Nehéz istennek lenni - Kirké története

Madeline Miller: Kirké

Ez a könyv is a kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el - valahol a képzeletbeli várólistám "majd egyszer" szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra - , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami "hasznos" dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.

Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket - a középkor az, amit rettenetesen rühellek -, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem - a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát - amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek - az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva - által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában - ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet -, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.

Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját - ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége. 

Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén - mondhatni, megtalálja önmagát -, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani - és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat -, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága - ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Eredeti cím: Circe

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2019

Fordította: Frei-Kovács Judit

Ár: 4990 Ft

A hősök kora lejár

"Remélem, soha nem látod meg, hogy mit csinál a háború az emberekből."

David Gemmell: Trója

- Meghalsz, gaz mükénéi! - ordítottam, miközben az ágyra vetődtem. - Levágom a fejedet!
A mükénéi egykedvűen tovább bámulta a monitort, a csatakiáltásom nemigen hatotta meg. - Sajnálom, szívem - mondta enyhe részvéttel a hangjában -, egyáltalán nem vagy félelmetes.
Elcsüggedtem. - Akkor nem is lehetek harcos?
Biztatóan rám mosolygott. - De, lehetsz.
- VÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!

Szerencsére ő jobban tűri időnkénti magatartászavaraimat, mint az apám gyerekkoromban. Képzeljetek el Zorróként vagy a Fekete Tulipánként, amikor lila melegítőnadrágban (feketém nem volt) és papírmasé álarcban, fakanállal felszerelkezve megtámadtam és teljes erőből ráhúztam a tévéműsoron békésen szendergő ősömre. Az finom kifejezés, hogy az egész lakótelep zengett.

Akárcsak az, hogy a Trója elején nagyon szkeptikus voltam; Simmons Ílionja olyan magasra tornázta fel az elvárásaim, mint az aranyváros megmászhatatlan falai. Gőgömet tetézte, hogy a sorozat évekkel a háború előtt veszi fel a történet fonalát, és hajózunk, basszus, a Nagy Zöldnek nevezett Földközi-tengeren. Hogy a pokolba lesz itt csata, faló, hol van Hektór meg Akhilleusz? Az Ílion extravaganciája, humora lebegett a szemeim előtt. Áh, kizárt, hogy pár hajó utolérje ezt, meg hogy Aineiász, aki itt Helikáón, haladjunk már...
[Kis szünet]
Tegnap éjszaka tizenegy órakor ütemesen vertem a fejem a párnába. Nem igaz, bazmeg, nem igaz. Ezt miért, miért kellett? Hülye fasz Gemmell, miért nyírsz ki olyat, aki... árgghhhh, nem hiszem el. Lekapcsoltam a lámpát és gondolatban sárkányokkal megpörköltem az egész kurva mükénéi bagázst.
Amióta tizenpár évesen olvastam A Jég és Tűz Dala első részét, nem éltem bele magam ennyire epikus regénybe - néhány éve az apró, emberi játszmák, a családon belüli hatalmi viszonyok foglalkoztatnak, nem megalomániás királyok kapzsisága és ún. hősök csatározása (bár a látványos űrhajócsaták iránti vonzódásom árulkodó lehetett volna - végülis, oly mindegy, hogy a hajó a vízben siklik vagy a levegőben...). Ehhez képest majdnem lerágtam a csodás manikűrjeimet néhány nyavalyás katona meg a kibaszott Xanthosz [Helikáón hajója] miatt, Odüsszeusz és Pénelopé találkozásán meg majdnem elbőgtem magam, én, akit csak az állatszereplők halála volt képes elszomorítani, felőlem az emberek hullhattak, akár a legyek. Persze most is érdekelt Szeplős, a fekete disznó sorsa - majdnem belepusztultam az aggodalomba -, meg hogy megúszta-e a lókolbász véget Halüszia táltosa, de most az összes szimpatikus szereplőért reszkettem.
Kicsit felüti fejét a szépirodalmárkodó gőg: azért olyan aprólékos jellemrajzokat -fejlődéseket nem kell várni, de Gemmell rengeteg szereplőt mozgat, korabeli szokásokat, ruházkodást, hadviselést, kereskedést mutat be (vagy talál ki), és közben gyökeresen átírja a világ legismertebb eposzát. Az Ílionban is van eltérés az "eredeti" cselekményhez képest (höhö), de Gemmell a szerves egészre, egy nagyobb időszakra és téregységre koncentrál - Trója ostroma csak a jéghegy csúcsa. Azért hajózgatunk komótosan Az Ezüst Íj Ura elején, mert a szerző megpróbál egy reális történelmi képet kirajzolni és lesöpörni az utókor mesés patináját; itt Helené csak egy mellékeleme a támadásnak (egy férj se lehet ennyire dühös, és akkor még bankkártya és tartásdíj se létezett), habár Gemmell egész szép történetet alakít neki. Annyira jól csinálja! Priamosz egy igazi rohadék, kapzsi, de ravasz, hatalomimádó, egoista és könyörtelen, ám karizmatikus. Hekabéval olyanok, mint zsák és a foltja, sajnáltam, hogy haldoklik és kevés szerepe jut a történetben. Kasszandra élettörténete is egészen más, mint Homérosznál - képzeljetek el egy kislányt, aki kellemetlenül mindig igazat mond:D -, szó sincs Apollón ajándékáról, a látomások, víziók okozója a gyerekkorban túlélt agyláz.
Bevallom, a női főszereplőt, Andromakhét nem tudtam megkedvelni - szívesebben olvastam volna a fentebb felsorolt nőkről, Andromakhé túl tökéletes (és vörös a haja!); szép, okos, bátor, és mesteri íjász. Helikáón-Aineiász szerencsére nem, olyan kegyetlenség lakozik benne, ami, ha nem vigyáz, felfalja a lelkét és gyarló emberi reakciókat mutat. Talán az egyetlen dolog, ami idegesített ebben a gigászi regényfolyamban, az az, hogy Andromakhé lángoló vörös haja, mély tüzű zöld szeme és Helikáón jégkék szeme az egészségesnél többször kerül szóba. Brrr.

