet felé haladva, az utazó Diomirában találja magát, a városban, ahol hatvan ezüstkupola magasodik, minden isten szobra bronzba öntve, az utcák ónnal kikövezve, a színház kristályból épült, az egyik torony tetején pedig minden reggel aranykakas énekel. Mind e sok szépséget ismeri már az utazó, mert más városokban is láthatta. Ennek a városnak azonban az a sajátossága, hogy aki egy szeptemberi estén érkezik ide, amikor a napok már rövidülnek, és a pecsenyesütő boltok ajtaja fölött egyszerre gyullad fel valamennyi színes lámpa, valamelyik erkélyről női hang sikolt:: uh! - azt elfogja az irigység mindazok iránt, akik most azt hiszik, átéltek már ilyen estét, mint ez, és hogy akkor boldogok voltak."
Értékelés: 5* fenomenálisság az 5-ből
Kedvenc karakterek. a városok, igen
Képtelen vagyok kifejezni azt a megkönnyebbülést, amely akkor fogott el, amikor kinyitottam ezt a könyvet és megláttam az első mondatot - több mint öt sor, és Amadea nagyon szereti a nagyon bővített mondatokat, és a nagyon bővített mondatok is szeretik őt -, a maradék szellemi épségem, amit zselévé konvertált A démon jele és Az eltört teáspohár, valósággal ujjongott. Igen, ez az, ez kell most nekünk, a mágia fátyla, a filozórikus mondanivaló, a bölcsesség, a szent világiasság, a profán szentség, igen, igen!
Nagyon hálás vagyok a kedvesnek - de ezt sose vallanám be neki -, amiért ezt a könyvet (is) hozta magával a nyaralásra, én pedig azóta is verem a fejem a falba, hogy sikerült így mellényúlnom, holott a fentebb említett két gazságot elvileg szeretnem kellett volna, de ez egy másik történet, illetve kettő. Néztem ezt a vékony, sárga címet az éjjeliszekrényen, és arra gondoltam, milyenek lehetnek ezek a láthatatlan városok? Álmaimban a képzelet égbe törő kőtornyokat, lombcsipkés oszlopokat, rokokó kerteket, vakító fehér sétányokat, illatoktól-szagoktól terhes levegőjű piacokat, kikötőket, bronzszín palotákat rajzolt elém és egyre jobban mocorgott bennem a késztetés, hogy legalább belekukkantsak ebbe a könyvbe. Ehhez tudni kell, hogy vannak olyan szerzők, akiket figyelek [ez nem olyan éjszaka, amikor normális postokat írok delíriumszerű állapotban]. A figyelemnek nincs semmi jele, általában nem teszem őket várólistára, nem jelölöm jegyzetben, csak ott üldögélnek a látóterem peremén és várnak. Várunk, ők és én, hogy úgy érezzem, megértem rájuk, és Italo Calvino az egyik ilyen figyelt szerzőm volt, mint annakidején Rushdie. Tényleg, ha már Rushdie, elárulom, hogy még párba is tudom állítani a Láthatatlan városokat és A firenzei varázslónőt (basszus, ideje lenne már másik Rushdie-t is olvasnom, hogy ne csak ezzel az eggyel villogjak), és nemcsak azért, mert mindkettőben egy nagy hantás utazó próbál lyukat beszélni egy nagy uralkodó feneketlen hasába, hanem mert úgy érzem, egy stílushosszon rezegnek ők ketten, egy olyan stílushosszon, amit én nagyon szeretek, amivel én nagyon azonosnak érzem magam, bármilyen hülyén hangzik is ez.
Hol vannak ezek a városok? Talán a sakkfigurák lépéseiben és magában a játszmában rejtőznek, talán a szomszéd utcában vannak elbújva, vagy egy kilométerre nyugatra, a föld alatt hat lábnyira, az emberek szemében, a te szívedben, a kedvesed lélegzetében, a gyermeked lelkében. A városok mindenütt ott vannak és sehol sincsenek, bennünk vannak és a világon kívül, mindenkinek máshol, mert ahányfélék az emberek, annyifélék a városok is. Vannak folyamatos városok, rejtett és karcsú városok, az emlékezet, a vágy és a cserék városai. A városok olyanok, mint a nők, nem hiába hívják őket Zoénak, Isidórának, Tamarának vagy Oliviának. Olyanok, akár a szeretők, különbözőek, mégis ugyanolyanok.
És hogy én melyik városban laknék? Azt hiszem, Smeraldinában. Amíg tovább nem utazom.
"Smeraldinában, a vízre épült városban csatornák hálózatát és utcák hálózatát találjuk, egymásra helyezve, egymást átmetszve. Hogy egyik helyről a másikra menj, mindig választhatsz a szárazföldi vagy a csónakút között; és mivel Smeraldinában a két pont közötti legrövidebb távolság nem egyenes, hanem kacskaringós kanyarulatokba szerteágazó cikcakkvonal, minden járókelő előtt nem csupán két út nyílik, hanem rengeteg, és számuk még növekszik, ha valaki a csónakon átkeléseket és a szárazföldi átszállásokat váltogatja. Így Smeraldina lakót nem fenyegeti a naponta ugyanazon utcákon járkálás unalma. És ez még nem minden: az útvonalak hálózata nem egyazon rétegen helyezkedik el, hanem kis lépcsők, karzatok, szamárhát hajlatú hidak, függőutak hullámos terepét követi... Több kényszerűség nehezedik a titkos és kalandos életekre itt, mint másutt. Smeraldinában a macskák, a tolvajok, a titkos szeretők magasabb és meg-megszakadó utakon közlekednek, egyik tetőről a másikra, tetőteraszról erkélyre ugorva, az ereszeket kötéltáncosléptekkel kerülgetve..."
Eredeti cím: Le Città invisibili
Kiadó: Kozmosz Fantasztikus könyvek / Európa könyvkiadó
Kiadás éve: 1980 / 2012
Fordította: Karsai Lucia
Ár: pár száz forint / 2900 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése