Hogyan írjunk Y-generációs bestsellert?

V. E. Schwab:  Addie LaRue láthatatlan élete

Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...

Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.

Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.

Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.

A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?

Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi. 

Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.

Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...

... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.

Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.

Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.

Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.

Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)

Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.

Eredeti cím: The Invisible life of Addie LaRue

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 5980 Ft

Rövidkék

Érdekes, hogy régen szentségtörésnek éreztem, ha nem szenteltem minden olvasmányomnak önálló bejegyzést, minden könyvről írni kell, ez volt a vezérelvem. Aztán felnőttem, és Heloise hangulatos jubiláló bejegyzését olvasgatva eltűnődtem, hova lettek azok a végtelenül hosszú nyári órák (mit órák, napok), amikor felnőtt fejjel nézve semmi dolgom nem volt, de akkor úgy éreztem, roppant fontos feladatot teljesítek, minden gondolatomat rögzíteni akartam valamilyen formában. Nem azért, mert olyan rohadt okosnak képzeltem magam, nekem volt fontos, úgy éreztem, ez igazolja a létezésem.

És persze minden könyv fontos volt, ha jó volt, ha rossz. Olyan, hogy "elmegy egynek", nem igazán létezett, most meg, kb. 1500 könyvvel a hátam mögött - rettenetes szívfájdalmam, hogy nem tudom rögzíteni a pontos számot a Molyon -, elég sok felejthető kötetet tudok felsorolni, pontosabban olyat, amiről nem szeretnék hosszan írni. Ebben persze a munkás hétköznapok is kulcsszerepet játszanak, amit sajnálok és küzdök ellene és szívesen kampányolnék azért, hogy én is kaphassak három hónap nyári szünetet.

De nézzük inkább a könyveket:

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Néha szelektálást tartok - ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak -, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.

Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont."

Eredeti cím: Shine Shine Shine

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2013

Fordította: Varga Krisztina

Eredeti ár: 3490 Ft

Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért is rendeltem meg ezt a könyvet; jóformán semmit nem tudtam róla, nézegettem a molyos kívánságlistámat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnt. Amikor már benne voltam a sűrűjében, arra gondoltam, basszus, ez egy hagyományos pszichológiai thriller, tinédzserkoromban olvastam ilyesmiket, azóta viszont nem nagyon, vajon mit tudunk kezdeni egymással? Ráadásul rém depresszív, a végeérhetetlen, szürke norvég télben játszódik, amiért egy fokkal kevésbé voltam dühös a kinti zsibbasztó forróságra.

A főszereplő egy tehetős kisvárosbeli feleség és anya, Cecilia, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kávéscsészék füle egy irányba mutasson a konyhaszekrényben. Részmunkaidőben elkényeztetett, otthonülő feleségek lakberendezési szeszélyeivel foglalkozik a saját szórakoztatására, mert bankárként dolgozó férje bőven el tudja tartani a négyfős családot. Ceciliának mindene megvan, mint a mesében: nagy ház és autó, szép gyerekek, gazdag férj, ő maga szőke és vékony, és három Gucci Indiana táskája van, nem egy, mint a többieknek. Mégsem elégedett az életével, folyton dühös, tablettákat szed, amiket alkohollal öblít le.

Persze, titkai vannak, amelyek az egész, gondosan felépített életét tönkretehetik, és Cecilia bármit megtesz, hogy ne kerüljenek napvilágra, de a titkok olyanok, mint a színdarabban felbukkanó puska: ha egyszer feltűnik, az biztos, hogy előbb-utóbb elsül.

Azért raktam a két könyvet egy bejegyzésbe, mert mindkettő a maga kissé elrugaszkodott módján jó példa arra, hogy a főnyereménynek hitt életek valójában milyen nyomorultak és a rendezett otthonok falai között szörnyű dolgok történhetnek. A két könyv hasonlósága itt megszűnik, egyrészt mert Sunny nem olyan elmebeteg, mint Cecilia és képes elengedni az elvárásait, hogy boldog lehessen, Ceciliának viszont a látszat a mindene, amelynek a forrása a gyerekkorában keresendő. És igazából ez volt az, ami megfogott a regényben; nem igazán érdekelt, ki a gyilkos, a titok nyitja is háttérbe szorult Cecilia jellemrajza mögött. Nagyon jól felépített karakter, akin keresztül látni annak a társadalmi rétegnek a kritikáját, amelynek ő is a tagja: legyél különleges, de az általunk megszabott keretek között, kövesd az íratlan szabályainkat, különben ízekre szedünk, még ha csak egy szokatlan asztali díszről van is szó. Nem tudom, más olvasók hogy viszonyultak Ceciliához, én csak a szánalom halvány visszfényét éreztem iránta a vége felé, de izgalmas volt egy ennyire egocentrikus, paranoid ember fejében lenni, aki nem mer az lenni, aki szeretne - igazából nem is tudja, ki szeretne lenni, de inkább tönkreteszi magát, minthogy engedjen a hagymázas, irreális elképzeléseiből, amelyeknek semmi köze a boldog, megelégedett élethez. És azért lehet szánni, mert ez nem ismeri fel.

Eredeti cím: The Boy at the Door

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

A kurtizán meséje

"- De hiszen már majdnem kitalálta - mondja vidáman Elinor, aki a bukása előtti életében konok húgocska volt, és a legkisebb ösztönzésre is feltolulnak benne a régi beidegződések. - Gondoljon egy élőlényre. Egy varázslatos lényre.

 - Unikornis - dünnyögi Angelica a szaténba.

 - Badarság - csattan föl Mrs. Chappel. - Még hogy unikornis! Mintha érdemes volna átutazni a világot egy olyan teremtményért, amely őshonos nálunk. Szégyellhetné a tudatlanságát.

 - Én még egyet sem láttam errefelé - mondja Angelica. 

 - Mert a szüzeket kedvelik, azokból pedig egészen Kentig egy darab sem maradt."

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

Bizonyos értelemben ez a regény az átverések könyve, ugyanis se hableány, se Mrs. Hancock nincs az elején, csak a nyomorult az elanyátlanodott Mr. Hancock, ő pedig közel sem olyan izgalmas, mint egy mitologikus lény.

A XXI. Század kiadó tavaly év végén folytatta a meseszép, izgalmas tűnő kiadások megjelentetését, és a cím, a borító, a fülszöveg együttese elég volt ahhoz, hogy az olvasói énem könnyedségre vágyó fele el akarja olvasni A hableány és Mrs. Hancockot. Nem csak előttem húzgálta a mézesmadzagot, elég sok kollegina megvette és vidoran találgattunk, hogy atomszar lesz-e, vagy nagyon jó.

Az én esetemben szerencsére az utóbbi valósult meg.

Vissza kell térni az esetlen Mr. Hancockhoz, nélküle nincs történet; a derék kereskedőnek évekkel ezelőtt a felesége belehalt a szülésbe, és azóta egyedül él az unokahúgával, a szolgálóval és egy macskával. Kalmárunk jószívű, békés természetű, aki az átlagos felfogástól eltérően emberszámba veszi a nőket (a 18. század végén járunk). Ha viszont áruról van szó, a bárány rókává változik, ravaszul, ügyesen alkudozik és sikeresen gyarapítja a felmenői által létrehozott vagyont. Nem csoda, hogy kis híján infarktust kap, amikor az egyik hajóskapitányától azt a hírt kapja, hogy az egyik hajóját eladta egy sellőért. Ha Mr. Hancock a 21. században olvasna egy ilyen e-mailt, azt mondanánk, agyfaszt kapott. A teljes csőd (meg a közröhej réme) lebeg a feje felett, a sárkány nővére maró haragjával egyetemben.

(Arról nem is beszélve, hogy könyvelik ezt le.)

Közben a másik szálon megismerkedünk Angelica Neallel, aki igazi tőrőlmetszett kurtizán, mintha Amber (Kathleen Winsor regénye) testvére lenne; egy rakás csipkébe és selyembe bugyolált, gyönyörű portéka, aki bárkinek elcsavarja a fejét, és a holnapnál tovább nem gondolkodik, mert az rettenetesen unalmas.

A nők helyzete fontos téma a regényben; többféle női szereplőt megismerünk, akik előtt alapvetően két út áll, mindkét esetben másoktól függ a megélhetésük - vagy férjhez megy, vagy prostituált lesz, esetleg szolgálólány-házvezetőnő, ami az előző két halmazba is beilleszthető. Mr. Hancock unokahúga rafináltan azt tervezi, hogy idős, betegeskedő férfit választ, aki a gyerekek születése után békén hagyja, csendesen meghal és özvegyként egyedül vezetheti a vállalkozást - talán még ez a legjobb megoldás. 

Akár szajha, akár feleség lesz egy lányból, vagyontárgyként kezelik, még a rajta lévő ruha se az övé, a nevelésükre fordított költségeket valamilyen módon meg kell téríteniük - a vénlányok se járnak jobban, nekik is meg kell szolgálniuk az eltartásukat. Ha viszont az eltartód magára hagy vagy elhalálozik, ne merészelj ám mondjuk varrónőként munkát vállalni, mert az botrányos, inkább dögölj éhen a gyerekeiddel együtt, de csendben ám, hogy másokat ne zavarj.

Imogen Hermes Gowar szépen összehozta a földhözragadt nyárspolgárt, a dekadens luxusprostituáltat és a hableányt; bizonyos fordulatok előre láthatóak, de meglepetések is bőven akadnak. A hangvétele alapvetően könnyed és az egész regényt belengi egy antik báj - amire az első oldal is felhívja a figyelmet: História három részben -, az év végi agymosott zombi állapotban nagyon jólesett olvasni, legszívesebben ki se bújtam volna a könyvből.

Ui.: mindig elfelejtem megjegyezni, pedig nem magától értetődő; szerintem jól sikerült a fordítás, kevés elütéssel, hibával találkoztam, szóval termékként (fúúúj) és szellemi csemegeként is megelégedésemre szolgált a regény.

Eredeti cím: The Mermaid and Mrs. Hancock

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2018

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Ár: 4990 Ft

Akusztikus fogság és tartósított cápaszem - avagy hogyan éljünk örökké

"Hol van a jelen? Valószínűleg a rohadék Amerikában, leszámítva azt a részét, ahol Tucker lakik, vagy a rohadék Tokióban. Mindenesetre valahol máshol. És azok az emberek, akik nem a rohadék Amerikában vagy a rohadék Tokióban élnek, hogy bírják ezt: ez az állandó úszkálást a múlt időben?"

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

/Kaotikus mese habbal/

Azt hiszem, legalább 80%-ban Hornby-kompatibilis vagyok, aminek, gondolom, a párom örül. [Annak én kevésbé, hogy nem osztozik velem az Ahoy! gofrija iránti olthatatlan rajongásomban, habár némileg vigasztalhat a tény, hogy azt állítja, az én gofrimat jobban szereti. Mik derülnek ki ennyi év után.]

A rádöbbenés, hogy a fiatalságuk elmúlt és nem jön vissza, ugyanolyan keserűen belemar az egykori rocksztárba és a kisvárosi kurátorba, amit különféle gyógye-mailekkel próbálnak csillapítani.

A könyvmolyszabályomat megszegve előtt láttam a filmet, mint hogy a könyvet olvastam volna, ezáltal nehéz (de nem mondhatni, hogy annyira rettenetes) volt Ethan Hawke arcát a saját elképzelésemmel helyettesíteni, még ha a filmbeli szétcsúszott hippi képét le is kellett cserélnem egy nyugdíjas könyvelőére. Ebben a könyvben a kelleténél többször kerülnek szóba a könyvelők és holmi adóleírások.

Azt hittem, a Pop, csajok, satöbbi élménye megismételhetetlen lesz. Nos, valóban az, de egyúttal nem azt jelenti, hogy a többi Hornby-könyv élvezhetetlen lenne, ez egynél már be is bizonyosodott.

Elmondom, minek a bemutatásában jó Hornby:

- kendőzetlenül, nagyon, nagyon őszintén és nagyon hitelesen ábrázolja az emberek elcseszettségét, vagy azt a csendes pánikban hullámzó állapotot, amikor az emberek azt hiszik, hogy elcseszték. Amikor azt kívánják, hogy csak egy pillanatra ne kelljen felnőttnek lenni, csak egy pillanatra kúszhassanak be az ágy alá és tehessenek úgy, mintha eltűnhetnének a saját életükből - aztán rájönnek, hogy az az időszak elmúlt, amikor még befértek az ágy alá.

((Ezért gyorsan akarnak pár gyereket csinálni, hátha ezáltal átmenthetnek valamit magukból az örökkévalóságba - ez se úgy működik, ahogy elképzelik. Tucker Crowe-nak csak az ötödik alkalommal jött be.))

- az ún férfiléleknek, ami akkora fejtörést okoz a nőknek. Te jó isten.:D Az ember lányában egyszerre keltenek szánalmat, együttérzést és mérhetetlen haragot, a nemhiszemelhogyilyenhülyevagybmeg-szintet. A nőjmárfel-szintet.

- az aranyosan ciki helyzeteknek. Amíg a filmet néztük, nem a meghatottságtól fúrtam az arcom a pasim vállába, hanem azért, mert az én arcom égett a szereplőké helyett. A könyv esetében se volt jobb a helyzet, főleg, amikor az ember rádöbben, hogy ő is csinál(t) ilyeneket - de olyat soha nem fogok, hogy frissen vásárolt, vadiúj könyveket gyömöszölök be a kukába. Mellesleg a regényben üdítő színfoltot képeznek a könyvek, míg a filmben éppen hogy felbukkan egy.

- mindeközben iszonyú vicces. Valahányszor eszembe jutott a "Tuckerlandben karácsony van" kezdetű mondat, kitört belőlem a röhögés. Sokat elárul a lelkivilágomról, hogy azt is viccesnek találtam, hogy Tucker legkisebb gyereke azon aggódik, hogy az apja holnap meghal és ezért nem szabad kocsiba ülnie és ezáltal kérdésessé válik az élelmiszer beszerzése.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Nick Hornby könyvei bekerülnek a kabátkönyv-kategóriába, de nagyon örülök, hogy így történt.

Eredeti cím: Juliet, Naked

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2009

Fordította: M. Nagy Miklós

Ár: francnak van kedve utána nézni

A kártyavár

Iselin C. Hermann: Dominó

Érzésem szerint nagyon régen - valójában csak négy éve - olvastam a hölgy másik regényét, az Expressz ajánlott!-at. Csak az erős, ötletes csattanójára emlékszem - mintha a Dominó is erre akart volna építeni, de az arányok elcsúsztak, pontosabban a poén, amire épül, nem elég erős, hogy elvigye a hátán a történetet.

Igen, ötletes. Maga a felvázolt történet is teljesen oké - de a végeredmény rettenetesen felszínes és hebehurgya.

Egyszer már belekezdtem a könyvbe, de az első oldal után visszacsúsztattam a táskába és inkább kifelé bámultam a villamos ablakán. Nem szeretem ezt a kicsit Gavaldára hajazó, a szerelemről Coelho-szerűen bölcs megállapításokat hajigáló, vázlatos stílust, ami olyan, mint egy kreatívírás-óra ujjgyakorlata.

"A világon szinte mindig mindenütt ugyanaz történik. Némelyik esemény banális vagy végtelenül közönséges, és egyszerűen csak megesik, mások sajátosabbak, ám a legkevésbé sem rendkívüliek. Egyesek ajándékot vesznek, kifestik a lakást, lehúzzák a WC-t, elültetnek egy fát, egy másikat meg kivágnak, vagy felmennek valakivel egy hotelszobába. Az események ugyanazok, ám a szereplők és a körülmények függvényében a hatásuk más és más."

Hermann szerelmes az írásba, szeret egymás után szavakat pötyögni, valószínűleg élvezi, hogy áradnak az ujjaiból a kreatív energiák, kár, hogy én felbaszom a semmitmondó töltelékbekezdésektől az idegeimet.

A másik bajom: a szereplők hiteltelensége. Értem én, hogy a szerelem mindent átformáló, végzetes ereje képes komplett idiótát csinálni az emberből, de ennyi ember ennyire nem lehet hülye, főleg nem egyszerre. Nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, de 16 éven keresztül nem lehet ezt a játékot játszani, nem lehet bevenni egy ordítóan nyilvánvaló hazugságot, amiről egyértelmű, hogy csak a fájdalomokozásért mondja a másik.

A szereplők motivációja nincs kibontva, ami legjobban Manon, a hűvös szépség karakterén látszik. Megközelíthetetlen, rideg, a kérdésekre nem nagyon válaszol. Jól állnak neki a pasztell színek és van egy ronda, bandzsa kutyája, ami még jobban kiemeli az ő szépségét, valamint iszonyúan sznob - és ennyi. Semmit nem tudunk arról, mi jár a fejében. 

Sajnos ez arra is igaz, ki a szálakat mozgatja, pedig annyira érdekes mélységekbe lehetett volna leásni a lelkivilágában. Ezt a viselkedést nem lehet elintézni azzal a mondattal, hogy "Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen körülöttem".

A klisék tömkelege. Jaj, istenem. Persze, hogy Párizsban játszódik, persze, hogy a jómódú feleség az Yves Saint Lauren kosztümjében nem csinál semmit, csak hetente egyszer jótékonykodik, persze, hogy egy másik nő fotós, mert az olyan művészi és persze, hogy Lancôme rúzst használ, patakokban folyik a negyvenéves vörösbor, mert holmi puncsot nem iszunk, a hűtőben libamáj, osztriga és füstölt lazac sorakozik. Perrier ásványvíz kristálypohárban. A bisztróban visszaesik a bevétel, mert az érzéki Desirée (!) már nem dolgozik ott, ő a hely lelke, naná. Érdekes, hogy mindenkinek olyan foglalkozása van, ami lehetővé teszi, hogy napközben pezsgőt iszogassanak a vendéglőben, hogy három napot minden magyarázat és kötöttség nélkül eltöltsenek Velencében, miközben otthon van 2-3 gyerek. Ellenpontként megjelenik az utcán egy roma család, akik veszekednek, az egyik gyereknek az arcára folyik a taknya, a másik kap egy nyaklevest, mert csak, jaj, hát szegény, szólni kéne nekik, hogy ezt nem szabad. Más szemében a szálkát, a sajátodban a gerendát... Gavaldánál is bosszant ez a sznob francia vonás, de ebben a könyvben annyira halmozódnak a fenszi sablonok, hogy a szarkazmustól égnek áll a hajam, kinyílik a harmadik szemem vagy mittudomén.

Azért is haragszom ennyire az íróra, mert ezt a regényt sokkal jobban meg lehetett volna írni, rengeteg lehetőség van a felvetett témákban, de Iselin Hermann leredukálta egy csacska (valójában rettenetesen ostoba) szerelmi történetté, ami könnyen, gyorsan olvasható és nem okoz gondot, ha naponta két oldalt van idő olvasni. Így is lehet írni, és nem mondom, hogy nem etette magát, de megalkuvásnak érzem.

Eredeti cím: Domino

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2015

Fordította: Kertész Judit

Ár: 2900 Ft

"Egy idegen szív mindig sötét erdő"

"Mindig több kell neki: ez lesz a veszte..."

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

A címet Pauline Pfeiffer, azaz Fife (második feleség) egyik leveléből loptam, amit Ernest Hemingwaynek írt, és amelyet egyébként Martha Gellhorn (harmadik feleség) is felhasznált az egyik könyvének címeként - Egy idegen szív, de szerintem a teljes mondat sokkal szebben hangzik. A sorban az hibádzik, hogy én nem voltam Hemingway felesége, de ez senkit em zavarjon.

Ez a regény Hemingway négy feleségének és a gyümölcsök fölött sajnálkozva néző zöldségesek regénye. Mindegyik asszony kap egy fejezetet, amelyekben megtudhatjuk, hogyan ismerkedtek meg Hemingwayjel, hogyan fonódnak össze a szálak - mert Hemingwaynek állandó jelleggel nem elég egy nő, legalább kettőre van szüksége; úgy viselkedik, mint mohó kisfiúnak a cukorkásboltban -, hogyan válnak a nők "nem-is-tudom"-szendéből hipergyorsan őrülten vágyakozó szeretőkké, majd megkeseredett feleségekké, miközben egy másik, a sorban őket követő asszony ugyanezen a metamorfózison esik át. Kifejezetten vicces volt olvasni az erős akaratú, a munkáját imádó (szándékosan nem írok karrieristát) Martha Gellhorn egymást követő megnyilatkozásait, a könyvébe írt sorokat: "Nesto, légy örökre az enyém!", az ezt követő fejezetben pedig Hemingway már Disznóként szerepel, aki azért űzte ki a nácikat a párizsi Ritzből, hogy hozzájusson a piakészletükhöz. Vagy azt, hogy a Maryvel (utolsó versenyző) való házassága kis híján egy napig tartott.Naomi Wood annyira nem ás mélyre, ezért csak tippelni lehet, mivel bódította el a nőket - akik ráadásul gyökeresen különböztek egymástól - az író. Pláne, hogy már a megismerkedésük elején felvillantotta a rosszabbik énjét; a faragatlan, agresszív alkoholista, lelkibeteg emberét, akik lassan, de biztosan felemészt a benne rejlő sötétség, és aminek a forrásához sem ő, sem a feleségei nem jutottak el. Hemingwaynek inkább egy, a gondoskodó anyaszerepet betöltő, idősebb nőre lett volna szüksége, vagy egy jó pszichiáterre. Vagy mindkettőre; egyikük a böhöm nagy önérzetét lelkét dajkálta volna, a másik nem hagyta volna, hogy gyáván meghátráljon a problémák elől és inkább megismételje őket újra és újra.
Persze utólag, egy fiktív mű összegzése közben könnyű okosnak lenni - valószínűleg mindannyian ugyanazt tesszük a saját életünkben, legalább egyszer. Azt hiszem, a felnőtté válás (?) egyik fő ismerve, amikor egy kapcsolatban félretesszük az "én"-t - engem bántottak meg, nekem van jogom megsértődni és bosszút állni -, és próbáljuk a másik fél szemszögén keresztül látni  és megérteni a konfliktusokat.
Ennyi női szapulás után illendő lenne valami mást is olvasni Hemingwaytől a Vándorünnepen kívül - ami 2011-ben megjelent bővített kiadásban, olyan jó lenne magyarul olvasni, habár Göncz Árpád hangulatos fordítását már nem élvezhetnénk -, valószínűleg tombolna sértettségében, ha megtudná, hogy egy jelentéktelen, huszonegyedik századi kelet-európai kislány ennyire semmibe veszi az írásművészetét. Egyébként a Vándorünnep az utolsó fejezetben többször előkerül "párizsi emlékek" fedőnév alatt. Anno, amikor olvastam Mary pár szavas megjegyzését a kötethez, eszembe jutott, vajon milyen érzés lehetett a negyedik feleségnek lenni - inkább már ápolónő volt, vagy a megszelídült író fényében diadalmasan sütkérező múzsa? Inkább az előbbi. Neki a paranoid, félig őrült, depressziós Hemingway jutott, a torta legkevésbé ízletes szelete.

Ja, hogy maga a könyv milyen volt? Habár még tavaly olvastam, akaratlanul összehasonlítottam A párizsi feleséggel, ill. elég élénken élt bennem az emléke ahhoz, hogy szokatlannak érződjön az E/3-mas elbeszélésmód. Késő este, nyűgösen majdnem félredobtam, hogy ez most nem lesz nekem jó, de némi alvás javított az ítélőkészségemen és onnantól élveztem az olvasását. Könnyű, nagy érzelmekről nem csicsásan nyilatkozó női regény a Mrs. Hemingway, egy nehéz időszak és az Elizabeth Costello megterhelése után baromi jólesett olvasni, még a sok időigényes elfoglaltság mellett is három nap alatt elolvastam.
Fontos tudatosítani, hogy ez a könyv regény, tehát bővelkedhet kitalált elemekben, erre maga a szerző is figyelmeztet a felsorolt szakirodalom előtt (A párizsi feleséget is megemlíti, nemcsak a magyar kiadó játszik rá a két könyv olvasóközönségére)

Ui.: Érdekesek a véletlen egybeesések; az első feleség, Hadley gyerekkorában lezuhan az erkélyről és eltöri a gerincét, Hemingway egyik szeretője, Jane Mason leveti magát egy balkonról és szintén a gerince sérül meg. Martha Gellhorn édesapja Hadley nőgyógyásza volt, és így tovább.

Eredeti cím: Mrs. Hemingway
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia
Ár: 3500 Ft

Egy kapcsolat története

"Ott szoktam játszani, mert egyedül lehettem, és azt hittem, senki sem tudja, hogy ott vagyok. Egy szép napon, amikor elsős voltam, hazamentem az iskolából, kimentem a tisztásra, és ott voltál te.
 - Anyaszült meztelenül, és valószínűleg hánytam is.
 - Egészen higgadtnak látszottál. Emlékszem, hogy tudtad a nevemet, és meglehetősen látványosan tűntél el. Visszatekintve, nyilvánvaló, hogy jártál már ott korábban. Azt hiszem, számodra 1981-ben volt az első alkalom; tízéves voltam. Egyre azt hajtogattad, Jaj, istenem!, és csak bámultál rám. Meglehetősen ki voltál borulva a meztelenséged miatt, pedig én addigra már egészen természetesnek vettem, hogy megjelenik ez az öreg, pucér pasas a jövőből, és ruhát kér."

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry DeTamble, a Deluxe Punk Könyvtáros.
Jaj, Henry, annyira sajnálom.

Nehéz lenne megmondanom, mit szeretek annyira ebben a könyvben, mi az, ami miatt hetek óta nem megy ki a fejemből, és ami miatt ugyanakkor képtelen vagyok összeütni róla egy normális blogpostot. Ennek most véget vetek, lesz, ami lesz, mert hat bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez a legrégebbi. Igazán tűrhetetlen állapot.
Régóta érlelődött bennem az elhatározás, hogy újra kellene olvasni Az időutazó feleségét. Még a blog is fiatal volt (hát még én), amikor az egyik olvasóm hatására megvettem a cipős kiadást - amit nemhogy nem lehet azóta kapni, még a kiadója is gajra ment - mennyire eltöröl-lerombol az idő bizonyos dolgokat... -, és teljesen belezúgtam.
Már nem emlékszem, miért ragadott annyira magával, csak egy-két jelenet és valami homályos életérzés maradt meg bennem, ezért kvázi olyan volt, mintha először olvasnám a történetet. Mivel gyakorlatilag hiányzott az "előtörténetünk", kicsit ideges voltam, hogyan alakul a viszonyunk. Az újraolvasás ugyanis olyan (is), mint egy számvetés vagy megmérettetés. Leltárba vetődik, mennyit változtunk mi, a jellemünk, az érzéseink, az ízlésünk. Nagyjából lehetetlen, hogy nyolc év változás nélkül teljen el, és a könyvvel együtt egy időkapszulában vészeljük át az eltelt időt. Nem lenne túl szerencsés.

Nos, milyen volt ez a könyv?
Veszettül szomorú.
Ugyan nem emlékszem az akkori érzéseimre, magamat ismerve valószínűleg le voltam nyűgözve Henry képességétől - ami már inkább tűnik átoknak vagy betegségnek, mint különleges dolognak. Irracionális, megmagyarázhatatlan, hihetetlen. Olyasmi, amit az ember akkor se hisz el, ha a a saját szemével látja. Ha pedig egyszerre két Henryt lát, arra gondol, kicsit sok volt a tegnap este elfogyasztott bor.
Ebben a regényben az időutazás nem a fantasztikumot jelenti, hanem életveszélyes problémát. Nem akarattal, egy különleges szerkezet segítségével megy végbe, nem lehet kiszámítani, Henry hova (és legfőképpen: mikorra) érkezik. A stressztől a tévéképernyő villódzásáig bármi kiválthatja, kicsit hasonlít egy epilepsziás rohamra; Henry pucéran, védtelenül találja magát egy idegen vagy ismerős helyen, egy kiadós hányás és némi sokk kíséretében. Nem tudom, mi lehet a rosszabb; egy vadidegen farmon találni magam, ahol a tulajdonos azt hiszi, hogy erotikus szándékkal kerültem a birkái közelébe, vagy századszor is végignézni, hogyan hal meg az anyám. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy ismeretlen helyen találom magam, ahonnan nem tudok kikeveredni és senkivel nem tudok kapcsolatba lépni, vagyis: elveszek. Henry helyében valószínűleg öngyilkos lennék, de ő hatéves kora óta nagyjából akklimatizálódott - később énjei és pár beavatott segítségével -, és megpróbál normális életet élni, aminek része a lopás, a hazudás, a menekülés. Törvényen kívülivé válik, magányos farkassá, aki nem válhat a falka részévé. Minden alkalommal a levegőben van a lehetőség, hogy ezúttal nincs visszaút, nem lehet, még ha összeverve és sajgó tagokkal is, kereket oldani.
Persze az is kérdés, hogy meddig. El is felejtettem, hogy Henry fut (mint az én pasim - nyolc évvel ezelőtt a fene gondolta volna, bár kaptam volna egy kisebb idegösszeomlást, ha felvázolják a későbbi életem), pedig ezen tényleg az élete múlik. Meddig lehet így élni? Mi történik, ha egyszer egy úthenger előtt materializálódik? És ha megéri az öregkort, hatvanévesen hogyan menekül el a rendőrök vagy valami idióta elől? Az emberekből ugyanis elég hamar kihozza az agressziót, ha egy pucér pasast találnak ott, ahol egy perccel azelőtt még senki nem volt.

Clare.
Amint látható, a második olvasásnál (mert nem kizárt, hogy lesz harmadik is) Henry helyzete került fókuszba, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy szerelmi történet. Ízig-vérig romantikus regény, legalábbis az a fajta, amilyennek én szeretem a romantikus regényeket.
Azt hiszem, Clare helyében is öngyilkos lennék (nagyon szomorú könyv lenne - és nagyon rövid), tekintve, hogy a futóversenyeken már előre bestresszelek, hogy a cél utáni kavarodásban nem fogom megtalálni a kedvest.
Ha nagyobb távlatból tekintünk a regényre, akkor ez egy kapcsolat története. Egy kapcsolaté, aprócska hibával, ami nem kevés fűszerezést ad neki. Hihetetlenül fura lehet, ha valaki hatévesen megismeri a lelki társát, aki akkor még egy fura bácsi. Később már "csak Henry" lesz, aki olyan természetes része Clare életének, mint a szülei vagy a testvérei. De Henry részéről is furcsa lehet, amikor a felnőtt Clare mellől visszaugrik az időben, hogy francia igéket vagy szorzótáblát segítsen tanulni, vagy éppen a serdülő lány csábítási kísérleteinek álljon ellen. És aki féltékeny a feleségére.:)
Romantikus, biztonságos - ugyanakkor kicsit frusztráló is lehet ismerni a jövőt. Az pedig egyenesen falbaverősen frusztráló, amikor a két ember a valós időben találkozik, és Henry mákszemnyit nem ismeri Clare-t, ő viszont úgy ragyog, hogy a másik könyvtáros mindennek elgondolja szegény fickót. Ami nem kicsit helytálló, mert Henryt mindennek lehet mondani, de szentnek, annak nem. Amellett, hogy felőrli a barátnőit, még alkoholista is, amit kicsit hajlamos vagyok megbocsátani az időutazás miatt.
Azt hiszem, ez az egyetlen regény a világirodalomban, ami képes velem megetetni, hogy a szerelem megváltoztathat egy férfit.

Azt már le se merem írni, hogy a végén majdnem elpityeredtem, hiába tudtam, hogyan lesz vége. Ha úgy tetszik, nyolc év elteltével sokkal személyesebb élménnyé vált ezt a könyvet olvasni.

Eredeti cím: The Time Traveler's Wife
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 2980 Ft

A barackfa átka

"- Willa azt mondta, hogy a boldogság veszélyes üzem. És ha nem félsz, akkor sütheted.
 - Hát akkor nincs miért aggódnunk - nevette el magát a férfi, azzal előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. - Gyere, rettegjünk együtt!"

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Tudom, hogy a magyar kiadás címe végül "A barackfa titka" lett, de én inkább éreztem átoknak, mintsem titoknak.

Soha nem hittem volna, hogy utálni fogok egy SAA-regényt, de bekövetkezett a lehetetlen. Remélem, hogy csak egyszeri esetről van szó, és nem arról, hogy végzetesen kiöregedtem ebből a műfajból, ahogy a kedves felvetette. Arra tippelek, hogy az írónő egyik gyengébb regénye találkozott a kimerültségből fakadó türelmetlenségemmel és érzéketlenségemmel - igen, tényleg ezt írtam le. Az elmúlt egy hónap olyan volt, mintha üveglap mögül "figyeltem volna" az eseményeket, és ez sajnos az olvasott könyvekre is igaz volt. Nem jutott el hozzám a beléjük szőtt milliónyi érzés. Borzalmas volt. [Mellesleg az is borzalmas, hogy már megint letört két három körmöm, de ez egy másik fajta borzalom.]

A barackfa titkánál viszont jöttek érzések. Csőstül, csak éppen negatívak.
Nem hiszem el, hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint aki A csodálatos Waverley-kertet - utóbbi se a világirodalom remeke, de volt története, annak egy szerkezete, és ami a fő, hangulata, nevezetesen a háztáji mágia, az édes-varázsos-bús hangulat, a mágikus realizmus lektűr kistestvére, és ami engem olyan jól elringat. Ez egy az egyben kimaradt A barackfából, kb. két mondat erejéig idéződik fel. Mi van helyette? Mondvacsinált problémák tömkelege és párkapcsolati nyűglődés. Meg egy puha, szürke kanapé, a legmagasabb IQ-val és EQ-val bíró szereplő.
Nem kellene ennyire sárba tipornom ezt a szerencsétlen könyvet, de nem hiszem el, hogy a négy főbb szereplő azon picsog, hogy milyen skatulyába tartoztak a középiskolában, ami még mindig a lényük része, és ezt el is kell fogadni. Érett, harmincas felnőttek még mindig berezelnek, ha egy volt osztálytársuk a gúnynevükön szólítja őket? Továbbá a szülővárosunkban kell maradni, mert oda kötnek a gyökerek, de közben szenvedek a múltbéli problémáktól? El kell menni, szükségtelen 250 oldal keresztül nyavalyogni. Paxton (akiről a fülszöveg alapján azt hittem, hogy férfi) végképp kikészített az anyjától való rettegéssel és a szerelmi tragédiájával, ami hihetetlenül nevetségesen oldódik meg.
Tulajdonképpen ez a szembenézés és az elfogadás regénye, de olyan gagyi és összecsapott, hogy képtelen vagyok komolyan venni. A múltbéli szál valamennyire érdekes volt, de Allen pár sorra elintézte az egészet, mintha Colin jóképű arca fontosabb lett volna.

Zárásként néhány mondat, amitől bármilyen könyvben kibokrosodik a hátam:
"... továbbra is szomorúfűzként hajolt a lány fölé." - Sírok.
"Életében nem volt dolga ilyen magas férfival." - Fantasztikus, rém izgalmas részlet.

A magyar kiadás is tartogatott egy-két gyöngyszemet - ilyesmik bárhol előfordulhatnak, de ha már kijegyzeteltem, ide is leírom:
"Georgie Jackson a lénynek sem tudna ártani."
"Gondosan végigfutott magán."

Eredeti cím: The Peach Keeper
Sorozat: Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Fordította: Molnár Edit
Ár: 2700 Ft

Szerelem a végzeten

"... De mi van akkor, ha az utcán sétálgatva egyszer csak észreveszed, hogy fél mérfölddel korábban leejtettél egy drága órát? Ugye, te is visszamennél érte?
 - Felteszem - vont vállat Chris.
 - Nahát, Joy az a drága óra, és én épp most vettem észre, hogy elveszítettem.
(...)
 - Nos, ha így áll, akkor jobb, ha szeded a lábad, mielőtt valami tolvaj disznó felszedi, és egy ötösért bevágja a zaciba!"

Lisa Jewell: Vince és Joy
Értékelés: 4.99 barackszínű macska az 5-ből
Kedvenc karakter: Joy

Vince és Joy egy borzalmasnak ígérkező, lakókocsis családi nyaraláson találkoznak össze 19 és 18 évesen, s valahogy mindketten ráéreznek, hogy a másik lehet az igazi a számukra, de egy szerencsétlen fordulat miatt elszakadnak egymástól....

Régóta itt csücsült a polcomon ez a szegény könyv (sok más társával egyetemben), azt hittem, valami szimpla habos-babos lányos regény lesz. Természetesen, ahogy szoktam, tévedtem.
Kedvencem a könyv eleje, Lisa Jewell annyira életszagúan írja le a két tinédzser nyaralását és első bizonytalan lépésüket a szerelem nevű labirintus útvesztőiben, hogy lehetetlen nem kedvesnek vagy aranyosnak találni a félszegségüket. Pl. amikor Vince szemszögéből látjuk az eseményeket, Joy egy fekete ruhás, gyönyörű istennő, pár oldallal később pedig azt olvassuk - immár Joy perspektívájából -, hogy reggel nem dezorodorált és mennyire beégett ez előtt a helyes srác előtt. Természetesen a könyv végig izgalmas és szórakoztató, jó érzés a fejünket csapkodni, miközben olvassuk, hogy kerüli ki egymást (és a saját boldogságát) ez a két idióta, ráadásul hogyan cseszik el az életüket jó pár évre. Én Joytól kiakadtam, a történet egy pontján csak hagyja sodortatni magát az eseményekkel, teljesen passzív, miközben nyilvánvaló, hogy rossz irányba halad. Habár két főszereplő van a sztoriban, mégis úgy érzem, a lány karaktere jóval kidolgozottabb, részben az ő lélektani jellemzése miatt mondtam azt, hogy nem egy egy rózsaszín cukormázkönyvet olvashatunk.
Igazából mást nem nagyon tudok róla mondani, valamennyi főbb karaktere szépen ki van színezve, kezdve Joy apjától Belláig (aki egyébként férfi), ezeket a karaktereket nem lehet nem szeretni, még az aljasokat sem. És van benne egy bizarr színű macska, aki kulcsszerepet játszik a történetben, nekem itt lett végem^^ Nekem anno úgy jellemezték a könyvet, hogy olyan, mint az Ahol a szivárvány véget ér. Tematikájában tényleg hasonló, van két fiatal, akiket egymásnak teremtett a sors vagy az ég, és a jóistennek nem akarnak összejönni a sors vagy az ég miatt, de a hangulatuk teljesen más.
Ui.: A borító nekem tetszik, de 3500 Ft-ot kicsit sokallok érte, szerencsére a Bookline antikváron megtaláltam majdnem a feléért.

Eredeti cím: Vince and Joy
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Fordította: Vágó Anikó
Ár: 3500 Ft

Büszkeség és balítélet meg a sáros alsószoknyák

"Pollyt egy fagyos januári éjszakán egy kosárban találta az egyik gazda a küszöbön, aztán a plébánia szoptatós dajkája az éhhalál küszöbére sodorta, mikor elhanyagolta az etetését, majd pár kemény évig a szegényházban éhezett, és mindezt teljesen egyedül élte át. Sarah úgy érezte, egyszerűen azért tudta túlélni, mert észre sem vette, milyen valószerűtlen ez a túlélés. Ez másrészről azt is jelentette, hogy Pollyban nyoma sem volt a nosztalgiának, a vágyakozásnak vagy megbánásnak; értelmetlen is volna együttérzést várni tőle ilyesmiben, mivel _ez itt_ a legjobb dolog, amiben valaha is része olt, vagy része lehet: nem őrzött fényes emlékeket.
Sarah azonban még mindig fel tudta idézni a maga nyári napsütéstől elvakított kísérteteit: emlékezett a kunyhó ajtaja előtt kapirgáló csirkékre, egy tej-és pisiszagú kisfiúra, aki még babaszoknyát viselt, nem nadrágot, egy vörös ruhás nőre, aki felkapta és megcsókolta őt; egy férfira, aki egyhuzamra felhajtott egy korsó sört, aztán nevetett, felkapta őt, a vállára ültette, és átvágott vele a hosszú, selymes füvön és a napsütésen.
Sarah számára tehát valós lehetőség volt a boldogság; ő tudta, mi hiányzik neki."

Jo Baker: Longbourn árnyékában

A cím kissé (nagyon) hatásvadász, sőt, még félrevezető is, de ha létrejöhetett olyan, hogy Büszkeség és balítélet meg a zombik, akkor én is lekapargathatok még egy pici, száradt bőrkét az érdemes hölgy szikkadt csontjairól, nemcsak az előbbi fércmű alkotója.
A post címe - és egyébként a magyar kiadás fülszövege is - azért csalóka, mert nem Lizzie Bennet és Pöffeszkedő Fitzwilliam Mark Darcy kastélyon és kecsességen alapuló románcát asszisztáljuk végig (már megint), hanem a Bennet-ház életébe nyerünk betekintést a szolgákon keresztül, miközben őket is megismerjük.

Ez a könyv eddig felejthető BB-utánzatként volt kartotékolva az emlékezetemben, nem is tudom, mi vett rá, hogy belelessek a könyvtárban. Akármi is volt, hálás vagyok neki, mert a szúrópróbaszerű belelapozás - legyes levendulaszappanról és Miz Bennet inkrimináló alsószoknyáiról volt szó - teljesen felajzotta a hörcsögénem, alig bírtam kivárni, hogy kikölcsönözhessem.
Elsöprő tetszést aratott.
Gyanítom, hogy Lionel Shriver nem éppen léleksimogató könyve megemelte a Longbourn tetszési indexét, de valószínűleg akkor is szerettem volna olvasni, ha nem nyökögő lelkiállapotban vagyok. Á, agyaljon rajta a fene, tetszett, és erősen esélyes Az év meglepetése címre, kész.

A történet középpontjában Sarah, a Bennet-ház húszéves szolgálólánya áll, akit kiskorában hoz el a plébániáról Mrs Hill, a házvezetőnő. Jo Baker elég realisztikus és sanyarú képet fest a szolgák életéről, pedig Sarah-ék viszonylag jó helyzetben vannak; hajnaltól késő estig dolgoznak, a lány kezét kimarja a mosáshoz használt lúg, sajog a dereka a nehéz, vizes ruhák emelgetésétől, mosogat, éjjeliedényt ürít, padlót súrol, varrja a kisasszonyok ruháit, díszes alkalmakkor besüti a hajukat, és szakadó esőben kell elcaplatnia a cipőcsokrokért. Ha valakinek van miért élnie, akkor a szüntelen robot is könnyebb, de Sarah lábát ólomként súlyozza le a boldogtalanság, pontosabban a boldogság hiánya - emlékszik rá kislánykorából, ismeri az érzést, ami jelenleg hiányzik az életéből. És tudja, hogy a következő nap ugyanolyan lesz, munkával teli egyhangúság, amit semmi nem szakít meg ezen az esős, kies vidéken. Ó, az angol táj és időjárás! Ha nehéz, ócska cipőben kell végigcaplatni egy aszfaltozatlan sártengeren, közel nem olyan romantikus, mint amilyennek a könyvek-filmek alapján képzeljük.
Lehet, hogy a regényben eltolódott a hangsúly - a szolgák élete csupa fájdalom, tűrés és engedelmesség. Bennetéknek is vannak problémáik, de mennyivel könnyebb az élet fájdalmán töprengeni, ha a tüzet nem nekünk kell megrakni és hoznak nekünk süteményt és mézes tejet! Sarah folyton összehasonlítja magát a kisasszonyokkal, miközben durva, kirepedezett kezével eligazítja Jane tejfehér vállán az új báli ruháját, és a háta mögött állva végignéz foltos, rosszul szabott gúnyáján, ami az egyik öltözete a kettő közül. Fiatal kora ellenére (vagy talán amiatt) marja a keserűség és a lemondás.
Egészen addig, amíg arról a bizonyos sáros útról be nem téved hozzájuk egy idegen fiatalember, akit rögtön felvesznek inasnak - a napóleoni háborúk sajnálatos módon rengeteg háztartást megfosztottak a férfi személyzettől, micsoda szörnyűség. Rettenetesen együtt érzek Mrs. Bennettel.
Miközben Sarah élete bonyolódik, a kisasszonyok szobáiban is érzelmi viharok dúlnak, zajlanak a jól ismert események, de ezekről csak érintőleges képet kapunk, mint amilyen az idióta Lydia szennyes ruhája a szökése után. Ó, igen, Jane Austen története itt szagokat kap, például a báli készülődés közben átjárja a házat az égett haj szaga, de nyugi, a borsmenta virágzik az árokban, és Mrs. Hill nyálcsorgató ételeket komponál a család számára.
A rengeteg érzelem mellett felvonul egyfajta meghittség, ami engem is elringatott. Tulajdonképpen Longbourn a béke szigete az idő szó szerinti és átvitt értelmű viharaiban, menedék, amely óvón védelmezi lakóit.
Baker a fő téma mellett érinti a háborút is, meg ad némi józan betekintést a korabeli nemes hölgyek helyzetébe, melynek fő alanya Lizzie Bennet - azaz hiába ment jól férjhez (akivel bónuszként még szeretik is egymást), számos elvárásnak kell majd megfelelnie, attól kezdve, hogy Pemberley-ben nem ülhet le le az ebédhez valamelyik húga elnyűtt ruhájában, odáig, hogy fiúkat kell szülnie. Egyébként megdöbbentő volt, hogy még Elizabeth és Jane, a család legempatikusabb tagjai is mennyire semmibe veszik a szolgákat, mintha nekik nem lenne életük és egyedüli vágyuk az, hogy őket kiszolgálják.

Nagyon jó élmény volt nekem a Longbourn árnyékában, olyan, mintha én fedeztem volna fel ezt a könyvet.:) Akármilyen tényezőktől is függjön a tetszési indexe, mindenki srófolja lejjebb az elvárásait, ha kíváncsi a regényre, utálok csuklani.

Ui.: erőteljesen kedvem támadt folytatni a Downton Abbey-t.
Ui2.: külön vicces, hogy Jane Austen említ egy Miss Baker nevű kalapos hölgyet, és az írónőnek szent meggyőződése, hogy róla van szó.:D

Eredeti cím: Longbourn
Sorozat: Mirror könyvek
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Fügedi Tímea
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

Értelem vagy érzelem

"Egy fogadás, amelynek szerelem a tétje!"

Arthur Japin: Casanova menyasszonya
Értékelés: 5 fátyol az 5-ből
Kedvenc karakter: Galathée

A szélhámosnak tűnő Seingalt lovag figyelmét felkelti Galathée de Pompignac, a kurtizán, aki arcát mindig fátyollal takarja el és senkinek nem fedi fel arcát. A férfi valójában Giacomo Casanova, a nő pedig fiatalkori szerelme, Lucia, az egyetlen nő, akibe szerelmes volt életében, és aki annyira megsebezte, hogy leszámolt a szerelemmel és a történelem legnagyobb nőcsábászává vált.
A könyv kicsit vontatottan indul, kicsit elvont filozofálgatás a szerelemről, de az első pár oldal után gördülékenyen halad a sztori, és megkaptam, amit titkon elvártam a regénytől: egy ember felfogásának, személyiségének változását, talán a fejlődésregény túlzás lenne rá nézve, de szeretem az ilyen "miből lesz a cserebogár"-típusú történeteket.
A cselekmény két szálon fut, a múlt és a jelen váltakozik, de előbbi nemcsak a Galathée-Casanova - fogadásra terjed ki, hanem Galathée egész életére, arra az útra, melynek során az egyszerű olasz parasztlányból ünnepelt francia kurtizán lesz. Bevallom, az erre vonatkozó fejezeteket sokkal jobban szerettem olvasni, mint a két hajdani szerelmes szópárbaját. Érdekes, Galathée eszmefuttatásai nem zavartak, úgy látszik, továbbra sem bírom a túlbonyolított szerelmi elgondolásokat.
A történet fő feszültségpontját egy kérdés alkotja - mit tesz Galathée, felfedi magát egykori kedvesének vagy titokban tartja kilétét [nem spoiler, a fülszövegben is benne van]? Visszahozható-e az egykori igaz, mesterkedésektől mentes szerelem vagy még nagyobb sérülést szenvednek mindketten? Az évek során mindketten megváltoztak, elvesztették ártatlanságukat, a világba vetett hitüket, felismerhetetlenné váltak egymás számára. Létezik-e még egyáltalán az a tiszta szívű ifjú, aki Seingalt lovag egykor volt, vagy már csak egy érzéketlen intrikus?
Casanova alakját nagyon nem szerettem, legszívesebben víz alá nyomtam volna a parókás, szép fejét. Rettenetesen önelégült, fájdalmát pedig dicsőségként hordozza, dédelgeti sérelmét, eszébe sem jut a másik helyébe képzelni magát és kicsit a dolgok mögé látni. De nem kell megijedni, Arthur Japin nem feminista regényt írt, csak én vagyok ilyen szőrösszívű nőszemély:P
Tragikus hangvételű, elgondolkodtató történet szerelemről, fájdalomról, önfeláldozásról. Szerettem olvasni.
Ui.: A borítója gyönyörű, bár azok a vörös szemek kicsit nyugtalanítóak.

Eredeti cím: Eeen schitterend gebrek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szőcs Petra 
Ár: 2500 Ft

Könyvek varázsa

A Nitától kapott A mennyország fogságában című könyvet olvasom és ennek rendkívüli örömére bemásolom a két másik Zafón-regény régi postját, mert a nemrég olvasattakról még nincs időm írni.

,, -... Ha akarja, még az illatát is felidézem magának. Olyan volt, mint a levenduláé, csak egy kicsit édeskésebb. Mint a frissen sült kalács illata...
- És ez a frissen sült kalács azt állította, hogy az én menyasszonyom?"

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Értékelés: 5*** könyv az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

A tízéves Danielt egy napon édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol mindenki "találkozik" azzal a regénnyel, amiről úgy érzi, mintha rá várt volna, mint amit neki írtak, ami róla szól. Daniel egy Julián Carax nevű író A szél árnyékacímű regényét "választja ki". Kincsének hamar híre megy, ugyanis az író regényeihez lehetetlen hozzájutni, mert egy összeégett arcú, démoni egyén felkutatja és hamuvá porlasztja valamennyit, lett légyen az bárhol. Természetesen az ördögi figura fülébe is eljut Daniel szerencséje, és megkörnyékezi a fiút, adja el neki a regényt. Daniel érdeklődését felpiszkálja a Caraxot körüllengő titokzatosság, és nyomozni kezd a rejtélyes író után, s ezzel szövevényes, hihetetlen események középpontjában találja magát, amik nem teljesen veszélytelenek....

Mindezt azért írtam le ilyen részletesen (amellett, hogy képtelenség két mondatban összefoglalni és felkelteni az érdeklődést), hogy valamennyire felvázoljam a regény egyediségét. Ez a fajta - már ha lehet itt fajtáról beszélni - könyv (jelenség) az, ami hollóritka. És, habár szokatlanul hosszú bevezetőt írtam hozzá, mégsem sikerült tökéletesen érzékeltetnem azt a műfaji sokszínűséget, amivel szembetalálja magát a gyanútlan olvasó. Egyszerre rém-romantikus-kaland-és bűnügyi regény. Pl. van itt nekünk kísértetház, vagy a szülők akaratát és a társadalmi különbségeket átívelő/legyőző szerelem. Ez a regény kész művészet, hihetetlenül finoman megmunkált, máshogy nem tudom megfogalmazni. Emellett felfesti az események történelmi hátterét és korának Barcelonáját. Ahogy a fenti idézet mutatja, a szerző humornak sincs híján, sőt, az aranyköpéseknek sem. Ennek a műnek a megkomponálásához iszonyú egyensúlyérzék kellett, ennyi mindent egyszerre mozgatni és megfelelően adagolni (ebbe már jó sokan belebuktak, pl. Laurell Hamilton is). Kevés könyvre mondom azt, hogy OLVASSÁTOK EL, de ez egy ilyen regény. Fogalmatok sincs, mit veszítetek vele, ha kihagyjátok.

Eredeti cím: La sombra del viento
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2004
Fordította: Vajdics Anikó, 2004
Ár: 2980 Ft

www.lasombradelviento.net
http://www.carlosruizzafon.com/

Fehér zene

A kötet újbóli megjelenésének tiszteletére, és azért, mert örülünk, hogy a Történet ismét kapható. És mert a Tengeróceán már nagyon türelmetlen, hogy mikor olvasom már el.
A kommenteket itt tudod elolvasni, ha kíváncsi vagy rájuk.

***

,,Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak."

Alessandro Baricco: Selyem
Értékelés: 5 hernyóka az 5-ből
Kedvenc karaktere(ek): mindenki

Hervé Joncour egy dél-franciaországi kisvárosban, Lavilledieu [beszélő név?] -ben él szép hangú feleségével. A városka fő kereseti forrása a selyemkészítés és selyemhernyók tenyésztése. Amikor a petéket megtámadja a végzetesnek tűnő szemcsekór, Hervé Joncour útnak indul abba az országba, ami 200 évig megközelíthetetlen volt az idegenek számára, a selyem hazájába - Japánba...

Nem értettem, mire fel ez a nagy Selyem-meg Baricco-mánia, ezért gondoltam, megnézem magamnak. Most már értem. Ebben a kis könyvben több minden van a szerelemről, mint amit valaha is képesek leszünk szavakba foglalni. Gyönyörű. Felvillantja a szerelem gyilkos, pusztító oldalát is, mely Héléne-t, Hervé Joncour feleségét támadja meg, ám a férfi nem veszi észre felesége szenvedését. A könyv picike, még 100 oldal sincs, van olyan, hogy csak pár mondat van a papírra vetve, mégis oly sokatmondó, mint egy nyolcszáz oldalas elmélkedés. A borítót hál' Istennek nem szúrták el, egyszerű, mégis nagyon szép, a Helikon csak dicséretet érdemel érte (tudja valaki, mit jelent a borítón lévő írásjel?), habár nekem az olasz változat is tetszik. És csak 1490 Ft, habár ez az ár az oldalszámot figyelembe véve nem is olyan kevés:) Bonyolult, elvont gondolatokra számítottam, ezért nem akaródzott kézbe venni. Ehelyett kaptam egy könnyeden elvont:) vágyódó szerelmi történetet (mert ez nem regény, és nem is elbeszélés, hanem egy történet), amiben alkalomadtán a humor is felcsillan, ott, ahol nem is számítunk rá. Végezetül annyit, hogy mindenképpen megéri elolvasni. Veszíteni nem veszítünk vele semmit.

Egyébként segítenétek abban, hogy melyik könyvével folytassam Bariccót? Csak mert azt olvastam, a Tengeróceán már jóval nehezebb, addig trenírozni szeretném rá az agyamat más műveivel:) Nos?

És egy ilyen humoros fordulat:
,,- Hervé fiam két nap múlva visszamegy Párizsba, ahol fényes karrier várja a hadseregünkben, ha Isten és Szent Ágnes is úgy akarja.
- Pontosan. Csakhogy Isten máshol van elfoglalva, Szent Ágnes meg utálja a katonákat."

Ui.: Van ám a könyvnek magyar blogja is.

Eredeti cím: Seta
Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2005 [az általam olvasott példány]
Fordította: Székely Éva
Ár: 1490 Ft

Az író honlapja

Tizennégy éjszaka

"... Errefelé él egy legenda a makacs hetedik hullámról. Az első hat kiszámítható és kiegyensúlyozott. Meghatározzák egymást, építenek egymásra, nem okoznak meglepetést... De vigyázat, jön a hetedik hullám! Ez kiszámíthatatlan. Sokáig fel sem tűnik, benne van az unalmas végjátékban, igazodik az előtte kifutó hullámokhoz. De néha kitör. Mindig csak ő, mindig csak a hetedik hullám. Mert gondtalan, gyanútlan, lázadó, mindent elsöprő, mindent újjáalakító."

Daniel Glattauer: A hetedik hullám
Értékelés: 3.5 postafióklélek az 5-ből
Kedvenc karakter: Emmi


Már az első részről se tudtam sok mindent írni, erről még kevésbé. Sokak szerint olvasók elleni merénylet volt a Gyógyír északi szélre befejezése, szerintem kicsit idegesítő, így nem nagyon voltam izgatott, mi történik a folytatásban - talán mert sejtettem, hogy Emmi és Leo még mindig ugyanazokon a problémákon rugózik, tisztára, mint egy mókuskerék, csak én olyan mókus voltam, akinek tele van a tütüje a körbe-körbe futkosással.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv unalmas... illetve mégis. Éppen nem aludtam el rajta, de engem abszolút nem érdekelt, mire jutnak ezzel a szerencsétlenkedéssel, és úgyis ki lehet találni, hogy mi lesz a vége. Egyértelmű, hogy ez a két ember nem tud egymástól elszakadni, amíg létezik az internet, de amikor végre valamelyikük rászánja magát a cselekvésre, akár az A, akár a B verzióra, a másik mindig visszatáncol, a türelmem a végső határon jojózott.

Azt hiszem, el fogom adni ezt a két kötetet, remélem, lesz rá jelentkező.

Eredeti cím: Alle sieben Wellen
Kapcsolódó kötet: Gyógyír északi szélre (előzmény)
Kiadó: Park
Kiadás éve:2010
Fordította: Kajtár Mária
Ár: 2900 Ft
Az író honlapja

Parányi sziget

"Nem, Emmi. Maga nem akárki. Ha valaki nem akárki, akkor az maga. És különösen nem nekem. Olyan, mintha a hétköznapjaimat végigkísérő belső hangomnak a második szólama lenne. Párbeszéddé változtatta a belső monológomat."

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre
Értékelés: 3.67  eredetieskedő verbálerotikus szájhős az 5-ből
Kedvenc karakter. Emmi


Ezt a könyvet nem a közelmúltban olvastam (hanem két hónapja), de jobb későn, mint soha - ez a mondat azt hivatott jelölni, hogy senki ne várjon világszínvonalú bejegyzést, de hát én nem szoktam olyat írni.
Nagyon régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, mert szeretem a levélregény műfaját, nem mellesleg mindenki áradozott róla a Molyon... nos, engem közel sem nyűgözött le annyira, ennek pedig egy, egyetlen oka van: én már átéltem ezt az édes-bús szituációt, sajnos nem is egyszer.
Az internet alapvetően csodálatos dolog, hiszen hidat képez akár több ezer kilométerre lévő emberek között is, ám ennek is két oldala van: olyan emberek között is kapcsolatot, bensőséges kapcsolatot teremt, akik a világháló nélkül aligha kerülnének olyan helyzetbe, mint Emmi és Leo.
Két ember valahogy "egymásba botlik" a web valamelyik szegletében. Beszélgetni kezdenek. Aztán beszélnek, beszélnek, lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül teret nyernek egymás életében, habár csak korlátozott mértékben. A következő szakaszban szinte függenek egymástól, annyira bensőségessé válik a viszonyuk, hogy az személyes találkozás nélkül szinte perverznek tűnik. És itt jön az egyes számú bökkenő: mindketten kialakítottak a másikról egy képet az írottak alapján, és félnek, hogy kártyaváruk, illúziójuk összeomlik. De a legnagyobb gond az, hogy Emminek családja van.
Fene essen az internetbe, nem igaz? Ami kezdetben ártatlan beszélgetésnek indul, hamar komoly válsággá növi ki magát.

Sajnos ez nekem feszültséget nem, csupán lagymatag érdeklődést szült; mint említettem, ezt a szituációt már átéltem - ill. csak hasonlót, mivel egyikünknek se volt családja, hihi -, és akkor tényleg izgi dolog. És csak első esetben, max. az első kettőben, utána már viszont baromi fárasztó. Tudtam, mi játszódik le Leóban és Emmiben, mit éreznek, mit gondolnak, milyen kín feszül a lelkük szívében. Tudom, milyen az, amikor egy olyan ember virtuális levele jelenti a legnagyobb örömöt, akinek csak a keresztnevét - vagy sok esetben még azt sem - ismerjük. És azt a savként maró fájdalmat is ismerem, amikor ésszel tudja az ember, hogy most kellene abbahagyni, most kellene leállni, de képtelenek vagyunk rá. Leóékat is hajtja a virtuális kémia, és csak késeltetik annak a megszakítását, amelynek tudják, hogy nincs jövője, nem lehet jövője.
Vagy mégis? Kiderül a folytatásból, A hetedik hullámból, ami két hónapja sóhajtozik az éjjeliszekrényem fiókjában.

Eredeti cím: Gut gegen Nordwind
Kapcsolódó kötet: A hetedik hullám (folytatás)
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kajtár Mária
Ár: 2900 Ft
Az író honlapja