"- Az arcodból valóságos pépet csinált - jelentette ki. - Szerencse, hogy amúgy is egy ronda kurafi voltál."

Egy levelezésben említettem, hogy minden történetbe - különösen a történelmi / irodalmi fikciós történetekbe - kell egy gonosz. A gonosz lehet akárki, az író nézőpontjától függ; lehet Virgnia Woolf, Augustus császár, J. D. Salinger [kicsit sántít, mert Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla, de ha az ő olvasatát vesszük, a negatív hatás egyértelmű], Léda, Seneca, Medici Katalin, Ernest Hemingway, stb.* A gonosz itt Agammemnón - ő egyik feldolgozásban se jön ki jól a buliból -, a hatalommániás, egoista és pszichopata mükénéi király, aki beleőrül a rögeszméjébe, és valódi célja a teljes pusztítás. Annyira vicces lett volna, hogy ha itt is a felesége és a fia gyilkolja meg, de Gemmelll más sorsot szánt neki. Akhilleuszt viszont rehabilitálják; Christa Wolfnál Kasszandra még "Akhilleusz, a barom"-nak nevezi, de az Ílionban már pozitív szereplő (imádom, hogy azt mondja, hogy "kicsiny gépezet" - a szeme se rebben egy félig-meddig humanoid robotra), bár vannak émelyítő tettei. Gemmellnél Gyilkos Akhilleusznak nevezik a félelmetes ereje és elszántsága miatt - a válasz, ahogy érzékenyebb korokban lenni szokott, a gyermekkori traumatizálásban és egy becsvágyó szülőben gyökerezik (a szülők se ússzák meg a gonosz bélyegét) -, de nem irgalmatlan vadállat, a katonák többségével ellentétben nem bánt nőket és gyerekeket, és szerte a világon becsületességéről ismerik. A Helenével közös jelenete már-már epikus, a Hektórral való párharca... arra nincsenek szavak. Az ötvenes villamos nem látott még ilyen csatát.
Ja, és ezekben a könyvekben is van humor, habár az Ílionnal ellentétben kicsit archaikus.:) Egyik forrása Banoklész, a renegát mükénéi harcos, az abszolút őstulok prototípusa, de olyan... cuki vicces. Párbeszéd:
- Kezdened kellene valamit azzal az orrvérzéssel.
- Milyen orrv...
- BUMM!
Aki valamennyi, általam ismert feldolgozásban pozitív, kulcsfontosságú figura, az Odüsszeusz, a Nagy Mesélő (avagy a Hazugságok Hercege - ez a könyv imádja a beceneveket), Ithaka rút királya, akinek a szavain a martalóc kalózok is úgy csüggnek, mint az óvodás gyerekek. Rajta is rengeteget lehet nevetni, a második részben pl. egy disznókonda üldözi (akinek eszébe jut az Odüsszeia isteni kondása, még jobban röhög). Talán mondanom se kell, hogy itt nincsen holmi faló, Odüsszeusznak egészen más, remek ötletei vannak. Ha itt a trójaiak egy bazinagy falovat találtak volna a kapuk előtt, szerintem inkább felgyújtották volna, mintsem bevonszolták volna a városba.

Nagy, már-már ciki szerelembe estem ezzel a regényciklussal, de csak egy kicsit szégyellem a tinédzserkort idéző lelkesedésem.:P Akit egy kicsit is érdekel Trója mítosza és nem berzenkedik az öles, de nem hiteltelennek tűnő változtatásoktól, annak érdemes elolvasnia - de azok is élvezhetik, akik szimplán néhány jó könyvre vágynak.:)

* Kíváncsi vagyok, Augustus feleségét hogyan ábrázolják az Én, Liviában - erről a nőről egy jó szót nem olvastam korábban.:)

Eredeti cím: Troy
A sorozat részei: Az Ezüst Íj Ura I-II (The Lord of The Silver Bow)
                            A Villámlás Pajzsa (Shield of Thunder)
                            Királyok bukása (Fall of Kings)
Egyébként marha érdekes, hogy a második kötet borítóján férfi szerepel, holott A villámlás pajzsa egy nő, de mindegy.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2010, 2012, 2013
Fordította: Sziklai István
Ár: 2990 Ft, 3490 Ft, 3490 Ft (annyi akció szokott lenni a kiadónál, hogy fél áron hozzá lehet jutni)

Kasszandra

Christa Wolf: Kasszandra

Minden bizonnyal a témája miatt vettem meg valamikor a pici NDK-s olvasmányt, valamelyik trójás korszakomat élhettem - vicces, hogy ez már elmúlt, ehhez képest idén ez a második, témával kapcsolatos könyvem, és lesz egy harmadik is, mert szeretném David Gemmell olvasatában is megismerni, meg magát Gemmellt is végre. Egyébként azért esett a Kasszandrára a választásom, mert úgy emlékeztem, beleraktam a Várólistacsökkentésbe - hát a nagy lópikulát, bizonyára csak akartam, vagy valamelyik szűkített listán szerepelt, hogy aztán kiszórjam. Persze, tragédia nem történt, de alig bírtam rávenni magam, hogy VCs-s könyv közelébe menjek, mire jól pofán csapott a saját lustaságom.

A trójai háborúnak vége, a csodás várost elpusztították, lakóit, harcosait rabszolgasorba kényszerítették vagy megölték (a néhány túlélő pedig elmenekült Aineiász vezetésével). Kasszandra többedmagával Mükénébe hajózik, a kíváncsi tömeg sorfalai között szekéren viszik a hírhedt jósnőt az oroszlános kapu felé. Tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Ő, és a gyerekei is. Ebben a rövid szakaszban ismerjük meg a történetét, ill. kusza visszaemlékezését az életére.
Felmerült bennem a kérdés, hogy az ide-oda kapkodó stílus vajon az írónő sajátja, vagy csak a jelenlegi főhős miatt alkalmazza, akit ködösen körülírt különféle rohamok, eszméletvesztések (látomások?) gyötörnek. Egyfajta homályos tudatfolyam-technikát alkalmaz, amit nem egyszerű követni, és megkönnyíti az olvasó életét, ha a trójai háború eseményeivel és szereplőivel tisztában van. Gonoszul hangzik, de Kasszandra monológja meglehetősen... öregasszonyos volt, az pedig halálra idegesített, hogy a kérdőmondatok, felkiáltások ponttal vannak lezárva, nagyon monotonná tette a szöveget.
Ha nem lett volna ilyen rövid, biztos, hogy nem olvasom végig, rettenetesen untatott a főhős/az írónő összefüggéstelen karattyolása gondolatmenete. Egyetlen érdekes momentum volt benne, de spoiler, úgyhogy kisatírozom fehérrel: Helenét Egyiptomban elragadják a mamlasz Párisztól, Trójában egy fantom Szépségért küzdenek - amit valószínűleg a görögök is tudnak... Fene a nagy büszkeségbe. Az, hogy ebben a változatban Kasszandrának a trójai férjétől (bár úgy emlékszem, eredetileg végig hajadon marad) születnek gyerekei, nem Agamemnóntól.

Ui.: Elég nagy baki, hogy egy ókori görög időben és környezetben játszódó történet akkor élet szereplője azt mondja, hogy leszedték róla a keresztvizet. Kasszandra tényleg nagy jós volt.

Eredeti cím: Kassandra
Sorozat: Világkönyvtár
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1986
Fordította: Gergely Erzsébet
Ár: Antikváriumokban olcsón elérhető

Nero, a véres költő

"Róma, óriási, ordító város, nem pihen el.
 Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.
 Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a teljes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak."

