Minden emlék a mélyben

"Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?" 

Silvia Avallone: Egy barátság története

Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.

Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre - olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.

De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.

Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.

(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)

Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.

 Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.  

Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.

Eredeti cím: Un' amicizia

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Lukácsi Margit

Ár: 4500 Ft

Családon belül marad - A visszaadott lány

"Az egyetlen anya, akit sosem vesztettem el, a félelmeimben lakozó anya." 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Az anyák sosem felejtenek. A lányok sosem bocsátanak meg.

Egy másik könyv (Stephanie Wrobel: Bocsáss meg, Rose Gold!) borítóján szerepel az előző két mondat, sajnos nemcsak fiktív történetekre, hanem az igazi emberi sorsokra is jellemző - az irodalom pedig az életet veszi alapul.

A regény főszereplője egy fiatal éves lány, aki tizenhárom éves koráig tökéletes, mondhatni kiváltságos gyerekkort él meg, rendezett anyagi körülmények között neveli egy szerető(nek tűnő) házaspár, mindkét szülőjével jó kapcsolatot ápol. Aztán egyszer csak minden magyarázat nélkül visszazsuppolják a biológiai családjához, mintha egy öntudatlan ballépés okán hirtelen nem kívánatos idegenné vált volna. A váltás nagyon éles, egy koszlott, nyomorúságos lakásban találja magát egy téglagyárban robotoló, szótlan apa, egy nyers, a szeretetét kimutatni képtelen, ám pofonokat annál nagyobb hévvel osztogató anya és négy-öt testvér között... mintha csincsillát hajítanának a patkányok közé. Kagylós spagetti helyett olajos kenyér, az egyedül élvezett szoba luxusa helyett egy fél ágy, miközben az arcához idegen húga talpa ékelődik, a lepedő vizelettől bűzlik és éjszaka az idősebb fiúk nyögdécselése hallatszik.

A lány - akinek A Manderley-ház asszonya hősnőjéhez hasonlóan nem tudjuk meg a nevét -, habár nem tud paradicsomot hámozni és a kisöccsét elaltatni, erős marad, nem süllyed el a nyomorban, a falusi iskolában azonnal kitűnik átlag feletti intelligenciájával és az örökbefogadó anya, Adalgisa, ha máshogy nem is, anyagilag továbbra is a segítségére van - ami persze édeskevés; amíg nem ismerjük a tett hátterét, csupán visszatetszést érzünk, de amikor kiderül, egyenesen felháborodunk. Legszívesebben Adalgisa arcába ordítottam volna: "Normális vagy, b*** meg?! Hogy tehettél ilyet?!"

Nagyon sokféle érzelem vonul fel a lapokon, a gyerekfogorvosként dolgozó Di Pietrantonio olyan élőnek festi le a helyszíneket, hogy érezzük a tenger illatát, a homokot a talpunk alatt, a kenyérleves mindent átható szagát. A reménytelenség bűzét, az érzést, hogy innen nincs kiút, mert nagyon-nagyon erős akaratra van szükség, hogy valaki kitörjön ebből a nyomorúságos közegből. Ne legyenek kétségeink: a főszereplőt mindenki próbálja visszahúzni, az iskolatársai gyűlölik, amiért más, mint ők és amiért testközelben láthatják mindazt, amit ők képtelen lesznek elérni, az ellentétes érzelmektől túlfűtött kapcsolata húgával, Adrianával, a szellemileg visszamaradott kisöccs... még a szülei is, akiknek csak egy-egy reakciója utal arra, hogy azt szeretnék, aminek természetesnek kellene lennie: hogy a gyereküknek jobb élete legyen, mint nekik.

Képtelenség ezt a szituációt sérülésokozás nélkül kezelni.

Habár azonnal adja magát a párhuzam, nekem mégsem Elena Ferrante jutott eszembe először, hanem Silvia Avallone lendületessége az Acélból; ahhoz hasonlóan A visszaadott lány is szinte magától pörgeti a lapokat, nem ás annyira részletesen a mélybe, mint Ferrante, aki cafatokra tépi a szereplőit és az olvasóit egyaránt. Magam is meglepődtem, mennyire tetszik, úgymond lenyűgözve nézegettem a filmszerűen felvillanó életképeket - és az a rengeteg emberi probléma, csak úgy tobzódnak az érzelmek! Nekem sokkal jobban bejön a déli nyomor, mint az északi, az utóbbi teljesen kiszívja az életerőt belőlem és méregként fecskendezi az ember ereibe a sivár kétségbeesést.

Egy szó, mint száz, örülök, hogy ezt a kis könyvet a polcomon tudhatom, örülök, hogy érzelmileg mélyen megérintett és nem maradt számomra közömbös a történet. Mostanában azon filózom, hogy a frissen olvasott könyvek a nyomába se érnek a régi kedvenceknek, A visszaadott lány végre megpendített bennem valamit.

Ui.: Mérhetetlenül csodálom az írónőt, amiért képes hajnal ötkor teljes agykapacitással működni, én élőhalott vagyok a korán keléstől.

Ui2.: Az olvasmányélmény nem lehetett volna teljes Todero Anna fordítása és a Park Könyvkiadó gondossága nélkül.

Eredeti cím: L'Arminuta

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Todero Anna

Ár: 2990 Ft

A Család mindenekfelett - A keresztapa

 

Mario Puzo: A keresztapa

Nem is tudom, milyen indíttatásból emeltem le a polcról ezt a könyvet, tipikus majdegyszer-példány volt nálam; lehet, hogy tudatalatt abban reménykedtem, hogy egy könnyed, szórakoztató regény lesz, mert a várólistám ezen a téren erősen foghíjas - akármi is vezetett az elolvasásához, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam.

Sok esetben azért szeretek olvasni, mert csupán egy jó történetre vágyom, ami közhelyesen szólva elrepít egy másik világba. A keresztapa visszahozta azt az elveszettnek hitt érzést, amit tizenévesen tapasztaltam meg, amikor A három testőrt bújtam a nyári szünet alatt az elsötétített nappali szőnyegén heverve; izgatott, gyermeki rácsodálkozást, amikor az irodalom még száz meg száz mesés kaland ígéretével kecsegtetett és én éppen a legnagyszerűbb közepén tartottam és azt akartam, hogy sose érjen véget. 

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan könyv, amely cirka húsz évvel később, több mint ezerhatszáz olvasással a hátam mögött képes lesz kicsiholni belőlem ezt az érzést, de A keresztapának sikerült, pedig látom a hibáit; sokszor didaktikus, leegyszerűsítő, van pár nyesgetnivaló vadhajtása, a szereplők pedig iszonyú ostobaságokat művelnek és távoli szomszédnak sem szeretném egyiket se, nemhogy közeli ismerősnek. Viszont Puzo jó mesélő, ezért a történet elviszi a hátán Lucy Mancini műtétjét, a Don kényelmesen kerek világnézetét, Connie férjének mérhetetlen ostobaságát és Johnny Fontane szenvelgését is.

Ma ablakpucolás közben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen érthető, miért tetszett nekem annyira ez a könyv, hiszen a családregényeket mindig szerettem és zsenge könyvmolyként faltam Martina Cole alvilágban játszódó történeteit, biztosan ennek a csökevénye ez a nagy A keresztapa-imádat. Sőt, annyira nem akartam elengedni a gengszteres hangulatot, hogy elkezdtem nézni a Boardwalk Empire-t (ha már a Peaky Blindersre még mindig várni kell).

Eredeti cím: The Godfather

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 1989

Fordította: Vándor Vera

Ár: pár száz forinttól elérhető

Magaddal viszed

"- Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én, miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lila a sunyi beképzelt, de nem, te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi Sarratore gyereknek!

Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép, hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő, hát, azok aztán nagy ügyesek. Végre rájöttem, hogy a legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ előtt: Lila többre vitte, mint én."

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

/Összefüggéstelen, önismétlő elmerengés/

Bűvereje van ennek a könyvnek. Olyan, mint egy élethosszúságú, egy szuszra elmondott gyónás, monológ, befészkeli magát a fejedbe és nem ereszt, nem tudsz szabadulni tőle.

Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanata titkos gyönyörűség. Ó, nem, legalábbis nekem nem az. Elena rögeszméje, hogy Lila, a szeretett-gyűlölt nemezis-barátnője, ha nem is az egész világot, de a nápolyi lakótelepet teljes mértékben ő irányítja és boszorkányujjaival kristálygömbje felett körözve az ő sorsát is befolyásolja, mitikus erőt tulajdonít neki, a "Lilából áradó jótékony fluidumnak" nevezi; a telep mikrokozmosza, ami a szereplők szerint a világ közepe és ahol senki nem lehet több vagy más, mint aminek az itt élők elkönyvelik; a húsba hatoló érzelmi zsarolás és játszmázás, ami annyira áthatja az emberek életét, hogy észre sem veszik, tönkreteszik egymást - mind elémelyít és elönt a düh, a keserűség a tehetetlenség miatt, mégse tudom magam mögött hagyni.

Kicsoda valójában Lila? Csiszolatlan gyémánt, aki rossz családba, rossz korba született? Vézna kislány/nyúzott fiatal nő vagy filmrendezőket megbolondító végzet asszonya? Vérbeli intrikus vagy hisztérika? Született üzletasszony vagy kitartott nő, aki mindig tudja, kit kell megkörnyékezni? Rosszindulatú vagy jóságos? 

Vagy csak egy nő, aki mindenáron megpróbál kitörni a korlátai közül és kiszabadulni a járomból, amivel együtt született?

Mire lett volna szüksége Elenának (egy pszichológuson kívül)? Hogy igazán felnőjön. Hogy megtanulja, fizikailag elmenekülni óriási lépés a szabadulás felé, de a magával cipelt terhet nem hagyhatja ott a firenzei pályaudvaron. A múlt mindig visszahúz, nincs feloldozás, ez ebben a kötetben gyönyörűen bebizonyosodik - persze utólag, és főleg másokkal kapcsolatban olyan csábítóan könnyű okosnak lenni.

A karácsonyi szünetben, ahogy A kis barát postjában már elregéltem, Ferrante alulmaradt Tarttal szemben; a saját terhem alatt nyögve egyszerűen nem volt türelmem Elena (most már kimondom) hülyeségéhez, aztán a munkától való elszakadás és némi alvás sokat dobott a befogadókészségemen és - a harmadik kötettel ellentétben - sikerült belerázódnom a regény ritmusába, nem éreztem azt, hogy nincs már "kraft" a lányok történetében és a végére érve se fogyott el a lendületem.

Nehezen tudok napirendre térni afelett, hogy szó szerint egy életen keresztül a Lilával való "erkölcsileg feddhetetlen rivalizálás" a gondolatai vezérfonala, akkor is ez a mozgatórugója, ha éppen nem erre gondol - és a hihetetlenül, szinte elviselhetetlenül részletes írásmódnak köszönhetően Elena fejében élünk négy-ötszáz oldalakon keresztül. Ha van könyv(sorozat), ami szenzációhajhászás nélkül hipnotikus erejűnek mondható, akkor az a Nápolyi regények. 

Ui.: Nem akarom hasonlítgatni semmihez, de rám a Régimódi történet gyakorolt hasonló hatást, akkor se tudtam tőle elszakadni, ha rám tört az undor érzése a szereplők kicsinyességétől.

Eredeti cím: Storia della bambina perduta

Sorozat: Nápolyi regények 4.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2019

Fordította: Verseghi Anna

Ár: 4490 Ft

Viszed magaddal

"Ocsmányságokat üvöltve betörték az üveget, de már hallatszott a közeledő rendőrautó szirénája. Lila ismét vágyakozó örömmel figyelte az erőszakot. Igen, gondolta, meg kell félemlíteni azt, aki téged akar megfélemlíteni, nincs más út, ütésre ütés, amit elveszel tőlem, azt visszaveszem, visszakapod, amit velem teszel."

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Nem tudom, Ferrante hogy csinálja ezt; mélységesen undorodom a szereplőktől, megvetem, ostobának tartom őket és éktelenül dühös vagyok, ugyanakkor képtelen vagyok elszakadni a soros kötettől, ahogy a lányok a nápolyi telep mikrokozmoszától.

Nem bírom felfogni, hogy ezek a nők - mert Elena és Lila időközben felnőttek, 25-30 évesek - mi a fészkes fenéért ragaszkodnak... pontosabban nem ragaszkodnak, hanem képtelenek tovább lépni a telepi világtól és az ott élőktől, ha más nem, a telefon, mint valami köldökzsinór továbbra is hozzáköti őket annak erőszakos, gyűlölettől átitatott levegőjéhez. És persze a telep sem ereszti szülötteit. A lakók olyanok, mint egy kiterjedt nagycsalád, aminek különböző ágai időnként igyekeznek elpusztítani a másikat, hogy aztán szövetkezzenek egy másik ellen. Akinek sikerül megszökni, az is ott hagy magából valamit és értesül a szülőkön, rokonokon keresztül, hogy a többiek mit pletykálnak róla és ennek fényében hogyan változik a család megítélése - és jaj annak, akit a pletykák megtalálnak. Ez az éra semmit nem ad, de mindent elvesz.

A harmadik kötetben már tágabb perspektívából látjuk a képet, új szereplők lépnek a lányok életébe, ennek ellenére a "törzsgárda" nem változik, az első kötetben megismert telepi gyerekek is felnőttek a lányokkal együtt és a kapcsolatok szorosabbra fonódtak; a hatalmaskodók próbálnak néhány embert behálózni és a szolgálatukba állítani, ki tudja, milyen célból; úgynevezett szerelmek születnek, ami ádáz féltékenységet és köpködést vált ki másokból. Az ellenségek barátok lesznek, a barátok ellenségek, bár ez csak ideig-óráig tart, és a telepet sem kerülik el a hatvanas évek forrongásai és tüntetései.

Mindig megcsömörlök ettől a hihetetlen gyűlöletáradattól, ami a szereplőket jellemzi, mintha senki nem érezne tiszta szeretetet valaki más iránt, mindent beárnyékol a maró rosszindulat. Egy apa lekurvázza az unokája anyját - újabb felhőtlen kapcsolatot alapozva meg -, de minden vélt bűn megbocsátást nyer a Pénz által. A telepen akkor van értéke egy lánynak, ha minél több pénzt tol a család alá - ha nem az ő boldogulások minden gondolata, egy rühes kutyánál is rosszabbul bánnak vele -, mindegy, hogy kitartottként vagy tizenkét óra munka eredményeként teremti azt elő.

Nagyon sokat lehetne még beszélni a könyvről és magáról a sorozatról, de minimális spoiler nélkül nehéz. Pl. nagyon érdekes, ahogy Elena próbálja önálló személyiségként meghatározni magát, kicsoda ő  Lila, a család, a vele szemben támasztott követelmények nélkül.

Borzasztó és rettentő addiktív ez a sorozat, nehéz kivonni magunkat a hatása alól.

Eredeti cím: Storia di chi fugge e di chi resta

Sorozat: Nápolyi regények 3.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2018

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 3990 Ft

Az új név története

"A lépcsőházban még egyszer belekezdett férfihangon, Lenù, én itt dolgozom a telepen, erre nekem muszáj volt rákontrázni Antoniót utánozva, köszönöm, nem kellett volna, és hirtelen mintha kívülről láttuk volna magunkat, mindketten nyakig pácban a pasinkkal, ahogy szavalunk a lépcsőn, és kitört belőlünk a nevetés. Bármit teszünk, hibázunk, mondtam, ki érti a férfiakat, van velük bajunk bőven, jó erősen átöleltem, és elindultam. De még le sem értem a lépcsőn, már hallottam is Stefanót, amint rettenetes gorombaságokat kiabál Lilának. Most ő volt a mumus, mint régen az apja."

Elena Ferrante: Az új név története

Folytatódik a Ferrante-láz!

Ha a kiadó tartani fogja a megjelenési ütemtervet, azaz év végén, a karácsonyi szezon előtt jelenteti meg a Nápolyi regények soron következő kötetét, akkor masszív, négy évig terjedő hagyomány lesz nálam, hogy Elenával és Lilával búcsúztatom az óévet.

Emlékszem, az első részt, a Briliáns barátnőmet jóformán felfaltam, teljesen magába szippantott és csak egy kicsit legyintett meg a "túlolvasás" (tkp. túladagolás) szele. Az új név történeténél már jobban, és csatlakozott hozzá a nálam speciálisan Ferrantéhoz kapcsolódó érzés: az emberek iránti undor, és ennek semmi köze a terjedelemhez, a Tékozló szeretetet a szellős kétszáz oldalával alig bírtam végigolvasni.

Miután a vonaton egyhuzamban elolvastam 100+ oldalt, az is megfordult a fejemben, hogy egy ideig pihentetni fogom a könyvet, annyira megutáltam a szereplőket; képtelen vagyok felfogni ezt a fajta szűklátókörűséget és kicsinyességet. Jelentéktelen szarságokon marakodnak, halálos, vérre menő vehemenciával, ami naponta változtatja a célpontját; ki mit mondott kinek, mit csinált a csip-csup ügyeiben, kicsinállak, agyonverlek, sohatöbbénemakarlakátni. Ráadásul egymással; ezek a fiatalok - nehéz volt észben tartani, hogy többnyire 16-18 éves gyerekekről van szó - jóformán a születésüktől kezdve ismerik egymást, kapcsolataik egyre több emlékkel, sérelemmel terhelődnek, és számomra érthetetlen módon nem akarnak (vagy nem tudnak) egymástól elszakadni, párok alakulnak ki, eljegyzések köttetnek, esküvőt terveznek.

Időnként emlékeztetnem kellett magam, hogy a történet az ötvenes-hatvanas években játszódik, jobbára egy dél-olasz lakótelepen, ami egy iszonyatosan zárt közösség is egyben, megcsontosodott, megkeseredett hagyományokkal, amelyeket az idősebb nemzedékek öntudatlanul a fiatalabbak vállára helyeznek. Nincs hosszú távú gondolkozás, a szülők tehernek tekintik a gyerekeiket és minden reakciójukból süt a fáradt ingerültség, testüket-lelküket hamar elnyűtte a nehéz munka, a pénz hiánya, riasztó, szürke masszává olvadnak össze; nehéz elképzelni, hogy valaha ők is fiatalok voltak, akik azt hiszik, előttük az élet, és ők majd máshogy. Nem csoda, hogy a lányok menekülni akarnak, de a telep kötelékei nem eresztik őket. Lila nem jut messzire, Elena se bír elszakadni, hiába akarja, csak annyit ér el, hogy nem tartozik sehova. Ha sikerül elkerülnie a telepről és felcsillan előtte egy másik élet reménye, szinte égeti ennek a közösségnek a hiánya és rájön, hogy ő nem akar mást, csak a telepen élni (nem értem, nem értem...).

Tulajdonképpen Elena és Lila kapcsolatától is undorodom, amely a tipikus női barátság iskolapéldája; megértőek egymással, támogatják a másikat, de emellett ott van az a kíméletlen versengés, amiatt inkább kútba ugranak, de nem akarnak lemaradni a másiktól, a büszkeségből való elhallgatás, és a mindent felemésztő irigység is, ami beárnyékol köztük mindent, ami szép és jó. Lila tényleg rohadtul rosszindulatú tud lenni - a saját megalázottságát a másik megalázásával palástolja, elrontva annak csöppnyi örömét, néha én is legszívesebben felpofoztam volna, és itt jön megint az énfigyelmeztetés, hogy tkp. éretlen gyerekekről van szó, akikkel sok minden történik, de feldolgozni-értelmezni, magukban tudatosítani (még) nem tudják. Remélhetőleg egyszer képesek lesznek erre.

Kíméletlen látlelet ez a könyv, kegyetlenebb, mint az első rész (vagy csak én érzem így). Évente egy pont elég belőle, ugyanakkor megesz a kíváncsiság, hogyan alakul a lányok élete.

Eredeti cím: Storia del nuovocognome

Sorozat: Nápolyi regények 2.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2017

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 3990 Ft

A szegény asszony

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Ó, az a nyomorult szerelem.
Ez a mondat fel fog bukkanni egy másik, közelmúltban olvasott könyv értékelésénél is, mindkettőben ez az illékony, mégis makacs érzelem veri bilincsbe a szereplőket, gondolataik, tetteik láttán a kívülálló olvasó csak pislog, mint hal a szatyorban.
Vagy megértően bólogat, ahogy én tettem Olga kálváriája láttán.

Olgát, a 37-38 éves, kétgyerekes nőt-anyát szó nélkül elhagyja a férje. Az egyik pillanatban együtt vacsoráznak, a kutya megbízhatóan horkol a fűtőtest alatt, aztán Olga már egyedül áll a mosogató előtt, és fokozatosan minden összeomlik.
A Briliáns barátnőm kapcsán talán már pedzegettem, hogy érdekes kísérletet tervezek végrehajtani a szerző könyveivel; az előbb említett kötet olvasásánál nagyon meglepett a könnyed - Ferrantéhez képest könnyed -, szinte játékos hangvétel, mintha az írónő kedvesen pofozgatná az olvasóit, mint a nem túl éhes macska az egeret. Érezzük, hogy milyen érzelmek feszegetik a szavak tükrét, de az indulatok nem törnek át - megmaradunk egy disztingvált, szolid érzelemvilágban.
De nem úgy a kisregények esetében.
Jól emlékeztem; Ferrante a Briliáns barátnőmet megelőző könyveiben leszaggatja a húst a szereplőiről, magáról, az olvasókról. Minden, amire a Nő a sötétben és a Tékozló szeretet kapcsán emlékeztem, itt megháromszorozódott - olyan érzelmi pokolba rántott, ami megcibálta a saját, mélyen eltemetett gondjaimat, minden rossz érzésemet. Olga önreflexív, érzékeny ember, aki sok nő számára ismerős Canossát jár; végiggondolja, mit rontott el, az első düh csillapultával szeretné őszintén korrekt módon megbeszélni Marióval a krízisüket, az egész, tizenöt éves kapcsolatukra ennek tükrében emlékszik vissza. Észrevétlenül csúszik a lejtőn; a lakás sarkaiban nyirkos árnyak ülnek meg, a terek elmozdulnak, a gondolatok összemosódnak, és megelevenedik előttünk a gyermekkor kísértete, A Szegény Asszony, Akit Elhagyott a férje, és a szánakozó-kárörvendő szomszédok szeme láttára veszítette el az ép eszét. Olga őrületében, akiben a szegény asszony kel életre, az volt a legrémisztőbb, hogy a fejében járva az illogikus következtetések, a paranoid téveszmék teljesen helytállónak tűntek.

Tulajdonképpen szörnyű volt ilyen kíméletlen feltárulkozást olvasni, valószínűleg az ezredik olvasó vagyok, aki arra gondol, ilyen tűéles ábrázolás csak személyes tapasztalt jelenthet, vagy nagyrészt azon alapul. Hihetetlen, hogy az egész történet kétszáz oldal, de olyan erőteljes, hogy kőként nehezedik az ember mellkasára. Nem hagy lélegezni. Nem hagy élni, mégis muszáj tovább olvasni, mert mindenki feloldozást akar kapni a pitiáner bűnei alól.

Hogy jobban tetszett-e, mint a Briliáns barátnőm? Bizonyos szinten igen, de évente, vagy kétévente bírnék elolvasni egy hardcore Ferrantét, mert annyira nem esik jól a földön fetrengeni. A BB kalibert [ezt is megértük, hogy a rövidítés nem a Büszkeség és balítéletet jelenti] viszont bármikor, bármilyen mennyiségben képes lennék fogyasztani, nagytételben, és még jól is esik. Szóval mindegy, csak legyen új Ferrante.:)

Eredeti cím: I giorni dell' abbandono
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2005
Fordította: Balkó Ágnes
Eredeti ár: 2690 Ft

Sherlock és Ammaniti

Az év első rövidkés postja.

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér

Az első novella közölte velem, hogy előbb a Sherlock Holmes emlékiratait illett volna elolvasnom, de már ismertem a legendás nyomozó ama bizonyos esetét, ezért nem különösebben izgattam magam a kronológiai sorrenden.
Az ötödik évszak utáni mély lelki válságot semlegesítettem ezzel a kötettel. A színvonal a szokásos, érdekes, meghökkentő esetek Watson doktor kissé ósdi tolmácsolásában, ahol Holmes, a szinte emberfeletti intelligenciájával és megfigyelőkészségével a levágott függönyzsinórból, egy pohár borból kikövetkezteti a bűntényt, a tettesek számát és személyét, az indítékot. Indokolatlanul büszke voltam magamra, amiért az egyik esetnél megsejtettem a megoldást. A végére kezdtem kissé unni a fölényes zsenialitást, a többi szereplő ámuldozását, örülök, hogy nem a gyűjteményes, bődült vastag kiadásban van meg ez a sorozat, mert utálok több könyvet párhuzamosan olvasni és/vagy hónapokig parkoltatni valamit az éjjeliszekrény sarkán.
Szóval, szép volt, jó volt, pár év múlva jöhetnek az emlékiratok. Egyébként ez a kötet volt a harmadik VCs a sorban.:)

Ui.: Volt pár momentum, ami alapján nem csodálkozom, hogy egyesek melegnek hitték Holmes és Watson párosát; a nyomozó "kedvesem"-nek szólítja a barátát és Watson elég sok leírásba beleszövi Holmes külsejét, hosszú, vékony ujjai rákulcsolódtak a csuklójára, mintha egy romantikus regényből kölcsönözték volna (vagy ők vették innen?).

Eredeti cím: The Return of Sherlock Holmes
Kiadó: Ifjúsági Lap-és Könyvkiadó Vállalat
Kiadás éve: 1988
Fordította: Boronkay Zsuzsa, Nikowitz Oszkár, Takács Gizella
Ár: antikvár (mennyi lehet? 1000-1500 Ft?)

Niccolò Ammaniti: Én és te

Introvertáltnak lenni még mindig szívás, introvertált gyereknek - amikor napi 6-8 órában hivatalos válogatás alapján vagy összezárva egy terembe húsz-harminc, sok esetben kevésbé civilizált emberpalántával, és csontig hatoló elvárás, hogy KÖZÖSSÉGET alkossatok, és ha nem akarsz ennek a KÖZÖSSÉGNEK a része lenni, baj van veled és beavatkozást igényelsz, hogy beférj az elvárás vonalzói közé - még inkább.
Anno az Én nem félek óriási élmény volt a szerzőtől. Ez viszont nem, nincs mit szépíteni rajta.
Az ötlet nagyon jó, de úgy éreztem, ráfért volna még száz oldal kifejtés, vagy nem a felnőtt szépirodalomba, hanem a komoly ifjúsági regények közé kellett volna sorolni ezt a kis kötetet. De még ez se tisztességes megoldás. Az érzelmek egyszerűen nem kapnak teret, főleg Lorenzo és Olivia kapcsolata, pár pillanatkép tárul elénk, amik fontosak, de nem elegendőek. Afféle értem én, mit érzel-összekacsintást igényel a szerző felé, amit megteszek, ha barátként tekintek Ammanitire, és nem íróként - de egyértelműen nem a barátja, hanem a (lelkes!) olvasója vagyok, így gonosz elvárásaim vannak, amik most nem teljesültek. Nem bánom, hogy elolvastam, de, ha kimarad az életemből, semmit nem veszítek - az ebbe a kategóriába tartozó olvasmányokat szeretném minél inkább elkerülni, mert az élet drága (meg a könyvek is, ill. a fizetések alacsonyak), az idő kevés, a könyv meg sok, vagy mi a fene, tudjátok, miről beszélek. (Na, ez egy megértő összekacsintás.)

Második Várólistacsökkentős könyv volt egyébként, legalább ebben instant sikerélményt garantált.

Eredeti cím: Io e te
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 2900 Ft, de aki követi a könyves világ híreit, megtalálhatja olcsóbban

Életünk millió darabja

2016-ban (tavaly! Úristen, tavaly!) elhatároztam, hogy megpróbálok minél több postot írni a blogra. Mivel az elkövetkező napokban nemigen nyílik alkalmam erre, igyekszem megragadni a pillanatot. Nézzük, milyen gondolatokat mazsoláztam össze a 2016-os év (tavaly! Úristen, tavaly!) utolsó, egyben meghatározó könyvéről.

"Egészen hétköznapi dolgokba is belehalhatott az ember. Ha például kimelegedve hideg csapvizet ivott, de előtte nem mosta meg a csuklóját: apró piros pöttyök lepték el a testét, rátört a köhögés, és megfulladt. Ha fekete cseresznyét evett, és nem köpte ki a magját. Ha véletlenül lenyelt egy rágógumit. És főleg ha valaki kapott egyet a halántékára. A halánték rettentő kényes testrész, mindannyian nagyon vigyáztunk rá. Elég egy kő a bajhoz, és mifelénk mindennapos volt a kődobálás. Egyszer kiléptünk az iskolából, és a környékbeli kölykök bandája, élükön Enzóval, a zöldséges Assunta egyik fiával, kőzáport zúdított ránk. Idegesítette őket, hogy nekünk, lányoknak jobban megy a tanulás."

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy "nem hiszem el, bazmeg!". A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást - hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői - általában a fiútestvérek és azok barátai - egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy "megszerez" magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága - no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába - van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet - a címéért odáig vagyok -, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan "magvetősen" szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

Eredeti cím: L'amica geniale
Sorozat: Nápolyi regények 1.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft

A háború nem gyermeki dolog

"A bakákat az elhagyott házakban szállásolták el a tér körül. Az a néhány tiszt pedig, aki a villába került, szinte láthatatlan volt. »Nagyon jól neveltek« - mondogatta a néni némi csodálattal. A nagypapa meg is állapította, hogy ha a néni látna egy hóhért, amint előzékenyen köti a hurkot, értékelné a finom modorát."

Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi

A papírforma szerint ezt a könyvet szeretnem kellett volna, de a hétfő reggel, és a később érkező rossz hírek miatt síkideg voltam és rosszkedvű, ezért nem tudtam kellően figyelni a regényre. Úgy éreztem, "kicsúszom" a történetből, mintha egy síkos falon próbálnék megkapaszkodni. Kedélyes hangulatú, a háború borzalmaitól elszigetelt, a véletlen által összehozott, színes társaság kalandjaira számítottam, helyette voltak templomban megerőszakolt fiatal lányok - elsőáldozási medáljaikat a katonák a kutyáik nyakába kötötték -, felakasztott árulók (csonttá fogyott fiúk), állandó latrina-és kénbűz, meg néhány unszimpatikus szereplő.
Az elbeszélő a tizenhét éves Paolo. Sajnos pont ő volt a legellenszenvesebb ember, jobban örültem volna egy koravén gyerek elbeszélőnek vagy egy felnőttnek. Paolo ismeretei az egyetlen forrásunk az eseményekről, és elég soká esik le neki, hogy az olasz hírszerzésnek kémkedni, miközben az otthonában hemzsegnek az ellenséges katonák, nem okos dolog, angol pilótát rejtegetni pedig végképp nem. Igen, fiam, ezért megölhetnek, nemigen érdekli őket, hány éves vagy. Nem fogja fel, mi történik körülötte, mert tizenhét éves fiú, csak a kacér Giulia szeplői meg kemény ajka érdekli, és hogy a lány vajon lefekszik-e a birtok újdonsült intézőjével.
Egyedül Guglielmo nagypapát kedveltem, a hálósipkájával, az ezer meg ezer bölcselkedő mondásával, a soha el nem készülő regényével, amit a Töprengőnek nevezett szobácskában ír. Az írógépét Belzebubnak hívják, és az "Érzem, hogy Belzebub nem szól hozzám" volt az egyetlen megmosolyogtató mondat az egész könyvben. Érdekes, hogy négy erőteljes női szereplő is van a regényben, szívesebben olvastam volna Nancy nagymama vagy Maria gondolatairól, mint Paolo setesutaságáról.

Sajnálom, hogy ennyire nyögvenyelős olvasmányélmény lett belőle. Nem tudom, hogy pihentebb állapotban jobban tetszett volna-e, de valószínűleg nem.

Eredeti cím: Non tutti i bastardi sono di Vienna
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Nádor Zsófia
Ár: 3250 Ft

Tematikus post - Álfalhozvágós könyvek

Kezd kialakulni nálam egy abszolút abnormális kategória: a komfortos falhozvágós könyveké, amelyeket imádok, lendületesen olvasok végig a legkisebb lelki fájdalom nélkül.

"Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t."

Silvia Avallone: Acél
Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)

***

"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."

Bartis Attila: A nyugalom
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.

Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.

***

[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]

Jonathan Franzen: Javítások
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt nő ember vagyok-e, és amikor idáig jutottam, még magamból is elegem lett, nemcsak Albertékből.
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.

Fogság

"A kollégiumot övező körfal mögött leanderek és estikék virágoztak. Alkonyatkor csak úgy ontották kábító illatukat. Ettől mindig valami különös nyugtalanság fogta el az intézeti lányokat, ami később sem csitult, hiszen a leszálló éjszaka édes-bűnös fuvallata, amit az apácák sem űzhettek el, újra meg újra felkorbácsolta a érzékeiket.
(...) De a tenger jelenléte a falak közt is érzékelhető volt. Oda is behatolt az a keserűsó illatú pára, mely a szivárvány összes színében pompázva gomolygott a levegőben. Amikor egy nagyobb párafelhő fennakadt valamiben, megremegett, majd szétszóródott, mint a szappanbuborék. Olykor a szellők távoli hangokat is beloptak a falak közé, egy halárus rikoltozását, egy macska nyávogását vagy gyerekek zsibongásának, veszekedésének a hangját. Többnyire azonban csak az apácák óránként felhangzó szomorú kántálása hallatszott. Csakhogy a fiatalság ott tör utat magának, ahol tud, ugyanúgy, mint azok a burjánzó gyomnövények, melyeket Giovanna nővér, a kertész verejtékes munkával se volt képes kigyomlálni a kertből."

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Ugye tudjátok, mire gondolok? Hát persze. Írni kellene az Ezer éve itt vagyokról, és megint egy bazi nagy monoszkóp virít a fejemben.
Úgy látszik, mostanában ugyanazokat a köröket futom; mire vért izzadva összekaparok pár sort a hetekkel ezelőtt olvasott könyvekről, megfogadom, hogy ilyet többet nem csinálok - és persze megint sikerült összehozni. Ráadásul az olasz írónő regényét erősen elhomályosítja az utána olvasott Napok háza és A titkos történet.
Nem, nem kell megint egy gigászi nyavalygást végigolvasnotok arról, hogy jaj, ez is egy lejárt szavatosságú könyv, annyi rossz könyvet olvastam idén blablabla, ugyanis az Ezer éve itt vagyok nem rossz, csak kellemes. Mi ez az ellentmondás, kérdezhetnétek. Hát az, hogy a kellemes könyveket jó olvasni, néha szükségem van az ilyenekre, de egy-két hónappal később csupán pár futó benyomás marad belőle az emlékeim között - azaz felejthetővé válik.

Szögezzük le: azért ez nem a Száz év magány testvérregénye, erre a szerepre sokkal jobban megfelel a Kísértetház, de Allende hálistennek meg sem próbál babérarató erőlködéseket tenni. Nem tudom, Venezia mennyire törekedett erre az összehasonlításra - ha már a cím erre utal, akkor roppant nagyzoló és gyermeteg -, de Márquez könyve sokkal komplexebb, összetettebb, messze túlmutat egy kedélyes családregény keretein. És ezt nem azért írom, mert Márquez férfi és kolumbiai, Venezia meg nő és olasz, a skatulyáknak - részemről - semmi köze a megítélésemhez. Egyszerűen jobb, és kész.
Mariolina Venezia tulajdonképpen biztonsági játékos; fogott egy rakás családi anekdotát, kicsit kiszínezte, felvázolta mögé a történelem árnyalakját banditákkal, háborúval, PVC-vel, meg ami kell, és kész az instant családregény. Kicsit ízetlen, mint a zacskós cipőfűzőleves, de néha baromi jól tud esni, és itt-ott még a hangulatát is elkaptam.
Többségében a szenvedés jött át; a nők általában dolgoznak, mint egy igavonó barom, próbálják felnevelni a gyerekeiket, miközben az élet és a kínlódás idő előtt öregasszonnyá koptatja őket. A pasik vagy akaratos óriáscsecsemők, vagy részeges disznók, esetleg szenvelgő értelmiségiek, de, azt hiszem, ebből a fajtából csak egy van. Az emberek képtelenek kiszakítani magukat ebből a végtelen körből - kivéve talán Gioiát, az utolsó leszármazottat. Vele történik valami spirituális-karmikus izé, amit nem igazán fogtam fel, túl földhözragadt vagyok hozzá. Mindenesetre, tanulság van, csak nekem nem akart levonódni.
Egyébként az Ezer éve itt vagyok erős hasonlóságokat mutat a Szerelmem, Rómával - nem csak abban, hogy olasz családregényekről van szó; a helyszín is közeli, a nyomorgó Dél-Olaszországban játszódnak (kb. száz kilométerre egymástól), és itt is szóba kerül Aldo Moro elrablása és meggyilkolása: ha jól emlékszem, Marciano egyik főszereplője az elkövető terroristacsoport tagja volt. Viszont lényeges és megkönnyebbülést okozó különbség, hogy az Ezer éve itt vagyok sokkal jobb könyv, még ha a postból nem is ez világlik ki.:)

Azt hiszem, kicsit kiöregedtem a könnyed, asszonyi családregényekből, meg úgy általában a korábban olvasott női szerzőkből - pl. Kate Morton, Katherine Webb, Kate Furnivall -, még fáradtan is egykaptafásnak és unalmasnak látom őket. Hogy ne csak csupa Kate-et soroljak fel, itt van a polcon Tracy Chevalier három regénye és rájuk se bírok nézni, pedig anno imádtam a Leány gyöngyfülbevalóvalt.

Ui.: valamiért szent meggyőződésem volt, hogy ez a könyv mágikus realista. Hát, nem az.:)

Eredeti cím: Mille anni che sto qui
Sorozat: Piros-fehér könyvek [nem tudom, mi a sorozat neve]
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Ár: 3500 Ft

A vörös ház

"Az igazság kimondása mocskos dolog lehet."

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

A munkahelyemen azt hiszik, csupa szerelmes könyvet olvasok; itt volt a Szégyenlős szerelem, most meg a Szerelmem, Róma. A magyar elkeresztelések nem éppen témamegjelölőre sikeredtek, előbbinek Želary, utóbbinak Casa Rossa az eredeti címe, amelyek teljesen helytállóak a két regény cselekményét tekintve.
A Casa Rossa a regényben szereplő család otthona, vagy inkább kiinduló-és végpontja. Itt kezdődik minden a festő nagyapával, Lorenzóval, aki az elhagyatott, romos tanyaházból impozáns udvarházat varázsol, és itt ér véget az unokájával, Alinával, aki azzal próbálkozik, hogy lezárja a családjukhoz, főleg a nőkhöz kötődő balsorsot. Tényleg átok ül-e Casa Rossa lakóin?

Kissé misztikus, színes-szagos, fűszeres családregényre számítottam, erőteljes érzelmekkel. Az Ulpius nemcsak a címmel, hanem a fülszöveggel is rosszul bánt; amellett, hogy kicsit spoileres [bocsánat, hogy az Elkezdtem-postba nem írtam bele, akkor kezdtem olvasni a könyvet és nem sejtettem, hogy a közepe-vége felé eső fordulatokat is leírták], nem érzékeltem a "nemes tradíciókat" és "sötét babonákat", amiket ígér. Ez egy nagyon is realista családtörténet három generáció félresiklott, toldozott-foldozott életéről, a történelmi és politikai eseményekkel tarkítva.
Tegnap este azon filozofáltam - miután befejeztem a könyvet és kicsit leülepedtek az élményeim -, hogy nem volt ez rossz könyv, de különösebben jó se. Olyan... dühös. Elkeseredett, bűntudattal teli, mint a szereplők többsége. Még én is mérges lettem, főleg Albára és Isabellára, kettejük esete erősen összefügg. Alba volt a könnyebbik eset (nekem), a szertelen, felelőtlen királylány-voltával, az önzésével. A legnagyobb probléma, hogy nem foglalkozott a lányaival, nem volt képes az azt érzelmi hátteret biztosítani, amire támaszkodva Isabella és Alina kiegyensúlyozott felnőttekké válhattak volna. Nem fogok konyhapszichológiához folyamodni, de valószínűleg ehhez köthető, hogy Isa (agresszivitása ellenére) mindig valaki befolyása alatt állt és az egész személyisége ennek megfelelően változott - méghozzá fanatikus hittel. Iszonyú önző és kíméletlenül áttapos bárkin, hogy elérje a célját. Alinát nagyon sajnáltam, amiért nem volt képes nemet mondani és hagyta, hogy újra és újra széthulljon miatta az élete. A végén rettenetesen felhúztam magam ezen a romboló kapcsolatrendszeren és alig vártam, hogy véget érjen a könyv.

"A délután legcsöndesebb időszakában sétáról jöttem vissza, és a nappali kanapéján találtam: könyve a cipője mellett a földön, lélegzetvétele mély álomtól nehéz. A konyhába mentem, a tiszta konyharuha alá kukkantottam, ahol az agyagedényekben levegős gombócként kelt a kenyértészta. Az élesztő átható szaga csípte az orromat.Aznap este a konyhaasztalnál vacsoráztunk. Levest ettünk ropogós kenyérrel és sajttal, az égő fa füstje és a frissen sült kenyér illata melengette a helyiséget."

Emellett a nemrég olvasott Ötnegyed narancs bombasztikus árnyékot vetett rá (ezért nem szoktam egymást követően hasonló könyveket olvasni). Akaratlanul is összehasonlítottam a két történetet és a két írót. Joanne Harris sokkal jobban bűvészkedik az érzelmekkel (és ezáltal velem) és jobban is képes ezeket érzékeltetni. Azaz jobb ember-és életismerő és író, mint Francesca Marciano, legalábbis számomra. Az Ötnegyed narancstól földhöz vertem magam a gyönyörűségtől, a Szerelmem, Róma éppen csak meghessegetett a szépecske képeivel. A Puglia-életérzés ( ha van Toszkána- és Provance-életérzés, pugliai miért ne lehetne?) nagyon átjött, szerintem a hangulatfestés jobban megy Marcianónak, mint az emberi kapcsolatok ábrázolása - de ez totálisan szubjektív, az értékelések alapján a legtöbb olvasóját sikerült meggyőznie. Engem sajnos nem.

Eredeti cím: Casa Rossa
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 2580 Ft

Egy ceruza kardjával

"Látni akarod, hogy megtanultam-e a leckét, Achille? Hogy megtanultam-e nyitott szemmel járni, hogy mindig tisztelni fogom-e a mozdulatlan csöndet, melynek mélyén csodálatos könyvek születnek, amiket soha senki sem fedezhet fel?"

Stefano Benni: Gyorslábú Achille

Kis, a könyvhöz kapcsolódó magánéleti bénázás: na, ki olyan hülye, hogy nem nézi meg a könyvtár nyitva tartását, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal elrongyol Újpestre? Munka után? Szombaton?!
Azzal próbáltam magam vigasztalni, hogy kb. 20 perc kiesés volt az egész, de végül az nyugtatott meg, hogy így van időm kiírni az idézeteket.

A harmadik önégetés; fogalmam sincs, mit fogok írni erről a könyvről tíz másodperc múlva, csak annyit tudok, hogy iszonyúan lekötött, egyhuzamban elolvastam belőle kb. 170 oldalt. Végigröhögtem az egészet, sose hittem volna, hogy egy abszurd regény nekem tetszeni fog. Vagy posztmodern. Vagy abszurd posztmodern, mit tudom én, mi ez a halas kis könyv.

Ulisse (barátainak csak Lello) furmányos öllelő és pékinszomniában szenvedő kiadói lektor, akinek az élete minden területen zűrös; nappali bóbiskolásai közben a gépiratok (mert manapság csak a dinoszauruszok írnak kézzel) elkövetőinek miniatűr változatai zaklatják, kapcsolata az aranyvállú Penelope Pilarral válságban van és első megjelent kötete után képtelen írni. Ám egy nap jön (pontosabban levelet ír) a különös Achille, a ragyogó elmével, groteszk lélekkel és torz testtel született hős, aki felforgatja, kétségbe ejti, elképeszti Ulissét - nem mellesleg ráhozza a frászt egy félelmetesből komikusba váltó jelenetben -, és mindezt egyszerre.

"- Nahát! - szólt Virgilio professzor irigyen, édességre éhesen.- Ami ízlik az embereknek, nem biztos, hogy ízlik a kacsáknak is - felelte sértődötten a Dido nevű főkacsa.- Például?- Például a narancsos kacsa."

A történet elvileg egy modern Odüsszeia. Azért mondom, hogy "elvileg", mert szerintem ez a metafora, allegória, vagy mi a fene elvész három szürreális bóbiskolás, két tüntetés, néhány erotikus fantazmagória és pár szellemi diskurzus között, pedig még a rózsás ujjú hajnal is feltűnik! Kacsák (vezetőjük becses neve Didó, egyik társáé Omphalé) beszélnek az emberekhez, Vulcanus a csőd szélén tántorgó könyvkiadót vezet, a buszbérlet pedig Greta Garbo hangján szólal meg. Azon talán senki nem lepődik meg, hogy Circe dögös titkárnő zebramintás miniszoknyában, az embereket felfaló, dühösen villogó szemeket meresztő sárkányhernyó pedig az egyszerű, mezei busz.
Ha ezek után nem arra gondoltok, hogy "Mi a szar ez?", akkor nyugodtan megpróbálkozhattok vele, valószínűleg olyan jól fogtok szórakozni, mint én.
Ez a könyv vicces, abszurd, borzalmas, szatirikus, gyönyörű és borzasztó, társadalomkritika és fricska, eposzi küzdelem és apoteózis. Nemcsak Ulisse, hanem Achille története is egyben; összeköti őket homéroszi nevük és a szenvedély. Ennyi elég, hogy a két, homlokegyenest eltérő személy között kapcsolat jöjjön létre, ami mindkettőjüket túllendíti a holtponton - kilépnek a világ repülőteréről és szárnyalni kezdenek.

Eredeti cím: Achille piè veloce
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2013
Fordította: Nádor Zsófia
Ár: 2950 Ft

Ha egy nyári délután egy olvasó

"Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról, igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük - ezrével és ezrével - a Könyvek Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok néznek veled farkasszemet: Azok a Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek, Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott Így Mintha Te Is."

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Napfényes délután van. Te, kedves Olvasónő, a kanapén üldögélsz, elmélkedéseid gyakori helyszínén - neked, sokakkal ellentétben, nem elég csupán egy fotel, nagyobb alkalmatosságra van szükséged, hogy kényelmesen kinyújtóztathasd a lábaid, mert, mint tudjuk, a lábmegemelés az irodalom élvezetének első feltétele -, és azon gondolkozol, melyik könyvbe kezdj bele. Körülötted számolatlanul sorakoznak a kötetek. Gondosan végigveszed és mérlegeled őket, de általában az isteni szikra-típusú döntések válnak be nálad, amikor csak úgy eszedbe jut egy regény. Az Acéllal is milyen jól jártál.
Calvino, igen. Nemrég belefutottál egy idézetbe, utána meg sokba, és azok alapján a Ha egy téli éjszakán egy utazó igazán remek szórakozásnak tűnik, pedig te úgy félsz tőle. Totemizált alapmű és posztmodern, de egy életed, egy halálod, belelesel. Aztán legfeljebb visszarakod a többi közé. Senkinek nem kell megtudnia, különben is, kinek mi köze hozzá, hogy éppen mit olvasol? És férfi szerző, olasz, meg várólistacsökkentős, amely játékkal eléggé megfeneklettél, ideje újra belelendülni.

Kényelmesen elfészkeled magad, hátad mögött a kemény díszpárna, amit mindig háttámasznak használsz olvasás során. És kisvártatva mélyen a párnába süppedsz a megilletődöttségtől, a könyv fölött csak az összevont, vékony szemöldököd látszik. Ez a könyv beszél hozzád! Igen, kiszól, hozzád, az Olvasónőhöz! Még azt is megkérdezi, nem kell-e pisilned, mielőtt megkezded az olvasást! Egy pillanatra elgondolkozol, megrázod a fejed, és elszántan masírozni kezdesz ebben a szöveglabirintusban.
Mindig is sejtetted, hogy ez a Calvino cseles egy fazon. Nagyon szereted a Láthatatlan városokat tőle, imádod a gyönyörű mondatait, még ha a mondanivaló (ha ugyan van olyan) homályos is a számodra. De ez teljesen más. Úgy érzed, az Író kajánul vigyorog, ráadásul direkt trükközik. Tíz (vagy tizenegy?) regényt zsúfolt ebbe a 319 oldalas könyvbe - mire legyűröd a frissen kezdett könyveknél érzett elveszettség-érzést, és nagyjából betájolod magad a történetben, ő rútul kiszakít belőle, pedig éppen kezdett érdekes lenni! Ráadásul a regények közé ékelődik egy másfajta regény, amelyben a kissé ügyefogyott Olvasó ezek után a regények után nyomoz, mit nyomoz, szenvedélyesen kergeti őket, közben a makrancos Olvasónőt (aki nem te vagy) próbálja meghódítani.
Egy ponton - amikor közlik veled, hogy körülbelül harminc oldalt olvastál el eddig, és riadtan állapítod meg, hogy éppen a harmincegyedik oldalon tartasz - a valóság szövete megkérdőjeleződik számodra. Hol vagyok én, kérdezed magadtól, bekerültem a könyvbe? Vagy a könyv került ki a valóságba? Egyáltalán, ki beszél hozzád? A főszereplő? A szerző? Én? Ki az az én?!
A kanapé, az még mindig valóságos. Amíg nem olvasol (nem hitted volna, hogy ez ilyen skizoid tevékenység is lehet) kék kanapén olvasó nőről, addig nem lehet baj. Szerencsére ilyen nem kerül elő, úgyhogy kicsit megnyugodva olvasol tovább, további regényekbe ugrasz fejest, követed a szerencsétlen, megzavarodott Olvasót, aki rövid időre még rács mögé is kerül a hobbija miatt. Eszedbe jut az egyik kedvenc regényed, aminek semmi köze ehhez (pontosabban ezekhez), de a megbabrált narráció rokonná teszik őket, és te

szereted a szokatlan párosításokat.

