Szagok

"Valamikor az éjszaka anyám fölkapott, és keringőt táncolt velem hatalmas körben. Nevetése úgy trillázott, mint muzsika a szélben. Haja és szoknyája örvénylett körülöttem, ahogy pörgött-forgott. Olyan vigasztaló volt az illata, amilyen csak az anyáké lehet. Illata, kacagása, röpke csókja jobban enyhítette a Ben távozása fölött érzett tompa fájdalmat, mint egész esti mulatság."

(Patrick Rothfuss: A szél neve)

Az én anyámnak olaj-és cigarettaszaga volt. Alapvetően nem kellemes, finom illatok, nekem mégis az otthont jelentették. Amikor elmentem a sarki büfé mellett, sokáig nem értettem, mi zavar. Hát persze, a sülő olaj.
Nekem illat volt. Emlékszem, hogy kiskoromban ültem a munkahelyén, a hátsó helyiségben, ahol a lángosok készültek. Ettem a meghámozott kiflit és törtem a fejem, mire való a kis lyukak a fémasztalon, ahol a zsemlényi nyers tészták arra vártak, hogy belemerüljenek a sercegő olajba. Imádtam az átadó ablakot - a magyarázatát nem tudom -, bár nem tudtam, mire való, mert anya egyedül dolgozott. Lógáztam a lábam, figyeltem a lila sötétítőfüggöny mögött kirajzolódó árnyékokat és kerek volt a világ. Anyán kívül semmi másra nem volt szükségem.
A végén feltűnő betegszagot nem tudtam összeegyeztetni vele. Erjedt, rendellenes szag, beette magát minden pórusába.
A kórházaknak halálszaga van. Ott lappang az orrfacsaró tisztító-és fertőtlenítőbűz alatt. Ez az, amiért mindenki menekülni akar onnan. Az élők ösztönös, vadállati reakciója. Menekülnek a haláltól.
Sose felejtem el azt a szagot.