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Én nagyon-nagyon szeretem Kosztolányi prózáját és verseit, de valahogy mindig nehezen jutok el hozzá. Drága Dide, megígérem, hogy az Aranysárkánnyal nem fogok ennyit várni, jó?
Snassz a könyvcímet adni a post címének, de annyira tetszik és annyira szép, hogy nem tudok ellenállni neki. Ez igaz az egész könyvre; süt róla, hogy költő írta, aki olyan gyöngéden, mégis érzéssel forgatja az ujjai között a szavakat, hogy beleborzongok. Az Édes Annánál és a Pacsirtánál nem éreztem, hogy ilyen szép lenne a nyelvezete, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. És egyáltalán nem avíttas, ha valaki ettől félne - érdekes, hány régi szerző kiállja az idő próbáját. A legmeglepőbb talán Choderlos de Laclos, ami a maga kétszáz évével azért szép teljesítmény

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen miről is szól. Nem objektív, analitikus történelmi munka, nem izgi, fordulatos regény, hanem egy szomorú gyászének Róma egyik bukott császárának, aki majdnem nagy költő volt, egész jó fogathajtó (vagy nem) és valószínűleg csapnivaló császár, aki alig harmincévesen halt meg, és csak öreg dadája siratja meg. Ahogy Seneca mondta: költőnek politikus volt, politikusnak költő [nem pontos idézet]. Égett benne az a vad anyag, ami vátesszé tehette volna, de nem tudott belőle kitörni, ezért elpusztította.
Mit láthatunk akkor? Egy ember mozaikos életútját a pusztulás felé. A fiatal, bizonytalan, szöszke Nérót, aki helyett félelmetes anyja, Agrippina kormányoz és a bölcs (de köpönyegforgatásra hajlamos) Seneca tanít. Érdekes elgondolkozni rajta, mi kínozza annyira Nérót - a szeretetteljes családi háttér hiánya? A zsarnoki, már-már démonikus erejű anya? A hiányzó férfi minta? Genetikai torzulás, a zseni vélt jelenléte? Uralkodónak lenni nem lehet könnyű, az ókori világ leghatalmasabb urának lenni pedig pláne nem, a legtöbb római császárt rövid úton a pusztulásba taszította. Nem tehet jót a gyenge mentális állapotnak.

"- Római volt - mondta Epaphroditus. - És azt, amit egy görög könnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi megtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide."

Ismert regényértelmezés, hogy a könyv Kosztolányi korának ókori allegóriája, a művészet és a hatalom problémájának bemutatása. Ha ez a két jelenség találkozik, abból soha semmi jó nem származott, azt hiszem, ezt egyértelműen kijelenthetjük. Félelmetes, ahogy Poppea (korának egyik legnagyobb színésznője - anélkül, hogy valaha is színpadra lépett volna) megszervezi Néró első színpadi fellépésének tapsgárdáját, akik napokig gyakorolnak az előadásra. Félelmetes, hogyan játszik mindenki szerepet ebben a rémszínházban, ahol a legvéresebb alakot ünneplik a legnagyobbként. Mindenkit büntetlenül elpusztíthat, akinek a tehetsége féltékenységet kelt benne, és még tapsolnak is hozzá, ha kell. Sajnos nem ez a legutolsó példa a történelemben erre.

Próbálhatnék még a császár lelkivilágáról filozofálgatni, de az az igazság, hogy ez nekem inkább Kosztolányi regénye, mint Néróé vagy Szabó Dezsőé. Olyan fantasztikus hangulatkeltésben, hogy hallani lehet az alvó város szuszogó hangjait, látjuk a pihenő, ernyedt testek által megidézett békét, amit mindjárt megtör a hajnal fehéren izzó fénye.
Olvassatok Kosztolányit, megéri.
Még egy két példa:
"A fák remegtek a gyenge szélben. Zöld tüdejükkel mély lélegzetet vettek a hajnali frissességből, mert forró nap ígérkezett és már mutatkozott a természet reggeli láza. Lihegett a föld, a homok, olyan zajjal, mint aki gyorsan, kapkodva lélegzik. Fönn a vakító levegőben, lenn a cserjék félhomályán zsongott az élet millió apró neszével, kifürkészhetetlen babrálásával. Legyek karikáztak a rögökön, melyek mozogni és élni látszottak, bogarak mászkáltak fémkék és zománczöld szárnnyal, méhek szálltak ki tömör fürtökben a közeli méhesből, s dőzsölve mézeltek, és pillék is jöttek, mint a hőség délibábjai, színes virágok között ide-oda libbenve, majd elpárologva, káprázat gyanánt, hangtalanul, úgyhogy aki nézte, azt hitte, tévedett, s csak kacér, könnyed kísértetek játszadoznak vele."
"Az a kellemes bágyadás lankasztotta, mint hosszú álmok után, mikor a test mintegy megérve, gyümölcsként, természetesen válik el az ágytól, nem kíván semmit, csak még kissé dőzsöl a nyugalom bőségében."

Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1957
Ár: pár száz forinttól elérhető