A vége, az imádnivaló visszacsatolás, orron fricskázás. Valami ilyesmire számítottál. Hoppá, nem írtad le, melyik regénnyel vontál párhuzamot, de talán jobb is így, még a botor olvasók helytelen következtetésekre ragadtatják magukat és bajba kerülnek. Elégedetten megnyomod a "Közzététel" gombot, megfogod a következő olvasmányod, kimész pisilni, kényelmesen elhelyezkedsz a kanapén, a hátad nekidöntöd a kemény díszpárnának, és...

Eredeti cím: Se una notte d'inverno un viaggiatorre
Sorozat: Italo Calvino életműve
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Ár: 3400 Ft 

Annafrancesca nem játszik

"Futottak a zsúfolt strandon, szembe-szembe fordultak, úgy nézték egymást, megfogták egymás kezét. Tudták, hogy a természet az ő oldalukon áll, tudták, micsoda erőt jelent. Bizonyos közegben ugyanis egy lánynál csak a szépség számít. És ha nyomi vagy, akkor neked lőttek. Ha a fiúk nem írják föl az udvarban az oszlopokra a neved, és nem dugdosnak neked üzeneteket az ajtórés alá, senki sem vagy. Tizenhárom évesen legszívesebben meghalnál.
(...)
Abban, ahogyan Anna és Francesca futott, karokba, mosolyokba, teniszlabdákba ütközve, félig kioldódott bikinifelsőben, volt valami kihívó. És aki csak nézte őket, az irigyelte azt a mellet, azt a feneket, a szemérmetlen mosolyt, mely azt üzente: én létezem."

Silvia Avallone: Acél

Egy reggel azzal a gondoltam ültem fel az ágyban, hogy az Acélt akarom olvasni.
Ez persze nem igaz, mert reggel csupán automata tevékenységeket tudok végrehajtani (légzés, pisilés és a teáscsésze megfogása, miután gondosan a kezembe adják), de az hülyébben hangzik, hogy egyszer csak felbukkant a gondolataim között egy új, mégpedig az, hogy az Acélt akarom olvasni - pedig így történt. Roppant mód örültem a késztetésnek, szegény könyvet csekély két éve halogatom a várható durvasága miatt.

Lehet, hogy a lelkesültség az oka, de egyáltalán nem viselt meg se a történet atmoszférája, se az események, ennél jóval depresszív hangulat kell, hogy a falhoz csapjon. Sokan értékelték (kisebb vagy nagyobb) csalódásként, nekem viszont nagyon tetszett, éjszaka, fáradtan simán bepusziltam belőle száz oldalt, és bambán meredtem a hajnali egyet mutató óra könyörtelen számlapjára. Mint a régi szép időkben.

Toscana egyáltalán nem napsütötte részén járunk, Piombinóban, a Sztálingrád utcai lakótelepen. Tengerre néző panorámát a munkásembereknek is! A lakások már kora reggel izzó kemencévé változnak, a lépcsőházban egy kislány pisil, az ajtók mögül a tévé, a főzés zaja és kiabálás hallatszik. Tulajdonképpen ismerősek lehetnek az emberek; negyvenéves korukra elszürkült, nyűtt arcú és dagadt lábú asszonyok, fémipari munkások, akik a nyolcórás műszak után felöntenek a garatra, és kicsit meglendül a kezük. Tizen-huszonéves kölykök, akiket hajt a fiatalság nyers szépsége, hogy aztán olyanok legyenek, mint a tulajdon szüleik.

"Valójában egy kívülálló el nem képzelheti, mi van odabenn. Az ember tudja, lefogadja, hogy a Lucchiniban, odabent, a gyár zsigereiben emberhús mozog - lábak, karok, fejek. Tudja, mégsem lesz képes soha felmérni ezt az óriási erőfeszítést. Egy kívülálló nem értheti, mit jelent tonnaszám átalakítani az anyagot. A létező legkeményebb anyagot. És azt sem tudja elképzelni, milyen eszméletlen mennyiségű szexnaptár és meztelen nőket ábrázoló poszter borítja mindenütt a falakat."

A hullámok lágyan ringatják a szeméttel, hínárral teli partot - abszolút nem exkluzív hely ez, mint a szemben lévő Elba szigete, ami az itt élőknek olyan, mint egy másik világ, ahová soha nem juthatnak el. Mégis, a Sztálingrád utca gyerekeinek ez a piszkos strand maga a Paradicsom. Ilyen Anna és Francesca is, a két tizenhárom éves barátnő, a barna és a szőke, a szőke és a barna. Egymás derekán nyugvó karral sétálnak a parton, sóintarziás testük már mutatja a felnőtté válás jeleit. Furcsa ez az életkor, valami múlóban van, valami jön, ami kinek tragédia, kinek türelmetlen, ám diadalittas várakozás. Anna és Francesca nemsokára tizennégy évesek lesznek, és hisznek benne, hogy akkor a világ örökre megváltozik. Annyira gyerekek még - azt hiszik, ez csak velük történik meg, ez a csoda, ami nekem, az olvasónak inkább tűnt küszöbön álló katasztrófának, mint örömnek. Van abban valami, amit fezer írt az értékelésében - olyan, mintha Avallone utálná ezeket az embereket, a felszínes, kicsit állatias létüket, ahogy mind ugyanazt a körforgást élik meg újra és újra. Lehet, hogy Francescáék se lesznek kivételek - pár év múlva teherbe esnek, abbahagyják az iskolát, szatyrot cipelnek reggelente a piacról, és fiatal, ruganyos testüket elkoptatja a gyerekük. Talán mindenki elfelejti őket.
Az Acél nagyon jól ábrázolja annak a fontosságát, hogy... azt, na, hogy legyen egy viszonylag épeszű ember a gyerek(ek) közelében. Anna, bármennyire is flegma, menő csaj, kap egy másik nézőpontot az anyjától - aki minden ellenére beleragadt ebbe a posványba, mert szereti a semmirekellő, bajkeverő férjét -, tudja, hogy nemcsak Piombinóból áll a világ, hogy a drogozás káros, és, ami a legfontosabb, vannak tervei és jövőképe. Francescának nincs, mert az apja folyamatosan veri, az anyja meg nem csinál semmit, mert gúzsba kötik az álszent, falusi "normák". Francescának csak Anna van, az egyetlen biztos pont az életében, és a ragyogó szépsége, ami szinte vonzza azt, hogy pusztítsák el. Olyan, mintha egy szép háznak nem lenne alapja, és az első szél romba dönthetné.

Nem tudom pontosan, mi etette velem ennyire a történetet. Talán az, hogy valami mélyen ismerős volt benne, pedig én is nyomi voltam, mint Lisa. Könnyen lehet, hogy egyszer újraolvasom, most is, amikor gépeltem be az idézeteket, magával rántott a szöveg, észre se vettem, és elolvastam pár oldalt.
Egyébként picit szájbarágós, a szerkesztő helyében kihúztam volna pár mondatot, de ha nem az első, hanem a harmadik regénye lenne, akkor is elégedett lennék vele.

Eredeti cím: Acciaio
Kiadó: Európa
Kiadás éve:  2011
Fordította: Lukácsi Margit
Ár: 2900 Ft (most sokkal olcsóbb a Szandi akciójában)

Átmeneti üresedés

"Megértette, hogy ő is abba a sokak által jól ismert helyzetbe került - amitől persze az még nem volt kevésbé fájdalmas - miszerint az egyetlen dolog, amitől az ember élőnek érzi magát, egyben az a valami is, ami arra rendeltetett, hogy a végén megölje őt."

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Elég hullámzó Balaton-viszonyom van a népszerű olasz szerzővel, vagy szeretem a könyveit, vagy hidegen hagynak. Sajnos a Mr. Gwyn az utóbbi kategóriába fog tartozni, bár voltak érdekes momentumai. Hogy is mondjam... olyan kimódolt volt. Mesterkélt. Értettem, mi a problémája Jasper Gwynnek, de nekem nem kellett megvárni a körhintás lovat [ha jól emlékszem], hogy azt mondjam magamban, ez már túlzás. Rebeccát azonban kedveltem - meg a kézzel készített, királynőkről és hercegnőkről elnevezett villanykörtéket -, ahogy haladt előre a történet, egyre közelebb került hozzám. Ő egy egyszerű, földi lény, aki nem harminc centivel a föld felett lebeg, mint Jasper Gwyn (bár, van az néha fél méter is), és a problémái is teljesen hétköznapiak - egészen addig, amíg nem találkozik a kissé eszelősnek tűnő íróval. Egyébként Rebeccát végig úgy képzeltem el, mint a közeli Sparban dolgozó magas, duci lányt, akinek gyönyörű arca van, olyan "rebeccásnak" tűnik.

Mi a fenét fogok én erről írni? - morfondíroztam olvasás közben. Előfordul velem, hogy nem akarok jegyzetelgetni, a könyvről agyalni, csak olvasni, belehullni a szavak erdejébe. Szemlélődni. A szemlélődés pedig olyan regényeknél is jelentkezhet, amiken nincs kedvem hosszan kérődzni, ami postírás szempontjából katasztrofális - de, mivel magamnak írom elsősorban, kényelmesen kiteszem a mondat végére a pontot, beillesztem a borítót és megnyomom a "Közzététel" gombot.
"Sok mindennek nincs értelme, ha Jasper Gwynről van szó." - legalább illeni fog hozzá ez a nyúlfarknyi bejegyzés. Azért levadászom a könyvtárban a Háromszor hajnalbant, ami ehhez a könyvhöz kapcsolódik. Egyszer. Amikor Baricco-kompatibilis állapotban leszek.

"Félelem nélkül semmi jót nem lehet létrehozni."

Ui.: a Shakespeare-szonáta tényleg nagyon fáj.

Eredeti cím: Mr. Gwyn
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gács Éva
Ár: 2490 Ft

A szívem fehér

"- Tévedsz, Leo. Nem attól felnőtt az ember, hogy meg akar halni valami nemes ügyért, hanem hogy alázattal élni akar érte."

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Sikerült megint egy fájdalmas könyvet kiválasztanom, de ezúttal legalább tudatos döntés volt. Évekkel ezelőtt vettem meg a könyvet, jóformán a címe miatt, van egy baljós, mégis vágyat sugalló mellékzöngéje. Olaszul egészen más, sokkal ritmikusabb: Bianco come il latte, rossa come il sangue. 
A főszereplő és elbeszélő Leo, a tizenhat éves kamasz, a hosszú hajú, hangos zene hallgatós, vadul száguldozó tinédzser-fajta. Nem a csendes lázadó, hanem aki ezer fokon ég. Benne van még a gyermeki hit maradványa és benne van már a kamaszkor kiábrándultsága. A világ már nem puha és otthonos, hanem egy rideg hely, amelynek éles sarkai felsértik a bőrt. Tartottam a gyerek-szemszögtől, az efféle történetek, ha jónak is találom őket, ritkán érintenek meg - de, akárcsak az Én nem félek  esetében, a történet magával ragadott, jóformán egyhuzamban olvastam végig. Éljenek az olasz írók!:)
Az első szerelem normál körülmények között is katartikus, felzaklató élmény, hát még egy Leo-féle motoros érzékenység számára. Az élet nehezített pályán flipperezik vele, amikor a távolról imádott lányról, Beatricéről kiderül, hogy leukémiás.

A szerelem vörös. A vörös a vér, az élet színe, az isteneké, a lángoló boldogságé.
A fehér a halál. Az üres lap, a tabula rasa, a fájdalom színe. A semmié. A fehér Leo mumusa, ami elől kétségbeesetten menekül, de Beatrice miatt szembeszáll vele, mint páncélos lovag a tűzokádó sárkánnyal. A harcban sok sebet szerez. Talán a legfájdalmasabb a meg nem értettség, és a tény, hogy bár benne korszakos változások zajlanak, a privát kis világa alapvetően megváltozik, az élet megy tovább, iskolába kell menni, meg kell nyerni a következő focibajnokságot és konszolidáltan kell viselkedni. Még jó, hogy vele van hűséges fegyverhordozója, Terminátor, a liternyit pisilő, öreg tacskó, és időnként az Álmodozó, a helyettes töri-és filozófiatanár is segít lendületet adni.

"Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a szerelem nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy kiderüljön, mennyire bírjuk a fájdalmat."

Gondolom, az Álmodozó - igazi neve nem derül ki - maga D'Avenia, aki regényírás mellett középiskolai tanárként dolgozik. Jól jellemzi a Leo által ráragasztott gúnynév, nehéz elhinni, hogy a filmeken és a könyveken kívül létezik ez az embertípus. Kicsit olyan, mintha a maga csendes módján meg akarná váltani a világot. Általában keresztbe lenyelik őket a kölykök, örültem, hogy minden durcázása ellenére Leóra hatással volt a tanára - tanárként és emberként is. És remélem, hogy az Álmodozó a valóságban is ilyen.

Ez a könyv tulajdonképpen egy kis fejlődéstörténet. Nyomon követhetjük, ahogy Leo végigjárja a maga kis stációit, megismerjük az önfeledtségét, a humorát, a felelőtlenségét, a magányt, a lángoló dühöt, az elkeseredettségét, a félelem fehérségét. Átlép a kőkorszakból a vaskorszakba, gyerekből kezd felnőtté válni. Olyanná, aki nem fut el. Aki eltökéli, hogy megtalálja az álmait, és nem mond le róluk - bármi történik is.
Egyvalamit azonban nem tud. A szerelemnek sok arca és sok színe van.

Néhány találó idézet a könyvből:
"Az olyan álmok, amelyek nem a csöndből születnek, rémálmokká változnak." (25. oldal)
"Az életben csak az számít, amire jegyet kapsz." (47. oldal)
"A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól, amitől egyébként nem félnél." (64. oldal)
"Igen, táskák vannak a szemem alatt, ott tartom az álmaimat." (65. oldal)
"Én két lábbal járok a földön, és lábbal tiprom az álmaimat. Az Álmodozó azt mondja, a vágyak a csillagokkal vannak összefüggésben. Latinul: desidera, amiből a sidera a csillagokat jelenti. Tiszta humbug. Az ember nem a vágyakozástól lát csillagokat, hanem a fájdalomtól." (77-78. oldal)
"Amikor minden kifehéredik, a szívem összezsugorodik, akkorává, mint egy szem lencse, és hiába üvölt, nem hallja meg senki." (139. oldal)
"Isten is hiába ontja a vérét. A vérvörös szeretet végtelen esője hullik a világra nap mint nap, hogy életet adjon nekünk, és mi mégis halottabbak vagyunk a halottaknál." (296-97. oldal)

Ui.: valamiért úgy emlékeztem, a szerző másik könyve is megjelent (még a valósnak vélt borító is előttem van), de tévedtem, csak úgy volt, hogy megjelenik. Nikkinccsel együtt remélem, hogy az Európa nem mondott le róla.

Eredeti cím: Bianco come il latte, rossa come il sangue
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Gál Judit
Ár: 3000 Ft

A pillanat

Azért szeretem Bariccót, mert olyan a stílusa, mint egyetlen szó a hófehér papíron. Olyan tökéletes, magába zárt, mint az üveggolyó, harmonikus ívek ölelik körbe a szikrázó belsőt, amelyet hiába próbálunk megfejteni,

nem lehet. Megcsillan benne valami, ami szikrát gyújt bennünk, de mielőtt kibonthatnánk, gurulva elrejtőzik.
A szavak olyan élesek, mint a kés, mégis annyi érzelmet kötnek magukba és szabadítanak fel, mintha nem szikár, a lényegig lecsupaszított mondatok sorakoznának előttünk, hanem barokk körmondatok spirálja tekeregne a szemünk előtt.
Lényegtelen, milyen földön, milyen országban játszódik.
Lényegtelen, kik a szereplők és hogy hívják őket.
Az ember számít.
A gondolatok. Az érzelmek.
A tett.
A pillanat. A pillanat amikor a világ megszűnik létezni és minden elenyészik és az ember egyetlen pillantás nélkül cselekszik amit aztán magában hordoz amíg él. Nem szabadul a súlyától nem is tud és valójában nem is akar mert a legbenső lényegévé vált és egész életében arra vár hogy visszatérjen ez a pillanat.
Kérdés, hogy ezután mi történik.

"Ekkor az jutott eszébe, hogy bármennyire kifürkészhetetlen is az élet, valószínűleg azzal az egyetlen vággyal szívünkben éljük életünket, hogy visszatérjünk a minket nemző pokolba, és ott éljünk annak az oldalán, aki valaha, egyszer, kimentett abból a pokolból. Igyekezett megfejteni, honnan ez a ragaszkodás a rettenethez, de rájött, hogy nincs rá válasz. Csak annyit érzett, hogy nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk, hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen."