A pillanat

Azért szeretem Bariccót, mert olyan a stílusa, mint egyetlen szó a hófehér papíron. Olyan tökéletes, magába zárt, mint az üveggolyó, harmonikus ívek ölelik körbe a szikrázó belsőt, amelyet hiába próbálunk megfejteni,

nem lehet. Megcsillan benne valami, ami szikrát gyújt bennünk, de mielőtt kibonthatnánk, gurulva elrejtőzik.
A szavak olyan élesek, mint a kés, mégis annyi érzelmet kötnek magukba és szabadítanak fel, mintha nem szikár, a lényegig lecsupaszított mondatok sorakoznának előttünk, hanem barokk körmondatok spirálja tekeregne a szemünk előtt.
Lényegtelen, milyen földön, milyen országban játszódik.
Lényegtelen, kik a szereplők és hogy hívják őket.
Az ember számít.
A gondolatok. Az érzelmek.
A tett.
A pillanat. A pillanat amikor a világ megszűnik létezni és minden elenyészik és az ember egyetlen pillantás nélkül cselekszik amit aztán magában hordoz amíg él. Nem szabadul a súlyától nem is tud és valójában nem is akar mert a legbenső lényegévé vált és egész életében arra vár hogy visszatérjen ez a pillanat.
Kérdés, hogy ezután mi történik.

"Ekkor az jutott eszébe, hogy bármennyire kifürkészhetetlen is az élet, valószínűleg azzal az egyetlen vággyal szívünkben éljük életünket, hogy visszatérjünk a minket nemző pokolba, és ott éljünk annak az oldalán, aki valaha, egyszer, kimentett abból a pokolból. Igyekezett megfejteni, honnan ez a ragaszkodás a rettenethez, de rájött, hogy nincs rá válasz. Csak annyit érzett, hogy nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk, hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen."